János 2:1-11.

Jézus nem Jeruzsálemben, a Magas Tanács előtt kezdte szolgálatát valamilyen nagy tettel. Egy kis galileai faluban, családi összejövetel keretében mutatta meg hatalmát, hogy hozzájáruljon a menyegzői ünnepség örömeihez. Így fejezte ki rokonszenvét az ember iránt, és vágyát, hogy boldogságát szolgálja. A megkísértés pusztájában maga is ivott a keserűség poharából. Azért jött, hogy áldásával megszentelje az emberi kapcsolatokat.

A Jordántól Jézus visszatért Galileába. Nem messze Názárettől, egy kis városban, Kánában menyegző készült. A házasulandók József és Mária rokonai voltak. Jézus tudott a családi összejövetelről. Elment Kánába, és tanítványaival együtt meghívták a menyegzőre.

Újra találkozott anyjával, akitől egy idő óta távol volt. Mária hallotta, mi történt a Jordánnál a keresztségkor. A hírek eljutottak Názáretbe, és felfrissítették emlékezetében azokat a jeleneteket, amelyeket oly sok éve szívében rejtegetett. Akárcsak egész Izraelt, Máriát is mélyen felkavarta Keresztelő János küldetése. Jól emlékezett a születésekor elhangzott jövendölésre. Most, hogy János kapcsolatba került Jézussal, a remény újra fellángolt benne. Ám eljutottak hozzá a Jézus titokzatos pusztai távozásáról szóló hírek is, és balsejtelmek gyötörték.

Attól a naptól fogva, amikor názáreti otthonában meghallotta az angyal bejelentését, Mária minden bizonyítékot megőrzött szívében Jézus Messiás voltáról. Nyájas, önzetlen élete arról tanúskodott, hogy Ő nem lehet más, mint Isten küldötte. Mégis érték csalódások, kétségek, és várva várta azt az időt, amikor Jézus dicsősége megmutatkozik. A halál elválasztotta Józseftől, akivel megosztotta Jézus születésének titkát. Most senkije sem volt, akinek bizalmasan feltárhatta volna reményeit és félelmeit. Az elmúlt két hónap nagyon szomorúan telt. El kellett válnia Jézustól, akinek együttérzése vigaszt jelentett számára. Eltűnődött Simeon szavain: "Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr" (Lk 2:35). Arra a háromnapi gyötrelemre gondolt, amikor Jézust örökre elveszettnek hitte, és most aggódó szívvel várta visszatértét.

A menyegzői ünnepségen találkozott vele - szelíd, szolgálatkész fiával. Csakhogy Ő már nem az volt, aki azelőtt. Tekintete megváltozott. Pusztai küzdelmének nyomait viselte, arcán a méltóság és hatalom új kifejezése bizonyította égi küldetését. Egy csoport ifjú volt vele, szemük tisztelettel követte Őt, és Mesternek nevezték. E társak elbeszélték Máriának mindazt, amit a keresztségen és másutt láttak, hallottak. Végül kijelentették: "Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk" (Jn 1:46).

Ahogy a vendégek gyülekeztek, sokuk érdeklődését észrevehetően egy bizonyos téma kötötte le. Fojtott izgalom járta át az embereket. Kis csoportok beszélgettek csendben, de lázas hangon, és kíváncsi pillantásokat vetettek Mária Fiára. Amint Mária meghallgatta a tanítványok Jézusról szóló tanúságtételét, szíve megtelt örömmel, mert bizonyos volt benne, hogy régóta táplált reményei nem hiábavalóak. Mindamellett az emberinél magasabb szintre emelkedhetett volna, ha szent örömébe nem vegyül hajszálnyi természetes anyai büszkeség is. Látta, hogy minden tekintet Jézusra irányul, és szerette volna, ha fia bebizonyítja az egybegyűlteknek: Ő valóban Isten Megdicsőítettje. Remélte, hogy Jézusnak alkalma nyílik csodát tenni a vendégek előtt.

