"És annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten" (Mt 1:23). "Az Isten dicsőségének ismerete" látható "Jézus Krisztus arcán" (Vö. 2Kor 4:6). Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. "Isten képmása", az Ő nagyságának, fenségének visszatükrözője - az Ő "dicsőségének világoltatása" (Vö. 2Kor 4:4.6). Jézus azért jött földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa. Eljött a bűn sötétjében bolyongó világunkba, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát - hogy legyen "VELÜNK AZ ISTEN". Ezért jövendölték róla, hogy "nevét Immánuelnek nevezik".

Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzék, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Ő Isten Igéje volt - Isten gondolatait tette érthetővé. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: "Megismertettem ővelük a Te nevedet" (Jn 17:26) - "irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2Móz 34:6) -, "hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek" (Jn 17:26). De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe "angyalok vágyakoznak betekinteni" (1Pt 1:12), és amelyet végtelen időkön át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely "nem keresi a maga hasznát" (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be.

Kezdetben a teremtés egész műve Istent nyilatkoztatta ki. Krisztus volt az, aki kiterjesztette az egeket és lerakta a föld alapjait. Az Ő keze függesztette helyükre a térben a világokat, és Ő formálta meg a mező virágait. Ő az, "aki hegyeket épít erejével" (Zsolt 65:7), "akié a tenger és Ő alkotta is azt" (Zsolt 95:5). Ő halmozta el a földet szépséggel, Ő töltötte meg a levegőt dallammal, és Ő írta oda mindenre a földön, a levegőben és az égbolton az Atya szeretetének üzenetét.

A bűn megrontotta Isten tökéletes művét, de az Ő kezeírása továbbra is olvasható rajta. A teremtett dolgok még mindig hirdetik kimagasló voltának dicsőségét. Nincs sehol semmi - az önző emberi szíven kívül -, ami önmagának élne. A levegőben röpködő madarak közt, a földön nyüzsgő állatok közt egy sincs, amely ne szolgálná mások életét. Az erdő minden levele, a pázsit minden fűszála betölti rendeltetését. Minden egyes fa, bokor és fűszál olyan életelemet áraszt magából, amely nélkül sem ember, sem állat nem élhet; az ember és az állatvilág viszont a fák, bokrok és fűszálak életét szolgálja. A virágok illatot árasztanak és áldásul tárják fel szépségüket a világnak. A Nap világok ezreinek örömére ontja sugarait. Az óceán - forrásaink és kútjaink éltetője - magába fogadja a föld összes folyamát, de csak azért, hogy továbbadja. A tengerből felszálló pára záporként hull vissza: megöntözi a földet, hogy belőle élet sarjadhasson.

A dicsőség angyalai abban találják örömüket, hogy adhatnak: szeretetet adnak, és fáradhatatlanul őrködnek azok felett, akik elbuktak és szentség híján vannak. A mennyei lények szeretnének közel férkőzni az emberek szívéhez. Az odafennvaló világból fényt hoznak a sötét földre. Gyöngéd, türelmes szolgálatuk által igyekeznek hatni az emberi lélekre, hogy az elveszetteket Krisztussal olyan közösségbe hozzák, amely még annál is szorosabb, mint ami őket Krisztushoz fűzi.

A kevesebbet mondó példák után azonban szemléljük Istent Jézusban. Jézusra tekintve láthatjuk: Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat. "Semmit sem cselekszem magamtól" (Jn 8:28) - mondta Krisztus. "Elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek" (Jn 6:57). "Én nem keresem az én dicsőségemet" (Jn 8:50), hanem annak dicsőségét, aki elküldött engem (Vö. Jn 7:18!). E szavak elénk tárják azt a hatalmas elvet, amely az élet törvénye az egész világegyetem számára. Krisztus mindent Istentől kapott, de azért kapta, hogy továbbadja. Az összes teremtett lényért szolgálatot végez a mennyben, így az Atya élete a szeretett Fiún keresztül árad mindenekhez, s a Fiú által tér vissza a dicséret és boldog szolgálat szeretettel telt folyama mindenek hatalmas Forrásához. Így zárul Krisztusban az áldások körforgása, amely szemlélteti a nagy Adományozó jellemét - az élet törvényét.

Ezt a törvényt a mennyben áthágták. A bűn gyökere az önzés. Lucifer, az oltalmazó kérub első kívánt lenni a mennyben. Kezébe akarta ragadni a mennyei lények feletti hatalmat, hogy elfordítsa őket Teremtőjüktől és a maga számára nyerje meg hódolatukat. Ezért hamis színben tüntette fel Istent: azzal vádolta, hogy öndicsőítésre vágyik. A Teremtőt - Aki maga a szeretet - Lucifer a saját gonosz tulajdonságaival akarta felruházni. Így csapta be az angyalokat, és így vezette félre az embereket is. Rávette őket arra, hogy kételkedjenek Isten szavában, és ne bízzanak jóságában. Mivel Isten az igazságszolgáltatás és a félelmetes fenség Istene, Sátán azon mesterkedett, hogy szigorúnak és kérlelhetetlennek lássák Őt. Így vonta az embereket a maga oldalára Isten elleni lázadásában; és a világra ráborult a szomorúság éjszakája.

