János 7:1-15, 37-39.

A zsidóknak évente háromszor Jeruzsálemben kellett összegyűlniük, vallási célzattal. Izrael felhőoszlopba öltözött láthatatlan Vezetője adott utasításokat az ilyen gyűlésekre vonatkozóan. Fogságuk alatt a zsidók nem tarthatták meg ezeket, de amikor a nép visszatért otthonába, újra elkezdődött az emlékünnepek megtartása. Isten terve az volt, hogy ezek az évfordulók idézzék Őt a nép emlékezetébe. Kevés kivétellel azonban a nemzet papjai és vezetői szem elől tévesztették ezt a célt. Aki ezeket a nemzeti ünnepeket elrendelte, és ismerte jelentőségüket, most látta elferdítésüket.

A sátoros ünnep az év záró összejövetele volt. Isten terve szerint ekkor a népnek az Ő jóságára, kegyelmére kellett gondolnia. Az egész ország az oltalma alatt állt, áldásaiban részesült. Gondviselése őrködött felettük éjjel-nappal. A nap és az eső megérlelte a föld gyümölcseit. Palesztina völgyeiben, síkságain learatták a termést. Az olajbogyót leszedték, a drága olajat edényekben tárolták. A pálmafák is átadták termésüket. A szőlő vörös gerezdjeit kipréselték a borsajtóban.

Az ünnep hét napon át tartott, Palesztina és más országok lakói is elhagyták otthonukat, és Jeruzsálembe jöttek, hogy részt vegyenek rajta. Közelről, távolról özönlött a nép, hozták az öröm jeleit. Öreg és fiatal, gazdag és szegény egyaránt elhozta a hálaadás ajándékát Neki, aki jóságával koronázta meg az esztendőt, s akinek nyomdokán kövérség fakadt. Mindent elhoztak az erdőből, ami csak kedves volt a szemnek, és kifejezhette az általános örömet, s a város gyönyörű ligetnek tűnt.

Ez az ünnep nemcsak aratási hálaadás volt, hanem emlékeztetett Isten oltalmazó gondoskodására a pusztában Izrael iránt. Sátoros életük emlékére az ünnep alatt az izraeliták zöld gallyakból formált sátrakban, hajlékokban laktak. Ezeket az utcákon, a templomudvarban vagy háztetőkön állították föl. Jeruzsálem körül a hegyeken, völgyekben is számtalan ilyen lombos hajlék volt, melyeket élettel töltöttek be az emberek.

A hívek szent énekekkel, hálaadásokkal ünnepelték meg ezt az alkalmat. Kevéssel az ünnep előtt volt a nagy engesztelési nap, amikor a nép megvallotta bűneit, és békességet szerzett a mennyel. Így készítettek utat az ünnep örömének. "Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az Ő kegyelme" (Zsolt 106:1) - hangzott diadalmasan, miközben sokféle zeneszó hozsánnakiáltásokkal együtt kísérte a közös éneklést. Az általános öröm központja a templom volt. Itt zajlottak a pompás áldozati szertartások. A szent épület fehér márvány lépcsőinek mindkét oldalán sorakozott fel a léviták kara, ők énekükkel szolgáltak. A hívek hada pálma és mirtuszágakat lengetve vette át a dallamot, s visszhangozta a kórust. Mind távolabbi és távolabbi hangok kapcsolódtak be, míg a környező hegyek is zengték a dicséretet.

Éjjel a templom és udvara fényben ragyogott. A zene, a lengő pálmaágak, a boldog hozsannák, a nép nagy felvonulása, fölöttük a függő lámpákból sugárzó fény, a papok öltözete és a szertartások magasztossága olyan képet alakítottak ki, amely nagy hatással volt a szemlélőre. Az ünnep legmeghatóbb szertartása - ami a legnagyobb örvendezést váltotta ki - a visszaemlékezés volt a pusztai vándorlás egyik eseményére.