Az akkori szokás szerint a menyegzői ünnepség több napig tartott. Ünneplés közben hamarosan kiderült, hogy a bor nem elegendő. Ez a felismerés rendkívüli zavart és nyugtalanságot eredményezett. A menyegzőn a bor hiánya gondatlanságnak számított, s a vendégszeretetet kérdőjelezte meg. Az ifjú pár rokonaként Mária segédkezett az ünnepség lebonyolításában, s látva a kényes helyzetet, így szólt Jézushoz: "Nincs boruk" (Jn 2: 3). E szavak azt sugallták, hogy Jézus megsegíthetné őket. Ő azonban így felelt "Mi közöm nékem tehozzád, ó asszony? Nem jött még el az én órám" (Jn 2:4).

Ez az első hallásra elutasítónak tűnő válasz nem volt rideg, udvariatlan megnyilatkozás. Az a kifejezés, ahogyan a Megváltó megszólította anyját, megfelelt az akkori keleti szokásnak. Ezt a megszólítást olyan személyekre alkalmazták, akik iránt tiszteletet akartak kifejezni. Krisztus minden megnyilatkozása összhangban volt a törvény előírásával: "Tiszteld atyádat és anyádat" (2Móz 20:12). A kereszten, ahol utoljára fejezte ki anyja iránti gyöngédségét, Jézus ugyanígy szólította meg Máriát, és legszeretettebb tanítványa gondjaira bízta. A menyegzőn csakúgy, mint a kereszten, a hanghordozásában, tekintetében és modorában rejlő szeretet magyarázza szavait.

Amikor serdülő korában a templomban járt, és életének titka feltárult előtte, Krisztus így szólt Máriához: "Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:49) E szavak adják meg egész életének és szolgálatának alaphangját. Mindent alávetett művének, a megváltás nagy munkájának, és azért jött e világra, hogy elvégezze e munkát. Most elismételte Jézus a tanítást. Fennállt a veszély, hogy Mária Jézussal való rokonsága alapján különleges igényeket támaszt vele szemben, és bizonyos mértékig jogot formál arra, hogy küldetésében irányítsa. Harminc éven át engedelmes, szerető fia volt, és szeretete mit sem változott, de most Jézusnak Atyja művéhez kellett fognia. Mint a Magasságos Fiát és a világ Megváltóját, semmilyen földi kötelék nem tarthatta vissza küldetésétől, sőt életmódját sem befolyásolhatta. Szabadnak kellett lennie, hogy Atyja akaratát cselekedhesse. Ez a lecke nekünk is szól. Isten követelményei felette állnak még az emberi kapcsolatok kötelékeinek is. Semmilyen földi vonzás nem térítheti le lábunkat arról az ösvényről, amelyen Isten parancsolja, hogy járjunk.

Az elbukott emberiség megváltásának egyetlen reménye Krisztusban van. Mária csak Isten Báránya által lelhetett üdvösséget. Önmagában nem volt érdeme. Kapcsolata Jézussal - lelki szempontból - egyáltalán nem különbözik bármely más embernek a Megváltóhoz való viszonyától. Ezt jelzik az Üdvözítő szavai. Világos különbséget tesz anyjához fűződő viszonyában mint Emberfia és mint Isten Fia. A köztük fennálló rokoni kötelék semmiképpen sem teszi Máriát egyenlővé vele.

E szavak: "Nem jött még el az én órám" (Jn 2:4) arra mutatnak, hogy Krisztus földi életének minden tette az öröktől fogva létező terv megvalósítása volt. Mielőtt a földre jött, a tervet, és minden részletét tökéletesen elrendezte. Mégis, az emberek közt jártában lépésről-lépésre Atyja akarata igazgatta. Nem habozott, hogy cselekedjen-e a megjelölt időben. Ugyanilyen engedelmesen várt, amíg az idő eljött.

