Máté 12:22-50; Márk 3:20-35.

József fiai egyáltalán nem rokonszenveztek Jézus munkájával. Az életéről, munkájáról érkező hírek megdöbbentették, aggodalommal töltötték el őket. Hallották, hogy egész éjszakákat töltött imában, napközben pedig óriási tömeg kísérte, s még enni sem maradt ideje. Barátai úgy érezték, kimeríti magát a megfeszített munkával, s nem tudták mire vélni a farizeusok iránti magatartását, néhányan pedig attól tartottak, hogy elméje megzavarodott.

Testvérei hallottak erről is, és a farizeusok vádjáról is, mely szerint Jézus Sátán hatalmával űzött ördögöket. Érzékenyen érintette őket a szemrehányás, melyet Jézussal való rokonságuk miatt kaptak. Tudták, hogy szavai és cselekedetei milyen megmozdulást idéztek elő, és nemcsak megriadtak bátor kijelentéseitől, hanem méltatlankodtak is amiatt, hogy az írástudókat és a farizeusokat elítélte. Elhatározták, hogy vagy meggyőzik Jézust, vagy az ilyen munka beszüntetésére kényszerítik. Rávették Máriát, hogy csatlakozzék hozzájuk. Jézust az anyja iránti szeretete segítségével majd rábeszélik, hogy legyen elővigyázatosabb - gondolták.

Röviddel ezelőtt történt, hogy Jézus másodszor művelt olyan csodát, mellyel megszállott, vak és néma embert gyógyított meg, ezért a farizeusok újból megvádolták: "Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket" (Mt 9:34). Krisztus nyíltan megmondta nekik, hogy ha a Szentlélek munkáját Sátánnak tulajdonítják, elvágják magukat az áldás kútforrásától. Akik úgy beszéltek Jézus ellen, hogy nem vették észre isteni természetét, azok a Szentlélek által még beláthatják és megbánhatják tévedésüket, és bocsánatban részesülhetnek. Krisztus vére minden bűnt lemos, bármilyen legyen is az, ha a lélek megbánja és hisz, ám ha valaki elutasítja a Szentlélek munkáját, az oda kerül, ahol nincs számára megtérés, sem hit. Isten Lelke munkálkodik a szívben, s ha az ember készakarva utasítja el, és sátáninak minősíti, akkor azt a csatornát vágja el, melyen át Isten kapcsolatba léphet vele. Ha egy lélek végleg visszautasítja a Szentlelket, akkor Isten már semmit sem tehet érte.

A farizeusok, akiket erre Jézus figyelmeztetett, maguk sem hitték el az Ellene felhozott vádat. Mégsem akadt egy sem a méltóságok között, aki a Megváltóhoz húzott volna. Szívükben hallották a Lélek hangját, mely Izrael Felkentjének jelenti ki Őt, és arra készteti őket, hogy vallják magukat tanítványainak. Jézus jelenlétének fényében felismerték szentségtelen voltukat, és kívánták az igazságot, melyre maguk nem tudtak eljutni. Csakhogy miután visszautasították Őt, túlságosan megalázó lett volna számukra, hogy Messiásként fogadják el. Miután ráléptek a hitetlenség útjára, túl büszkék voltak ahhoz, hogy belássák tévedésüket. Elszántan, erőszakosan vitatták a Megváltó tanítását, hogy ne kelljen belátniuk az igazságot. Hatalmának bizonyítékai felbőszítették őket. Nem akadályozhatták meg az Üdvözítőt a csodatételben, nem hallgattathatták el tanításait, de minden tőlük telhetőt megtettek, hogy félreértelmezzék, meghamisítsák szavait. Isten Lelke mégis követte őket, és számos akadályt kellett emelniük, hogy ellenálljanak erejének. A leghatalmasabb közvetítő küzdött velük, aki csak befolyásolhatja az emberi szívet, de ők nem engedtek.