Hajnalhasadáskor felharsant a papok ezüst kürtjének hosszú, átható hangja. A válaszoló kürtök, s a lombsátrakban lakozó emberek üdvrivalgása visszhangzott hegyen-völgyön - köszöntötték az ünnepnapot. Azután a pap merített egy korsó vizet a Kidron patakjának folyóvizéből, magasra emelte, s a kürtök zengésének közepette felvitte a templom széles lépcsőin, lassú, kimért léptekkel követte a zene ritmusát, s közben énekelt: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, ó Jeruzsálem!" (Zsolt 122:2)

A korsót a papok udvarának közepén levő oltárhoz vitte. Két ezüst medence volt itt, mindegyiknél egy pap állt. Az egyikbe beleöntötte a korsó vizet, a másikba a korsó bort. Mindkét medence tartalma egy csövön át a Kidronba, onnan a Holt-tengerbe jutott. A szentelt víz bemutatása jelképezte a kútfőt, mely Isten parancsára fakadt a sziklából, hogy oltsa Izrael gyermekeinek szomját. Ekkor felcsendült az ünnepi ének: "Erősségem és énekem az Úr, az Úr, [...] s örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből" (Ésa 12:2-3).

József fiai készülődtek a sátoros ünnepre, s észrevették: Krisztus semmi jelét nem adja, hogy részt szándékozna venni rajta. Nyugtalanul figyelték Őt. A bethesdai gyógyítás óta nem vett részt nemzeti ünnepeken. Elkerülte a fölösleges összeütközést a jeruzsálemi vezetőkkel, munkálkodását Galileára korlátozta. Látszólag nem vett tudomást a nagy vallási összejövetelekről, a papok és írástudók ellenségesek voltak Vele szemben - mindez megzavarta körülötte az embereket, még tanítványait és rokonait is. Tanításaiban hangsúlyozta az Isten törvénye iránti engedelmesség áldásait, s most Ő maga közömbösnek tűnt az isteni elrendelésű szolgálat iránt. Elvegyült vámszedőkkel és más, rosszhírű egyénekkel, semmibe vette a rabbik előírásait, szabadon kezelte a szombatra vonatkozó hagyományos követelményeket - mindez szembeállította az egyházi hatóságokkal, és számos kérdést vetett föl. Testvérei helytelenítették, hogy elzárkózik a nemzet nagy és tanult embereitől. Úgy érezték, ezeknek a férfiaknak igazuk van, s Jézus hibázik, ha szembehelyezkedik velük. Másfelől látták szeplőtlen életét, s bár nem csatlakoztak tanítványaihoz, mélyen érintette őket munkája. Galileai népszerűsége hízelgett becsvágyuknak, még mindig remélték, hogy bebizonyítja hatalmát, s a farizeusok belátják: Ő az, akinek mondja magát. És mi van, ha Ő a Messiás, Izrael Fejedelme! Büszke elégedettséggel dédelgették ezt a gondolatot.

Annyira izgalomban voltak, hogy sürgették Krisztust, menjen Jeruzsálembe. "Menj el innen, - javasolták - és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, aki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak" (Jn 7: 3-4). A "ha" kételyt és hitetlenséget fejezett ki. Gyávának, gyengének mondták. Ha tudja, hogy Ő a Messiás, miért ez a furcsa tartózkodás és tétlenség? Ha valóban rendelkezik ilyen erővel, miért nem megy bátran Jeruzsálembe, hogy alátámassza igényét? Miért nem viszi véghez Jeruzsálemben azokat a csodákat, melyek Galileában hírlenek felőle? Ne rejtőzz el félreeső tartományokban, mondták, hogy csodás tetteidet tudatlan parasztokra, halászokra pazarold! Mutasd meg magad a fővárosban, nyerd meg a papok és vezetők támogatását, egyesítsd a nemzetet, alapítsd meg az új országot!

Jézus testvéreit azok az önző indítékok vezérelték, melyek gyakran húzódnak meg a törtetők szívében. Ez volt az uralkodó szellem a világban. Megbotránkoztak, mert Krisztus ahelyett, hogy időleges trónra vágyna, az élet kenyerének jelentette ki magát. Nagyon letörtek, amikor oly sok tanítványa elhagyta. Maguk is elfordultak Tőle, hogy meneküljenek a kereszttől. Be kellett azonban látniuk: munkája nyilvánvalóvá tette, hogy Ő Isten Küldötte.

