Béreában Pál olyan zsidókat talált, akik készek voltak az általa tanított igazságok felett gondolkozni, azokat megvizsgálni. Lukács tudósítása így szól: „Ezek pedig nemesblelkűek valának a Thessalonikabelieknél, úgymint kik bevevék az igét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek. Sokan hiuének azért ő közülők; sőt az előkelő görög asszonyok és férfiak közül is nem kevesen.” (Ap. csel. 17:11–12)

A béreaiakat nem kötötte előítélet. Készek voltak az apostolok által hirdetett tanok valódiságát megvizsgálni. Az írásokat kutatták, azonban nem kíváncsiságból, hanem, hogy megtudják, vajon mit tartalmaz a megígért Messiásra vonatkozólag. Naponta tanulmányozták a Szentírást, és amikor szöveget szöveggel összehasonlítottak, Isten angyalai mellettük álltak, megvilágosították értelmüket, és szívüket fogékonnyá tették.

Mindenütt, ahol hirdetik az evangéliumot, az őszinte, helyes életmódra vágyakozó emberek szorgalmasan kutatni fogják az írásokat. Ha azok, akik a föld történelmének utolsó napjaiban hallják a korszerű igazságot, követnék Bérea lakosainak példáját, és az írásokat naponként tanulmányoznák, vagy ha a közölt üzenetet Isten igéjének fényében vizsgálnák meg, akkor a mai, aránylag kevés követő helyett, sokkal többen engedelmeskednének Isten törvényének és követelményeinek. Mikor nem éppen népszerű bibliai igazságokat tárnak fel előttük, sokan húzódoznak az ilyen vizsgálat megejtésétől. Ha nem is tudják az írás világos tanításait megcáfolni, mégis makacsul ellenállnak, hogy az eléjük tárt bizonyítékokat kivizsgálják. Egyesek meg úgy vélekednek, hogyha tényleg igazak volnának is, akkor sem számít, hogy az új igazságot elfogadják-e vagy sem. Ezért inkább ragaszkodnak kellemes meséikhez, amelyeket az ellenség felhasznál lelkük félrevezetésére. Így homályosítják el értelmüket a téveszmék, és azután a mennytől is elválasztják őket.

Isten mindenkit a kapott világosság alapján ítél meg. Az Úr kiküldi hírnökeit az üdv üzenetével és mindazok, akik hallgatják, felelősek azért, miként fogadják a szolgái által közölt igéket. Aki őszintén keresi az igazságot, Isten igéjének fényében gondosan meg fogja vizsgálni a hirdetett tanokat.

A thessalonikai hitetlen zsidók az apostolok iránti féltékenységtől és gyűlölettől űzve, nem elégedtek meg azzal, hogy őket saját városukból kiűzték, hanem még Béreába is utánuk mentek, ahol a könnyen izguló alantas rétegek szenvedélyét felszították ellenük. A hittestvérek féltek, hogy Pál ellen erőszakot alkalmaznak, ha ott marad, ezért néhány újonnan megtért béreai testvér kíséretében Athénbe küldték őt.

Így üldözték az igazság hirdetőit városról városra. Krisztus ellenségei nem tudták ugyan az evangélium terjedését megakadályozni, ellenben elérték azt, hogy az apostolok munkáját igen megnehezítették. Azonban ellenállás és küzdelem ellenére is, Pál feltartóztathatatlanul haladt előre. Eltökélte, hogy véghezviszi Isten szándékát, melyet Jeruzsálemben látásban nyilatkoztatott ki előtte. „Mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Ap. csel. 22:21)

Pálnak Béreából való gyors eltávozása miatt már nem volt alkalma, hogy a thessalonikai hittestvéreket meglátogassa, mint előzetesen tervezte.

Amikor megérkezett Athénbe, a béreai testvéreket azzal az üzenettel küldte vissza Siláshoz és Timótheushoz, hogy azonnal jöjjenek utána. Timótheus az apostol elutazása előtt érkezett Béreába, azután Silással együtt ott maradt, hogy a jól indult munkát folytassa, és az újonnan megtérteket a hit alaptételeire kioktassa.

