Pál, megkeresztelkedése után táplálékot vett magához és ott maradt a „damaszkuszi tanítványokkal néhány napig, és azonnal prédikálá a zsinagógában a Krisztust, hogy ő az Isten Fia” (Ap. csel. 9:19–20). Bátran hirdette, hogy a názáreti Jézus a rég várt Messiás, aki „meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint”; és hogy megjelent a tizenkettőnek és másoknak is. „Legutolszor pedig mindenek között” – szokta Pál hozzáfűzni – „mint egy idétlennek, nékem is megjelent.” (I. Kor. 15:3–4, 8) Bizonyítékait a próféciák alapján, olyan meggyőzően adta elő, és igyekezetét annyira nyilvánvalóan kísérte Istennek ereje, hogy a zsidók felháborodásukban válaszolni sem tudtak neki.

Pál megtérésének híre nagyon meglepte a zsidókat. Ő, aki „a főpaptól vett felhatalmazással és engedelemmel” ellátva utazott Damaszkuszba a hívők üldözésére, prédikálja a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről szóló evangéliumot, erősíti azok kezeit, akik már tanítványok voltak, és állandóan újonnan megtérteket vezet arra a hitre, amelynek egykor annyira ellenszegült.

Pált azelőtt úgy ismerték, mint a zsidó vallás buzgó védelmezőjét, és Jézus követőinek fáradhatatlan üldözőjét. Bátorsága, önállósága és állhatatossága, veleszületett tulajdonságai és műveltsége bármely irányú tevékenységre képessé tették. Bámulatos élességgel világított meg dolgokat, és lesújtó, csípős bírálata az ellenfelet kellemetlen helyzetbe hozta. Most pedig a zsidóknak látniuk kellett, hogy ez a rendkívüli reményekre jogosító ifjú azokkal egyesült, akiket azelőtt üldözött, sőt bátran hirdeti Jézus nevét.

Az ütközetben elesett tábornok nagy vesztesége hadseregének; halála azonban nem jelent az ellenségnek erőtöbbletet. Ha azonban egy kiváló férfiú az ellenséggel egyesül, nemcsak szolgálata hiányzik, hanem feltétlenül előnyhöz jutnak azok, akikhez csatlakozott. Ha az Úr tárzusi Sault a damaszkuszi úton egyszerűen agyonsújtja, akkor az üldöző hatalmat nagymértékben gátolta volna. Isten azonban gondviselésében nemcsak megkímélte Saul életét, hanem őt meg is térítette. Ezáltal az ellenfél egyik hősét az ellentáborból Krisztus oldalára állította. Pált, a gyakorlott szónokot és szigorú kritikust, kinek határozott elvei voltak. Ez a rettenthetetlen és elvhű férfiú éppen azokkal a tehetségekkel rendelkezett, amelyekre az ifjú gyülekezetnek szüksége volt.

Midőn Pál Damaszkuszban prédikált, mindazok, akik hallották, megrémülve így szóltak: „Nem ez-é az, aki pusztította Jeruzsálemben azokat, akik ezt a nevet hívják segítségül, és ide is azért jött, hogy őket fogva vigye a főpapokhoz?” (Ap. csel. 9:21) Pál kijelentette, hogy hitét nem pillanatnyi ötlet, vagy rajongás alapján változtatta meg, hanem ellenállhatatlan bizonyítékok késztették rá. Ha az evangéliumot magyarázta, igyekezett a Krisztus első eljövetelére utaló próféciákat világosan kifejteni, és következetesen bebizonyította, hogy ezek a jövendölések szó szerint teljesedtek be a názáreti Jézus életében. Hitének alapja tehát biztos prófétai beszéd volt.

Mialatt Pál állandóan felszólította csodálkozó hallgatóit, hogy „bánják meg bűneiket és térjenek meg Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén” (Ap. csel. 26:20) – „annál inkább erőt vőn és zavarba hozta a Damaszkuszban lakó zsidókat, bebizonyítván, hogy ez a Krisztus.” Sokan azonban szívüket elzárták, nem akarták üzenetét meghallgatni, és megtérése fölötti csodálkozásuk csakhamar izzó gyűlöletté változott, mely semmivel sem maradt mögötte a Jézus iránt táplált gyűlöletüknek.

