János 21:1-22.

Jézus úgy tervezte, hogy tanítványaival Galileában találkozik. Azért a tanítványok nem sokkal húsvét hetének a befejezése után ide irányították lépéseiket. Távol maradásukat Jeruzsálemtől az ünnepek alatt hűtlenségnek és eretnekségnek értelmezték volna. Azért a városban maradtak az ünnep végezetéig. Miután túl voltak az ünnepeken, boldogan indultak hazafelé, hogy találkozzanak az Üdvözítővel, amint elrendelte.

A tanítványok közül heten mentek együtt. A halászok egyszerű ruházatát öltötték magukra. Az evilági javakban szegények, de az igazság ismeretében és gyakorlásában gazdagok voltak, ami mennyei szempontból a legmagasabb rangot adta nekik, mint tanítóknak. Nem a próféták iskoláinak a tanítványai voltak. Azonban három évig tanította őket a legnagyobb Nevelő, Akit a világ valaha is ismert. Jézus befolyása által nemes, értelmes és jó képességeik eszközökké váltak; olyan eszközökké, akik alkalmasak voltak az embereket elvezetni az igazság ismeretére.

Krisztus szolgálatának nagy része a Galileai-tengernél ment végbe. A tanítványok olyan helyen gyülekeztek össze, ahol valószínűleg nem zavarhatták meg őket. Itt minden, de minden, ami körülöttük volt, Jézusra és hatalmas tetteire emlékeztette őket. Ezen a tengeren járt Jézus a víz hullámzó tömegén, hogy megmentse őket, mikor a szívük félelemmel és rettegéssel telt meg. A vihar ott csendesült le Jézus szavára. Látóhatárukon belül volt az a partszakasz, ahol több mint tízezer ember evett és lakott jól néhány kis cipóból és halból. Nem messzire feküdt Kapernaum, igen sok csoda színhelye. A tanítványok, mikor rátekintettek erre a tájra, elméjük megtelt Üdvözítőjük szavainak és tetteinek emlékével.

Az este kellemes volt. Péter, aki sokat megőrzött a bárkák és a halászat iránt érzett szeretetéből, azt ajánlotta, hogy menjenek ki a tóra és vessék ki hálóikat. Mindnyájan készek voltak csatlakozni ehhez a tervhez, mivel szükségük volt eledelre és ruházatra, aminek megszerzéséhez hozzásegítené őket egy sikeres éjszakai halászatból származó bevétel. Bárkáikkal kieveztek azért a tóra, de nem fogtak semmit. Egész éjszaka sikertelenül fáradoztak. A megerőltető órák alatt távollevő Urukról beszélgettek. Visszaemlékeztek azokra a csodálatos eseményekre, amelyeknek tanúi voltak Uruknak a tenger mellett végzett szolgálata közben. Felmerült bennük a kérdés saját jövőjükkel kapcsolatban is, és elszomorította őket az előttük álló kilátástalanság.

Egész idő alatt a parton egy magányos szemlélő követte őket tekintetével, miközben ő maga láthatatlan maradt. Végül is megvirradt. A bárka nem volt távol a parttól. A tanítványok akkor meglátták, hogy egy idegen áll a parton, aki ezzel a kérdéssel szólította meg őket: "Fiaim! Van-é valami ennivalótok?" Azt felelték neki, hogy: "Nincsen!" (Jn 21:5). Ekkor azt mondotta nekik: "Vessétek a hálót a hajónak jobboldala felől és találtok. Oda veték azért, és kivonni már nem bírták a halaknak sokasága miatt" (Jn 21:6).

János felismerte az idegent és azt kiáltotta oda Péternek: "Az Úr van ott!" (Jn 21:7). Péter annyira fellelkesült és olyan boldog lett, hogy lelkesedésében belevetette magát a vízbe és hamarosan ott állt Mestere mellett. A többiek, Péter tanítványtársai a bárkában eveztek és húzták magukkal a halakkal megtelt hálót. "Mikor azért a partra szállának, látják, hogy parázs van ott, és azon felül hal és kenyér" (Jn 21:9).

