Máté 15:21-28; Márk 7:24-30.

A farizeusokkal történt találkozása után Jézus elhagyta Kapernaumot, átkelt Galileán, és a hegyes országrészbe vonult vissza, Fönícia határvidékére. Nyugat felé nézve láthatta az alant elterülő síkságot, Tírusz és Szidon ősi városait, pogány templomaikkal, nagyszerű palotáikkal, piacaikkal, hajókkal teli kikötőikkel. Azon túl hullámzott hatalmasan a kék Földközi-tenger, amelyen át az evangélium küldötteinek vinniük kellett az örömhírt a világ nagy birodalmának központjába. Ez az idő azonban még nem jött el. Jézus munkája most az volt, hogy előkészítse tanítványait küldetésükre. Azért jött erre a vidékre, mert itt remélte megtalálni azt a nyugalmat, amelyet Bethsaida nem tudott biztosítani. Ám nem ez volt az egyedüli célja az utazás vállalásakor.

"És ímé egy kananeai asszony jővén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik " (Mt 15 :22). Ennek a területnek a népe az ősi kananeusokhoz tartozik. Bálványimádók voltak, a zsidók megvetették, gyűlölték őket. Ehhez az osztályhoz tartozott az asszony, aki most Jézushoz jött. Pogány volt, ezért nem élvezhette azokat az előnyöket, melyekben a zsidók naponta részesültek. Sok zsidó élt a föníciaiak között, Krisztus munkájának híre bejárta ezt a vidéket. Néhányan hallgatták igéit, látták csodás műveit. Ez az asszony hallott a prófétáról, aki - mint mondták - mindenféle betegséget meggyógyított. A nő hallott az Ő hatalmáról, és remény gyúlt szívében. Fűtötte az anyai szeretet, s elhatározta, hogy előadja Neki lányának ügyét. Eltökélt szándéka volt, hogy bánatát Jézus elé viszi. Meg kell gyógyítania gyermekét. Sóvárogta a pogány istenek segítségét, de nem nyert megkönnyebbülést. Időnként kísértette a gondolat: mit tehet értem ez a zsidó tanító? Ám jött a hír: Ő mindenféle betegséget meggyógyít, akár szegény, akár gazdag, aki Hozzá fordul segítségért. Elhatározta, hogy nem veszíti el egyetlen reményét.

Krisztus ismerte ennek a nőnek a helyzetét. Tudta, vágyik találkozni Vele, és úgy intézte, hogy az útjába kerüljön. Vigaszt nyújt bánatára, élő példáját adhatja a leckének, amit meg akart tanítani. Ezért hozta tanítványait erre a vidékre. Azt akarta, hogy tudják milyen tudatlanság honol az Izrael földjével határos városokban, falvakban. Azok az emberek, akiknek minden lehetőségük megvolt, hogy megértsék az igazságot, egyáltalán nem ismerték a körülöttük élők szükségleteit. Nem tettek erőfeszítéseket, hogy segítsenek a sötétségben élő lelkeken. A zsidó gőg által emelt válaszfal még a tanítványokat is megakadályozta abban, hogy együttérezzenek a pogány világgal. Ezek a korlátok most ledőltek.

Krisztus nem adott közvetlen választ az asszony kérésére. Úgy fogadta a megvetett nép képviselőjét, ahogyan a zsidók tették volna. Így akarta láthatóvá tenni tanítványai előtt azt a hűvös és szívtelen magatartást, amit a zsidók az ilyen esetben tanúsítanak, hogy annál nyilvánvalóbb legyen az az irgalmas lelkület, amelyet tanúsítaniuk kellett volna. Ez utóbbit ki is mutatta, amikor ezt követően teljesítette az asszony kérését.

