Jézus Kapernaumban lakott, amikor éppen nem utazott az országban szerte-széjjel, és ezért azt "az Ő városaként" emlegették. A város a galileai tenger partján terült el, közel a gyönyörű genezáreti síkság széléhez, sőt szinte rajta.

A tó mély fekvése fenséges déli éghajlatot kölcsönöz a partját szegélyező síkságnak. Krisztus idejében itt pálmák és olajfák virágoztak, gyümölcsösök, szőlőskertek, zöld mezők, ragyogóan, bőségesen nyíló virágok illatoztak, s mindent a sziklákból fakadó patakok öntöztek. A tó partján és a környező dombokon körben városok voltak. A tavat ellepték a halászhajók. Mindenfelé pezsgő, mozgalmas élet folyt.

Kapernaum nagyon alkalmas hely volt arra, hogy a Megváltó munkásságának központja legyen. A Damaszkuszból Jeruzsálembe és Egyiptomba, valamint a Földközi-tengerhez vezető út mentén feküdt, nagy átmenő forgalmat bonyolított le. Számos országból haladtak át utasok a városon, s pihentek meg jártukban-keltükben. Jézus itt minden nemzetiségű, rangú emberrel találkozhatott, a gazdaggal és a hatalmassal csakúgy, mint a szegénnyel és alacsony sorsúval, tanításait más országokba, sok-sok otthonba vitték el. Ez ösztönözte az embereket a próféciák tanulmányozására; a figyelem a Megváltóra irányult, küldetése feltárult a világ előtt.

Bár a Magas Tanács Jézus ellen tevékenykedett, a nép élénk figyelemmel kísérte küldetésének kibontakozását. Az egész menny érdeklődése is ide irányult. Angyalok készítették elő szolgálatának útját, megindították az emberek szívét, s a Megváltóhoz vonták őket.

Kapernaumban a királyi ember fia tanúsította Krisztus hatalmát, akit meggyógyított. Az udvari tiszt és házanépe örömmel tettek bizonyságot hitükről. Amikor megtudták, hogy maga a Tanító közöttük van, az egész város megmozdult. Tömegek igyekeztek színe elé. Szombaton annyi ember özönlött a zsinagógába, hogy sokaknak vissza kellett fordulniuk, mert nem fértek be.

Aki csak hallotta a Megváltót, csodálkozott "az ő tudományán, mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). " Úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" (Mt 7:29). Az írástudók és vének tanítása merev és formális volt, mint egy betanult lecke. Számukra Isten szavának nem volt éltető ereje. Az ige tanítását saját elgondolásaik és hagyományaik helyettesítették. Az istentiszteletek megszokott körforgásában állításuk szerint a törvényt magyarázták, ám az isteni ihletés nem mozdította meg sem az ő szívüket, sem hallgatóikét.

Jézus nem avatkozott a zsidók közti különféle vitatott kérdésekbe. Az Ő feladata az igazság feltárása volt. Szavai fényt árasztottak a pátriárkák és próféták tanításaira, a Szentírás új kinyilatkoztatásként hatott az emberekre. Hallgatói azelőtt soha nem érzékelték az isteni ige jelentésének ilyen mélységeit.

Jézus otthonukban találkozott az emberekkel, jól ismerte problémáikat. Kedvessé tette az igazságot, mert közvetlenül, egyszerűen mutatta be. Nyelvezete oly tiszta, finom és egyszerű volt, akár a csobogó patak. Hangja zeneként hatott azokra, akik azelőtt a rabbik monoton beszédét hallgatták. Bár tanítása egyszerű volt, mégis úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Ez a jellegzetesség élesen megkülönböztette tanítását mindenki másétól. A rabbik fenntartással, kétkedve beszéltek, mintha az Írásokat így is, meg ellenkezőképpen is lehetne értelmezni. A hallgatók napról napra bizonytalanabbak lettek. Jézus azonban kétségbevonhatatlan tekintéllyel tanította az Írásokat. Bármiről beszélt, hatalommal tette, mint akinek szavát nem lehet vita tárgyává tenni.