Túlságosan meglepődtek, és elámultak ahhoz, hogy megkérdezzék, honnan került oda a tűz és az ennivaló. "Monda nékik Jézus: Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok" (Jn 21:10). Péter rohant a hálóért, amelyet ledobott, és segített tanítványtársainak a háló partra húzásában. Miután elvégezték ezt a munkát és megtették az előkészületeket, Jézus felszólította tanítványait, hogy jöjjenek és egyenek. Azután megtörte a kenyeret és az ennivalót szétosztotta közöttük. Ekkor mind a hét tanítványa megismerte és elismerte Őt. Az ötezer megvendégelésének a csodája a hegyoldalon - tért most vissza emlékezetükbe. Egy titokzatos megilletődés kerítette őket hatalmába, és áhítatos csendben néztek a feltámadott Üdvözítőre.

Élénken visszaemlékeztek arra a tóparti jelenetre, mikor Jézus megparancsolta nekik, hogy kövessék Őt. Visszaemlékeztek, hogy parancsára miként szálltak tengerre és eveztek ki a mély vízre és engedték le hálójukat, és a fogásuk olyan bőséges volt, hogy szakadásig megtelt a háló. Azután Jézus arra szólította fel őket, hogy hagyják ott halászbárkáikat, és megígérte nekik, hogy emberek halászaivá teszi őket. Jézus azért vitt végbe egy újabb csodát, hogy felidézze emlékezetükben ezt a jelenetet és elmélyítse ennek hatását a szívükben. Ez a csoda korábbi megbízásának a megújítása volt a tanítványok számára. Megmutatta nekik, hogy Mesterük halála nem csökkentette kötelezettségüket annak a munkának az elvégzésével kapcsolatban, amelyet reájuk bízott. Bár meg kellett őket fosztania személyes társaságától, és az életfenntartásnak attól az eszközétől, amellyel előző foglalkozásuk látta el őket, a feltámadott Üdvözítő még mindig gondoskodik róluk. Mindaddig, amíg az Úr munkáját végezték, az Úr gondoskodott azokról a dolgokról, amelyekre szükségük volt. Jézus határozott szándékkal parancsolta meg nekik, hogy a bárka jobboldalán vessék be a hálójukat. Jézus ugyanis a bárkának ezen oldala felől állott a parton. Ez volt a hit oldala. Ha Üdvözítőjükkel együtt fognak dolgozni; ha emberi erőfeszítéseiket összekapcsolják isteni hatalmával, akkor soha sem maradhat el az eredmény.

Krisztusnak egy másik tanítást is kellett adnia, különösképpen Péterre vonatkozóan. Az a tény, hogy Péter megtagadta Urát, szégyenletes ellentétben állott hűségének korábbi megnyilatkozásaival. Péter megszégyenítette Krisztust, és ezzel kiváltotta tanítványtársai bizalmatlanságát. A tanítványok azt gondolták, hogy Krisztus nem engedi meg majd neki, hogy elfoglalja korábbi helyét közöttük. Maga Péter is érezte, hogy eljátszotta társai bizalmát. Mielőtt Krisztus felszólította volna, hogy vegye fel ismét apostoli munkáját, Péternek mindenekelőtt bizonyítékát kellett adnia bűnbánatának tanítványtársai előtt. Enélkül bűne, még ha megbánta is azt, tönkretehette volna neki, mint Krisztus szolgájának a tekintélyét. Az Üdvözítő alkalmat adott neki arra, hogy visszanyerje tanítványtársai bizalmát; és amennyire csak lehetséges, jóvátegye hibáját, amit magatartásával az evangélium ügye ellen követett el.

Krisztus leckét ad minden követőjének. Az evangélium nem köt megegyezést a gonosszal kölcsönös engedmények alapján. Az evangélium nem nézheti el a bűnt. Titkos bűneinket titkon kell megvallanunk Istennek. Nyilvánvaló bűneink azonban a nyilvános megvallást követelnek tőlünk. Mikor egy tanítvány bűnt követ el, mindig Krisztust illetik szemrehányással. Ez arra készteti Sátánt, hogy diadalünnepet üljön, és az ingadozó lelkeket arra ösztönzi, hogy botladozzanak. A bűnbánat bizonyítékának a megadásával azonban a tanítványnak, amennyiben hatalmában áll, el kell távolítani ezt a szemrehányást Krisztusról.

