Amikor Pál és Barnabás visszaérkeztek a szíriai Antiókhiába, ahonnan misszióútjukra kiindultak, siettek mielőbb összegyűjteni a hívőket, hogy elmondják nekik, „mily nagy dolgokat cselekedett az Isten ő velük, és hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre” (Ap. csel. 14:27). A gyülekezet Antiókhiában igen jól fejlődött, tagjainak száma állandóan növekedett. Mint a missziómunka központja, a keresztény hívők legfontosabb csoportja volt. Tagjai a lakosság legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki: zsidókból és pogányokból.

Mialatt az apostolok a prédikátorokkal és az egyszerű tagokkal együtt azon fáradoztak, hogy minél több lelket nyerjenek meg Krisztusnak, addig bizonyos zsidó hívőknek, a Júdeabeli „farizeus szektából” sikerült felvetni egy olyan kérdést, amely csakhamar szétágazó vitákra adott okot a gyülekezetben. A hívő pogányok között pedig megdöbbenést keltett. – Ezek a Júdeabeli tanítók azt állították, és pedig nagyon határozottan, hogy csak a körülmetélkedés és a ceremóniák törvényének betartása vezet az üdvösségre.

Pál és Barnabás hevesen tiltakoztak e tévtan ellen, és nem is akarták ezt a pogányokkal közölni. Másrészt azonban voltak sokan az antiókhiai zsidó hívők között, akik a nemrégen Júdeából érkezett testvérek álláspontját helyeselték.

Akik a zsidók közül tértek meg, rendszerint nem voltak hajlandók olyan gyorsan haladni, mint ahogyan az isteni gondviselés az utat előkészítette. Az apostoloknak a pogány területeken elért eredményéből tisztán látszott, hogy a pogányok közül megtértek száma csakhamar túlszárnyalja a zsidó megtértek számát. A zsidók tehát féltek, hogy nemzeti sajátságaik, amelyek eddig határozottan megkülönböztették őket minden más néptől, végül teljesen megszűnnek azok között, akik az evangéliumot elfogadják; illetve, ha nem állítják törvényük korlátait és ceremóniáit a gyülekezeti felvétel szükséges követelményeként a pogányok elé.

A zsidók állandóan dicsekedtek az Isten által elrendelt istentiszteletükkel. Nem csoda, ha közülük sokan, akik krisztusi hitre tértek, még mindig valószínűtlennek tartották, hogy Isten, aki egykor előírta az istentisztelet héber formáját és módját, valaha is jóváhagyná saját rendeletének valamelyes megváltoztatását. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó törvényeket és ceremóniákat beiktassák a keresztény vallás egyházi szertartásai közé. Csak lassan értették meg, hogy az összes engesztelő áldozat tulajdonképpen az Isten Fiának halálát jelképezte, amely után a lényeg lépett a jelkép és árnyék helyébe. Ezek szerint tehát a mózesi rendeletek és ceremóniák nem tekinthetők többé kötelezőknek.

Pái, megtérése előtt a „törvénybeli igazság tekintetében” (Fil. 3:6) „feddhetetlennek” tartotta magát. Amióta azonban felfogása megváltozott az Üdvözítő misszióját illetőleg – aki Megváltója az egész emberiségnek, úgy zsidónak, mint pogánynak –, világos ismeretet nyert; felismerte az élő hit és a holt formaságok közötti különbséget. Az izraelitáknak elrendelt régi szertartások és ceremóniák az evangélium fényében teljesen új és mély értelmet nyertek. Aminek képletes ábrázolására szolgáltak, az valósággá lett, és így azok, akik az új szövetségben élnek, felszabadultak; azaz nincsenek kényszerítve azok megtartására. Viszont Isten megmásíthatatlan törvényét, a Tízparancsolatot Pál még most is megtartotta, úgy szellemi, mint szó szerinti értelmében.

A körülmetélkedés kérdése sok vitát és viszálykodást idézett elő az antiókhiai gyülekezetben. Mivel a gyülekezet tagjai attól tartottak, hogy ennek a pontnak állandó feszegetése végül is szakadást hoz létre közöttük, elhatározták, hogy Pált, Barnabást és a gyülekezet néhány felelős tagját elküldik Jeruzsálembe, hogy ezt az ügyet ott az apostolok és vének elé terjesszék. Ott majd találkoznak a különböző gyülekezetek képviselőivel és mindazokkal, akik a bekövetkező ünnepre feljönnek Jeruzsálembe. Időközben pedig szüneteljen minden viszály ebben a kérdésben, amíg az általános tanácskozás végleges határozatot nem hoz, amelyet azután az ország különböző gyülekezetei elfogadnak.

