Krisztus halála a tanítványokat mélységesen elcsüggesztette. Mesterüket a nép elvetette, elítélte és megfeszítette. A papok és főemberek gúnyosan jegyezték meg: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel Királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki.” (Mt. 27:42) A tanítványok reményének napja letűnt és sötét éj borult szívükre. Gyakran ismételgették e szavakat: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt.” (Lk. 24:21) Elhagyatottan és bánatosan emlékeztek vissza szavaira: „Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Lk. 23:31)

Jézus gyakran megkísérelte, hogy feltárja a jövőt a tanítványok előtt, de ők túlságosan közömbösek voltak arra, hogy szavai fölött gondolkozzanak. Ez okozta, hogy Jézus halála oly váratlanul érte őket; midőn később a múltba visszapillantottak, és látták hitetlenségük következményeit, nagyon megszomorodtak. Mikor Krisztust felfeszítették, nem hittek feltámadásában. Jézus nyíltan hangoztatta, hogy harmadnapon feltámad, de gondolataik annyira összezavarodtak, hogy ennek értelmét fel sem fogták. A megértés hiánya okozta reményvesztettségüket, mikor halála bekövetkezett. Keserűen csalódtak. Hitük nem tudta áttörni azokat a sötét árnyakat, amelyekkel látásukat Sátán elsötétítette. Bizonytalannak és titokzatosnak láttak mindent. Mennyi szenvedéstől menekültek volna meg, ha hisznek az Üdvözítő szavainak!

A kétségbeeséstől, bánattól és reménytelenségtől sújtva gyülekeztek a tanítványok a felházban. Bezárták és eltorlaszolták az ajtókat attól való félelmükben, hogy rájuk is ugyanaz a sors vár, mint szeretett Mesterükre. Itt történt, hogy az Üdvözítő feltámadása után megjelent nekik.

Még negyven napig időzött Krisztus a földön. Ezalatt előkészítette a tanítványokat a reájuk bízott feladatra, és megmagyarázta nekik mindazt, amit addig fel nem foghattak. Beszélt a jövendölésekről, melyek eljövetelét hirdették; majd arról, hogy a zsidók elvetik Őt; továbbá haláláról. Kimutatta, hogy ezen jövendölések minden egyes részlete beteljesedett. Felhívta figyelmüket, hogy e jövendölések teljesedésében lássák biztosítékát annak az erőnek, amely további működésüket kíséri. Minderről olvashatjuk: „Akkor megnyilatkoztató az ő elméjüket, hogy értsék az Írásokat. És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból harmadnapon. És prédikáltatni az ő nevében a megértésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között Jeruzsálemtől elkezdve”. Még hozzáfűzte: „Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai.” (Lk. 24:45–48)

A tanítványok ama napok alatt, amelyeken Krisztus közöttük tartózkodott, sok új tapasztalatot szereztek. Amikor szeretett Mesterük a történteket az írás fényénél megmagyarázta nekik, hitük teljesen megszilárdult Benne. Megértek arra, hogy elmondhatták: „Tudom, kinek hittem.” (II. Tim. 1:12) Kezdték felismerni munkájuk lényegét, horderejét és kiterjedését. Megértették, hogy mi a feladatuk: hirdetni a világnak a rájuk bízott igazságokat. Bizonyítaniuk kell a világ előtt Krisztus életének eseményeit, halálát és feltámadását, az ezekre vonatkozó jövendöléseket, a megváltási terv csodáit és Jézus bűnbocsátó hatalmát. Hirdetniük kell a béke és üdvösség evangéliumát, bűnbánat és Krisztus ereje által.

Krisztus mennybemenetele előtt, kiosztotta tanítványainak megbízatásukat. Tudatta velük, hogy ők végrehajtói akaratának, amellyel a világra hagyományozta az örök élet kincseit. Ti voltatok tanúim – így mondta –, hogy életemet feláldoztam a világért. Láttátok fáradozásomat Izráelért, noha népem nem akart hozzám térni, hogy elnyerje az örök életet. Bár a papok és főemberek kényük-kedvük szerint bántak el velem, és elvetettek engem, mégis még egyszer alkalmat kell nyújtani nekik, hogy elfogadják Isten Fiát. Láttátok, hogy mindazokat, akik bűneiket megvallották, szívesen fogadtam. Aki hozzám tér, azt el nem taszítom. Reátok ruházom e kegyelmi üzenet továbbítását. Zsidónak, valamint pogánynak tovább kell azt adnotok. – Izráelnek először, azután minden népnek és nyelvnek. Az összes hívők egyetlen gyülekezetbe tömörüljenek.