Amikor azt mondta Máriának, hogy nem jött még el az Ő órája, Jézus anyja ki nem mondott gondolatára felelt - a várakozásra, amit a többiekkel együtt melengetett. Remélte, hogy fia kijelenti magát, mint Messiás, és elfoglalja Izrael trónját. De az idő még nem jött el. Jézus nem királyként, hanem mint "fájdalmak férfia és betegség ismerője" (Ésa 53:3) fogadta el az emberi sorsot.

Bár Máriának nem volt helyes elképzelése Krisztus küldetéséről, feltétlenül bízott Benne. Erre a hitre válaszolt Jézus. Mária bizalmát akarta jutalmazni, és tanítványai hitét megerősíteni első csodájával. A tanítványoknak még a hitetlenség számos nagy kísértésével kellett szembenézniük. A jövendölések félreérthetetlenül megvilágították számukra, hogy Jézus a Messiás. Azt várták, hogy a vallási vezetők még az övékénél is nagyobb bizalommal fogadják Őt. Elbeszélték az embereknek Jézus csodálatos tetteit, és küldetésébe vetett bizalmukat, de meglepte őket és keserű csalódást váltott ki bennük a papok és a rabbik Jézussal szemben tanúsított hitetlensége, mélyen gyökerező előítélete, ellenségeskedése. A Megváltó korai csodái erősítették a tanítványokat, hogy szembeszálljanak az ellenkezéssel.

Máriát egyáltalán nem zavarták meg Jézus szavai. Így szólt a felszolgálókhoz: "Valamit mond néktek, megtegyétek" (Jn 2: 5). Így megtette, amit tehetett, hogy Krisztus munkájának utat készítsen.

Az ajtó mellett hat nagy kőveder állott. Jézus megparancsolta a szolgáknak, hogy töltsék meg őket vízzel. Ez meg is történt. Azután, amikor szükség lett a borra, így szólt: "Mentsetek és vigyetek a násznagynak" (Jn 2:8). A megtöltött edényekből víz helyett íme bor folyt. Sem az ünnepség násznagya, sem a vendégek nem tudták, hogy híján lett volna a bor. Csak amikor a násznagy megkóstolta, amit a szolgák kihoztak, akkor vette észre, hogy jobb bármelyik bornál, amit azelőtt ivott, és nem olyan, mint az ünnepség elején felszolgált ital. Odafordult a vőlegényhez, és így szólt: "Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor beteltek, akkor az alábbvalót, te a jó bort ekkorra tartottad" (Jn 2:10).

Ahogyan az emberek először a legjobb bort kínálják föl, azután pedig a rosszabbat, úgy adja a világ is ajándékait. Amit felajánl, az tetszhet a szemnek, elbűvölheti az érzékeket, de nem ad megelégedést. A bor keserűvé, az öröm bánattá válik. Ami dallal, jókedvvel kezdődött, az kimerültséggel, keserűséggel végződik. Jézus ajándékai viszont mindig frissek és újak. Sohasem szűnik meg az az elégedettség és öröm, amit az Ő ünnepe szerez a léleknek. Minden újabb ajándék fokozza elfogadójának azt a képességét, hogy értékelje és élvezze az Úr áldásait. Ő csak adja és adja a kegyelmet. Sohasem foszt meg bennünket ettől. Ha benne lakozunk, akkor az, hogy ma gazdag ajándékot kapunk, biztosít a holnapi még gazdagabb ajándékról is. Jézus Nátánaelnek mondott szavai kifejezik azt a törvényt, amely alapján Isten hitbéli gyermekeivel bánik. Szeretetének minden újabb megnyilatkozásával ezt mondja a befogadó szívnek: "Hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél" (Jn 1:51).