Bár Jézus nem válaszolt, az asszony nem veszítette el hitét. Amint továbbhaladt, mintha nem is hallotta volna a nőt, emez követte, és folytatta a kérlelést. A tanítványokat bosszantotta az asszony alkalmatlankodása, és megkérték Jézust, küldje el. Látták, hogy Mesterük közömbösen kezeli a nőt, ezért feltételezték, hogy a zsidók kananeusokkal szembeni előítélete tetszik neki. Azonban az asszony az irgalmas Üdvözítőnek terjesztette elő kérelmét, és Jézus válaszul a tanítványok kérésére így szólt: "Nem küldettem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 15:24). Noha a válasz látszólag összhangban állt a zsidók előítéletével, rejtett szemrehányást tartalmazott a tanítványoknak. Ezt később értették meg, amikor emlékeztette őket arra, amit már sokszor mondott nekik: Ő azért jött a világra, hogy mindenkit megmentsen, aki elfogadja Őt.

Az asszony még nyíltabban sürgette ügyét, leborult Krisztus lábához, és felkiáltott: "Uram, légy segítségül nékem!" (Mt 15 : 25). Jézus látszólag még mindig elutasította a könyörgést, és a zsidók érzéketlen előítéleteinek megfelelően így felelt: "Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni" (Mt 15:26). Ezzel látszólag azt állította, hogy nem igazságos az Isten választott népének járó áldásokat idegeneknek, Izraellel ellenséges népeknek eltékozolni. Ez a válasz teljesen kiábrándított volna egy kevésbé őszinte esdeklőt. A nő azonban tudta, hogy eljött a nagy lehetőség. Jézus látszólagos elutasítása mögött el nem rejthető könyörületességet látott. "Úgy van, Uram; - felelte - de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uruknak asztaláról aláhullanak" (Mt 15:2'7). Miközben a házigazda gyermekei az apa asztalánál esznek, a kutyák sem maradnak éhen. Megehetik az asztalról lehulló morzsalékot, s ez bőségesen elég nékik. Hasonlóképpen miközben Izrael oly sok áldást kapott, neki nem jut egy rész ebből? Úgy nézett föl, mint egy kutya; nem kérhet egy morzsát bőkezűségéből?

Jézus éppen akkor hagyta el munkaterületét, mert az írástudók és farizeusok életére törtek. Zúgolódtak és panaszkodtak. Hitetlennek, keserűnek mutatkoztak, visszautasították az oly szabadon felajánlott üdvösséget. Itt Krisztus találkozik valakivel egy szerencsétlen és megvetett nemzetségből, melyet Isten nem tüntetett ki igéjének világosságával - az asszony mégis azonnal enged Krisztus isteni befolyásának, feltétlenül hisz képességében, hogy teljesíteni tudja kérését. Ha megkaphatja a kutya kiváltságát, hajlandó rá, hogy kutyának tekintsék. Viselkedését nem befolyásolják nemzeti, vallási előítéletek vagy büszkeség, azonnal elismeri Jézust Megmentőnek, olyannak, aki mindent megtehet, amit kérnek tőle.

A Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten házanépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét. A nőhöz fordul, irgalmas, szerető tekintettel ránéz, és így szól: "Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint" (Mt 15:28). Attól a pillanattól meggyógyult a nő lánya, a démon nem gyötörte többé. Az asszony eltávozott, megismerte Megváltóját, s boldog volt, hogy imája meghallgatásra talált.

Ez volt az egyetlen csoda, melyet Jézus utazása során véghezvitt. Azért ment Tírusz és Szidon határába, hogy ezt megcselekedje. Könnyíteni akart egy szenvedő asszonyon, ugyanakkor példát akart hagyni az irgalmas munkára - melyet egy megvetett nép egyik tagjáért végzett - tanítványai kedvéért akkorra, amikor már nem lesz velük. El akarta vezetni őket a zsidó kiválasztottságból oda, hogy érdekelje őket a másokért, nemcsak a saját népükért végzett munka.