"Monda azért nékik Jézus: Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek fel erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be. Ezeket mondván pedig nékik, marada Galileában" (Jn 7: 6-9). Testvérei parancsoló hangon beszéltek Vele, megszabták az utat, melyen haladnia kell. Jézus visszafordította rájuk a megrovást: nem önmegtagadó tanítványai közé sorolta őket, hanem a világhoz. "Titeket nem gyűlölhet a világ, - mondotta - de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak" (Jn 7:7). A világ nem gyűlöli azt, aki hozzá hasonló lelkületű, hanem sajátjaként szereti.

Krisztus számára a világ nem a kényelem vagy a ragyogó pályafutás helye volt. Nem kereste az alkalmat, hogy mikor kaparinthatja meg hatalmát, dicsőségét. Ez nem lett volna kitüntetés számára. A világ az a hely volt, ahová Atyja küldte, Ő annak életéért adatott, hogy véghezvigye a megváltás nagy tervét. Elvégezte munkáját az elveszett fajért. Nem volt szabad veszélybe rohannia, vakmerőnek lennie, siettetnie a válságot. Munkásságában minden eseménynek megjelölt órája volt. Türelmesen kellett várnia. Tudta, hogy a világ gyűlöletét veszi magára, tudta, hogy munkája végén a halál várja, azonban mindennek idő előtt kitenni magát - ez nem egyezett Atyja akaratával.

Krisztus csodáinak híre mindenhová elterjedt Jeruzsálemből, ahová csak a zsidók szétszóródtak, s bár több hónapon át hiányzott az ünnepekről, az érdeklődés nem terelődött el Róla. A világ minden részéről sokan jöttek el a sátoros ünnepre abban a reményben, hogy találkoznak Vele. Az ünnep kezdetén sokan keresték. A farizeusok és vének figyelték, jön-e, mert remélték, itt az alkalom, hogy elítéljék. Zavartan kérdezgették: "Hol van Ő?" (Jn 7:12) - de senki sem tudta. Mindenkinek körülötte forogtak a gondolatai. Az írástudóktól és papoktól való félelmében senki sem merte Messiásnak elismerni Őt, de mindenütt csendes, komoly beszélgetés folyt Róla. Sokan védték, mint Isten küldöttét, mások azonban a nép megcsalójának bélyegezték.

Eközben Jézus csendben megérkezett Jeruzsálembe. Járatlan utat választott, hogy elkerülje a minden irányból Jeruzsálembe igyekvő utazókat. Ha csatlakozott volna valamelyik, az ünnepre feljövő karavánhoz, akkor a városba érve ráterelődött volna az általános figyelem, a nép hangos rokonszenvezése újból ellene fordítja a hatóságokat. Ennek elkerülésére döntött úgy, hogy egyedül utazik.

Az ünnepségek kellős közepén, amikor a Vele kapcsolatos izgalom tetőfokára hágott, a sokaság színe előtt belépett a templomudvarba. Mivel hiányzott az ünnepről, azt hangoztatták, hogy nem merte kitenni magát a papok és vének hatalmának. Megjelenése mindenkit meglepett. Minden hang elcsitult. Mindenki csodálta bátor és méltóságteljes viselkedését hatalmas ellenségei közepette, akik az életére törtek.

Jézus ott állt a hatalmas tömeg érdeklődésének központjában, s úgy szólt hozzájuk, ahogy ember még sohasem. Szavaiból kitűnt, hogy sokkal jobban ismeri Izrael törvényeit, intézményeit, az áldozati szolgálatot és a próféták tanításait, mint a papok és rabbik. Áttörte a formalizmus és a hagyomány korlátait. Látszott, hogy a jövendő élet képe kitárul előtte. Mint aki látja a Láthatatlant, úgy beszélt földi és mennyei dolgokról, biztos hatalommal, emberiről és isteniről. Szavai a legtisztábbak és legmeggyőzőbbek voltak, s mint Kapernaumban, az emberek újra megdöbbentek tanításán, "mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). Különféle formában figyelmeztette hallgatóit a szerencsétlenségre, amely mindenkit sújtani fog, aki visszautasítja az Általa hozott áldásokat. Minden lehetséges módon bebizonyította, hogy Istentől jött, minden lehetséges erőfeszítést megtett, hogy bűnbánatra bírja őket. Saját nemzete nem utasította volna el és nem gyilkolta volna meg, ha megmenthette volna őket egy ilyen tett bűnétől.