Ez a megbízatás az evangélizációra: Krisztus országának nagy missziósokirata. A tanítványok buzgólkodjanak a lelkekért, és a kegyelmi meghívást juttassák el mindenkihez. Ne várjanak arra, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek, hanem menjenek üzenetükkel azokhoz.

Krisztus nevében végezzék munkájukat. Minden szavuk, minden cselekedetük Krisztus nevére hívja fel a figyelmet. Neve az éltető erő, amely által a bűnösök megmenthetők. Hitük Krisztusban, a kegyelem és erő forrásában gyökerezzen. Minden kérelmet az Ő nevében tárjanak az Atya elé, mert akkor meghallgatja őket Isten. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kereszteljenek. Krisztus neve legyen jelszavuk, ismertetőjelük és összetartó kötelékük; cselekedeteikre a felhatalmazás és eredményük forrása. Országában semmit ne ismerjenek el, amelyen nincs rajta nevének felirata!

Midőn Krisztus kiküldte tanítványait, hogy minden hívőt gyűjtsenek be egyházába, figyelmüket kifejezetten az egyszerűségre hívta fel. Minél kevesebb súlyt helyeznek külsőségekre és pompára, annál nagyobb lesz befolyásuk a jóra. Olyan egyszerűen beszéljenek, mint Ő beszélt, és igyekezzenek a Tőle nyert tanításokat a hallgatók szívébe mélyen bevésni.

Jézus nem biztatta őket könnyű munkával, ellenben megmutatta, hogy a gonosz mily szörnyű fegyverekkel száll szembe velük. Küzdeniük kell majd „fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef. 6:12) Ebben a harcban azonban nem lesznek egyedül, mert Ő velük van, és ha hittel haladnak előre, a Mindenható pajzsa fedezi be őket. Meghagyta nekik, hogy bátran és állhatatosan küzdjenek, mert a mennyei seregek Vezetője küzd velük egy sorban, aki hatalmasabb mindenkinél. Minden intézkedést megtett, hogy feladatukat végrehajthassák és az eredményért vállalta a felelősséget. Amíg szavára hallgatnak, és vele egyetértésben dolgoznak, kudarcot nem vallhatnak. Menjetek el minden néphez – szólt hozzájuk –, a világ legtávolabbi részeibe is, én ott is veletek leszek. Hittel és bizalommal dolgozzatok, mert én nem hagylak el benneteket sohasem. Mindenkor veletek leszek, hogy segítsek kötelességeitek teljesítésében. Vezetlek, vigasztallak, megszentellek, támogatlak benneteket, hogy olyan szavakat szóljatok, amelyek az emberek figyelmét a menny felé irányítják.

Krisztusnak az emberiségért hozott áldozata tökéletes és teljes volt. A megváltás feltételét teljesítette. Elvégezte azt a munkát, amelyért a világra jött. Országát elfoglalta, Sátántól elragadta és mindennek örököse lett. Útra készült Isten trónjához, hogy fogadja a mennyei seregek dicsőítését. Korlátlan teljhatalommal felruházva, bízta meg tanítványait: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt. 28:19–20)

Mielőtt Jézus eltávozott tanítványaitól, még egyszer közölte velük országa lényegét. Emlékezetükbe idézte, amit már évekkel azelőtt erre vonatkozólag mondott nekik: hogy nincs szándéka földi birodalmat felállítani e világon. Nem az a rendeltetése, hogy földi uralkodóként üljön Dávid trónján. És amikor tanítványai megkérdezték: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” – így felelt nekik: „Nem a ti dolgotok tudni az időket, vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” (Ap. csel. 1:6–7) Szükségtelen volt, hogy a jövőbe mélyebb bepillantást nyerjenek, mint amennyit kinyilatkoztatásaival nyújtott nekik. Feladatuk az volt, hogy hirdessék az evangélium üzenetét.

Krisztus látható jelenlétét ugyan nélkülözniük kell a tanítványoknak, de helyette új erő birtokába jutnak. A Szentlélek árad ki rájuk teljes mértékben, hogy elpecsételje őket munkájukra. Az Üdvözítő így szólt: „És ímé, én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel.” (Lk. 24:29) „János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulya.” „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok és lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső határáig.” (Ap. csel. 1:5, 8)

Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés – legyen az bármilyen logikus – sem lágyít meg kemény szíveket; nem törheti át a világias gondolkodás és önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak az erőtöbbletet a mennyből kell kapniuk. Tudta, hogy az evangélium csak akkor hatásos, ha azt forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, akiket áthat annak ismerete, „aki az út, az igazság és az élet”. A tanítványokra bízott munka fokozott teljesítőképességet fog igényelni, mert a gonoszság áradata erősen és hatalmasan zúdul ellenük. A sötétség hatalmasságainak buzgó és elszánt vezető a parancsnoka; Krisztus követői csak az Istentől nyert Lélek segítségével harcolhatnak az igazságért.

