Az Apostolok cselekedeteinek könyve nem sokat említ Péter apostol későbbi munkálkodásáról. A Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása után, lelkipásztori hivatásának mozgalmas évei közben, fáradhatatlanul igyekezett közel férkőzni zsidó testvéreihez, akik az évenkénti ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe.

Mialatt a hívők száma növekedett Jeruzsálemben, úgyszintén a kereszt hírnökei által felkeresett városokban és falvakban, Péter képességei felbecsülhetetlen értéket jelentettek az őskeresztény gyülekezetek számára. A názáreti Jézusról tett bizonyságainak, közel és távolban, nagy befolyása volt. Kettős felelősséget hordozott. Határozott bizonyságot tett a Messiásról a hitetlenek előtt, és komolyan munkálkodott megtérésükön. Egyszersmind szolgálta a hívőket is, amennyiben erősítette őket Krisztusba vetett hitükben.

Péter, miután rájött, hogy minden önbizalma hiábavaló, megtanulta, hogy egyedül csak Isten hatalmában bízzon. Ekkor nyerte megbízatását, hogy Krisztus pásztoraként munkálkodjék. Krisztus, még mielőtt Péter megtagadta volna, így szólt hozzá: „Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lk. 22:32) Ezek a szavak rámutattak arra a nagy és jelentőségteljes munkára, amelyet Péter apostolnak a jövőben a megtérőkért és a megtértekért végeznie kell. Erre a munkára Pétert saját bűne, szenvedése és bűnbánata készítette elő. Mindaddig, amíg be nem látta gyengeségét, nem tudta felismerni, hogy a hívő teljesen Krisztustól függ. Csak a kísértés viharában eszmélt fel rá, hogy az ember csak akkor jár biztonságban, ha mit sem bízik saját erejében, hanem teljesen az Üdvözítőre bízza életét.

Krisztus, utolsó találkozásakor tanítványaival, a Genezáret tavánál, Pétert ismét beiktatta a tizenkettő közé. Háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz-é engem?” (Jn. 21:15–17) Így tette próbára. Ekkor osztotta ki munkáját, hogy legeltesse az Úr nyáját. Megtérése után, hogy Krisztus ismét kegyelmébe fogadta, nemcsak a nyájon kívül állók megmentésére kellett törekednie, hanem arra is, hogy a nyáj pásztora legyen.

A szolgálatnak csupán egy feltételét említette Krisztus: „Szeretsz-é engem?” Ez az egyedül lényeges képesítés. Bármilyen más tulajdonságai legyenek is Péternek, a krisztusi szeretet nélkül mégsem lehet hűséges pásztora Isten nyájának. A tudás, az ismeret, a jóakarat, a szónoki képesség, a buzgóság mind-mind fontos az eredményes munkához, de ha az evangélista szívében nem él Krisztus szeretete, akkor munkája hiábavaló.

A krisztusi szeretet nem az elragadtatás fellángoló érzelme, hanem élő, megelevenítő alapelv, amelynek ereje állandóan megnyilvánul életünkben. Ha a pásztor jelleme, lelkülete és magatartása szemlélteti azt az igazságot, amelyet hirdet, az Úr tetszésének pecsétjét nyomja munkásságára. Pásztor és nyáj eggyé lesz Krisztusban, mert egyesíti őket a közös remény.

Az Üdvözítő eljárása Péterrel szemben nagyon tanulságos mind Péter, mind testvérei számára. Noha Péter megtagadta Urát, de az a szeretet, amellyel Krisztus hordozta őt, sohasem ingott meg. Tehát, amikor az apostol megkezdi munkáját, hogy másoknak hirdesse az igét, neki is türelmes, résztvevő és megbocsátó szeretettel kell közelednie a bűnöshöz. Meg kell emlékeznie saját gyöngeségéről és bukásáról, hogy a reá bízott juhokkal és bárányokkal ugyanolyan gyöngéden bánjon, mint ahogyan Krisztus bánt vele.