Jeruzsálembe menve, az apostolok meglátogatták a közbeeső városokban lakó hívőket, és bátorították őket tapasztalataik elmondásával, amelyeket Isten művében és a pogányok megtérése alkalmával szereztek.

Az antiókhiai gyülekezet képviselői Jeruzsálemben találkoztak a különböző gyülekezetekből jött testvérekkel, akik általános tanácskozásra gyűltek itt össze, és közölték velük a pogányok közötti munkálkodásuk eredményét. Azután részletesen vázolták azt a zűrzavart, amely azáltal keletkezett, hogy néhány Antiókhiába került megtért farizeus fennen hangoztatta: ha a megtért pogányok üdvözülni akarnak, tartoznak körülmetélkedni és a mózesi törvényeket megtartani.

A tanács ezt a kérdést minden oldalról élénken megvilágította. A körülmetélkedés kérdésével szoros kapcsolatban még egyéb fontos kérdéseket is gondosan kellett mérlegelni. Ezek egyike az volt, hogy milyen álláspontot foglaljanak el a bálványáldozat élvezetével szemben. Sokan a megtért pogányok közül tudatlan és babonás emberek között éltek, akik gyakran mutattak be isteneiknek áldozatokat. E pogány istentiszteletek papjai azonban a hozzájuk hozott áldozatokkal kiterjedt üzletet folytattak. A zsidó testvérek tehát féltek, hogy a megtért pogányok árthatnának a kereszténység hírnevének, ha vásárolnának a bálványáldozatra szánt húsból; ezáltal látszólag, bizonyos tekintetben a bálványimádás szertartásait hagynák jóvá.

Azonkívül a pogányoknál szokás volt a megfulladt állat húsát is fogyasztani, míg a zsidóknak Isten azt az utasítást adta, hogy az állatok leölésénél különösen ügyeljenek arra, hogy az állat vére teljesen kifolyjon, mert különben húsa nem tekinthető egészségesnek. Ezen előírásokat Isten a zsidóknak egészségük megóvására adta. Bűnnek számított zsidóknál általában a vért étel gyanánt felhasználni. Azt vallották, hogy a vér: az élet, és a vérontás a bűn következménye.

Ellenben a pogányok az áldozati állatok vérét felfogták, és ételeik készítésénél felhasználták. A zsidók el sem képzelhették, hogy az Isten rendeletére betartott szertatásokat most megváltoztassák. Ha tehát a jelenlegi körülmények között a pogányokkal egy asztalnál étkeznének, csak súrlódások és megbotránkozások keletkeznének.

Azonkívül a pogányok, de különösen a görögök, mértéktelen és kicsapongó életet éltek, és így az a veszély is fenyegetett, hogy egyesek, akiknek megtérése nem volt őszinte, hitvallomást tehetnek anélkül, hogy szokásaikat elhagyták volna. A zsidó-keresztények azonban nem tudták eltűrni azt az erkölcstelenséget, ami a pogányoknál nem is számított bűnnek, és így nagyon helyénvalónak tartották, hogy a körülmetélkedést és a ceremóniák betartását a pogány megtérők őszintesége és jámborsága próbaköve gyanánt, kötelességükké tegyék. Így vélték megakadályozni, hogy olyanok is csatlakozzanak a gyülekezethez, akik őszinte megtérés nélkül veszik fel a hitet, később pedig erkölcstelenségükkel és kicsapongó életmódjukkal szégyent hozzanak Krisztus ügyére.

A sok különböző pont, amelyeket a fő kérdés lényegében magában foglalt, úgy látszott, hogy teljesen áthidalhatatlan nehézséget képez a tanácskozó gyülekezet részére. Azonban a Szent Lélek ezt a kérdést, amelynek elintézésétől a keresztény gyülekezet lelki jóléte, sőt egész fennállása függött, a valóságban már el is döntötte.

„És mikor nagy vetekedés támadt, felkelvén Péter, monda nékik: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium beszédét és higyjenek.” Azután kifejtette, hogy a Szentlélek a szóban forgó kérdést már eleve elintézte, midőn a körülmetéletlen pogányokra ugyanúgy, mint a zsidókra, egyenlő erővel áradt ki. Ismételten elbeszélte látomását, amikor Isten kendőt bocsátott le előtte, telve mindenféle négylábú állattal és megparancsolta neki, hogy ölje és egye meg azokat. Mikor pedig arra hivatkozott, hogy soha közönségeset, vagy tisztátalant nem evett, Isten így válaszolt: „Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.” (Ap. csel. 10:15)