Mindenki álmélkodott, mennyire ismeri a törvényt és a próféciákat. Szájról szájra járt a kérdés: "Mimódon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?!" (Jn 7:15) Senkit sem tekintettek képzett vallási tanítónak, aki nem járta ki a rabbik iskoláját, ezért Jézust és Keresztelő Jánost is tudatlannak tekintették, hiszen nem részesültek ebben az oktatásban. Akik hallották őket, csodálkoztak Írás-ismeretükön, amit nem tanultak. Emberektől valóban nem, de a menny Istene volt tanítójuk, Tőle kapták a legmagasabb szintű bölcsességet.

Jézus beszéde a templom udvarán lenyűgözte a népet. Ugyanazok, akik a legerőszakosabbak voltak Vele, most képtelennek érezték magukat, hogy ártsanak Neki. Egy időre minden egyéb érdekükről megfeledkeztek.

Napról napra tanította a népet, míg elérkezett "az ünnep utolsó nagy napja" (Jn 7:37). A hosszú ünnepi időszak során e nap reggelére elfáradtak az emberek. Jézus hirtelen szólásra emelkedett, hangja végighömpölygött a templom udvarán:

"Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (Jn 7:37-38). A nép állapota igen erőteljessé tette ezt a felhívást. Állandóan a pompás, ünnepi látvány foglalkoztatta őket, szemüket elkápráztatták a fények és színek, fülükben zengett a csodálatos zene, de semmi sem volt a ceremóniák sorában, ami kielégítette volna a lelki szükségleteket, ami csillapíthatta volna a lélek szomjúságát a maradandó dolgok után. Jézus hívta őket, jöjjenek és igyanak az élet vizéből, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbennük.

Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát: üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet Fejedelmét akarta megsemmisíteni, de a megütött sziklából élő víz folyt. Amint Jézus beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek voltak együtt felkiáltani a samáriai asszonnyal: "Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam!" (Jn 4:15)

Jézus ismerte a lelki szükségleteket. Pompa, gazdagság, tisztesség nem elégítheti meg a szívet. "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám" (Jn 7:37). Szívesen fogadja a gazdagot, a szegényt, a magas és alacsony sorsút. Ígérete szerint könnyít a megterhelt lelken, megvigasztalja a szomorkodót, reményt önt a csüggedőbe. Jézus hallgatói közül sokan gyászolták szertefoszlott reményeiket, másokat titkos bánat emésztett, sokan világi dolgokkal, emberi dicséretekkel akarták kielégíteni szüntelen vágyakozásukat, de amikor mindent megnyertek, rájöttek, hogy repedezett kutat ástak, nem olthatják belőle szomjukat. Elégtelenül, szomorúan álltak az örömteli színtér csillogása közepette. A hirtelen kiáltás: "ha valaki szomjúhozik", kizökkentette őket szomorú meditálásukból, és amint hallgatták az ezután következő szavakat, új reménység gyúlt szívükben. A Szentlélek segítségével felismerték Jézus szavaiban az üdvösség mérhetetlen ajándékát.

Krisztus kiáltó szava ma is hangzik a szomjazó lélekhez, és még nagyobb erővel hív minket, mint azokat, akik a templomban, az ünnep utolsó napján hallották. A kút mindenki számára nyitva áll. A menny felajánlja a fáradt, megterhelt lelkeknek az örök élet üdítő vizét. Jézus még mindig kiáltja: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék" (Jn 7:37). "Aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" (Jel 22:17). "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14).