Máté 28:2-4, 11-15.

A hét első napjának az éjszakája lassan elmúlott. Eljött a legsötétebb óra, éppen napkelte előtt. Krisztus még mindig rab volt keskeny sírboltjában. A nagy kő a helyén volt. A római pecsét feltöretlen volt. A római katonák őrszolgálatukat tartották. Voltak azonban láthatatlan őrök is. A gonosz angyalok seregei összegyülekeztek a sírhely körül. Ha lehetséges lett volna, akkor a sötétség fejedelme, pártütő hadseregével együtt, a sírboltot örökre lepecsételve tartotta volna, és fogva tartotta volna Isten Fiát. A sírt azonban a mennyei seregek is körülvették. Ezek a kiváló erővel rendelkező angyalok is őrizték a sírboltot, és arra vártak, hogy üdvözölhessék az Élet Fejedelmét.

"És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből" (Mt 28:2). Isten teljes vértezetébe öltözötten, az angyal elhagyta a mennyei udvarokat. Isten dicsőségének ragyogó fénysugarai jártak előtte és világították meg ösvényét. "A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének és olyanokká lőnek, mint a holtak" (Mt 28:3-4).

Papok és főemberek, hol van őrségetek hatalma? Azok a bátor katonák, akik eddig sohasem rettentek meg emberi erőtől és hatalomtól, most fogolyként viselkedtek, mint akiktől elvették a kardjukat és dárdájukat. Az az arc, amelyre tekintettek, nem egy halandó harcos orcája; ez Isten serege leghatalmasabb harcosának az arca volt. Ő volt az a mennyei hírnök, aki azt a helyet töltötte be a mennyben, amelyből Sátán kibukott. Ez a mennyei hírnök volt az, aki Bethlehem halmain kihirdette Krisztus születését. A föld megremegett közeledtére, a sötétség seregei elmenekültek, és amikor elhengerítette a követ a sírbolt bejárata elől, úgy tűnt, hogy a menny jön le a földre. A katonák csak azt látták, hogy úgy mozdította el a nagy követ, mintha az csak egy kis kődarab lett volna. Azután hallották, mikor szólt: "Isten Fia, jöjj elő; Atyád hív Téged." Látták, hogy Jézus kijött a sírboltból, és hallották, hogy ezt jelentette ki a megnyitott sír fölött: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Amint Jézus előjött a sírboltból fenséggel és dicsőséggel, a mennyei sereg imádattal hajolt meg a Megváltó előtt és magasztaló énekekkel köszöntötték Őt.

Földrengés jelezte azt az órát, amikor, Krisztus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Krisztus, aki győzelmet aratott a halál és a sír fölött, győztesen jött elő a sírboltból, földrengés, felvillanó villámlások és mennydörgések közepette. Isten előre megmondotta, hogy amikor Krisztus újra eljön a földre, akkor "megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is" (Zsid 12:26). "Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba" (Ésa 24:20). "Az ég mint írás egybehajtatik" (Ésa 34:4). "Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek" (2Pt 3:10). "De az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!" (Jóel 3:16)

Jézus halálakor a katonák azt látták, hogy a föld délben sötétségbe burkolódzott. Feltámadásakor pedig azt látták, hogy az angyalok ragyogása megvilágította az éjszakát, és azt hallották, hogy a menny lakói nagy örömmel és diadallal azt énekelték: Te legyőzted a Sátánt és a sötétség hatalmasságait; Te győzelemmel nyelted el a halált!

Krisztus megdicsőülten jött elő a sírboltból, és a római őrség látta Őt. Szemeiket és figyelmüket Jézus arcára összpontosították, Akit az imént még kigúnyoltak és kinevettek. Ebben a megdicsőített lényben azt a foglyot látták meg, Akit a törvényházban láttak, Azt, Akinek a fejére tövisből fontak koronát. Ő volt Az, Aki ellenállás nélkül állott Pilátus és Heródes előtt, akinek a testét kegyetlen korbácsolással marcangolták szét. Ő volt az, akit felszegeztek a keresztre, Akire a papok és a főemberek teljes önelégültséggel bólogattak fejükkel és ezt mondták: "Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani" (Mt 27:42). Ő volt az, akit József új sírboltjába fektettek be. A mennyei rendelet azonban szabadon bocsátotta a sírbolt foglyát. Ha hegyek halmozódtak volna hegyekre, akkor sem tudták volna megakadályozni azt, hogy Krisztus kijöjjön a sírboltból.