Miközben Krisztus és a tanítványok ételüket fogyasztották a tengerparton, az Üdvözítő így szólt Péterhez: "Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-e engem ezeknél?" (Jn 21:15). Ezzel tanítványtársaira utalt. Péter már egyszer kijelentette: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom" (Mt 26:33). Most azonban helyesebben értékeli, becsüli fel magát: "Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!" (Jn 21:15). Ebben a feleletében nincs semmi heves bizonygatás arról, hogy az ő szeretete nagyobb tanítványtársai szereteténél. Nem fejezi ki saját véleményét hódolatáról. Krisztustól, Aki el tudja olvasni a szív minden indítékát, azt kéri, hogy Ő ítélje meg válasza őszinteségét: "te tudod, hogy szeretlek téged" (Jn 21:15). Jézus pedig megparancsolja neki: "Legeltesd az én bárányaimat!" (Jn 21:15).

Jézus ismét próbára teszi Pétert és megismétli előbbi szavait: "Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?" (Jn 21:16). Ez alkalommal nem kérdezte meg Pétertől, hogy vajon jobban szereti-e Őt, mint tanítványtársai. A második válasz hasonlított az elsőhöz. Nem volt benne semmi mértéktelen magabiztosság: "Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged." Jézus erre azt mondta neki: "Őrizd az én juhaimat!" (Jn 21:16). Az Üdvözítő még egyszer feltette a megpróbáló kérdést: "Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?" (Jn 21:17). Ekkor Péter szomorú lett, mert azt gondolta, hogy Jézus kétségbe vonta az ő szeretetét. Tudta, hogy Urának minden oka megvan arra, hogy ne bízzon benne, és fájó szívvel ezt válaszolta: "Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged". Jézus ismét így szólt hozzá: "Legeltesd az én juhaimat!" (Jn 21:17).

Péter háromszor nyíltan megtagadta Urát, és Jézus most háromszor kérte tőle a biztosítást szeretetéről és hűségéről kérdéseivel, amelyeket kihegyezett nyilakként lőtt bele Péter fájó szívébe. Az összegyülekezett tanítványok előtt Jézus feltárta Péter bűnbánatának a mélységét, és megmutatta nekik, hogy milyen mélyen alázatos lett az egykor dicsekedő tanítvány.

Péter természetétől fogva heves és megfontolás nélküli ember volt. Sátán kihasználta Péternek ezeket a jellegzetes tulajdonságait arra, hogy legyőzze, elbuktassa őt. Éppen Péter bukása előtt mondatta neki Jézus a következőket: "Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: Te azéra idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed" (Lk 22:31-32). Most eljött ez az idő, és a változás Péterben nyilvánvaló volt. Az Úr nyomatékos, megpróbáló kérdései nem váltottak ki Péterből valamiféle tolakodó, önelégültséget mutató választ. Megalázkodása és bűnbánata következtében Péter jobban felkészült, mint valaha is előzőleg arra, hogy a nyáj pásztoraként működjék.

Az első munka, amit Krisztus rábízott Péterre a szolgálatra való visszaállítása után, a bárányok legeltetése volt. Olyan munka volt ez, amelynek a végzése terén Péter kevés tapasztalattal rendelkezett. Ez a munka nagy gondoskodást és gyengédséget, sok türelmet és állhatatosságot követelt. Ez a munka tulajdonképpen arra hívta el Pétert, hogy szolgálja azokat, akik még fiatalok voltak a hitben; hogy tanítsa a tudatlanokat; hogy magyarázza nekik a szent írásokat és oktassa őket a hasznos együttmunkálkodásra Krisztus szolgálatában. Egykor Péter nem volt alkalmas erre a feladatra, vagy éppen e szolgálat fontosságának a felfogására. Jézus azonban most éppen ennek a munkának az elvégzésére hívta el. Erre a munkára a szenvedésről és bűnbánatról szerzett saját tapasztalata készítette őt fel.