Nem Isten vakítja meg az embereket, nem Ő keményíti meg szívüket. Ő világosságot küld, hogy kijavíthassák hibáikat, biztos útra vezeti őket. Ennek a világosságnak az elvetése miatt vakul meg a szem, keményedik meg a szív. A folyamat sokszor fokozatos, szinte észrevehetetlen. Az ember Isten igéjéből kapja a világosságot, szolgái által vagy Lelkének ereje által, - ám ha ezt a fénysugarat nem veszi figyelembe, a lelki felfogás részben eltompul, s a világosság következő megnyilatkozását kevésbé tisztán érzékeli. Így sűrűsödik a sötétség, míg végül is éjszaka lesz a lélekben. Ez történt a zsidó vezetőkkel is. Meggyőződtek a Krisztust kísérő isteni erő felől, de hogy ellenállhassanak az igazságnak, a Szentlélek munkáját Sátánnak tulajdonították. Ezzel tudatosan választották a csalást, alávetették magukat Sátánnak, és ettől fogva már az ő ereje befolyásolta őket.

Krisztusnak a Szentlélek elleni bűnnel kapcsolatos figyelmeztetéshez szorosan kapcsolódik az üres, gonosz beszéd elleni felhívás. A szavak megmutatják, mi van a szívben. "A szívnek teljességéből szól a száj." A szavak többet jelentenek a jellem kinyilvánításánál - vissza is tudnak hatni a jellemre. Az embereket befolyásolják saját szavaik. Sokszor pillanatnyi, Sátán által keltett indíttatásból irigység vagy gonosz vélekedés jut kifejezésre, olyasmi, amiben nem is igazán hisznek, de a kimondás visszahat a gondolkodásra. Saját beszédük csapja be őket, azt kezdik hinni, hogy amit sátáni ösztönzésre mondtak, igaz. Miután egyszer már kimondtak egy véleményt vagy döntést, gyakran túl büszkék ahhoz, hogy visszavonják, s addig bizonygatják igazukat saját maguknak, míg végül elhiszik. Veszélyes dolog kétkedő szót kimondani, veszélyes kétségbe vonni, bírálni az isteni világosságot. A könnyelmű, tiszteletlen bírálatok megszokása kihat a jellemre - tiszteletlenséget és hitetlenséget táplál. E szokás gyakorlói közül sokan nem is tudnak a veszélyről, míg végül készek a Szentlélek munkáját kritizálni és elutasítani. Jézus így szólt: "Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédedből ismertetel igaznak, és a te beszédedből ismertetel hamisnak" (Mt 12:34-37).

Ezután azokat figyelmeztette, akiket érintettek szavai, boldogan hallgatták Őt, de nem rendelték alá magukat, hogy a Szentlélek bennük lakozzék. Nemcsak az ellenállás, hanem a mulasztás is rombolja a lelket. "Mikor pedig a tisztátalan lélek kimegy az emberből, - mondotta Jézus - víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál: akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És odamenvén, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál, és bemenvén, ott lakoznak" (Mt 12:435).

Sokan voltak Krisztus idejében - ahogyan ma is -, akiket Sátán hatalma egy időre, úgy tűnik, megtört. Isten kegyelme által megszabadultak a lelkeket uralma alatt tartó gonosz szellemektől. Örvendeztek Isten szeretetében, ám, akár a példázatbeli köves földhöz hasonlító hallgatók, nem lakoztak abban. Nem rendelték alá magukat naponta Istennek, hogy Krisztus szívükben lakozhassék, és amikor a gonosz lélek visszatért, s vett maga mellé "más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál" (Mt 12: 45), mindenestül a gonosz hatalmába kerültek.