Mégis inkább komoly volt, mint heves. Úgy szólt, mint aki határozott célt követ. Az örök élet valóságát mutatta be. Bármiről beszélt, Istent nyilatkoztatta ki. Jézus igyekezett megtörni azt az ámító varázst, mely az embert a földi dolgokhoz láncolja. Az evilági dolgokat igazi helyűkre tette, s alárendelte az örök érdekeknek, de nem becsülte le fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld együvé tartozik, és az isteni igazság ismerete felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb teljesítésére. Úgy szólt, mint aki jól ismeri a mennyet, tudatában van Istenhez fűződő kapcsolatának, mégis elismeri egységét az emberi család valamennyi tagjával.

Kegyelmi üzeneteit mindig hallgatóihoz alkalmazta. Ismert volt előtte, miképpen tudja "erősíteni a megfáradottat beszéddel" (Ésa 50:4), mivel kegyelem ömlött ajkán, hogy a legvonzóbb módon adhassa át az embernek az igazság kincseit. Tapintatosan bánt azokkal, akiket előítéleteik tartottak vissza, és olyan példákkal lepte meg őket, melyek felkeltették érdeklődésüket. A képzelet segítségével érte el a szívet. Példázatait a mindennapi élet dolgaiból merítette, s bár azok egyszerűek voltak, jelentőségük csodálatos mélységekig hatolt. A madarak, a mezők liliomai, a mag, a pásztor és a bárány - Krisztus ezekkel a dolgokkal szemléltette az örök igazságot, s aztán, amikor hallgatói a természetben látták mindezeket, visszaemlékeztek szavaira. Krisztus példázatai szüntelen ismételték tanulságait.

Krisztus sohasem hízelgett az embernek. Sohasem mondott olyasmit, ami elképzeléseiket, ábrándjaikat dicsőítette volna, nem dicsérte okos találmányaikat. A mélyen, előítélet-mentesen gondolkodók befogadták tanítását, és úgy találták, hogy az próbára teszi bölcsességüket. Csodálták a legegyszerűbb nyelven kifejezett lelki igazságot. A legműveltebbeket is elbűvölték szavai, s a tanulatlanok is mindig merítettek forrásából. Volt üzenete az írástudatlannak, és még a pogánnyal is meg tudta értetni, hogy üzenete van számára.

Gyöngéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre lengte körül. Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott mindenkit, akit még nem keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves, együttérző lelkületet sugárzott volna minden pillantása és szava, nem vonzotta volna Magához az óriási tömegeket úgy, ahogyan tette. A hozzá jövő szenvedők úgy érezték, ügyüket hű és szelíd barátként magáévá teszi, és még többet kívántak tudni az általa tanított igazságokból. Közel hozta az eget. Jézus színe előtt szerettek volna lakozni, hogy vigasztaló szeretetét szüntelen érezhessék.

Jézus mély figyelemmel kísérte hallgatói arcának minden rezdülését. Az érdeklődést, örömöt kifejező arcok megnyugvással töltötték el . Az igazság szavai behatoltak a lélekbe, széttörték az önzés korlátait; bűnbánatra indítottak, végül hálára ébresztettek, és ez boldoggá tette a Megváltót. Ahogy végigtekintett a hallgatók sokaságán, s már régebben is látott arcokat fedezett föl, arca örömtől ragyogott. Országának polgárait remélte látni bennük. Amikor az egyszerűen elmondott igazság valami dédelgetett bálványt érintett, észrevette a változást az arcokon, a hűvös, fenyegető tekinteteket, melyek azt sugallták, hogy nem szívesen fogadják a világosságot. Nagy fájdalmat okozott Neki, ha látta, hogy az emberek elutasítják a béke üzenetét.

Jézus a zsinagógában beszélt alapítandó országáról, küldetéséről, Sátán foglyainak szabadon bocsátásáról. Ekkor szavait szörnyű sikoly szakította félbe. Egy megszállott tört utat Felé az emberek között, és ordított: "Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).

Zavar és rémület lett úrrá. Az emberek figyelme elterelődött Krisztusról, senki sem figyelt szavára. Éppen ebből a célból vezette Sátán áldozatát a zsinagógába. Jézus azonban e szavakkal dorgálta meg a démont: "Némulj meg és menj ki ez emberből! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit" (Lk 4:35).