Krisztus menyegzői ajándéka jelképes volt. A víz az Ő halálában való keresztségét ábrázolta, a bor pedig vérének kiomlását a világ bűneiért. Emberi kezek hozták a vizet a megtöltendő vedrekbe, de egyedül Krisztus szava tudott életadó erőt adni belé. Így van ez a Megváltó halálára mutató szertartásokkal is. Csakis úgy táplálhatják hatékonyan az emberi lelket, ha hit által Krisztus ereje munkálkodik bennük.

Krisztus szavával elegendően gondoskodott az ünnepségről. Ugyanilyen bőségesen gondoskodik kegyelme az ember bűneinek eltörléséről, a lélek megújításáról és erejének fenntartásáról.

Az első ünnepségen, amelyen tanítványaival részt vett, Jézus átadta nekik a megváltásukért végzett munkát jelképező poharat. Az utolsó vacsorán ismét átnyújtotta a szent szertartás keretében, amelynek az Ő halálára kell emlékeztetnie, "amíg eljövend" (lKor 11:26). Amikor a tanítványok elszakadtak Uruktól, szomorúságukat Jézus az újbóli együttlét ígéretével enyhítette, és így szólt "Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:29).

A bor, amelyet Krisztus az ünnepségen nyújtott, és tanítványainak adott mint saját vérének jelképét, tiszta szőlőlé volt. Erre hivatkozik Ésaiás próféta, amikor "a fürtben" levő újborról szól, és ezt mondja: "Ne veszesd el, mert áldás van benne" (Ésa 65 : 8).

Krisztus volt az, aki az Ószövetségben intette Izraelt: "A bor csúfoló, a részegítő ital háborgó, és valaki abba beletéved, nem bölcs" (Péld 20:1). Ő maga senkinek sem adott ilyen italt. Sátán az élvezetekre csábítja az embereket, ami elhomályosítja az értelmet, megbénítja a lelki érzékenységet. Krisztus viszont arra tanít minket, hogy tartsuk féken alacsonyabb rendű ösztöneinket. Az Ő egész élete az önmegtagadást példázza. Azért, hogy az étvágy hatalmát megtörje, elszenvedte érettünk a legkomolyabb próbát, amit ember csak kiállhat. Krisztus volt az, aki utasította Keresztelő Jánost, hogy ne igyék sem bort, sem részegítő italokat. Ő volt az, aki ugyanilyen önmegtartóztatásra kötelezte Mannoah feleségét. És Ő mondott átkot arra, aki felebarátjának részegítő italt ad. Krisztus nem mondott ellent saját tanításának. Az erjedetlen must, amivel a menyegzői vendégeket megajándékozta, jó hatású és üdítő ital volt. Hatásaként az ízlés összhangba került az egészséges étvággyal.

Amint a menyegzői vendégek felismerték a bor minőségét, érdeklődni kezdtek, és a szolgák beszámolóiból tudomást szereztek a csodáról. A társaság egy darabig annyira elámult, hogy nem is gondoltak a csodatevőre. Amikor végül keresni kezdték, akkor jöttek rá: olyan csendben vonult vissza, hogy még tanítványai sem vették észre.

Az emberek figyelme most a tanítványokra terelődött. Most nyílt először lehetőségük arra, hogy Jézusba vetett hitüket megismertessék. Elmondták, amit a Jordánnál láttak és hallottak, és sok szívben reménység gyúlt, hogy Isten szabadítót küldött népének. A csoda híre bejárta az egész vidéket, s Jeruzsálembe is eljutott. A papok és a vének újult érdeklődéssel kutatták a Krisztus eljövetelére mutató jövendöléseket. Az emberekben mohó vágy ébredt, hogy megismerjék ennek az új tanítónak a küldetését, aki olyan szokatlan módon jelent meg a nép között.

