Efézus több mint három éven át volt az apostol munkásságának központja. A gyülekezet, amelyet ezen a helyen alapított, virágzásnak indult. Az evangélium innen terjedt el, messze Ázsia tartományain túl, úgy a zsidók, mint a pogányok között.

Az apostol azonban már egy idő óta hosszabb misszióutat vett tervbe. „Elvégezé Pál magában, hogy Maczedóniát és Akháját eljárván, Jeruzsálembe megy, mondván: Ott létem után Rómát is meg kell nekem látnom”. Ezen tervvel kapcsolatban „elküldvén pedig Maczedóniába kettőt azok közül, kik néki szolgálnak vala, Timótheust és Erástust.” (Ap. csel. 19:21–22) Ő maga ellenben elhatározta, hogy pünkösd utánig Efézusban marad, mert észrevette, hogy a műnek még szüksége van jelenlétére. Azonban csakhamar olyan esemény jött közbe, amely elutazását siettette.

Évente egyszer Diána istennő tiszteletére nagy ünnepséget rendeztek Efézusban, amely nagy embertömegeket vonzott ide a tartomány minden részéből. Ezen idő alatt fényes külsőségek és pompa kíséretében végezték a szertartásokat.

Ez az ünnepség nagy próbát jelentett azok részére, akik csak nemrégen tértek meg. A hívők csoportja Tyrannus iskolájában gyűlt össze, szinte zavaró hangként hatott az ünnepi kórusban, és ezért gúnnyal és szidalmakkal illették őket. Az apostol működése súlyos csapást mért a pogány bálványtiszteletre; s ez a nemzeti ünnepen részt vevők számának csökkenésében és az ellanyhult lelkesedésben is észrevehető volt. Tanainak befolyása sokkal messzehatóbb volt, nem korlátozódott csupán a megtért hívőkre. Sokan annyira felvilágosodtak, hogy pogány isteneikben többé már nem bíztak; bár még nem vallották nyíltan az új tanokat.

Más okok is hozzájárultak az elégedetlenkedéshez. Efézusban nagyszabású és jövedelmező kegyszer-kereskedelem alakult ki. Kicsiny oltárokat és szobrokat gyártottak, amelyek a templomot, illetve Diána istennőt ábrázolták. Ezek a kegyszer-iparosok és kereskedők egyszerre észrevették, hogy bevételük megcsappant, és ezt a kellemetlen változást Pál működésének tulajdonították.

Demeter ezüst oltárokat készített, összehívta szaktársait, és így szólt hozzájuk: „Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből van a mi jólétünk. Látjátok pedig és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efézusban, hanem közel az egész Ázsiának sok népét eláltatván, elfordította, mivelhogy azt mondja, hogy nem istenek azok, amelyek kézzel csináltatnak. Nemcsak az a veszély fenyeget bennünket, hogy ez a mesterség tönkre jut, hanem hogy a nagy istenasszonynak, Diánának temploma is semmibe vétetik, és el is vesz az ő nagysága, kit az egész Ázsia és a világ tisztel.” Ezek a szavak nagy izgalomba hozták a hallgatóságot; „...és haraggal megtelének, kiállnak vala: mondván: Nagy az efézusi Diána!”

Ennek a beszédnek gyorsan híre terjedt. „És betelék az egész város háborúsággal.” (Ap. csel. 19:25–29/a) Keresték Pált, de nem tudták megtalálni. Hittestvérei, amikor látták, hogy veszély fenyegeti, sürgősen eltávolították. Isten elküldte angyalait az apostol védelmére; vértanúságának ideje még nem érkezett el.

Mivel a csőcselék nem tölthette ki dühét Pálon, megragadták „Gájust és Aristárkhust, kik Maczedóniából valók és Pálnak útitársai valának”; ezekkel „egyakarattal a színházba rohanának”. (Ap. csel. 19:29)

Pál rejtekhelye nem volt messze innen; így csakhamar értesült szeretett testvérei veszedelmes helyzetéről. Saját biztonságára nem gondolva, azonnal a színhelyre akart sietni, hogy a zendülőkhöz szóljon; azonban „nem eresztették őt a tanítványok.” Gájus és Aristárkhus nem volt a sóvárgott zsákmány; ezért nem is fenyegette őket komoly veszély. Ha azonban megpillantanák az apostol sápadt és gondterhelt arcát, félő, hogy a csőcselék legféktelenebb szenvedélyei törnének ki, úgyhogy emberi számítás szerint élete menthetetlen volna.

Pál mégis izzott a vágytól, hogy az igazságot ilyen nagy tömeg előtt megvédelmezze; azonban a színhelyről érkező figyelmeztető üzenet visszatartotta. „És az ázsiai főpapok közül is némelyek, kik barátai valának néki, küldvén ő hozzá, kérék, hogy ne menjen a színházba.” (Ap. csel. 19:30)

A nyugtalanság ott folyton-folyvást nőtt. „Már most ki egyet, ki mást kiáltoz vala, mert a népgyűlés összezavarodott volt és a többség nem tudta, miért gyűltek össze.” (Ap. csel. 19:32) Az a tény, hogy Pál és néhány kísérője héber származású volt, a zsidókat arra késztette, hogy világosan bebizonyítsák, hogy nincs semmi közösségük ő vele, sem művével. Felkérték tehát egyik tagjukat, hogy tisztázza az ügyet a nép előtt. Alekszándert választották tehát, a kézmívest, akit Pál később úgy említ, mint aki sok bajt okozott neki. (II. Tim. 4:14) Alekszánder kiváló szónoki tehetséggel rendelkezett; minden erejét felhasználta tehát, hogy a nép haragját kizárólag Pálra és társaira terelje. Amikor azonban a tömeg megtudta, hogy Alekszánder zsidó, őt félretaszítva, egyetlen felkiáltásban tört ki, „mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána!” (Ap. csel. 19:34)