Athén városa a pogányság központja volt. Itt Pál, ellentétben a listrai tudatlan és könnyen hívő lakossággal, emberekre akadt, akik híresek voltak eszükről, tudásukról és műveltségükről. Mindenfelé ott álltak istenségeik és történelmük, valamint irodalmuk istenített hőseinek szobrai. Gyönyörű épületek és képek szemléltették és dicsőítették a népi hőstetteket; hirdették a pogány istenek népszerű tiszteletét. A nép érzelmeit a művészet szépsége és pompája tartotta bűvöletben. A város minden részében pazarul díszített templomok és szentélyek ékeskedtek, amelyek építésére kimondhatatlan összegeket költöttek. Fegyvereik és híres hadvezéreik győzelmét szobrokkal és oltárokkal, valamint emléktáblákkal jelölték. Mindez Athént egyetlen óriási műcsarnokká avatta.

Amikor Pál az őt környező nagyszerű szépséget szemlélte és meggyőződött, hogy a város teljesen bálványimádásba merült, nagy buzgalom lángolt fel benne Istenért. Látta, hogy Istent mindenütt megszentségtelenítik; részvét fogta el szívét Athén lakossága iránt is, amely a szellemi műveltség ellenére, nem ismerte az igaz Istent.

Az apostolt nem tévesztette meg a tudományos világnak ez a központja. Belső látása annyira fogékony volt a mennyei szépségek iránt, hogy a hervadhatatlan, örök kincsek gyönyörűsége és dicsősége értéktelenné tették előtte az őt itt környező fényt és pompát. Amikor látta Athén pazar szépségét, ráeszmélt, hogy a tudomány és művészet barátaira mindez milyen csábítóan hat; felismerte azonban a reá váró munka nagy fontosságát is.

Ebben a nagy városban, ahol Istent nem imádták, Pál nyomasztóan érezte elhagyatottságát. Vágyakozott munkatársainak részvétére és segítségére. A thessalonikaiakhoz intézett levelében ezt az érzését ki is fejezte. Látszólag legyőzhetetlen akadályok gördültek útjába, és majdnem reménytelennek tetszett előtte az a kísérlete, hogy az emberek szívéhez férkőzhessék.

Mialatt Silásra és Timótheusra várt az apostol, nem maradt tétlen: „Vetekedik vala azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon mindennap azokkal, akiket előtalált.” (Ap. csel. 17:17) Athénban fő feladatát azonban mégis az képezte, hogy közölje az üdvüzenetet azokkal, akiknek Istenről és szándékáról nem voltak világos fogalmaik. Az apostolnak csakhamar találkoznia kellett a pogányság legmegtévesztőbb, legcsábítóbb formájával.

Athén nagyjai hamarosan tudomást szereztek arról, hogy városukban egy sajátságos tanító tartózkodik, aki a népet új és különös tanokra oktatja. Néhányan közülük felkeresték Pált, és beszélgetni kezdtek vele. Csakhamar egész sereg hallgató vette őt körül. Athén vezetői közül egyesek nevetségessé akarták tenni az apostolt, mint olyasvalakit, aki mélyen alattuk áll mind társadalmi, mind szellemi téren. Gúnyosan jegyezték meg egymás között: „Mit akarhat ez a csácsogó mondani?” Mások meg: „Idegen istenségek hirdetőjének látszik, mivelhogy a Jézust és a feltámadást hirdeti vala nékik”. (Ap. csel. 17:18)

Azok között, akik Pállal a piacon szembeszálltak, volt néhány „epikureus és stoikus filozófus”; de úgy ők, mint a többiek, akik érintkezésbe jutottak vele, csakhamar felismerték, hogy a tudásnak sokkal nagyobb kincse felett rendelkezik, mint ők. Tudományos felkészültsége a tudósok tiszteletét vívta ki, míg hatásos és logikus érvelése, valamint beszédének ereje egész hallgatósága figyelmét lebilincselte. Aki csak hallotta őt, mindenki azonnal felismerte, hogy nem valami újonc, hanem azzal a tehetséggel rendelkezik, hogy a társadalom minden osztályának meggyőző bizonyítékokkal szolgáljon, és az általa képviselt tanokat alátámassza. Az apostol bátor magatartással szállt szembe ellenfeleivel, és logikára logikával, filozófiára filozófiával, szónoklatra szónoklattal válaszolt.