Krisztus szolgálata éles ellentétben állott a zsidó vének szolgálatával. A hagyományok és formaságok tiszteletben tartása teljesen megfosztotta őket a valódi gondolkodási és cselekvési szabadságtól. Szüntelenül rettegtek a tisztátalanságtól. Nemcsak a pogányoktól, hanem saját népük többségétől is távol tartották magukat, hogy elkerüljék a "tisztátalannal" történő érintkezést. Nem keresték javukat, barátságukat sem igyekeztek megnyerni. Mivel állandóan ezek a dolgok foglalkoztatták őket, gondolatviláguk beszűkült, életük egyetlen pont körül forgott. Példájuk az önzést és a türelmetlenséget táplálta a nép minden rétegében.

Jézus azzal kezdte reformáló munkáját, hogy együttérzéssel közeledett az emberiség felé. Miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, megfeddte a farizeusok tettetett kegyességét, és megpróbálta a népet megszabadítani az értelmetlen szabályok kötelékéből. Le akarta rombolni a társadalom különböző osztályait elválasztó falakat, hogy egymáshoz közelíthesse az embereket, mint egyetlen család gyermekeit. Megjelenése a menyegzői ünnepen lépés volt ebbe az irányba.

Isten jelölte ki Keresztelő János lakhelyéül a pusztát, hogy ott menedéket találjon a papok és a rabbik befolyása elől, és fel tudjon készülni különleges küldetésére. De elszigetelt, szigorú életét a nép nem tekintette példaképnek. János maga sem utasította hallgatóit, hogy hagyjanak fel korábbi tevékenységükkel. Azt parancsolta, hogy Isten iránti hűségükkel tegyenek tanúbizonyságot bűnbánatukról ott, ahol Ő elhívta őket.

Jézus minden formájában megfeddte az önző vágyak kielégítését, de természeténél fogva társaságkedvelő volt. Bármilyen rendű-rangú ember vendégszeretetét elfogadta. Ellátogatott gazdagokhoz és szegényekhez, műveltekhez és tanulatlanokhoz, és arra vágyott, hogy gondolataikat a mindennapi élet problémáiról a lelki, örök dolgok magasságába emelje. Sohasem engedett meg kicsapongást, viselkedésére nem vetett árnyékot világias könnyelműség. Kedvét lelte azonban az ártatlan, örömteli jelenetekben, és részvételével megszentelte a társasági együttlétet. A zsidó esküvő mély benyomást keltő alkalom volt, amelynek öröme nem volt visszatetsző az Emberfiának. Azzal, hogy jelen volt ezen a menyegzőn, Jézus tiszteletét fejezte ki a házasság, mint isteni intézmény iránt.

Mind az Ó-, mind az Újszövetség felhasználja a házassági kapcsolatot a Krisztus és népe között fennálló gyöngéd és szent egység szemléltetésére. Jézus gondolataiban az esküvői szertartás öröme előremutatott arra a boldog napra, amikor menyasszonyát hazaviszi atyja házába, és a megváltottak a Megváltóval együtt ülnek le a Bárány menyegzői vacsorájához. Így szól: "Amint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog néked Istened örülni. [...] Nem neveznek többé elhagyatottnak, [...] hanem így hívnak: én gyönyörűségem; [...] mert az Úr gyönyörködik benned" (Ésa 62: 5.4). "Örül terajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked" (Sof 3:17). Amikor János apostol mennyei dolgok látomását kapta, így írt: "És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát. [...] Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak" (Jel 19:6.7.9).

Jézus minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Ő országába. Az emberek szívéig hatolt, mert úgy járt közöttük, mint aki a javukat keresi. Megkereste őket a nyílt utcán, magánházakban, bárkákon, a zsinagógában, tópartokon és a menyegzői ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságuk közben, érdeklődést tanúsított világi ügyeik iránt. Elvitte érdeklődését a háztartásokba, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá. Erős, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében. Gyakran visszavonult a hegyekbe magányosan imádkozni. Ezáltal készült fel nyilvános munkájára az emberek között. Az így eltöltött idő után indult el, hogy gyógyítsa a betegeket, tanítsa a tudatlanokat, széttörje Sátán foglyainak láncait.