Jézus parancsa szerint a tanítványoknak Jeruzsálemben kellett megkezdeniük a munkát. Ez a város volt színhelye az emberiségért hozott csodálatra méltó nagy áldozatának. Ott járt-kelt mint ember, ott beszélt az emberekkel; azonban csak kevesen ismerték fel, hogy milyen közel jött a menny a földhöz! Ott ítélték el és feszítették fel. Sokan voltak, akik titokban hitték, hogy a názáreti Jézus a Messiás; de voltak sokan, akiket a papok és főemberek megtévesztettek. Ezeknek kellett hirdetni az evangéliumot. Ezeknek még hallaniuk kellett a bűnbánatra szóló felhívást. Figyelmeztetni kellett őket arra a csodálatos igazságra, hogy csak egyedül Krisztus által nyerhetnek bűnbocsánatot. Éppen azon idő alatt prédikáltak a tanítványok a legeredményesebben, amíg Jeruzsálem az utolsó hetek megrázó eseményeinek hatása alatt állt.

Jézus egész tanítói működése alatt állandóan hangoztatta tanítványainak, hogy egyesülniük kell Vele abban a munkában, amelynek célja, hogy a világot a bűn rabszolgaságából megszabadítsa. Amikor kiküldte a tizenkettőt, és később a hetvenet, Isten országát hirdetni, erősen a lelkükre kötötte, hogy mindazt közöljék másokkal, amit Tőle tanultak. Minden ténykedése arra szolgált, hogy valamennyit személyes munkára nevelje, amely munka, számuk növekedésével bővülni fog, míg végül a föld legszélső határáig is eljut. Utoljára arra szólította fel követőit, hogy legyenek jó sáfárai az üdv örömüzenetének.

Midőn elérkezett az ideje, hogy Atyjához felszálljon, kivezette a tanítványokat Bethánia felé. Itt megállt, ők pedig köréje sereglettek. És mialatt kezét áldást osztóan széttárta, mintha oltalmazó gondviseléséről akarná biztosítani őket, lassan kiemelkedett közülük. „És lőn, hogy míg áldá őket, tőlük elszakadván, felviteték a mennybe.” (Lk. 24:51)

Miközben a tanítványok fölfelé tekintettek, hogy láthassák a menny felé szálló Urukat, ameddig csak lehet, angyalok ujjongó serege fogadta Jézust. Ezek kísérték fölfelé, és diadalmasan énekelték: „E földnek országai mind énekeljetek Istenhez, zengjetek dicséretet az Úrnak! Aki kezdettől fogva az egek egein ül. ...Tegyetek tisztességet Istennek, akinek dicsősége az Izráelen és az ő hatalma a felhőkben van.” (Zsolt. 68:33–36)

Mialatt a tanítványok még mindig a menny felé tekintettek, „ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok felmenni a mennybe.” (Ap. csel. 1:10–11)

Krisztus visszajövetelének ígéretét a tanítványoknak mindenkor élénken emlékezetükben kellett tartani. Ez a Jézus, akit láttak felszállni a mennybe, ismét el fog jönni, hogy magához vegye mindazokat, akik itt az Ő szolgálatára szentelték magukat. Ugyanaz a hang fogja őket üdvözölni a mennyek országában, mely ezt mondta nekik: „Ímé, én tiveletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.”

Miként a jelképesen előrevetített istentiszteleti szertartás szerint a főpap levetette díszes öltözékét, hogy egyszerű papi gyolcsruhában végezze a szolgálatot, Krisztus is levetette a királyi öltözetet, és emberi alakot felvévén, áldozatot mutatott be. Ő volt a főpap és az áldozat is egy személyben. Amiként a főpap teljes díszben lépett ki újból a várakozó gyülekezet elé, miután elvégezte szolgálatát a szentek Szentében, akképpen fog Krisztus is visszatérni vakító fehér ruhában, „mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehérített.” (Mk. 9:3) Saját dicsőségében és az Atya dicsőségében jelenik meg; mennyei seregek kísérik el útján.

Akkor beteljesedik majd Krisztusnak tanítványaihoz szóló ígérete: „És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.” (Jn. 14:3) Akik szerették és várták Öt, azokat dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal koronázza meg. Akkor a megholt igazak feltámadnak sírjaikból, és az élő igazakkal elragadtatnak az Úr elé a felhőkbe: „Mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből; és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe.” (I. Thess. 4:15–17) Hallani fogják Jézus hangját, mely kedvesebben hangzik bármely zenénél, amit valaha is hallottak, amint mondja: Küzdelmetek véget ért. „Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!” (Mt. 25:34)

Mily nagy örömmel hallgathatták ezt a tanítványok! Az Úr visszajövetelének reménye éltette őket.