Sátán elhomályosította ennek a nyomorult szenvedőnek az elméjét, ám a Megváltó jelenlétében egy fénysugár áthatolt a homályon. Vágy ébredt benne, hogy szabaduljon Sátán hatalmából, de a démon ellenállt Krisztus erejének. Midőn az ember megpróbált Jézushoz fordulni segítségért, a gonosz lélek szavakat adott a szájába, s ő félelemtől gyötörten ordított. A megszállott valamelyest megértette, hogy annak színe előtt áll, Aki megszabadíthatja, de amikor megpróbálta elérni a hatalmas kezet, egy másik akarat visszatartotta, más szavakat juttatott kifejezésre általa. Szörnyű harc folyt Sátán hatalma és saját szabadságvágya között.

Aki legyőzte Sátánt a megkísértés pusztájában, újból szemtől szembe került ellenségével. A démon minden erejét latba vetette, hogy hatalmában tartsa áldozatát. Ha most teret veszít, azzal Jézus győz. Úgy tűnt, a megkínzott ember életét veszti az ellenséggel vívott küzdelemben, amely legszebb férfikorát tette tönkre. A Megváltó azonban hatalommal szólt, és megszabadította a foglyot. Az iménti megszállott most boldogan állt a csodálkozó emberek előtt, visszanyerte az önuralom szabadságát. Még a démon is tanúsította a Megváltó isteni hatalmát.

A férfi dicsérte Istent a szabadításáért. Az a szem, amelyben oly soká az őrültség tüze szikrázott, most értelmet sugárzott, és hálakönnyekkel telt meg. A nép elnémult a csodálkozástól. Amint újból szóhoz jutottak, így kiáltott egyik a másikának: "Mi ez? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki?" (Mk 1: 27)

A szerencsétlenség titkos oka - ami ezt az embert barátainak félelmetes látvánnyá, önmagának is teherré tette - saját életében rejlett. Elbűvölte a bűn gyönyöre, azt hitte, hogy élete egyetlen nagy karnevál lehet. Nem is álmodta, hogy az emberek rettegését fogja kiváltani, s családja szégyene lesz. Azt hitte, idejét ártatlan könnyelműséggel töltheti el. De miután rálépett a lejtőre, gyorsan csúszott lefelé. Természetének nemes vonásait mértéktelenség és léhaság rontotta meg, Sátán teljesen irányítása alá vonta.

A megbánás túl későn jött. Amikor a vagyont és az örömöket is feláldozta volna elveszített emberi voltának visszanyeréséért, már tehetetlenül vergődött a gonosz markának szorításában. Az ellenség területére lépett, és Sátán összes képességeit birtokába vette. A kísértő elcsábította káprázatos ajándékaival, ám mihelyt hatalmába kerítette a szerencsétlent, az ördög könyörtelenné, kegyetlenné vált, szörnyű dühödt csapásokkal sújtotta. Ez történik mindenkivel, aki a gonosznak engedi át magát: a kezdeti elbűvölő örömök a kétségbeesés sötétjében vagy a tönkretett lélek őrültségében érnek véget.

Ugyanaz a gonosz lélek kísértette Krisztust a pusztában, amely hatalmában tartotta a kapernaumi megszállottat, és ez irányította a hitetlen zsidókat is. Az utóbbiak esetében azonban a kegyesség látszatát keltette, s be akarta csapni őket a Megváltó elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, s ezért Sátán erősen hatalmában tarthatta őket.

Abban az időszakban, amikor Krisztus személyesen teljesített szolgálatot az emberek között, a sötétség országának erői is lázasan tevékenykedtek. Sátán és gonosz angyalai évszázadok óta uralni akarták az ember testét és lelkét, bűnt és szenvedést zúdítottak reá, azután minden nyomorúságért Istent vádolták. Jézus kinyilatkoztatta Isten jellemét az embernek. Megtörte Sátán hatalmát, szabadon bocsátotta foglyait. Mennyei erő, új élet és szeretet munkálkodott az emberi szívekben, s a gonoszság fejedelme felkelt, hogy megvívjon országának felsőbbségéért. Sátán összevonta erőit, s lépésről lépésre támadta Krisztus munkáját.

Így lesz majd az igazság és hamisság közötti küzdelem végső nagy csatájában is. Miközben föntről új élet, világosság és erő száll alá Krisztus tanítványaira, új élet serken a mélységből is, és felfrissíti Sátán alattvalóit. Feszültség lesz úrrá minden földi elemen. A gonoszság fejedelme az évszázados harc során kicsiszolt ravaszsággal, álruhában munkálkodik. A világosság angyalának öltözik, és tömegek követik "hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén" (lTim 4:1).

