El kell ismernünk Isten tulajdonjogát. - Isten tulajdonjogának elismerése képezi az üzleti feddhetetlenség, a becsületesség és a valódi siker alapját. Mindeneknek teremtője az igazi tulajdonos; Mi sáfárai vagyunk. Mindaz, amivel rendelkezünk, reánk bízott letétje, melyet utasítása szerint kell felhasználnunk.

Olyan kötelezettség ez, amely előtt minden embernek meg kell hajolnia! Ez az emberi tevékenység egész körét magában foglalja. Akár elismerjük, akár nem, sáfárok vagyunk, akiket Isten felruházott talentumokkal, képességekkel és a világba helyezett bennünket, hogy elvégezzük az általa kijelölt munkánkat.

A pénz nem a mienk; a ház, a föld, a kép, a bútor, a ruha és a fényűzési cikk nem a mi tulajdonunk. Zarándokok és idegenek vagyunk. Csak azoknak a dolgoknak adományával rendelkezünk, melyek egészségünk és életünk fenntartásához szükségesek... Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e. Ha kiálljuk Isten próbáját, akkor elnyerjük azt a megvásárolt tulajdont, amely a miénk kell legyen - a dicsőség, a tisztesség és a halhatatlanság.

Számot kell adnunk. - Ha legalább saját népünk Isten művébe fektetné be a kölcsönképpen rájuk bízott pénzt, azt a pénzt, amit önző kedvtelésükre és bálványozásukra költenek, mennyei kincsként halmoznák fel, és elvégeznék azt a nagy munkát, amit Isten megkíván tőlük. De ők a példázatbeli gazdag emberhez hasonlóan fényűzően élnek. A pénzt, amit Isten letétként bízott reájuk, hogy nevének dicsőségére használják fel, tékozlóan elköltik. Nem állnak meg, hogy Isten iránti felelősségüket megfontolják. Nem állnak meg, hogy megfontolják, a számadás napja nincs messze, amikor számot kell adniuk sáfárságukról.

Mindig gondolnunk kell arra, hogy az ítéletkor majd szembe kell néznünk azzal a feljegyzéssel, hogy mimódon használtuk fel az Úr pénzét. Sokat költünk saját kedvtelésünkre, saját örömünkre, ami nem válik javunkra, hanem határozottan kárunkra van. Ha felismerjük, hogy Isten minden jó dolog adományozója és pénzünk az övé, akkor annak elköltésében bölcsességet tanúsítanánk és alkalmazkodnánk szent akaratához. Akkor a világ, annak szokása, annak divatja nem lenne a mi színvonalunk. Nem vágyódnánk arra, hogy szokásaihoz alkalmazkodjunk, és nem engednénk meg hajlamainknak, hogy irányítsanak bennünket.

Pénzünk felhasználását azáltal tehetjük lelki előrehaladásunk eszközévé, hogy szent letétnek tekintjük, amit nem a büszkeség, a hiábavalóság, az étvágy vagy a szenvedély szolgálatába kell állítanunk.

Láttam, hogy a jelentést tevő angyal hűségesen feljegyez minden adományt, amit Istennek áldozunk és pénztárába helyezünk; és az így ajándékozott eszközök végső eredményét is. Isten észrevesz minden fillért, amit az ő ügyére szánunk. Észreveszi az adakozó készségét vagy kelletlenségét. Az adakozás indítékát is feljegyezik.

Rendszeres adakozás a család részéről. - "...Mindenitek tegye félre magánál, amit sikerül összegyűjtenie..." (1Kor 16:2). A család minden tagja, a legidősebbtől a legfiatalabbig részt vehet a jótékonyság e munkájában... A rendszeres segítőkészség [Megjegyzés. - Az itteni utalás azokra a tervekre vonatkozik, amelyet korábban gyakorolt az egyház, hogy hetenként félretették a tizedet és az áldozatot. - A szerkesztők.] terve mentőeszköznek bizonyul minden család számára a kísértés ellen, hogy javaikat ne szükségtelen dolgokra költsék. Különösen a gazdagoknak szolgál áldására, mert megvédi őket a szertelenségtől.