Végül teljesen kimerülve, elhallgattak; mire rövid nyugalom állott be. Ekkor a városi jegyző, hivatásának méltóságával magára irányította a tömeg figyelmét. Elfogadta álláspontjukat, s kimutatta előttük, hogy a lázadásra semmi okuk sincsen. Józanságukra hivatkozva, így szólott: „Efézusbeli férfiak, ugyan kicsoda az az ember, aki ne tudná, hogy Efézus városa a nagy Diána istenasszonynak és a Jupitertől esett képnek templomőrzője? Mivelhogy azért ezeknek senki ellene nem szólhat, szükség, hogy megcsendesedjetek, és semmi vakmerő dolgot ne cselekedjetek. Mert ide hoztátok ez embereket, kik sem nem szentségrontók, sem a ti istenasszonyotok ellen káromlást nem szóltak. Ha tehát Demeternek és a hozzá tartozó mesterembereknek valaki ellen panaszuk van, törvényszékek vannak, és tiszttartók vannak; pereljenek egymással. Ha pedig egyéb dolgok felől van valami panasztok, a törvényes népgyűlésen majd elintéztetik. Mert félő, hogy lázadással vádoltatunk a mai napért, mivelhogy semmi ok sincs, amellyel számot tudnánk adni ezért a csődületért. És ezeket mondván, feloszlatá a gyűlést.” (Ap. csel. 19:35–40)

Demeter azt hangoztatta beszédében, hogy mesterségük tönkremegy és „semmibe sem vétetik.” Ezek a szavak mutatják az igazi hátterét úgy az efézusi lázadásnak, mint annak a sok üldözésnek, amelyet az apostoloknak munkájuk közben szenvedniük kellett. Demeter és munkatársai látták, hogy az evangélium tanítása és terjedése szobrászüzemüket veszélyezteti. A pogány papok és művészek bevétele forgott kockán, és ezért szították a leghevesebb ellenállást Pál apostol ellen.

A városi jegyző és több főtisztviselő határozata felmentette Pált az emberek előtt minden törvényellenes cselekedet vádja alól. A kereszténység újabb győzelmét jelentette ez, a tévelygés és babona fölött. Isten a városi hatóság egyik tisztviselőjét használta fel, hogy apostolát igazolja, és a lázongó csőcseléket megfékezze. Pál szívből hálás volt Istennek azért, hogy életét megmentette, és hogy a keresztyénség hírneve az efézusi lázadás miatt csorbát nem szenvedett.

„Minekutána pedig megszűnt a háborúság, magához híván Pál a tanítványokat és tőlük búcsút vévén, elindula, hogy Maczedóniába menjen.” (Ap. csel. 20:1) Ezen az útján két hűséges efézusi testvér: Tikhikus és Trofimus kísérte el.

Pál működése Efézusban tehát befejeződött. Itteni egész szolgálata a szüntelen munka, sok kísértés és súlyos gondok időszaka volt. A népet nyilvánosan, és házról házra járva tanította; könnyek között oktatta és intette. Emellett a zsidók állandó ellenállást fejtettek ki, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a közvéleményt ellene hangolják.

Miközben Pál így küzdött az ellenállással, mialatt fáradhatatlan buzgalommal fejlesztette az evangélium munkáját, egyúttal síkra szállt a hitben még fiatal gyülekezet érdekeiért, de ugyanakkor lelkében súlyos terheket hordozott valamennyi gyülekezetért.

Nagy bánatot okozott neki egyes tagok hitehagyása, az általa alapított gyülekezetekben. Attól félt, hogy érettük való fáradozása esetleg hiábavalónak bizonyul. Sok álmatlan éjszakát töltött el imában és elmélkedésben, ha arról értesült, hogy mi mindent követtek el munkájának lerontására. Aszerint, ahogyan alkalom kínálkozott és a viszonyok megkívánták, írt a gyülekezeteknek. Kifejtette előttük esetleges rosszallását; tanácsokat, intéseket és bátorításokat küldött nekik. Ezekben a levelekben nem említette saját nehézségeit, és mégis időnként bepillantást engednek a Krisztus ügyéért folytatott küzdelmeibe és szenvedéseibe. Verést és bebörtönözést, hideget, éhséget és szomjúságot; veszedelmeket szárazon és vízen, a városban és a pusztában; saját honfitársaitól, a pogányoktól és hamis testvérektől – mindent eltűrt az evangéliumért. Rágalmazták, szidalmazták „mindeneknek söpredékévé” lett, aggódva, üldözve; „mindenütt nyomorgatva”, „minden órában veszedelemben”, mindenkor „halálra adatunk a Jézusért”. (I. Kor. 4:13; II. Kor. 4:11; II. Kor. 11:26)

Az ellenállás állandó viharának közepette, az ellenség kiáltozása és barátok hitehagyása közben, a rettenthetetlen apostol szinte elvesztette bátorságát. Ha azonban visszapillantott a Golgotára, újabb buzgalommal fogott hozzá, hogy a Megfeszítettet prédikálja, és ismeretét terjessze. Csak ama véráztatott úton haladt, amelyen előtte Krisztus is járt, és nem kívánt feloldozást küzdelme alól mindaddig, amíg fegyverzetét le nem rakhatta Megváltójának lábai elé.