Krisztus idejében Izrael vezetői és tanítói képtelenek voltak ellenállni Sátán munkájának. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, mellyel védekezhettek volna a gonosz lelkekkel szemben. Krisztus Isten Igéje segítségével győzte le a gonoszt. Izrael vezetői azt állították, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember-alkotta előírásaik kikényszerítése céljából tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan felfogást fejezett ki az Ige, amilyet Isten sohasem írt belé. Misztikus magyarázatuk homályossá tette, amit az Úr világosan kijelentett. Vitatkoztak jelentéktelen alaki részleteken, miközben gyakorlatilag tagadták a leglényegesebb igazságokat. Ezzel szétszórták a hitetlenség magvait. Isten szavát megfosztották erejétől, a gonosz lelkek kedvükre munkálkodhattak.

A történelem ismétlődik. Napjainkban számos vallási vezető nyitott Bibliával a kezében vallja, hogy tiszteli e könyv tanításait, s eközben lerombolja az abba, mint Isten szavába vetett hitet. Buzgón, aprólékosan elemzik az igét, de saját véleményüket annak legvilágosabb állításai fölé helyezik. Kezükben Isten Igéje elveszíti újjáteremtő erejét. Ezért rohamosan terjed a hitetlenség, általános az istentelenség.

Amint Sátán aláásta a Bibliába vetett hitet, nyomban más források felé irányítja az embert világosságért, és erőért. Így hízelgi be magát. Aki elfordul a Szentírás világos tanításától és Isten Szentlelkének meggyőző erejétől, az átadja a démonoknak az irányítást. A Szentírást bíráló kritikák, elméletek nyitották meg az utat a spiritizmus és a teozófia számára - ezek az ősi pogányság modernizált formái -, s talpalatnyi helyet akarnak szerezni még a magukat a mi Urunk Jézus Krisztusénak valló egyházakban is.

Az evangélium hirdetésével párhuzamosan munkálkodnak olyan elemek, melyek hazug lelkek médiumai. Sokan puszta kíváncsiságból kontárkodnak bele ilyesmibe, de amint bebizonyosodik, hogy emberi erő fölötti dologról van szó, egyre inkább elcsábulnak, míg a sajátjukénál erősebb akarat befolyása alá kerülnek. Rejtélyes hatalmából nem tudnak menekülni.

A lélek védőbástyái leomlanak. Az ember nem tud sorompót állítani a bűn útjába. Ha egyszer valaki áthágja Isten igéjének korlátait, s visszautasítja Szentlelkét, nem tudhatja, hogy a romlásnak milyen mélységeibe süllyedhet. Titkos bűn vagy uralkodó szenvedély tarthatja rabságában, s ő éppoly tehetetlen, mint a kapernaumi megszállott volt. Állapota mégsem reménytelen.

Ugyanúgy győzhetjük le a gonoszt, ahogyan Krisztus győzött: az Ige hatalmával. Isten nem irányítja értelmünket beleegyezésünk nélkül, de ha tudni akarjuk akaratát, ígérete a miénk is: "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8:32). "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról" (Jn 7:17). Az ígéretekbe vetett hit által bárki megszabadulhat a tévelygés kelepcéjéből és a bűn hatalmából.

Mindenki szabadon megválaszthatja, hogy milyen hatalom uralkodjék rajta. Senki sem bukhat olyan mélyre, senki sem olyan gonosz, hogy ne találhatna szabadulást Krisztusban. A megszállott ember ima helyett csak Sátán szavait tudta kiejteni, a szív kimondatlan kérése mégis meghallgatásra talált. Nincs olyan kiáltása a rászoruló léleknek, még ha nem is tudja szavakba önteni, mely észrevétlen maradna. Aki kész szövetségi kapcsolatra lépni a menny Istenével, azt Ő nem hagyja Sátán hatalmában, sem saját természetének gyöngeségeiben. Hívja a Megváltó: "Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa 27: 5) A sötétség szellemei minden lélekért harcolnak, aki egyszer már uralmuk alatt állt, ám Isten angyalai győzedelmes erővel vívnak ugyanazért a lélekért. Az Úr így szól: "Elvétethetik-é a préda az erőstől és megszabadulhatnak-é az igazak foglyai? [...] Így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat" (Ésa 49: 24-25).