Bukása előtt Péter mindig meggondolatlanul beszélt úgy, ahogy arra a pillanat éppen indította. Mindig kész volt arra, hogy másokat kiigazítson és kifejezze saját véleményét, mielőtt teljesen tiszta véleménye lett volna önmagáról és arról, amiről beszélnie kellett. A megtért Péter azonban egészen más volt. Visszafogta előző hevességét, és buzgalmát Krisztus kegyelme szabályozta. Nem volt többé féktelen, önhitt és önmagát dicsőítő, hanem nyugodt, higgadt és tanítható. Most már tudta legeltetni Krisztus bárányait.

Az Üdvözítő bánásmódja jó lecke volt Péter számára, de tanítványtársai számára is. Ez a bánásmód arra tanította meg őket, hogy a bűnössel türelmesen, részvéttel és megbocsátó szeretettel foglalkozzanak. Ámbár Péter megtagadta Urát, az a szeretet, amellyel Jézus hordozta őt, soha nem ingott meg. Éppen ilyen szeretetet kellene éreznie a segédpásztornak is a nyáj és a bárányok iránt, amelyeknek a gondozását rábízták.

Péternek, miután megemlékezett saját gyengeségéről és kudarcáról, olyan gyengéden kellett foglalkoznia nyájával, mint amilyen gyengédséggel Krisztus foglalkozott vele. Az a kérdés, amelyet Krisztus tett fel Péternek, jelentős kérdés volt. Krisztus csak egyetlen feltételét említette meg a tanítványságnak és a tanítványi szolgálatnak: "Szeretsz-é engem?" (Jn 21:15). Ez lényeges feltétel. Bár Péternek lehet sok más képesítése, de Krisztus iránt érzett szeretete nélkül nem lehetne hűséges pásztora az Úr nyájának. Tudás, jó szándék, ékesszólás, hála és buzgalom mind segítséget jelentenek a jó munka végzésében, de ha a Jézus iránt érzett szeretet nincs meg a szívben, akkor a keresztény lelkész munkája csak kudarccal végződhet.

Jézus egyedül akart beszélni Péterrel, mert volt valami, amit csak vele akart közölni. Halála előtt Jézus így szólt Péterhez: "Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz!" Péter erre azt válaszolta: "Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom éretted!" (Jn 13:36-37). Péter, mikor ezt mondta, nemigen tudta, hogy Krisztus milyen magasságokban és mélységekben jár majd előtte. Péter kudarcot vallott, mikor eljött a próba ideje, de ismét meg kellett kapnia az alkalmat arra, hogy bebizonyítsa Krisztus iránti szeretetét. Azért, hogy megerősödhessék hite végső próbájára, az Üdvözítő feltárta előtte a jövőjét. Megmondotta neki, hogy egy hasznos élet leélése után, mikor életkora elfogyasztotta már erejét, valóban követheti majd Urát. Jézus ezt mondta neki: "Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahová akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti meg majd az Istent" (Jn 21:18-19).

Jézus így egészen nyilvánvalóvá tette Péter számára halálának a módját. Sőt még kezeinek a kereszten való kiterjesztését is megjövendölte neki. Jézus ismét azt parancsolta tanítványának: "Kövess engem!" (Jn 21:19). Pétert nem bátortalanította el halála módjának a kinyilatkoztatása. Felkészültnek érezte magát arra, hogy Uráért bármiféle halált elszenvedjen.

Hajdan Péter test szerint ismerte Krisztust úgy, mint ma is sokan ismerik. Többé azonban nem kellett neki egy ilyen korlátozott ismerettel megelégednie. Péter többé nem úgy ismerte Krisztust, mint ahogy akkor ismerte, mikor emberi, földi közösségben volt Vele. Akkor és ott Péter emberként, mennyből küldött tanítóként szerette Jézust. Most azonban már Istenként szerette. Péter megtanulta a leckét, hogy számára Krisztus volt "minden mindenben" (lKor 15:28). Péter most már kész volt arra, hogy részt vegyen Ura szolgálatában, amelyhez az áldozat is hozzátartozott. Mikor végül keresztre feszítették, akkor saját kérésére fejével lefelé függesztették, mert azt gondolta, hogy túl nagy megtiszteltetés lenne számára, ha ugyanazon a módon szenvedné el a halált, mint Mestere.