Emberek, akik szintén kísértések áldozatai, nagyon hajlamosak arra, hogy a megkísértettel és a tévelygővel ridegen bánjanak. Nem olvasnak társaik szívében, és így mit sem tudnak küzdelmeikről, szenvedéseikről. Meg kell tehát tanulniuk a feddést, amely szeretetből fakad; az ütést, amely sebet ejt, hogy gyógyítson; és olyan intést, amely reménységgel tölt el.

Péter evangéliumi szolgálatának egész ideje alatt hűen őrizte a reá bízott nyájat. Ezáltal méltónak bizonyult az Üdvözítő által reá ruházott kötelességekre és felelősségre. A názáreti Jézust, mint Izráel reménységét és az emberiség Üdvözítőjét állandóan magasztalta, saját életét pedig teljesen a Mester fegyelme alá rendelte. A hívőket minden eszközzel munkatársakká, tehát szolgálatra igyekezett nevelni. Istenfélő élete és állandó tevékenysége sok értékes fiatalembert buzdított, hogy életüket teljesen az evangéliumi szolgálatnak szenteljék. Az apostol befolyása, mint nevelő és mint vezető, az idők folyamán állandóan növekedett; s mialatt kötelességét – hogy kiváltképpen a zsidók között munkálkodjék – sohasem tévesztette szem elől, mégis más országokban is bizonyságot tett, és tömegeket erősített meg az evangéliumi hitben.

Prédikátori hivatásának utolsó éveiben Isten sugallatára írt „az elszéledt híveknek Pontusban, Galátziában, Kappadócziában, Ázsiában és Bithiniában” (I. Pt. 1:1). Levelei azt célozták, hogy a megkísértett testvéreket, akiknek megpróbáltatásokat, szenvedéseket kellett elviselniük, bátorítsa hitükben, az ingadozókat pedig ismét jócselekedetekre buzdítsa. Ezek a levelek bizonyítékai annak, hogy írójuk részese volt Krisztus szenvedéseinek, de vigasztalásának is; hogy lényét kegyelme átalakította, reménye az örök életre biztos és megingathatatlan.

Istennek ez az idős szolgája, első levelét dicsérettel és magasztalással kezdi: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (I. Pt. 1:3–5)

Reménységükben, hogy a megújított föld örökösei, az őskeresztyének még a legerősebb kísértések és szenvedések közepette is ujjongtak. Péter írhatta tehát: „Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor, akit noha nem láttatok, szerettek; akiben noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek; elérvén hitetek célját, a lélek idvességét.” (I. Pt. 1:6–9)

Az apostol szavait az összes korszakok hívőinek tanulságára írta, de különös jelentőséggel bírnak azok számára, akik akkor élnek, amikor „minden dolog vége elközelgett.” Intelmeire, figyelmeztetéseire, hitbuzgó szavaira és bátorításaira minden léleknek szüksége van, aki hitében „mindvégig erősen” akar kitartani. (Zsid. 3:14)

Az apostol igyekezett a hívőket kioktatni, hogy milyen fontos féken tartani gondolataikat, nehogy tiltott területekre kalandozzanak, és erőik haszontalanságokra forgácsolódjanak szét. Aki nem akar Sátán támadásainak áldozatául esni, jól őrizze a lelkéhez vezető utakat. Ne olvasson, ne lásson, ne halljon meg olyasmit, ami tisztátalan gondolatokat ébreszt. Gondolataink ne időzzenek szabadjukra mindenféle tárgynál, amelyet az ősellenség sugall. Ha nem őrizzük híven szívünket, akkor a külső világ gonoszsága felébresztheti bensőnkben a rosszat, lelkünk pedig sötétségbe zuhan. Ezeket írja Péter: „Felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen..., és ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (I. Pt. 1:13–15)

„Félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét; Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén; Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek; Akik ő általa hisztek Istenben, Aki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.” (1. Pét. 1, 17–21.)

Ha ezüst és arany elegendő lett volna, hogy az emberiség üdvösségét megvásárolja, milyen könnyen megtehette volna Ő, aki mondotta: „Enyém az ezüst és enyém az arany.” (Agg. 2:8) Azonban csak Isten Fiának drága vére válthatta meg a bűnöst, a törvény áthágóját. A megváltási terv áldozaton alapul. Pál apostol írta: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (II. Kor. 8:9) Krisztus önmagát adta érettünk, hogy megváltson minden igazságtalanságtól; „Isten kegyelmi ajándéka”, az üdvösség koronája: „az örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Rm. 6:23).