Amikor a lélek aláveti magát Krisztusnak, új erő veszi birtokába az új szívet. Olyan változás megy végbe, amelyet az ember maga sohasem képes véghezvinni. Természetfeletti munka ez, természetfeletti elemet visz az emberi természetbe. A Krisztusnak alárendelt lélek az Ő vára lesz, melyet megtart e lázadó világban. Szándéka az, hogy az Övén kívül semmilyen hatalmat ne ismerjenek el. A mennyei közbenjárók által így birtokba vett lélek már bevehetetlen a Sátán ostromának. Ám, hacsak alá nem vetjük magunkat Krisztus irányításának, a gonosz fog uralkodni felettünk. Elkerülhetetlenül a világ feletti uralomért vívó két nagyhatalom egyike vagy másika irányít bennünket. Nem szükségszerű, hogy szabad akaratból a sötétség országának szolgálatába álljunk, uralma alá kerüljünk. Csak éppen el kell mulasztanunk a szövetségkötést a világosság országával. Ha nem működünk együtt a mennyei közvetítőkkel, akkor Sátán veszi birtokba a szívet, s lakóhelyévé teszi. A gonosz elleni egyetlen védekezés az, ha hit által Krisztus lakozik a szívben, igazságban. Hacsak nincs élő kapcsolatunk Istennel, sohasem állhatunk ellent a szentségtelen hatásoknak - önszeretetnek, saját vágyaink kielégítésének, a bűnre való kísértésnek. Lemondhatunk számos rossz szokásról, egy időre elhagyhatjuk Sátán társaságát, de ha nincs élő kapcsolatunk Istennel, ha nem vetjük alá magunkat neki percről percre, vereséget szenvedünk. A Krisztussal fenntartott személyes ismeretség és folytonos közösség híján az ellenség kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, s végül az ő parancsait kell végrehajtanunk.

"Ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz - mondotta Jézus - ezzel a gonosz nemzetséggel is" (Mt 12 : 45). Senki sincs úgy megkeményedve, mint az, aki semmibe vette a kegyelmi hívást, és a kegyelem Lelke ellen cselekedett. A Szentlélek elleni bűn leggyakoribb formája az, amikor valaki kitartóan semmibe veszi a menny bűnbánatra hívó szavát. Minden lépés, amellyel elutasítjuk Krisztust, egy lépés a megváltás elutasítására is, és a Szentlélek elleni bűn felé is.

A zsidó nép Krisztus elutasításával ezt a megbocsáthatatlan bűnt követte el. A kegyelmi hívás elvetésével mi is ugyanabba a hibába eshetünk. Megbántjuk az élet Fejedelmét, és szégyent hozunk Rá a Sátán zsinagógája és a mennyei világ előtt, ha nem hallgatunk az Ő hírnökeire, hanem inkább Sátán közvetítőire figyelünk, akik elvonják a lelkeket Krisztustól. Ha valaki így cselekszik, az nem talál sem reményt, sem megbocsátást, míg végül már nem is vágyik arra, hogy megbékéljen Istennel.

Miközben Jézus még tanította a népet, tanítványai üzenetet hoztak, hogy anyja és testvérei odakinn vannak, s látni szeretnék Őt. Jézus olvasott szívükben, "Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám" (Mt 12: 48-50).

Mindazt, aki hittel elfogadja Krisztust, az emberi rokonságnál szorosabb kapocs köti össze Vele. Eggyé lesz Vele, amiképpen Ő is egy az Atyával. Anyja is közelebbi és biztonságosabb kapcsolatban volt Vele hit és cselekedetek által, mint a természetes rokonság által. Testvéreinek semmi hasznuk sem származik a kapcsolatból, ha nem fogadják el Őt személyes Megváltójuknak.

Micsoda támaszra lelt volna Krisztus földi rokonaiban, ha mennyei követként hisznek Benne, és együttműködnek Vele Isten munkájának végzésében! Hitetlenségük beárnyékolta Jézus földi életét. Ez is része volt annak a keserűségnek, melyet a kín poharából Ő kiürített érettünk.

Isten Fia mélyen átérezte az emberi szívekben gyúlt ellenségeskedést az evangéliummal szemben. Még jobban fájt ez Neki otthonában, hiszen az Ő szíve nyájas, szeretetteljes volt, és nagyra értékelte a családi köteléket. Testvérei azt kívánták, hogy vesse alá Magát az ő elgondolásaiknak, viszont az ilyen eljárás egyáltalán nem lett volna összhangban Jézus isteni küldetésével. Fivérei úgy tekintettek Rá, mint akinek szüksége van tanácsaikra. Emberi szemszögből ítélték meg Őt, véleményük szerint csak olyasmit lenne szabad mondania, ami elfogadható az írástudók és farizeusok számára, ezzel lecsendesíthetné a szavai nyomán támadt bosszantó ellentéteket. Azt gondolták, magánkívül van, amikor isteni hatalmat igényel Magának, és a rabbik fölé helyezkedik, mint bűneik ostorozója. Tudták, hogy a farizeusok lesik az alkalmat a vád benyújtására, és úgy érezték, Jézus felkínálta nekik ezt a lehetőséget.