Péter e szavak világos magyarázatát megismételte, hiszen közvetlenül látomása után kapta a felszólítást, hogy menjen el a századoshoz, és oktassa ki Krisztus hitére. Ez az üzenet bizonyította, hogy Isten nem személyválogató, hanem elfogad mindenkit, aki Őt féli és elismeri. Ezután Péter elbeszélte, hogy mennyire csodálkozott, amikor a Kornélius házában egybegyűlteknek hirdette az igazság igéit, szemtanúja lévén annak, hogyan hatotta át a Szentlélek az egész hallgatóságot, úgy a pogányokat, mint a zsidókat. Az a fény és az a dicsőség ragyogott a körülmetéletlen pogányok arcáról is, amely a körülmetélt zsidók arcáról világolt. Ez Isten intelme volt Péter számára, hogy senkit se tekintsen értékesebbnek a másiknál, mert Krisztus vére mindenkit megtisztíthat minden tisztátalanságtól.

Péter már fejtegette egyszer a testvéreknek Kornélius és barátai megtérését és a velük való közösségét. Midőn akkor elbeszélte, hogyan áradt ki a Szentlélek a pogányokra is, kijelentette: „Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nekik, mint nékünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna.” (Ap. csel. 11:17) Most hasonló buzgalommal és nyomatékkal jegyezte meg: „És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szent Lelket, miként nékünk is; és semmi különbséget sem tett miköztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk?” (Ap. csel. 15:8–10) Ez az iga nem a Tízparancsolat törvénye volt, mint azt egyesek állítják, akik a törvény kötelező voltát tagadják. Péter itt kizárólag a ceremoniális törvényre hivatkozott, amely Krisztus halála által megszűnt és hatályát vesztette.

Péter felszólalása olyan helyzetet teremtett a tanácsban, hogy most már türelemmel hallgatták meg Pált és Barnabást, akik azután elbeszélték a pogányok között végzett munkájuk közben szerzett tapasztalataikat. „Elhallgatott ezért az egész sokaság; és hallgatják vala Barnabást és Pált, amint elbeszélék, mennyi jelt és csodát tett Isten ő általuk a pogányok között.” (Ap. csel. 15:12)

Jakab is nagyon határozottan tanúskodott arról, hogy Isten a pogányokat is ugyanazon előnyökben szándékozik részesíteni, mint amilyenekben a zsidók részesültek.

A Szentlélek jónak látta, hogy a pogányokat ne terheljék a ceremoniális törvényekkel, és az apostolok véleménye e tekintetben megegyezett Isten Lelkével. Ezen a tanácskozáson Jakab elnökölt és az ő végleges határozata ez volt: „Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez.” (Ap. csel. 15:19)

A tanácskozások ezzel befejeződtek. Ez az esemény tehát ellentmond a római egyház ama tantételének, hogy Péter az egyház feje. Mindazok, akik azt állították, hogy Péter utódai, merész igényeikkel nem bibliai alapon álltak. Péter életéből semmi sem igazolja azt az állítást, hogy Isten helytartójaként testvérei fölé emeltetett volna. Ha mindazok, akiket Péter utódainak neveztek, követték volna példáját, mindenkor megelégedtek volna azzal, hogy hittestvéreikkel egyenrangúnak tekintették.

Ez alkalommal – úgy látszik – Jakab ismertette a gyűlés által elfogadott határozatot. Ítélete úgy hangzott, hogy sem a ceremoniális törvényt általánosságban, sem pedig a körülmetélkedést a pogányokra rákényszeríteni nem szabad, sőt még ajánlani sem. Jakab igyekezett megértetni a testvérekkel, hogy a pogányokkal szemben különösen óvatosaknak kell lenniük, mert életükben, Istenhez való megtérésük által, amúgy is nagy változás áll be. Semmiféle zavaró vagy vitás kérdéssel – különösen, ha azok csak másodrendűek – ne nyugtalanítsák őket, nehogy elkedvetlenedjenek Krisztus követésében.

Azonban a megtért pogányok kerüljenek minden olyan szokást vagy szertartást, amely a kereszténységgel össze nem egyeztethető. Ezért az apostolok és vének megegyeztek abban, hogy levélben oktatják ki a pogányokat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állatok élvezetétől és a paráznaságtól. Ehelyett azonban figyelmeztetni kell őket, hogy tartsák be a törvényt és szent életet éljenek. Az apostolok ezenkívül biztosították őket, hogy azok a férfiak, akik a körülmetélkedés kötelező voltát hirdették, erre tőlük felhatalmazást nem kaptak.