A hamis istenismeret homálya ülte meg a Földet. Hogy a sötét árnyat eloszlassa a fény, és a világ visszatérjen Istenhez, meg kell törni Sátán megtévesztő hatalmát. Ehhez nem lehet kényszert alkalmazni. Az erőszak ellenkezik Isten kormányzatának elveivel. Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot kíván, a szeretetet pedig nem lehet megparancsolni, nem lehet erőszakkal, tekintéllyel kikényszeríteni. Szeretetet csak szeretet ébreszthet. Istent ismerni annyit jelent, mint szeretni Őt. Be kell mutatni jellemét, mint Sátán jellemének ellentétét. Ezt pedig az egész világmindenségben csak egyetlen lény tehette meg. Csak az mutathatta be Isten szeretetét, aki ismerte annak magasságát és mélységét. Az Igazság Napjának kell felragyognia a világ sötét éje felett, "és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt" (Mal 4:2).

Megváltásunk terve nem Ádám bukása után - mint utólagos megoldás - jött létre. A megváltás terve "ama titoknak kijelentése" volt, "mely örök időtől fogva el volt hallgatva" (Róm 16:25). A megváltás terve azokat az elveket tárta fel, amelyek Isten trónjának alappillérei voltak öröktől fogva. Isten és Krisztus kezdettől tudtak Sátán hitehagyásáról, és arról, hogy az ember is bűnbe esik a lázadó megtévesztő befolyása következtében. Nem Isten akarta a bűnt, de látta előre, hogy lesz, és gondoskodott ennek a rettenetes veszedelemnek a legyőzéséről. Oly nagy volt a világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fia feláldozására, "hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16).

Lucifer ezt mondta: "az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet [...] és hasonló leszek a Magasságoshoz" (Ésa 14:13-14). Krisztus azonban "mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:6-7).

Ez önkéntes áldozat volt. Jézus Atyja mellett maradhatott volna, megtarthatta volna mennyei dicsőségét s az angyalok hódolatát. Mégis elhatározta, hogy leteszi jogarát Atyja kezébe, elhagyja a mindenség trónját, hogy világosságot hozzon a sötétségben ülőknek és életet adjon az elveszendőknek.

Mintegy kétezer évvel ezelőtt titkot hordozó szózat hangzott a mennyben Isten trónjáról: "Ímé jövök!" (Zsolt 40:8). "Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem [...] Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat" (Zsid 10:5-7). Ezek a szavak hirdették meg annak a tervnek a beteljesedését, amely örök időktől fogva rejtve volt. Elérkezett az ideje, hogy Krisztus világunkba jöjjön és testet öltsön. Ő mondta: "testet alkottál nekem" (Zsid 10:5). Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely az Övé volt Atyja oldalán a világ létezése előtt, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte, - láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette.

E nagyszerű tervnek voltak előrevetített árnyékai: a jelképek és a szimbólumok. Az égő csipkebokor, amelyben Krisztus Mózesnek megjelent, Istent nyilatkoztatta ki. Az Istenség bemutatására választott szimbólum csak egyszerű bokor volt, amin látszólag nem volt semmi figyelemre méltó, - mégis magába rejtette a Végtelent. Az örök irgalmú Isten a legszerényebb jelképbe burkolta dicsőségét, hogy Mózes meg ne haljon, amikor rátekint. Ugyanígy érintkezett Isten Izraellel nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban; kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, és megismertette velük kegyelmét. Isten elrejtette dicsőségét, eltakarta fenséges ragyogását, hogy a véges ember gyönge szemével rátekinthessen. Krisztusnak "a mi nyomorúságos testünk"-ben (Fil 3:21) kellett eljönnie, "emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:7). A világ szemében nem volt ékessége, ami miatt vonzódtak volna hozzá, mégis Ő volt a testet öltött Isten, a menny és a föld világossága. Dicsőségét eltakarta, nagyságát és fenségét elrejtette, hogy közelébe juthasson a szomorú, megkísértett embernek.

Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: "készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam" (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. "És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). (A görög szövegben: "És az Ige testté lett és közöttünk sátorozék" olvasható. Erre épül a bibliai idézetet megelőző mondat - a ford. )

Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy "velünk az Isten" (Mt 1:23).