Rövidlátásukban nem tudták áttekinteni Jézus betöltendő küldetését, ezért nem is érezhettek együtt Vele a próbáiban. Nyers, lebecsülő szavaik tanúsága szerint nem érzékelték helyesen jellemét, s nem vették észre, hogy az isteni és az emberi fűződött itt egybe. Gyakran látták csordultig telve bánattal, de ahelyett, hogy vigasztalták volna, lelkületük és szavaik csak megsebezték szívét. Érzékeny természetét gyötörték, indítékait félreértették, munkáját nem foghatták föl.

Testvérei sokszor a farizeusok elcsépelt, elavult filozófiájával hozakodtak elő, s úgy képzelték, taníthatják azt, Aki minden igazságot ismer, és minden titkot tud. Amit nem értettek, azt nyíltan elítélték. Jézust a végsőkig próbára tették szemrehányásaik, lelke megfáradt, elcsüggedt. Hitet tettek Isten mellett, és azt gondolták, igényt tarthatnak Rá, miközben Isten testben velük volt, csak nem tudtak róla.

Ezek a dolgok tövisekkel borították Krisztus útját. Annyira bántotta saját családjának téves felfogása, hogy megkönnyebbült, ha bárhová ment, ahol ezt nem tapasztalta. Volt egy otthon, melyet szívesen látogatott: Lázár, Mária és Márta háza, mert a hit és szeretet légkörében lelke nyugodalmat lelt. Mégsem akadt e földön senki, aki felfoghatta volna isteni küldetését, vagy ismerte volna a terhet, melyet az emberiségért hordoznia kellett. Gyakran csak az egyedüllétben könnyebbült meg, amikor mennyei Atyjával lépett kapcsolatba.

Aki Krisztusért szenvedni hivatott el, akinek félreértést, bizalmatlanságot kell elszenvednie még saját otthonában is; az vigaszra lelhet abban a gondolatban, hogy Jézus is elszenvedte ugyanezt. Ő könyörületre indul az ilyenek iránt. Arra int, hogy találjanak Benne társra, könnyebbüljenek meg ott, ahol Ő: az Atyával való közösségben.

Akik elfogadják Krisztust személyes Megváltójuknak, azok nem maradnak árván, nem kell hogy egyedül viseljék el az élet megpróbáltatásait. Jézus a mennyei család tagjaivá fogadja őket, s bátorítja, hogy Atyját Atyjuknak nevezzék. Ők Jézus "kicsinyei", kedvesek Isten szívének, a leggyengédebb és legmaradandóbb kötelékkel kapcsolódnak Hozzá. Túláradó gyöngédsége annyival múlja felül azt, amit apánk és anyánk érez irántunk gyámoltalanságunkban, amennyivel az isteni az emberi fölött áll.

Krisztusnak a népéhez fűződő viszonyát gyönyörűen szemlélteti az Izraelnek adott törvény. Ha egy elszegényedett zsidó kénytelen volt megválni vagyonától, s magát is el kellett adnia szolgának, legközelebbi rokonának kötelessége volt kiváltani őt és örökségét (Lásd 3Móz 25 :25. 47-49; Rúth 2:20!). Így a bűn következtében elveszített örökségünk és magunk megváltásának műve Rá hárult, aki "közeli rokonunk". Megváltásunkért lett hozzátartozónkká. Megváltó Urunk közelebb áll hozzánk, mint apánk, anyánk, testvérünk, barátunk, hitvesünk. "Ne félj, - mondja - mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!" "Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért" (Ésa 43:1.4).

Krisztus szereti a trónját körülvevő mennyei lényeket, de mi magyarázza azt a nagy szeretetet, mellyel bennünket szeret? Nem érthetjük meg, csak tapasztalhatjuk, hogy így van. Ha pedig Vele tartjuk a rokonságot, milyen gyöngéden kell tekintenünk Urunk fivéreire és nővéreire! Nem kellene-e igyekeznünk felismerni, hogy mire kötelez Istennel való rokonságunk? Isten családjába fogadott bennünket, nem kellene-e tehát tisztelnünk Atyánkat és rokonságunkat?