Jézus arra vágyott, hogy felfedje az igazság mély titkait, amelyek korszakok óta el voltak rejtve, és így a pogányok a zsidók örököstársai lehessenek, "részesei az ő ígéretének Krisztusban az evangélium által" (Ef 3:6). Ezt az igazságot a tanítványok lassan tanulták meg, az isteni Tanító egyik leckét a másik után adta nekik. A kapernaumi százados hitének megjutalmazásával, az evangélium prédikálásával Sikár lakóinak Ő már bizonyítékát adta, hogy nem osztozik a zsidók türelmetlenségében. A samaritánusok azonban valamennyire ismerték Istent, és a százados jóindulatú volt Izraellel. Ezért Jézus kapcsolatot teremtett a tanítványok és egy pogány között, akit úgy tekintettek, hogy semmiben sem áll népe fölött, amiért jóindulatot várhatna Tőle. Jézus példát adott arra, hogyan kell az ilyen embert kezelni. A tanítványok azt gondolták, túlságosan szabadon osztogatja kegyelmi ajándékait. Ő megmutatta, hogy szeretete nem fajra vagy nemzetre korlátozódik.

Amikor így szólt: "Nem küldettem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 15 : 24), igazat mondott, és a kananeus asszonyért végzett munkájával küldetését töltötte be. Ez a nő az egyik elveszett juh volt, akit Izraelnek kellett megmentenie. Ez volt kijelölt munkájuk - amit megtagadtak, amit Krisztus végzett el.

Ez a cselekedet még inkább megvilágította a tanítványok számára az előttük álló munkát a pogányok között. Hatalmas, terméketlen területet láttak Júdeán túl. Lelkeket láttak, akik olyan fájdalmat hordoznak, amely ismeretlen a nagyobb kegyben részesülők számára. A megvetett lelkek között olyanok is voltak, akik vágyakoztak a hatalmas Gyógyító segítségére, éhezték az igazság világosságát, amely oly bőségesen adatott a zsidóknak.

Később, amikor a zsidók még csökönyösebben elfordultak a tanítványoktól, mert ezek Jézust a világ Megváltójának jelentették ki, és amikor Krisztus halálával ledőlt a válaszfal a zsidók és pogányok között, ennek a tanulságnak és néhány hasonlónak, melyek bemutatták, hogy az evangélium munkája nem szorítkozik szokásokra, nemzetiségekre, erőteljes hatása volt Krisztus képviselőire munkájuk irányításában.

A Megváltó föníciai látogatásának és az ott véghezvitt csodának még szélesebb célja volt. A munkát nemcsak a szenvedő asszonyért, még csak nem is tanítványaiért vagy azokért végezte, akik részesültek áldásában, hanem azért is, "hogy Jézus a Krisztus, az Istennek fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében" (Jn 20:31). Ugyanazok az elemek, melyek az embert elválasztották Krisztustól ezernyolcszáz évvel ezelőtt, ma is működnek. A zsidók és pogányok közti válaszfalat felépítő lelkület ma is tevékeny. A büszkeség és az előítélet erős válaszfalakat épített az emberek különböző osztályai közé. Krisztust és küldetését félreértelmezik, tömegek érzik úgy, hogy gyakorlatilag el vannak zárva az evangélium javaitól. Ám ne érezzék, hogy el vannak zárva Krisztustól! Nincs olyan, ember vagy Sátán által emelt korlát, amelyen a hit ne tudna áthatolni.

Hittel lendült át a föníciai asszony a zsidók és pogányok között tornyosuló korlátokon. Elbátortalanodás, a kíméletlen látszat kételyt ébreszthetett volna benne, de ő bízott a Megváltó szeretetében. Így vágyik arra Krisztus, hogy bízzunk Benne. A megváltás áldásai minden léleknek szólnak. Az embert csak saját választása akadályozhatja meg abban, hogy az evangélium által Krisztus ígéretének részese legyen.

Az osztálytagozódás gyűlöletes Isten előtt. Ő az ilyen jellegű dolgokat semmibe veszi. Szemében minden ember lelke egyenértékű. Ő "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait; hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem" (Acs 17:26-27). Korra, rangra, nemzetiségre, vallási előjogra való tekintet nélkül mindannyiunkat Magához hív, hogy éljünk. "Valaki hisz őbenne, meg nem szégyenül. Mert nincs különbség" (Róm 10:11). "Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad" (Gal 3:28). "A gazdag és szegény összetalálkoznak, mindkettőt pedig az Úr szerzi" (Péld 22:2). "Ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják. Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik" (Róm 10:12-13).