Péter így folytatja: „Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek.” (I. Pt. 1:22) Isten igéje, az igazság: csatorna, amely által az Úr kinyilatkoztatja Lelkét és hatalmát. Az ige iránti engedelmesség érleli a kívánatos gyümölcsöt, „az atyafiúi szeretetet”. Ez a szeretet a mennyből ered, magasztos indítékokra és önzetlen tettekre késztet.

Ha az igazság életünket uraló alapelvvé válik, a lélek is „újjászületik... nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké” (I. Pt. 1:23). Az újjászületés eredménye, ha Krisztust, mint Isten Iiéjét elfogadjuk. Ha a Szentlélek isteni igazságokat plántált a szívbe, az értelmet is megújítja, és az eddig szunnyadó erőket felébreszti Isten szolgálatára.

Ezt tapasztalták Péter és tanítványtársai is. Krisztus a világnak kinyilatkoztatta az igazságot, és elhintette a romolhatatlan magot, Isten igéjét, az emberi szívekbe. A nagy Tanító értékes tanaiból azonban hallgatói igen sokat nem értettek meg. Csak miután a Szentlélek, Krisztus mennybemenetele után a tanítványokat emlékeztette ezekre a tanításokra, ébredt fel szunnyadó értelmük. Ezen igazságok jelentősége új kinyilatkoztatásként villant át rajtuk, megvilágította értelmüket, és a tiszta, hamisítatlan igazság utat tört magának. Krisztus élete így lett életük csodálatos élményévé. Az ige, általuk, Isten kiválasztott emberei által tett bizonyságot, és ők hirdették a hatalmas igazságot: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk..., aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. És az ő teljességéből vettünk mindnyájan, kegyelmet is kegyelemért.” (Jn. 1:14–16)

Az apostol intette a hívőket, hogy tanulmányozzák az írást; ha kellően megértik, biztosan építhetnek, dolgozhatnak örök életük érdekében. Péter jól tudta, hogy minden léleknek a végleges győzelemig, időnként nehézségekkel és kísértésekkel kell megküzdenie; de azt is tudta, hogy az írás kellő ismerete a megkísértettet képesíti, hogy felidézze emlékezetében azokat az ígéreteket, amelyek szívét megvigasztalják, és a Mindenhatóba vetett hitét megerősítik.

„Mert minden test olyan, mint a fű” – jelentette ki Péter –, „és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett. Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek, mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (I. Pt. 1:24–25; 2:1–3)

Sokan a hívők közül, akikhez Péter leveleit intézte, pogány környezetben éltek és így sok függött attól, hogy hitvallásukhoz, magasztos elhivatásukhoz hűek maradjanak. Az apostol ezért bensőséggel utalt kiváltságaikra, mint Jézus Krisztus követői: „Ti pedig” – írta – „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (I. Pt. 2:9–10)

„Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” (I. Pt. 2:11–12)

A hívőknek a világi hatóságokkal szemben követendő magatartását is világosan körülírja az apostol: „Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint fellebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát, mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.” (I. Pt. 2:13–17)

A szolgáknak tanácsolta, hogy „teljes félelemmel” engedelmeskedjenek uraiknak; „nemcsak a jóknak és kíméleteseknek; de a szívteleneknek is”. „Mert – mondja az apostol – kedves dolog, ha valaki Istentől való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott; aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre; aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk; akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.” (I. Pt. 2:18–25)

Az apostol a hívő asszonyokat is intette a tiszta életre. Öltözetükben legyenek egyszerűek, magaviseletükben szerények. „Ékességük ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt.” (I. Pt. 3:3–4)

Ez az intelem minden hívőnek szól, minden korszakban. „Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Mt. 7:20) A szelíd és csendes lélek benső ékességét lehetetlen eléggé értékelni. Az igaz keresztény életében mindig összhangban áll a külső ékesség a benső békével és megszentelődése mértékével. „Ha valaki jőni akar én utánam” – mondotta Jézus, – „tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt. 16:24) Önmegtagadás és áldozatkészség jellemzi a keresztény életét. Annak bizonyítéka, hogy ízlésünk is megtért, látható lesz ruházkodásunkban, hogy azt az utat járjuk, amely az Úr megváltottainak ösvénye.