Sátán úgy tünteti fel Isten törvényét, a szeretet törvényét, mintha az önzés törvénye volna. Azt állítja, hogy lehetetlen engedelmeskednünk a törvény előírásainak. Sátán a Teremtőt vádolja ősszüleink bukásáért, s az abból származó minden nyomorúságért. Ráveszi az embereket arra, hogy Istent tekintsék a bűn, a szenvedés és a halál szerzőjének. Jézus feladata volt az, hogy ezt a csalást leleplezze. Mint közülünk való adott példát az engedelmességre. Ezért magára öltötte emberi természetünket és osztozott sorsunkban. "Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz" (Isid 2:17). Ha bármi olyat kellene elviselnünk, amiben Jézusnak nem volt része, akkor Sátán azt állíthatná, hogy Isten ereje nem elégséges számunkra. Ezért Jézus "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan" (Zsid 4:15). Kiállt minden olyan próbát, amely minket is érhet, és maga részére nem vett igénybe olyan erőt, amelyet Isten nem kínál nekünk is ingyen. Emberként találkozott a kísértéssel, és legyőzte azt az Istentől kapott erő által. Így szólt: "Hogy tejesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9). Amikor széjjeljárt, hogy jót tegyen, és meggyógyította mindazokat, akiket meggyötört a Sátán, világosan bemutatta az embereknek Isten törvényének jellegét és a maga szolgálatának mibenlétét. Élete tanúsítja, hogy mi is engedelmeskedhetünk Isten törvényének.

Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig Isten trónjához kapcsolta. Mint ember Fia, példát adott az engedelmességre; mint Isten Fia, erőt ad, hogy engedelmeskedni tudjunk. Krisztus volt az, aki a Hóreb-hegyi csipkebokorból így szólt Mózeshez: "VAGYOK AKI VAGYOK (...) Így szólj Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok" (2Móz 3:14). Ez volt Izrael szabadulásának záloga. Amikor mint "emberekhez hasonló" (Fil 2:7) jelent meg, ugyancsak ezt mondta magáról: VAGYOK. A betlehemi gyermek, a szelíd és alázatos Üdvözítő: Isten, aki "megjelent testben" (1Tim 3:16). Nekünk pedig ezt mondja: "Én VAGYOK a jó Pásztor" (Jn 10:11). "Én VAGYOK amaz élő Kenyér" (Jn 6:51). "Én VAGYOK az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). Én VAGYOK minden ígéret biztosítéka. Én VAGYOK, ne féljetek! "Velünk az Isten" (Mt 1:23) - ez a záloga bűntől való szabadulásunknak. Ezért bízhatunk abban, hogy erőt kapunk a menny törvénye iránti engedelmességhez.

Amikor Krisztus megalázkodott, hogy emberi természetet öltsön magára, olyan jellemről tett tanúságot, amely Sátán jellemének az ellentéte. Ám még ennél is mélyebbre ereszkedett a megalázkodás ösvényén. "És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Fil 2:8). Amiképpen a főpap levetette a méltóságát kifejező ékes ruhát, és mint egyszerű pap fehér gyolcsban folytatta szolgálatát, akképpen Krisztus is szolgai formát öltött, s úgy hozott áldozatot. Ő volt a pap, és Ő volt az áldozat is. "És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van" (Ésa 53:5).

Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét, "[...] és az Ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ésa 53:5).

Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta rontás meggyógyítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet. Örökre magához kötözött minket. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta" (Jn 3:16). Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza és mint áldozat meghaljon értünk, hanem Isten odaajándékozta Krisztust az elbukott emberiségnek. Hogy biztosítson változhatatlan béke-szándékáról, egyszülött Fiát adta, hogy Krisztus eggyé váljon az emberi családdal, s örökre megtartsa emberi természetét. Ez a záloga annak, hogy Isten megtartja szavát. "Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen" (Ésa 9:6). Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az "embernek Fia" az, akivel megosztja a világmindenség trónját. Az "embernek Fia" az, akit "csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének" (Ésa 9:6) hívnak. A VAGYOK az összekötő kapocs Isten és az emberiség között, és kezével mindkettőt átfogja. Ő, aki "szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott" (Zsid 7:26), nem szégyell minket testvéreinek nevezni (Lásd: Zsid 2:11!). Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget.

Isten ezt mondja népéről: "mint korona-kövek ragyognak az ő földén. Óh, mily nagy az ő jósága és mily nagy az ő kedvessége!" (Zak 9:16-17). A megváltottak megdicsőítése Isten irgalmának örök bizonyítéka. "A következendő időkben" megmutatja "az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban"(Ef 2:7). "Azért, hogy megismertettessék [...] a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal [...] az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve-elvégezés szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" (Ef 3:10-11).

Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten uralmának. Megtudja a világ; hogy a Mindenható, a szeretet Istene. Sátán vádjai alaptalanoknak bizonyulnak; jelleméről lehullik a lepel. A lázadás soha többé nem ismétlődhet meg. Bűn soha többé nem hatolhat be a világegyetembe. A hitehagyás ellen mindenki örökre biztosítva van. Az önfeláldozó szeretet eltéphetetlen kötelékkel egyesíti a föld és a menny lakóit Teremtőjükkel.

A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet - amit Sátán magának igényel - Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt az Ő dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, - amikor mindent megújít - itt lesz "Isten sátora az emberekkel [...] és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük" (Jel 21: 3). A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át - miközben az Úr világosságában járnak - dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért,

aki Immánuel - "VELÜNK AZ ISTEN"