Pogány ellenfelei az apostolt Szókratész sorsára figyelmeztették, akit idegen istenség hirdetéséért ítéltek halálra. Tanácsolták neki, hogy ne tegye életét hasonlóképpen kockára. Az apostol beszéde azonban lekötötte a nép figyelmét. Természetes bölcsessége kivívta tiszteletüket és csodálatukat. Sem a filozófusok tudományossága, sem gúnyolódásuk nem hallgattathatta el az apostolt, s midőn meggyőződtek róla, hogy megbízatását – bármibe kerüljön is – elvégzi közöttük, elhatározták, hogy nyugodtan meghallgatják.

Felkísérték tehát az Areopágusra. Ez volt Athén legszentebb helye. A hozzá fűződő gondolatok és emlékezések arra szolgáltak, hogy babonás tisztelettel viseltessenek iránta, ami egyeseknél egészen félelemmé fokozódott. Ezen a helyen gyakran vitattak meg igen gondosan vallásos ügyeket olyan férfiak, akik minden erkölcsi és polgári kérdésben a legfőbb tekintélyként szerepeltek.

Itt – távol a forgalmas útvonalak zajától, sietségétől és a viták zűrzavarától – az apostol nyugodtan szóhoz juthatott. Köréje írók, művészek és filozófusok csoportosultak: Athén városának tudósai és bölcsei, akik így szóltak hozzá: „Vajon megérthetjük–é, mi az az új tudomány, melyet te hirdetsz? Mert valami idegen dolgokat beszélsz a mi füleinknek, meg akarjuk azért érteni, mik lehetnek ezek”. (Ap. csel. 17:19–20)

Az apostol átérezte az óra ünnepélyes felelősségét; ezért nyugodt és felkészült volt. Fontos üzenet terhe nyomta szívét, s így az ajkára tóduló szavak meggyőzték hallgatóit, hogy nem üres csácsogó. Így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek látlak titeket, mert mikor bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárra is, melyre ez vala írva: Ismeretlen Istennek. Akit azért ti nem ismerve, tiszteltek, azt hirdetem néktek”. Minden ismeretük és átfogó tudományuk ellenére is, tudatlanok voltak a Világteremtő, az örökkévaló Isten ismeretében. Voltak azonban néhányan közöttük, akik vágyakoztak több világosság után és törekedtek a végtelen Isten felé.

Kezét a bálványokkal túlzsúfolt templom felé nyújtva, Pál könnyített gondterhelt szívén, és leleplezte az Athéniek vallásának csalárd voltát. Legbölcsebb hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Tájékozott volt műremekeik, irodalmuk és vallásuk tekintetében. Oszlopaikra, műemlékeikre és bálványisteneikre mutatva kijelentette, hogy Istent lehetetlen emberi aggyal elképzelt képekhez hasonlítani. Ezek az emberi kézzel készített szobrok semmiképp sem szemléltethetik Jehova dicsőségét. Utalt arra, hogy ezekben a képekben nincs élet, hanem emberi erőre szorulnak; csak akkor mozognak, ha emberi kéz mozgatja őket; imádóik tehát messze fölötte állnak imádatuk tárgyának.

Pál igyekezett hallgatóinak gondolatát téves vallásuk korlátai fölé emelni, és nekik arról az Istenségről méltó fogalmat nyújtani, akit „Ismeretlen Isten”-nek neveztek. Az a lény, akit hirdetett nekik, emberektől független volt, és nem is szorult rá, hogy hatalmát és dicsőségét emberi kezek ékesítsék.

A nép csodálattól elragadtatva hallgatta az apostolt, aki az igaz Isten tulajdonságait meggyőző és logikus szavakkal tárta eléjük. Beszélt a Teremtő hatalmáról és mindent irányító előrelátásáról. Bensőséges és elragadó ékesszólással jelentette ki Pál: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindent, ami abban van, mivelhogy ő a mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik; sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent.” (Ap. csel. 17:24) Az egek nem elég tágasak, hogy befogadhassák Istent, mennyivel kevésbé a templomok, melyeket emberi kezek építettek.