Isten követelménye a család minden tagjának hetente emlékezetébe idézi, hogy teljes mértékben valósítsák meg tervét; amennyiben megtagadtak maguktól valami feleslegeset, hogy anyagi javakat adhassanak a tárházba, az az önmegtagadás értékes tanítását vési szívükbe Isten dicsőségére. Hetenként egyszer mindenki szembekerül az elmúlt hét cselekedeteivel, a bevétellel, mellyel rendelkezhetne, ha takarékos; és azzal az összeggel, amellyel nem rendelkezik élvezete miatt. Lelkiismerete féken tartotta őt Isten előtt, úgy amilyen volt, s az vagy menti vagy vádolja őt. Így megtanulja azt, ha megőrzi lelki békéjét és Isten kegyelmét, akkor az Úr dicsőségére kell ennie, innia és öltözködnie.

Cselekedjétek először Isten kívánalmait! - Álljon első helyen Isten kívánalma! Nem cselekesszük akaratát, ha azt szenteljük neki, ami megmarad jövedelmünkből, miután minden elképzelhető szükségletünket kielégítettük. Mielőtt elköltenénk keresetünk egy részét, vegyük ki és ajánljuk fel Istennek azt a részt, amelyre igényt tart. A régi rendelkezésben az oltáron folyamatosan égett a hálaáldozat tüze, így mutatva rá az embernek Isten iránti vég nélküli kötelezettségére. Ha eredményesek vagyunk világi munkánkban, azt az Úr áldásának kell tulajdonítanunk. A jövedelem egy részét a szegényeknek kell áldoznunk, és nagy részét Isten ügyére kell fordítanunk. Ha az Isten által igényelt részt visszaadjuk neki, akkor megáldja és megszenteli a maradékot, a saját használatunkra. De, ha az ember megrabolja Istent azáltal, hogy visszatartja azt, ami az övé, átka nyugszik az egészen.

Gondoljatok a szűkölködő szegényekre! - Ha Krisztus jellemét képviseljük, lelkünkből ki kell űzni az önzés minden részecskéjét. A reánk bízott mű előrevitele érdekében szükségessé válik, hogy javaink minden megtakarítható legkisebb részét is odaadjuk. Tudomásunkra jut családok szegénysége, szenvedése, ezért a lesújtottakat és szenvedőket segítenünk kell. Nagyon keveset tudunk a körülöttünk uralkodó emberi szenvedésekről; de amint alkalmunk van, legyünk készek, hogy azonnali segítséget nyújtsunk a szorult helyzetben levőknek.

A pénz fényűzési célokra való elherdálása megfoszthatja a szegényeket a szükséges javaktól, hogy el legyenek látva élelemmel és ruházattal. Az, amit a ruházkodásra, az építkezésre, a bútorzatra és különböző dolgokra költünk büszkeségünk kielégítésére, az sok szenvedő család nyomorát enyhítené. Isten sáfárai szolgáljanak a szűkölködőknek.

Isten gyógyszere az önzésre és kapzsiságra. - A jószívűség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos segítség az adakozó számára. Ez oly nevelést nyújt számunkra, mely jobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkülözők szükségleteiről.

Az állandó önmegtagadó segítőkészség Isten gyógyszere az önzés és a kapzsiság megrontó bűne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítőkészséget műve fenntartására és a szenvedők és nyomorúságban élők enyhítésére. Elrendelte, az adakozás váljék szokásunkká, ellensúlyozva a kapzsiság veszélyes és megtévesztő bűnét. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti a kapzsiságot. A rendszeres jótékonyság célja Isten rendelkezésében az, hogy elszakítsa a kapzsi emberektől a kincseket oly gyorsan, ahogy megszerzik azt, és az Úrnak szenteljék, akié minden...

A rendszeres jótékonyságnak Isten terve szerinti állandó gyakorlása gyengíti a kapzsiságot és megerősíti a jótékonyságot. Ha a gazdagság növekedik - még azok is akik vallják a kegyességet -, szívüket a vagyonba helyezik; és minél többjük van, annál kevesebbet adnak az Úr tárházába. Így a gazdagság önzővé teszi az embereket, és a felhalmozás táplálja a kapzsiságot; és a folytonos gyakorlása által e gonoszság megerősödik. Isten ismeri e veszélyt, ezért körülvett bennünket védőeszközökkel, hogy megakadályozza romlásunkat. Elvárja a jótékonyság állandó gyakorlását, hogy a jó cselekedetben való szokás ereje megtörhesse az ellenkező irányú szokás erejét.