Pált és Barnabást azután úgy ajánlották figyelmükbe, mint akik életüket az Úrért kockára tették. Egyszersmind Júdást és Silást is elküldték az apostolokkal, hogy közöljék a pogányokkal a gyűlés határozatát. „Mert tetszék a Szent Léleknek és nekünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül: Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól és a paráznaságtól; melyektől, ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok.” (Ap. csel. 15:28–29) Istennek ezt a négy szolgáját küldték el Antiókhiába a levéllel és az üzenettel, hogy vége szakadjon minden vitának, mert hiszen a kérdést maga a Szentlélek döntötte el – mint a hit legnagyobb tekintélye a földön.

Az ügyet intéző tanácstestület apostolokból és tanítókból állt. Részt vettek azon továbbá a zsidó és pogány gyülekezetek alapításában kitűnt hívők, továbbá a különböző területek képviselői is. Így jelen voltak a jeruzsálemi vének és az antiókhiai kiküldöttek; végül a legbefolyásosabb gyülekezetek képviselői. A gyűlés az Istentől megvilágosított határozat alapján és az Isten akarata szerint alapított gyülekezethez méltóan járt el. Tanácskozásuk eredményeként mindnyájan belátták, hogy Isten maga döntötte el ezt a kérdést, amikor a Szentlelket a pogányokra is kiárasztotta, és így világossá vált előttük, hogy nekik is kötelességük a Szentlélek vezetését követni.

A keresztények összessége nem kapott felszólítást arra, hogy ezt a kérdést szavazással döntse el. Az „apostolok és vének” – befolyásos és jó ítélőképességű férfiak – fogalmazták meg és bocsátották ki a határozatot, amelyet azután valamennyi keresztény gyülekezet elfogadott. A határozat nem mindenkinek tetszett. Dicsvágyó és magukat sokra tartó testvérekből párt alakult, akik nem helyeselték a döntést. Ezek a férfiak merészen és saját felelősségükre kezükbe vették a párt vezetését. Panaszokkal és kifogásokkal éltek, új terveket javasoltak és megkísérelték lerontani azon férfiak munkáját, akiket Isten az evangélium hirdetésére rendelt. Kezdettől fogva ilyen akadályokkal kellett Isten egyházának megküzdenie; és ilyen nehézségei lesznek az idők végezetéig.

Jeruzsálem volt a zsidók fővárosa. Feltalálható volt ott a legszigorúbb elkülönülés, vakbuzgóság és képmutatás. A zsidó-keresztények ott éltek a templom közelében, és gondolatban sokat foglalkoztak a zsidóknak, mint népnek juttatott rendkívüli kiváltságokkal. Amikor látták, hogy a keresztény gyülekezet nem tartja be a ceremóniákat és ráeszméltek arra, hogy a zsidó szertartásoknak tulajdonított szentséget az új hit fényében mihamar szem elől tévesztik, sokan nehezteltek Pálra, mint e változás felidézőjére. Sőt voltak a tanítványok között egyesek, akik nem akarták elfogadni szó nélkül a tanács határozatát. Egyesek a ceremoniális törvényekért buzgólkodtak, és elítélték Pált, mivel úgy vélték, hogy a zsidó törvények betartásának követelményei felől felületesen gondolkozik.

A megtért pogányok között az egyetemes gyűlésnek ez a széles látókörű és nagy horderejű határozata feltétlen bizalmat keltett és Isten művének javára szolgált. Az antiókhiai gyülekezet örömmel látta körében Júdást és Silást, e két hírnököt, akik az apostolokkal együtt érkeztek vissza Jeruzsálemből. Ezek az istenfélő férfiak, „maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat és megerősíték.” Egy ideig Antiókhiában is maradtak. „Pál és Barnabás is Antiókhiában időzének, tanítva és prédikálva másokkal is többekkel az Úrnak igéjét.” (Ap. csel. 15:35)

Midőn később Péter Antiókhiát meglátogatta, a pogányok iránt tanúsított bölcs magatartásával sokak bizalmát nyerte meg. Egy ideig a mennyből nyert világosság szellemében munkálkodott is; ösztönös előítéletét annyira legyőzte, hogy a megtért pogányokkal egy asztalnál étkezett is. De amikor bizonyos zsidók érkeztek Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvény érdekében buzgólkodtak, oktalanul megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben. Az Írásból tudjuk, hogy még több zsidó „vele képmutatóskodott”, „úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által” (Gal. 2:13–14). A gyengeségnek ez a megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről, nagyon fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. Félő volt, hogy a gyülekezet kettészakad. Azonban Pál felismerte, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt a gyülekezetre Péter kétszínű viselkedése, tehát nyilvánosan megrótta őt, igazi érzelmeinek ilyen álcázása végett. A gyülekezet előtt megkérdezte Pétert: „Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra; miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” (Gal. 2:13–14)

