Több mint ezer éven át várta a zsidó nép az Üdvözítő eljövetelét. Erre az eseményre összpontosultak legszebb reményeik. Belefoglalták nevét énekeikbe, jövendöléseikbe, templomi szertartásaikba és családi áhítataikba. S amikor eljött, mégsem ismerték fel Őt. A menny Kincse számukra "gyökér" volt "a száraz földből ", "nem volt [...] alakja és ékessége" (Ésa 53:2), és nem láttak benne semmi szépséget, ami felkeltette volna vonzalmukat. "Az övéi közé jőve, és az övéi nem fogadták be Őt" (Jn 1:11).

Mégis Isten választotta ki Izraelt. Ő hívta el, hogy megőrizze törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutattak. Isten azt akarta, hogy ez a nép az üdvösség kútfeje legyen a világ számára. Ami Ábrahám volt vándorlásai földjén, ami József volt Egyiptomban és Dániel Babilónia királyi udvarában, azzá kellett volna válnia a zsidó népnek is a nemzetek között. Istent kellett volna kinyilatkoztatniuk az embereknek.

Amikor Isten elhívta Ábrahámot, így szólt "Megáldalak téged [...] és áldás leszesz [... ] és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei" (1Móz 12:2-3). Ezt a tanítást ismételte meg az Úr a próféták által is. Izraelt közben háború és fogság pusztította, mégis nekik szólt az ígéret: "És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban" (Mik 5:7). A jeruzsálemi templomról az Úr kijelentette Ésaiás által: "Házam imádság házának hivatik minden népek számára" (Ésa 56:7).

Az izraeliták reménysége azonban világi nagyságra irányult. Kánaánba való bemenetelük óta eltávolodtak Isten parancsolataitól, s a pogányok útjain jártak. Isten hiába figyelmeztette őket prófétái által; a pogány elnyomás büntetését is hiába szenvedték el. Minden egyes vallási ébredést még mélyebb hitehagyás követett.

Ha Izrael hű maradt volna Istenhez, akkor Isten úgy valósíthatta volna meg szándékát, hogy megtisztelő helyet biztosít nekik. Ha az engedelmesség útján járnak, akkor az Úr "minden nemzetnél" "feljebbvalóvá" teszi őket "dicséretben, névben és dicsőségben" (5Móz 26:19). "És megérti majd a földnek minden népe - mondja Mózes -, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled" (5Móz 28:10). "A népek [...], akik meghallják majd mind e rendeléseket, [...] ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!" (5Móz 4:6) Hűtlenségük miatt azonban Isten terve csak folytonos csapások és megaláztatások árán valósulhatott meg.

Izrael népét babilóniai fogságba hurcolták, szétszórattak pogány országokba. A szenvedések súlya alatt közülük sokan megújították a szövetség iránti hűségüket. Miközben hárfáikat a fűzfákra függesztették, s a lerombolt szent templomot siratták, az igazság világossága terjedt általuk, és Isten ismerete eljutott a nemzetekhez. A pogány áldozati rendszerek az Isten által elrendelt áldozatok eltorzult változatai voltak. E pogány szertartások őszinte követői közül sokan megtudták a héberektől, hogy mi a jelentőségük azoknak a rendtartásoknak, amelyeket Isten adott népének. Ezek az emberek hitben megragadták az eljövendő Üdvözítőről szóló ígéretet.

A száműzöttek közül sokan üldöztetést szenvedtek. Sokan életükkel fizettek azért, mert ragaszkodtak a szombathoz, és nem vettek részt a pogány ünnepeken. Amikor a bálványimádók el akarták fojtani az igazságot, az Úr királyok és uralkodók elé állította szolgáit, hogy ők és alattvalóik megismerhessék világosságát. Időről időre a héber foglyok a legnagyobb uralkodókat ösztönözték arra, hogy hirdessék annak az Istennek a felsőbbségét, akit ők imádtak.

A babiloni fogság alaposan kigyógyította a zsidókat a faragott képek imádásából. Századokon át szenvedtek a különböző pogány ellenség elnyomásától, míg megszilárdult bennük az a meggyőződés, hogy jólétük az Isten törvénye iránti engedelmességüktől függ. De nagyon sokan nem szeretetből, hanem önző okok késztetésére engedelmeskedtek. Formailag szolgálták ugyan Istent, hogy rangos helyhez jussanak a nemzetek közt, de nem váltak a világ világosságává. Elzárkóztak a világtól, hogy ne essenek a bálványimádás kísértésébe. A Mózes által adott isteni utasítások határt szabtak a pogányokkal való érintkezésüknek, de ezeket a tanításokat helytelenül értelmezték. E tilalmakkal Isten meg akarta őket óvni a pogány szokásokhoz való alkalmazkodástól. Ők azonban válaszfalat emeltek ezekből a korlátozásokból, amelyek elszigetelték Izraelt az összes többi nemzettől. A zsidók úgy tekintettek Jeruzsálemre, mint a saját mennyországukra, és féltek attól, hogy az Úr kegyelmet ad a pogányoknak is.