Péter számára ezek a szavak: "Kövess engem!" (Jn 21:19) tele voltak tanítással. Krisztus nemcsak halálára vonatkozólag, hanem élete minden lépésére nézve is leckét adott neki ezzel a két szóval. Eddig Péter hajlott arra, hogy függetlenül cselekedjék. Megpróbálta megtervezni Isten munkáját, ahelyett, hogy megvárta volna Isten tervének a kinyilatkoztatását és követte volna azt. Semmit nem nyerhetett azonban azzal, hogy előresietett és nem várta meg, míg Isten közli vele tervét. Jézus ezt parancsolja meg neki: "Kövess engem!" (Jn 21:19). Ne rohanj elém! Ne, mert akkor nem kell majd magányosan, egyedül összetalálkoznod a Sátán seregével. Engedd, hogy én menjek előtted! Engedd, mert akkor nem győz majd le téged az ellenség!

Mikor Péter Jézus mellett lépkedett, észrevette, hogy János követi őket. Elfogta a vágy, hogy megismerje János jövendőjét is. Jézushoz fordult és megkérdezte: " ram, ez pedig mint lészen? - Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!" (Jn 21:21-22). Péternek meg kellett volna fontolnia, hogy Ura csak azt jelenti ki neki, aminek a tudása, megismerése a legjobb számára. Mindenkinek az a kötelessége, hogy kövesse Krisztust indokolatlan aggodalmaskodás nélkül azok felől, ami a mások számára kijelölt munkát illeti. Jánosról való kijelentésében: "Ha akarom, hogy ő megmaradjon amíg eljövök" (Jn 21:22) -, Jézus nem adta biztosítékát annak, hogy ez a tanítvány megéri az Úr második eljövetelét. Krisztus egyszerűen kijelentette saját legfőbb hatalmát, és azt; hogyha éppen akarná is, hogy így legyen, az semmiképpen nem érintené Péter munkáját. Mindkettőjük, János és Péter jövője is Uruk kezében volt. Jézus mindegyiküktől annak a kötelességnek a teljesítését követeli csak meg, hogy engedelmesen kövessék Őt.

Ma milyen sokan vannak olyanok, mint Péter! Mások ügyei érdeklik őket, és égnek a vágytól, hogy megismerjék azok kötelességeit, miközben abba a veszélybe kerülnek, hogy saját kötelességük teljesítését elhanyagolják. Mások életében észreveszik a tévedéseket és a jellemükben meglevő hiányosságokat. Emberi természetünket gyengeség fogja körül. Krisztusban azonban megtaláljuk majd a tökéletességet. Miközben Jézusra tekintünk és mindig Őt tartjuk szemünk előtt, életünk átalakul.

János nagyon magas életkort ért meg. Tanúja lett Jeruzsálem pusztulásának és a fenséges templom lerombolásának - a világ végső teljes megsemmisülése jelképének. Legvégső napjáig, haláláig hűségesen követte Urát. Az egyházakhoz intézett bizonyságtételének a terhe, a lényeges tartalma ez volt: "Szeretteim, szeressük egymást [...] aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne" (1Jn 4:7.16).

Krisztus visszahelyezte Pétert apostolságába. Az a tisztelet és tekintély azonban, amit Krisztustól kapott, nem adott neki elsőséget, főhatalmat tanítványtársai fölött. Ezt Krisztus világossá tette, mikor Péter kérdésére: "Uram, ez pedig mint lészen?" ezt válaszolta: "Mi közöd hozzá? Te kövess engem" (Jn 21:22). Pétert nem úgy tartották tiszteletben, mint az egyház fejét. Az a kegy, amelyet Krisztus gyakorolt az Őt megtagadó tanítványa iránt, és az a tény, hogy megbízta őt a nyáj legeltetésével, valamint Péter hűsége Krisztus iránt - visszaadta számára tanítványtársai bizalmát. Péternek nagy befolyása volt az egyházban. Azt a leckét azonban, amelyet Krisztus adott neki a Galileai-tengernél, Péter magával vitte egész életen át. A Szentlélek által írt és a gyülekezetekhez intézett levelében ezt olvashatjuk:

A köztetek levő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese: Legeltessétek az Istennek köztetek levő nyáját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját (1Pt 5:1-4).