Az ellenállás annyira fellángolt, hogy nem látszott tanácsosnak, hogy Pál folytassa működését Damaszkuszban. Mennyei hírnök szólította fel, hogy egyelőre hagyja el ezt a helyet, és így „elment Arábiába” (Gal. 1:17), ahol biztos menedéket talált.

Itt a puszta magányában bőséges alkalma volt Pálnak a háborítatlan kutatásra és nyugodt elmélkedésre. A múlt tapasztalatai elvonultak lelki szemei előtt. Okult ezekből, és szíve mélyéből megtért az Úrhoz. Teljes szívvel kereste Istent, és nem nyugodott meg addig, míg egészen biztos nem volt afelől, hogy bűnbánatát elfogadta, és bűneit megbocsátotta. Vágyott arra a bizonyosságra, hogy Jézus mellette fog-e állni a jövőben, tanítói hivatásában. Lelke felszabadult az előítéletektől és hagyományoktól, amelyek eddigi életét formálták, és közvetlen tanítást merített az igazság forrásából. Jézus személyesen érintkezett vele, megalapozta a hitben, nagy bölcsességet és kegyelmet árasztott rá.

Ha az emberi lélek összeköttetésbe kerül Isten Lelkével – a véges a Végtelennel –, akkor ennek hatása a testre, a lélekre és a szellemre felmérhetetlen. A legtökéletesebb képzettség fakad ebből az összeköttetésből. Ez Isten sajátos módszere az emberek fejlesztéséhez. „Bízd csak azért magadat őreá” (Jób 22:21) – így szól üzenete az emberiséghez.

Az a szent megbízatás, amelyet Pál nyert az Anániással való beszélgetése alkalmával, mind nagyobb súllyal nehezedett szívére. Amikor Pál ezen szavakra: „Saul, atyámfia, kelj fel” – először nézett ennek a jámbor férfinek a szemébe, Anániás a Szentlélek sugallatára így szólt hozzá: „A mi atyáink Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és szót hallj az ő szájából; mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedj meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (Ap. csel. 22:14–16)

Ezek a szavak összhangban voltak Jézus szavaival, amelyeket Saulhoz intézett, amikor a damaszkuszi úton feltartóztatta: „Mert azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által.” (Ap. csel. 26:16–18)

Miközben Pál fontolgatta szívében ezeket a dolgokat, mindjobban megértette hivatásának nagy jelentőségét, hogy ő „Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” (I. Kor. 1:1). Nem „emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által” rendeltetett. (Gal. 1:1). Az előtte álló nagy feladat a Szentírás szorgalmas kutatására késztette, hogy prédikálja az evangéliumot, „de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen”, „hanem a léleknek és erőnek megmutatásában”, hogy mindazoknak hite, akik hallják, „ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék” (I. Kor. 1:17; 2, 4–5).

Midőn Pál a Szentírásban kutatott, felismerte, hogy már kezdettől fogva „nem sokan hívattak bölcsnek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemtelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem” (I. Kor. 1:26–29). És amikor így, a kereszt fényében szemlélte a világ bölcsességét, elhatározta, hogy semmi egyébről sem akar tudni, mint egyedül „a Jézus Krisztusról, még pedig a megfeszítettről” (I. Kor. 2:2).

Későbbi tanítói működése alatt Pál tényleg sohasem tévesztette szem elől bölcsességének és erejének forrását. Halljuk csak, hogyan erősítette meg évek múlva is: „mert nékem az élet Krisztus” (Fil. 1:21). És ismételten: „Annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, ...hogy a Krisztust megnyerjem és találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet.” (Fil. 3:8–10).

Arábiából Pál „ismét visszajött Damaszkuszba” (Gal. 1:17), és „azonnal prédikálá az Úr Jézus nevét félelem nélkül”. Bölcs bizonyítékaival képtelenek voltak szembeszállni és a „zsidók tanácsot tartának, hogy őt megöljék”. A város kapuit éjjel-nappal nagy gonddal őrizték, hogy a szökés minden lehetőségét meggátolják. Ez a kritikus helyzet a tanítványokat arra kényszerítette, hogy Istent komoly imában keressék, míg végül aztán „vevén őt éjjel, a kőfalon bocsáfák alá, leeresztve egy kosárban” (Ap. csel. 9:25).