Péter felismerte tévedését, és azonnal igyekezett a magatartásával okozott bajt lehetőleg ismét jóvátenni. Isten engedte meg, aki eleitől kezdve ismeri a véget, hogy Péternek ezen jellemgyengesége megnyilvánuljon. Ezáltal a megkísértett apostol belátta, hogy nincs benne semmi, amivel dicsekedhetne. Még a legjobb emberek is, mihelyt magukra hagyatnak, elvesztik helyes ítélőképességüket. Isten azt is előre látta, hogy később sokan megtévesztés áldozatai lesznek; ugyanis Péter és állítólagos utódai számára olyan magas kiváltságokat követelnek, amelyek egyedül Istent illetik meg. Az apostol gyengeségének ez a leszögezése maradandó bizonyítéka hibáinak és annak a ténynek, hogy semmivel sem állt a többi apostol fölött.

A helyes alapelvektől való eltérésnek e példáját az Írás megőrizte, hogy ünnepélyes intelmül szolgáljon az Isten művében bizalmi állásokat betöltő férfiak részére; nehogy lelépjenek a becsületesség útjáról, hanem szorosan ragaszkodjanak az isteni alapelvekhez. Minél súlyosabb felelősséget hordoznak az emberek, minél több alkalmuk kínálkozik, hogy szabályokat hozzanak és uralkodjanak, annál biztosabbak lehetnek, hogy csak kárt okoznak, ha nem követik hűen az Úr útait, és ha cselekedeteik nincsenek összhangban azokkal a határozatokkal, amelyeket a hívők összessége közös tanácskozások alkalmával jóváhagyott.

Vajon nem megdöbbentő-e Péter viselkedése vereségei, bukása és újbóli beiktatása, valamint hosszú szolgálata után? Vegyük ehhez Krisztussal való bensőséges ismeretségét és annak tudatát, hogy a Megváltó mindenkor becsületesen kiélte a helyesnek elismert alapelveket. Az a sok-sok tanítás, amelyben részesült, és a képességek, amelyeket az Úrtól kapott, továbbá az Ige prédikálása és tanítása közben nyert ismerete és befolyása ellenére, mégis képes volt arra, hogy emberfélelemből vagy tekintélye megóvása szempontjából képmutatóskodjék és feladja az evangélium alapelveit!? Vajon nem megdöbbentő-e, hogy abbeli elhatározásában, hogy csak az igazságot fogja követni, mégis megingott? Vajha a jó Isten mindenkivel megismertetné saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy életének kicsiny hajóját képtelen egyenesen és biztosan a kikötőbe vezetni.

Prédikátori hivatásában Pál gyakran volt kénytelen egymagában megállni. Isten külön oktatásban részesítette, és nem mert olyan engedményeket tenni, amelyek ellentétben álltak alapelveivel. Néha súlyosan nehezedett rá a teher, de Pál keményen síkraszállt az igazságért. Tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetnek sohasem szabad emberi hatalom alá kerülnie. Sem a hagyományok, sem az emberek által felállított alapelvek nem léphetnek a kinyilatkoztatott igazságok helyébe. Egyesek előítélete vagy önkényeskedése bármilyen magas állást töltsenek is be a gyülekezet kebelében – ne álljon útjában a gyülekezet haladásának.

Pál minden képességét Isten szolgálatára szentelte. Közvetlenül a mennyből kapta az evangélium igazságait, és prédikátori tisztségének végéig élénk összeköttetése volt a mennyel. Isten tanította őt, hogy a pogánykeresztényekre ne rakjanak fölösleges terheket. Amikor tehát az antiókhiai zsidó hívők felvetették a körülmetélkedés kérdését, Pál már ismerte a Szent Lélek akaratát ebben a kérdésben. Így képes volt álláspontja mellett sziklaszilárdan kitartani, és azt képviselni. Ennek elfogadása felszabadította a gyülekezeteket a zsidó szertartások és ceremóniák alól.

Annak ellenére, hogy Isten személyesen oktatta Pált, nem volt túlzott véleménnyel egyéni felelősségéről. Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez tartozó hívők összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbe vágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült hittestvéreivel, és Istentől kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak. Mert szerinte a „prófétalelkek... engednek a prófétáknak. Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében” (I. Kor. 14:32–33). Péterrel együtt azt tanította, hogy mindazok, akik a gyülekezethez tartoznak, „egymásnak engedelmeskedjenek” (I. Péter 5:5).