Az angyalok és a megdicsőült Üdvözítő látványára a római őrség tagjai összeestek és olyanok lettek, mint a holtak. Mikor a mennyei kíséret eltűrt szemeik elől, akkor álltak lábukra és olyan gyorsan, amilyen gyorsan remegő végtagjaik csak vinni tudták őket, a kert kapujához siettek. A részeghez hasonlóan, ingadozva siettek a város felé vezető úton, és elmondták mindazoknak, akikkel csak találkoztak a csodálatos eseményt. Útban voltak Pilátushoz, de a hírt már a zsidó hatóságokhoz is elvitték, a főpapok és a főemberek elküldtek érettük, mert először ők kívántak velük találkozni. Különleges látványt nyújtottak ezek a katonák. A félelemtől remegve, falfehér arccal tettek tanúbizonyságot Krisztus feltámadásáról. Ezek a katonák mindent úgy mondtak el, amint látták. Nem volt idejük arra, hogy a puszta igazság helyet valami mást gondoljanak ki, mást mondjanak. Fájdalmas arckifejezéssel ezt mondták: Isten fia volt az, akit keresztre feszítettek. Hallottuk, mikor egy angyal mennyei fenségként, a dicsőség királyaként nevezte Őt.

A papok arca olyan lett, mint a halottaké. Kajafás megpróbált szólni. Az ajkai mozogtak, de nem bocsátottak ki semmi hangot. A katonák éppen készültek elhagyni a tanácstermet, mikor egy hang megállította őket. Kajafás végre megszólalt: "Várjatok, várjatok" - mondotta. "Ne mondjátok el senkinek azt, amit láttatok."

Azután egy hazug jelentést adtak a katonák szájába. "Mondjátok, - kérték őket a papok - hogy az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk" (Mt 28:13). Itt a papok abba a verembe estek bele, amelyet másnak ástak. Miként mondhatták a katonák azt, hogy a tanítványok lopták el Jézus holttestét, mikor elaludtak? Ha aludtak, akkor hogyan tudhatták? Ha pedig a katonák vétkeseknek bizonyultak Krisztus holttestének az ellopásában, akkor vajon nem a papok lettek volna-e az elsők, hogy elítéljék őket? Vagy, ha az őrszemek elaludtak a sírnál, akkor elsőként nem a papok vádolták volna-e be őket Pilátusnál?

A katonák megrémültek arra a gondolatra, hogy az őrhelyen való elalvás vádját vonják magukra. Olyan fegyelemsértés volt ez, amelyért halálbüntetés járt. Tegyenek-e hamis tanúvallomást, csapják be az embereket, és sodorják-e saját életüket veszélybe? Nem harcolták-é meg fárasztó őrködésüket álmatlan virrasztással? Miként állhatnának meg az elkövetkező kihallgatáson éppen még a felkínált pénz ismeretében is, ha hamis tanúvallomást tesznek?

Azért, hogy elhallgattassák a katonák bizonyságtételét arról, amitől féltek, a papok megígérték, hogy szavatolják az őrség biztonságát, mivel szerintük Pilátus sem kívánja, hogy olyan beszámoló terjedjen el az eseményről, mint amilyent ők adtak. Végül is a római katonák pénzért eladták megvesztegethetetlenségüket a zsidóknak. Az igazság legmegdöbbentőbb hírével megterhelve mentek be a papok elé; és pénzzel megterhelve mentek el tőlük. Nyelvükön ott volt már egy hazug jelentés, beszámoló, amit a papok szerkesztettek és eszeltek ki számukra.