Miután visszatértek Babilonból, nagy gondot fordítottak a vallásoktatásra. Országszerte zsinagógákat létesítettek, amelyekben papok és írástudók magyarázták a törvényt. Iskolákat alapítottak, ahol a tudomány és a művészet mellett az igazság alapelveit is tanították. De ezek a nevelési intézmények erkölcsileg megromlottak. A fogság ideje alatt sokan pogány eszméket és szokásokat sajátítottak el, s beleszőtték ezeket vallásos szolgálatukba. Sok dologban a bálványimádók eljárásaihoz igazodtak.

Amint a zsidók eltávolodtak Istentől, egyre inkább elterelődött figyelmük a ceremóniális szolgálatokban rejlő tanításokról. Ezt a szolgálatot maga Krisztus rendelte el. Minden részlete Őt jelképezte, és tele volt élettel, lelki szépséggel. De az izraeliták éppen a lelki tartalmát hagyták elveszni ezeknek a ceremóniáknak, és csak a holt formákhoz ragaszkodtak. Az áldozatokban és a szertartásokban bíztak, ahelyett, hogy Krisztusra alapoztak volna, akire mindezek mutattak. A lelki üresség pótlására a papok és a rabbik egyre szaporították a maguk szabta követelményeket, s minél merevebben ragaszkodtak a formákhoz, annál kevésbé jutott kifejezésre Isten szeretete. A ceremóniák sokaságával mérték szentségüket, s közben szívük telve volt gőggel és képmutatással.

A részletekben elvesző előírásokkal megterhelt törvényt lehetetlenség volt megtartani. Aki szolgálni kívánta Istent, és megpróbálta betartani a rabbik szabályait, súlyos teher alatt görnyedt, mégsem volt nyugta megterhelt lelkiismeretének vádjai miatt. Így akarta Sátán kétségbeejteni az embereket, így akarta Isten jelleméről alkotott felfogásukat lealacsonyítani, és Izrael hitét megvetés tárgyává tenni. Azt remélte, hogy alapot szerezhet a mennyben szított lázadásakor hangoztatott állításának, mely szerint Isten követelményei igazságtalanok és azoknak lehetetlen engedelmeskedni. Ímé, még Izrael sem tartja meg a törvényt - jelentette ki Sátán.

A zsidók vágyakoztak a Messiás eljövetelére, de helytelen fogalmaik voltak missziójáról. Nem a bűntől, hanem a római igától akartak megszabadulni. Az eljövendő Messiást mint hódítót várták, aki megtöri az elnyomók hatalmát és Izraelt világuralomra emeli. Ez az elképzelésük az Üdvözítő megtagadásához vezetett.

Krisztus születésének idején a nemzet idegen uralom alatt sínylődött és belső viszályokkal küszködött. A rómaiak látszólagos önkormányzatot engedélyeztek a zsidóknak, de kétségtelen tény volt, hogy Róma igája rajtuk van, és képtelenek voltak belenyugodni hatalmuk korlátozásába. A rómaiak fenntartották maguknak a jogot a főpap kinevezésére vagy leváltására, s ezt a magas tisztséget gyakran csalás, megvesztegetés, sőt gyilkosság árán kaparintották meg. Ily módon a zsidó papság egyre jobban lezüllött. A papoknak azért még nagy tekintélyük volt, de azt önző, üzérkedési céljaikra használták. A nép ki volt szolgáltatva szívtelen követeléseiknek, s emellett fizetniük kellett a súlyos adót a rómaiaknak. Ez a helyzet általános elégedetlenséget váltott ki, és gyakoriak voltak a népfelkelések. Kapzsiság, erőszak, gyanakvás és lelki fásultság emésztette a népet.

A rómaiakkal szembeni gyűlöletük, nemzeti és lelki gőgjük arra ösztönözte a zsidókat, hogy még szigorúbban ragaszkodjanak istentiszteleti formáikhoz. A papok úgy próbálták szentségük látszatát megőrizni, hogy kínos gonddal igyekeztek vallásuk előírásait betartani. A sötétségben veszteglő, elnyomott nép, és a hatalomra éhes vezető réteg várva várta Annak eljövetelét, Aki legyőzi ellenségeiket és helyreállítja Izrael királyságát. Tanulmányozták a jövendöléseket, de nem volt lelki látásuk. Figyelmen kívül hagyták azokat az íráshelyeket, amelyek Krisztusnak első eljövetelével kapcsolatos megaláztatásaira utaltak, és helytelenül alkalmazták azokat, amelyek második eljövetelének dicsőségéről beszélnek. A büszkeség elhomályosította látásukat. A jövendöléseket önző kívánságaiknak megfelelően értelmezték.