Helyes, ha szeretjük a szépet és kívánjuk azt, de Isten óhaja, hogy elsősorban a legmagasztosabb szépséget, a romolhatatlant szeressük és keressük. Nincsen olyan külső szépség, amely felérne értékben vagy kedvességben a „szelíd és csendes lelkülettel”, a „fehér és tiszta gyolccsal” (Jel. 19:14), amelyet majd a föld minden szentje viselni fog. Ez a ruházat széppé és kedvessé teszi őket már itt a földön, és azután belépésre jogosítja a Király palotájába. Ígérete így hangzik: „Fehérben fognak velem járni, mert méltók arra.” (Jel. 3:4)

Látnoki szemmel tekintett előre a „borzalmas”, veszedelmes időkre, melyek Krisztus gyülekezetére következnek; az apostol intette a hívőket, hogy tartsanak ki a támadások és szenvedések ellenére is. „Szeretteim” – írja – „ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támad köztetek.” (I. Pt. 4:12)

A megpróbáltatás, Krisztus iskolájában, a nevelés tartozéka, hogy megtisztítsa Isten gyermekeit a földiesség salakjától. Mivel Isten vezeti gyermekeit, szenvedések, megpróbáltatások érik őket. A próbák és akadályok a fegyelmezés választott eszközei, Isten által elrendelt feltételei a sikernek, az eredményeknek. Aki belát emberi szívekbe, jobban ismeri gyengeségeiket, mint ahogyan önmaguk felismerhetik. Ő látja, hogy közülük többen olyan képességekkel bírnak, amelyek helyes vezetés mellett felhasználhatók művének fejlesztésére. Gondviselésében ezeket a lelkeket különféle helyzetekbe, változó körülmények közé sodorja, hogy rejtett fogyatékosságaikat felismerhessék. Azután alkalmat ad nekik, hogy hibáikat legyőzhessék, és alkalmassá váljanak a szolgálatra. Gyakran megengedi, hogy a szenvedések, a nyomorúság tüzében tisztuljanak meg.

Isten állandóan gondot visel örökségére. Gyermekeire csak olyan szenvedést bocsát, amely feltétlenül szükséges mind e földi, mind örök üdvösségükhöz. Gyülekezetét meg fogja tisztítani, miként Krisztus is megtisztította a templomot földi szolgálata folyamán. Mindaz, amit megenged, hogy mint próbák és kísértések érjék gyermekeit, megszentelődésüket szolgálják; erejüket növelik, hogy a kereszt győzelmét előbbre vihessék.

Péter életének volt olyan korszaka, amikor nem óhajtotta látni Krisztus művében a keresztet. Midőn az Üdvözítő a tanítványoknak a reá váró szenvedésekről és haláláról beszélt, Péter így kiáltott fel: „Mentsen Isten Uram! Nem eshetik ez meg te véled!” (Mt. 16:22) Önmaga iránti sajnálata, amely visszariadt a Krisztussal való közös szenvedéstől, indította Pétert erre az ellenvetésre. Keserű lecke volt számára, és csak lassan tanulta meg, hogy Krisztus útja e földön szenvedéseken és megaláztatásokon keresztül vezet. Azonban a tüzes kemence hevében ezt is meg kellett tanulnia. Később pedig, midőn energikus lényét az évek és a munka terhe megviselte, saját tapasztalatából írhatta a hívőknek: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely megpróbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor vigadozva örvendezhessetek.”