Közben a Krisztus feltámadásáról szóló hír eljutott Pilátushoz. Ámbár Pilátus volt a felelős Krisztus halálra adásáért, viszonylag nem nagyon érzett nyugtalanságot azért, amit tett. Ha kelletlenül és a szánalom érzésével a szívében ítélte is el az Üdvözítőt, mind ez ideig nem érzett igazi lelkiismeret-furdalást. Most megrettenve bezárkózott a házába és úgy döntött, hogy nem akar senkit sem látni. A papok azonban mégis megjelentek színe előtt, és elmondták neki azt a történetet, amelyet kieszeltek, és arra ösztönözték, hogy ne vegyen tudomást az őrszemek kötelességmulasztásáról. Mielőtt hozzájárult volna ehhez, bizalmasan maga is kikérdezte az őrséget. Ezek, saját biztonságukat féltve, nem mertek eltitkolni semmit sem, és Pilátus kiszedett belőlük egy hiteles beszámolót mindarról, ami a sírboltnál történt. Nem vitte bíróság elé az ügyet, de ettől az időtől kezdve nem érzett békességet a szívében.

Mikor Jézust sírba tették, Sátán diadalt ült. Azt remélte, hogy az Üdvözítő nem veszi fel az életét ismét. Az Úr testére ő maga tartott igényt, és elhelyezte őrségét a sír körül, és megpróbálta Krisztust fogságba vetett rabként tartani. Elkeseredett és megharagudott, mikor a mennyei hírnök közeledtére angyalai elmenekültek. Mikor azt látta, hogy Krisztus diadalmasan lép ki a sírjából, tudatára ébredt annak a ténynek, hogy királyságának vége lett, és hogy végül neki is meg kell halnia.

A papok azzal, hogy Krisztust halálra adták, a Sátán eszközeivé tették magukat. Most teljesen a Sátán hatalmában voltak. Belegabalyodtak egy csapdába, amelyből nem láttak más kiutat, csak azt, hogy tovább folytatják Krisztus elleni hadviselésüket. Mikor meghallgatták az őrszemek jelentését Krisztus feltámadásáról, elkezdtek félni a nép haragjától. Úgy érezték, hogy saját életük is veszélyben forog. Az egyetlen reménység az volt a számukra, hogy sikerül Krisztust csalónak feltüntetniük feltámadása letagadásával. Megvesztegették a katonákat, és biztosították Pilátus hallgatását, csendben maradását. Hazug beszámolójukat terjesztették közel és távol. Voltak azonban olyan tanúk is, akiket nem tudtak elhallgattatni. Sokan hallották a katonák bizonyságtevését Krisztus feltámadásáról. Azután a halottak közül is egyesek, akik Krisztussal együtt jöttek elő a sírjukból, megjelentek sokaknak, és kijelentették, hogy Krisztus feltámadott. A jelentéseket azokról a személyekről, akik látták ezeket a feltámadottakat, és hallották a bizonyságtevésüket, elvitték a papokhoz is. A papok és a főemberek folyamatosan attól féltek, hogy az utcákon való járásuk-kelésük közben, vagy saját otthonuk magányosságában szemtől szembe találják magukat Krisztussal. Úgy érezték, hogy nem voltak biztonságban. A reteszek és zárak nagyon szegényes védelmet nyújtottak nekik Isten Fiával szemben. Éjjel és nappal arra a rettenetes jelenetre kellett gondolniuk, mikor a helytartó rezidenciájának az udvarán az egész néppel együtt ezt kiáltozták: "Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Emlékezetükben sohasem halványodott el ennek a jelenetnek a képe.

Mikor a hatalmas angyal szava elhangzott Krisztus sírjánál ezt mondván: "Atyád hív téged", akkor az Üdvözítő előjött a sírból azzal az élettel, amely önmagában volt. Most igazolódtak Jézus szavai: "Én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt [...] Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt" (Jn 10:17-18). Most teljesedett be a prófécia is, amelyet a papoknak és a főembereknek mondott: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19).