A zsinagógában összegyűltek még egy ideig félő tisztelettel, lenyűgözve álltak, amikor Jézus visszavonult Péter házába egy kicsit pihenni. Ám ide egy másik árnyék vetítődött. Péter feleségének anyja betegen feküdt, magas láztól leverten. Jézus megrótta a betegséget, a szenvedő felkelt, szolgálta a Mestert és tanítványait.

Krisztus művének híre gyorsan elterjedt egész Kapernaumban. Az írástudóktól való félelmükben az emberek nem mertek gyógyulásért Hozzá jönni szombaton, de amint a nap eltűnt a látóhatár mögött, nagy mozgolódás támadt. Otthonról, az üzletekből, a piacokról igyekeztek a város lakói a Jézust befogadó szerény hajlék felé. Az ágyon hozott, mankóra támaszkodó, barátaik által támogatott betegek alig bírtak a Megváltó színe elé botladozni.

Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a Hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat.

Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó, fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35).

Így teltek Jézus földi életének napjai. Tanítványait gyakran elbocsátotta, hogy hazalátogassanak és pihenjenek, de minden olyan erőfeszítésüknek, mellyel Őt el akarták vonni munkájától, szelíden ellenállt. Egész nap keményen dolgozott, tanította a tudatlant, gyógyította a beteget, visszaadta a vak látását, enni adott a sokaságnak, s este, vagy kora reggel kiment a hegyek szentélyébe, hogy érintkezésbe lépjen Atyjával. Gyakran az egész éjszakát imában, elmélkedve töltötte, s hajnalban újra munkálkodni kezdett az emberekért.

Péter és társai korán reggel Jézushoz jöttek azzal, hogy a kapernaumiak már keresik Őt. A tanítványok mindeddig keserűen csalódtak a fogadtatásban, melyben Krisztus részesült. A jeruzsálemi hatóságok halálra keresték, még saját földijei is életére törtek - Kapernaumban viszont boldog lelkesedéssel üdvözölték, és a tanítványok reményei is megújultak. Hátha a szabadságszerető galileaiak között új országának támogatóira talál. Meglepve hallgatták Krisztus szavait: "Menjünk a közel való városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem" (Mk 1:38).

A Kapernaumot elöntő izgalom azzal a veszéllyel járt, hogy Jézus küldetésének célját szem elől tévesztik. Ő nem elégedett meg annyival, hogy csak mint csodatevő, vagy testi betegségek gyógyítója vonja magára a figyelmet. Megváltóként óhajtotta magához vonni az embereket. A nép azt akarta hinni, hogy királyként jött el, földi országot fog alapítani; ezzel szemben Ő a földiekről a lelki dolgok felé szerette volna terelni gondolataikat. Puszta földi siker csak akadályozta volna munkáját.

A gondtalan tömeg csodálata is megrázta lelkét. Önmagát sohasem helyezte előtérbe. Az a tisztelet, melyet a világ megad a rangnak, gazdagságnak, tehetségnek, idegen volt az Emberfia számára. Jézus egyet sem használt azokból az eszközökből, melyekkel az emberek hűséget akarnak biztosítani maguknak vagy tiszteletet parancsolni. Évszázadokkal születése előtt megjövendölték Róla: "Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít" (Ésa 42:2-4).

A farizeusok szerettek kitűnni a formaságok aprólékos betartásával. Azzal bizonyították vallási lelkesedésüket, hogy erről vitatkoztak. A szemben álló felek közötti érvelések hangosak és hosszúak voltak, s nem volt szokatlan esemény a dühös ellenkezés hangjait hallani az utcákon a törvény tudós doktoraitól.

Mindezzel szöges ellentétben állt Jézus élete. Az Ő életében nem fordult elő zajos vita, kérkedő imádkozás, sem pedig dicséretet igénylő cselekedet. Krisztus Istenben rejtőzött el, és Isten megnyilatkozott Fiának jellemében. Jézus erre a kinyilatkoztatásra akarta irányítani az emberek figyelmét és tiszteletét.

Az Igazság Napja nem ragyogva jelent meg a világon, hogy dicsőségével elkápráztassa az embereket. Meg van írva Krisztusról: "Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal" (Hós 6:3). A napfény csendesen, lágyan önti el a földet, eloszlatja a sötétség árnyait, és életre kelti a világot. Így kelt fel az Igazság Napja is, gyógyulást hozott "az ő szárnyai alatt" (Mal 4:2).