A gyülekezeti véneknek, mint Krisztus nyája felelős pásztorainak, így írt az apostol: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal, sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadhatatlan koronáját.” (I. Pt. 5:2)

A gyülekezet pásztorainak feladata, hogy éberen őrködjenek az Úr nyája fölött. Ez nem jelent ugyan teljhatalmú parancsnokságot, hanem felügyeletet, amely bátorít, erősít és felemel. A prédikátori tisztség többet jelent, mint csupán szent beszédek tartását. Komoly, személyes munkát követel. A gyülekezet itt e földön tévelygő férfiakból és nőkből áll, akik türelmes, fáradságos erőfeszítést igényelnek, hogy ebben az életben Istennek tetsző, elfogadható munkára kiképzést, nevelést nyerjenek, az eljövendő életben pedig a dicsőség és a halhatatlanság részesei legyenek. Lelkipásztorokra, a nyáj hűséges pásztoraira van szükségünk, akik nem hízelegnek Isten népének, sem keményen nem bánnak vele, hanem az élet kenyerével táplálják. Férfiak kellenek, akik életükben naponta tapasztalják a Szentlélek átalakító hatalmát, akik önzetlenül szeretik azokat, akikért munkálkodnak.

Az egyház lelkipásztorára olyan feladatok hárulnak, amelyek tapintatot, bölcsességet követelnek. A gyülekezeti tagok között elhidegülést, elkeseredést, irigységet és féltékenységet tapasztal; hogy mindent ismét rendbe hozzon, munkájában Krisztus lelkületére van szüksége. A prédikátor dolga, hogy hűségesen intsen, bűnöket megfeddjen, viszályokat elsimítson, éspedig nemcsak onnan felülről, a szószékről, hanem úgy, hogy a hívekkel egyénileg foglalkozik. Akadnak önfejű tagok, akik elvetik az üzenetet, Isten szolgáját pedig tévesen ítélik meg és bírálgatják. Ilyenkor a pásztor gondoljon arra, hogy „a felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik a békességen munkálkodnak” (Jak. 3:17–18).

Az evangélium hirdetőjének munkája, „hogy megvilágosítsa mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, amely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben” (Ef. 3:9). Aki ilyen munkára vállalkozott, de azt a részt választja, amely a legkevesebb önfeláldozást igényli, megelégszik csupán a prédikálással, a személyes munkát pedig másokra hagyja – munkáját Isten el nem fogadhatja. Éppen a jól végzett személyes munka hiányában pusztul el sok lélek, akikért Krisztus meghalt. Félreismeri hivatásának jelentőségét az, aki elfogadja a prédikátori tisztséget anélkül, hogy olyan személyes munkát akarna végezni, amilyet a nyáj gondozása megkövetel.

A jó pásztor megfeledkezik önmagáról. Saját személye háttérbe szorul, hogy Isten munkáját végezhesse. Az ige hirdetése közben és a nép otthonaiban végzett lelkipásztori munkája által megismeri szükségleteiket, bánatukat, megpróbáltatásaikat; és mert együttmunkálkodik a nagy teherhordozóval, osztozik szenvedéseikben, bajaikban vigasztalja őket, lelki éhségüket lecsillapítja, és szívüket megnyeri Istennek. Ebben a munkában a menny angyalai segítenek az igehirdetőnek; az igazság őt is megvilágosítja és „bölccsé teszi az üdvösségre”.

Az apostol még néhány általános alapelvet fektetett le az egyház valamennyi tagja számára, de összhangban azokkal az utasításaival, amelyeket a gyülekezeti tisztviselőknek adott. Felszólítja a nyáj ifjabb tagjait, hogy kövessék a vének példáját a keresztényi alázatban: „Hasonlóképen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze által, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: Akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben.” (I. Pt. 5:5–9)

Így írt Péter a hívőknek, a gyülekezetet ért különös megpróbáltatások idején. Már addig is sokan részesedtek Krisztus szenvedéseiben, rövidesen azonban rettenetes üldözés következik az egyházra. Még néhány rövid esztendő, és a gyülekezet tanítói és vezetői közül sokan áldozzák oda életüket az evangéliumért. Nemsokára borzalmas farkasok jönnek közéjük, akik nem kímélik a nyájat. Mindez azonban ne csüggessze el őket, akik Krisztusban reménykednek. Péter bátorító, vigasztaló szavakkal igyekezett a hívők gondolatait a jelen viszontagságairól és a várható szenvedésekről a „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre” irányítani. Bensőségesen, buzgón imádkozott érettük: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön–örökké! Ámen.” (I. Pét. 5:10–11)