Midőn Pál Damaszkuszból elmenekült, Jeruzsálembe ment, miután már körülbelül három év telt el megtérése óta. Ezen látogatásának fő célja az volt, amint később elmondta, „hogy Pétert meglátogassa” (Gal. 1:18). Mikor a városba ért, ahol egykor mint Sault, az üldözőt igen jól ismerték, „próbált a tanítványokhoz csatlakozni; de mindnyájan féltek tőle, nem hívén, hogy ő tanítvány”. Csak nehezen tudták elhinni, hogy ő, farizeus létére, aki annyira a betűhöz ragaszkodott, és aki oly sokat fáradozott a gyülekezet pusztításán, őszinte követője lehetne Jézusnak. „Barnabás azonban maga mellé vevén őt, vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nekik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaszkuszban nagy bátorsággal a Jézus nevében.” (Ap. csel. 9:26–27)

A tanítványok e szavak hallatára befogadták Pált, mint közéjük tartozót. Csakhamar elegendő bizonyítékát nyerték keresztényi tapasztalatai őszinteségének. A pogányok jövendő apostola tehát ott tartózkodott abban a városban, amelyben előbbi hitsorsosai közül olyan sokan laktak. Forró vágyat érzett, hogy felvilágosítsa ezeket a zsidó vezetőket a Messiásra vonatkozó jövendölésekről, amelyek az Üdvözítő eljövetelével beteljesedtek. Egészen komolyan hitte, hogy Izráel e tanítói, akikkel egykor olyan jó barátságban reménységét, hogy gyors megtérésre bírja őket, csakhamar keserű csalódás váltotta fel. Noha „nagy bátorsággal tanítván az Úr Jézus nevében” és „beszél, sőt vetekedik vala görög zsidókkal” – a zsidó gyülekezet élén álló vezetők nemcsak vonakodtak hitelt adni szavainak, hanem „igyekeznek vala őt megölni”. Szomorúság töltötte be szívét. Mily szívesen feláldozta volna életét, ha így egyeseket elvezethetett volna az igazság ismeretére. Megszégyenülve gondolt személyes buzgóságára, amelyet István üldözésében kifejtett. Aggodalomtól űzve azon iparkodott, hogy eltávolítsa róla a foltot, akit oly hamisan vádoltak. Igyekezett hatalmasan hirdetni azt az igazságot, amelyért István életét áldozta.

Midőn Pál fájdalomtól lesújtva a templomban imádkozott azokért, akik nem akartak neki hinni, egyszerre elragadtatott – amint erről később bizonyságot tett –, és mennyei hírnök jelent meg előtte, ki így szólt hozzá: „Siess és menj ki hamar Jeruzsálemből, mert nem veszik be a te tanúbizonyság-tételedet én felőlem” (Ap. csel. 22:18).

Pál hajlandó volt Jeruzsálemben maradni, hogy ott szembeszálljon az ellenállással. Gyávaságnak tartotta a szökést, ha ott maradásával néhány makacs zsidót meggyőzhet az evangélium igazságáról, még akkor is, ha életébe kerülne. Ezért így válaszolt: „Uram, ők maguk tudják, hogy én tömlöcbe vetettem és vertem zsinagógánként azokat, akik hisznek vala te benned; és mikor ama te mártírodnak, Istvánnak vére kiontaték, én is ott állék és helyeslém az ő megöletését és őrizém azoknak köntösét, akik őt megölték.” Azonban nem egyezett Isten tervével az, hogy szolgája életét fölöslegesen veszélyeztesse; ezért a mennyei hírnök így felelt: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Ap. csel. 22: 19–21)

Amikor a testvérek értesültek Pál látomásáról, siettették titkos menekülését Jeruzsálemből, nehogy a zsidók megöljék. „Levivén őt Czézáreába, és elküldték őt Tártusba.” Pál elutazása egyelőre véget vetett a zsidók erőszakos ellenállásának. Rövid ideig nyugalmat élvezett a gyülekezet, amely idő alatt a hívők száma nagyon megnövekedett.