Jézus személyes kapcsolat és érintkezés útján képezte tanítványait. Olykor köztük ült a hegyoldalban, olykor a tengerparton, vagy együtt ment velük az úton. Így fedte fel Isten országának titkait. Nem prédikált nekik, ahogyan ma teszik. Ahol csak megnyílt szívek fogadták az isteni üzenetet, Ő feltárta az üdvösség útjának igazságát. Nem parancsolta tanítványainak, hogy ezt vagy azt tegyék, hanem így szólt: "Kövess engem!" (Jn 1:44) Magával vitte őket utazásaira, városokba és falvakba, hogy lássák, miként tanítja az embereket. Érdekeiket összekapcsolta a sajátjával, és a tanítványok együtt munkálkodtak vele.

Krisztus példáját - hogy összekapcsolta a saját és az emberiség érdekeit - követniük kell mindazoknak, akik igéjét hirdetik és elfogadták kegyelmének evangéliumát. Nem szükséges lemondanunk a társasági kapcsolatokról. Nem kell másoktól elkülönülnünk. Úgy közelíthetünk meg bármilyen rendű embert, ha ott keressük fel, ahol van. Az emberek ritkán keresnek fel bennünket önszántukból. Az isteni igazság nemcsak szószékről érintheti az emberi szíveket. Van egy másik munkaterület is, lehet, hogy szerényebb, de ugyanolyan ígéretes. Ez az alacsony sorsúak otthona, a gazdagok palotája, a vendégszeretők asztala és az ártatlan társas örömet nyújtó összejövetelek helye.

Krisztus tanítványaiként ne keveredjünk a világgal puszta élvezetszeretetből, ne csatlakozzunk oktalanságaikhoz! Az ilyen kapcsolatok csak ártalmunkra lehetnek. Sose szentesítsük a bűnt szavainkkal vagy tetteinkkel, hallgatásunkkal vagy jelenlétünkkel. Bárhová megyünk, vigyük magunkkal Jézust, és hozzuk mások tudomására, hogy mennyire értékeljük Megváltónkat. Aki mégis kőfalak mögé zárva próbálja megőrizni vallását, az értékes alkalmakat veszít el, hogy jót cselekedhessék. A kereszténység társadalmi kapcsolatok révén kerül érintkezésbe a világgal. Mindenki, aki már részesült az isteni világosságban, árassza azt azoknak ösvényére, akik nem ismerik az élet Világosságát.

Mindannyiunknak Jézus tanúivá kell lennünk. A Krisztus kegyelme által megszentelt társadalmi erőnket fejlesztenünk kell, hogy lelkeket nyerjünk meg a Megváltónak. Hadd lássa a világ, hogy nem foglalnak le önzően saját érdekeink, hanem arra vágyunk, hogy másokkal is megoszthassuk áldásainkat és kiváltságainkat. Lássák, hogy vallásunk nem tesz közömbössé vagy szőrszálhasogatóvá. Mindazok, akik vallják, hogy megtalálták Krisztust, szolgáljanak úgy, ahogyan Ő tette az emberek javáért.

Ne legyen rólunk a világnak olyan benyomása, hogy a keresztények bús, örömtelen emberek. Ha tekintetünket Jézusra szegezzük, meg fogjuk látni a könyörületes Üdvözítőt, akinek arcáról fény árad ránk. Ahol az Ő Lelke uralkodik, ott béke lakozik. Ott öröm is lesz, mert nyugodt, szent bizalom él Istenben.

Krisztus örvend, ha követői megmutatják, hogy bár emberek, de az isteni természet részesei. Nem szobrok, hanem élő férfiak és nők. Az isteni kegyelem harmatától felfrissült szívük megnyílik, és kitárul az igazság Napja előtt. A rájuk áradó világosságot visszatükrözik másokra a krisztusi szeretettől fénylő tetteikben.