József feltört sírboltja felett Krisztus győzedelmesen jelentette ki: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Ezeket a szavakat csak egy Istenség mondhatta el. Minden teremtett lény Isten akaratából és hatalmából él. Mindnyájan függő viszonyban levő elfogadói az Istentől való életnek. A legmagasabb rangú szeráftól a legalázatosabb lelkes lényig mindenki az életnek ebből a forrásából töltődik meg élettel. Csak az, Aki Istennel egy, mondhatja el: van hatalmam, hogy letegyem az életemet, és van hatalmam, hogy ismét felvegyem azt. Istenségében Krisztusnak megvolt a hatalma arra, hogy széttörje a halál bilincseit.

Krisztus feltámadt a halottak közül első gyümölcseként azoknak, akik elaludtak. Előképe volt a kévelengetésnek. Feltámadása éppen azon a napon következett be, mikor a kévelengetést kellett bemutatni az Úr előtt. Több mint ezer évig hajtották végre ezt a jelképes ceremóniát. A szántóföldekről az első megérett, magvas gabonakalászokat összegyűjtötték. Amikor az emberek felmentek Jeruzsálembe, akkor az első termésből kötött kévéket lengették hálaáldozatként az Úr előtt. Amíg ez a felajánlás meg nem történt, a sarlóval nem érinthették meg a gabonaszálakat, nem gyűjthették és köthették azokat kévékbe. Az Istennek felajánlott kévék ábrázolták azt a nagy lelki aratást, amelynek a kalászait és kévéit be kellett takarítani Isten országa számára. Krisztus feltámadása az előképe és a záloga az igazak feltámadásának. "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt" (lThess 4:14).

Mikor Krisztus feltámadott, a foglyok sokaságát hozta elő a sírjaikból. A halálakor bekövetkezett földrengés megnyitotta sírjaikat, és amikor feltámadt, akkor vele együtt előjöttek ezekben a megnyílt sírokban nyugvó halottak is. Ezek olyan halottak voltak, akik míg éltek, Isten munkatársai voltak, és akik életük árán is bizonyságot tettek az igazságról. Most Krisztus mellett kellett nekik bizonyságot tenniük, aki feltámasztotta őket a halálból.

Földi szolgálata alatt Jézus életre hívott néhány halottat. Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, és egy főembernek, név szerint Jairusnak a leányát és Lázárt. Ezeket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltámadásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként. Ezek - mondotta Krisztus -, többé nem foglyai a Sátánnak, mert megváltottam őket. Hatalmam első gyümölcseiként kihoztam őket sírjukból, hogy velem legyenek ott, ahol én vagyok, és hogy soha többé ne lássanak halált, és ne tapasztaljanak szomorúságot.

Ezek a Krisztussal együtt feltámadott halottak mentek be a városba, és jelentek meg sokaknak és mondották el mindenkinek, hogy Krisztus feltámadott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel. Így vált letagadhatatlanná a feltámadás igazsága. A feltámadott szentek tettek tanúbizonyságot a próféta szavainak igazsága mellett. "Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek" (Ésa 26:19). Feltámadásuk szemléltette a prófécia beteljesedését: "Serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata és visszaadja a föld az árnyakat!" (Ésa 26:19).

A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza, azért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet, amelyet letett ember voltában, ismét felveszi és az emberiségnek adja. "Én azért jöttem - mondta -, hogy életük legyen és bővölködjenek" (Jn 10:10). "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14). "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6:54).

A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat és nincs nagy jelentősége. "Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké [...] nem kóstol halált örökké" (Jn 8:51-52). A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet. "Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is Ővele együtt, megjelentek dicsőségben" (Kol 3:4).

Azt a hangot, amely a keresztről ezt kiáltotta: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) - a halottak is meghallották. Ez a hang átütötte a sírok falait és megparancsolta az alvóknak, hogy keljenek fel. Így lesz majd, mikor Krisztus hangja felharsan az égből. Ez a hang behatol majd a sírokba, kinyitja a sírboltokat és a Krisztusban meghaltak feltámadnak. Üdvözítőnk feltámadásakor csak néhány sír tárult fel. Második eljövetelekor azonban minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd az Ő egyházát is, és megdicsőíti azt Vele, minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.