Az osztályszellem e korszakában, amikor az emberi jogokat gyakran nem ismerték el, hirdette Pál az emberiség testvériségének magasztos igazságát, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén.” Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk, és minden emberi lény teljes engedelmességgel tartozik Teremtőjének. Azután kimutatta az apostol, hogy Isten kegyelme aranyfonálként húzódik végig az emberiség történelmén: „Meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem”. (Ap. csel. 17:26–27)

Miközben az emberiség nemes képviselőire utalt, a görög költészetből vett idézetekkel szemléltette a végtelen Istent, mint Atyát, akinek valamennyien gyermekei vagyunk. „Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk” – jelentette ki –, „miképpen a ti költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az Istenség.

E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Ap. csel. 17:28–30) Azokban a sötét korszakokban, amelyek Krisztus megjelenését megelőzték, a világegyetem Uralkodója elnézte a pogányok bálványimádását; most azonban Fia által eljuttatta az igazság világosságát az emberiséghez, és elvárja mindenkitől – nemcsak a szegényektől és alacsony sorsúaktól, hanem a földkerekség büszke filozófusaitól és fejedelmeitől is –, hogy üdvösségük érdekében megtérjenek. „Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, azáltal, hogy feltámasztá őt halottaiból.” (Ap. csel. 17:31) Amikor Pál a halottak feltámadásáról beszélt, „némelyek gúnyolódtak; mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől.” (Ap. csel. 17:32)

Így végződött az apostol munkája Athénben, a pogány tudományos világ központjában, mert az athéniek kitartottak bálványimáduskban, és hátat fordítottak az igaz vallás világosságának. Ha az embereket kielégítik saját vivmányaik, eredményeik, akkor lelkileg igen keveset várhatunk tőlük. Az athéniek állandóan romlottabbakká váltak; viszont elégedettebbé bálványimádásuk homályos titokzatosságával.

Voltak néhányan az apostol hallgatói között, akik annak ellenére, hogy az elmondott igazságok meggyőzték őket, mégsem akartak megalázkodni, az igaz Istent elismerni, és a megváltás tervét elfogadni. A bűnöst sem az ékesszólás, sem a legerősebb bizonyítékok sem tudják megtéríteni; Isten ereje képes csupán az igazságot a szívbe vésni. Aki állhatatosan elzárkózik ezen erő elől, azt megközelíteni nem lehet. A görögök bölcsességre vágytak, de a keresztről szóló üzenetet bolondságnak tartották, mivel saját bölcsességüket magasabbra értékelték annál a bölcsességnél, amely onnal felülről jön.

Az athéniek szellemi elbizakodottságában és büszkeségében keresendő annak az oka, amiért az evangélium náluk aránylag oly csekély eredményt érhetett el. Ha a világ bölcsei szegény bűnösökként járulnak Krisztushoz, bölcsekké válnak az üdvösségre. Azonban ha mint hírneves és bölcsességükkel dicsekvő emberek jönnek, elvesztik a lehetőségét annak a megismerésnek és világosságnak, amelyet egyedül csak Istentől nyerhetnek.

Így állt szemben Pál korának pogányságával. Azonban Athénben végzett munkája nem volt egészen hiábavaló. Dienes, aki a legelőkelőbb polgárok közül való volt, és még néhányan elfogadták az evangéliumi üzenetet, és fenntartás nélkül csatlakoztak a hívőkhöz.

Isten Lelke lehetővé tette számukra, hogy az athéniek életébe bepillanthassunk. Minden tudományuk, műveltségük és művészetük ellenére bűnökbe merültek. Láthatjuk, miként feddte meg Isten szolgája által a gőgös, önmagával elégedett nép bálványimádását és vétkeit. Az apostol szavai, magatartásának, helyzetének szemléltetése, ahogyan a Szentlélek az utókor számára megörökítette, bizonyságot tesz megingathatatlan bizalmáról; a magárahagyottság és az ellenségeskedések közepette tanúsított bátorságáról, valamint győzelméről, amelyet a kereszténység számára a pogányság központjában kivívott.

Pál szavai az ismeret gazdag kincseit tárják a gyülekezet elé. Az adott körülmények között milyen könnyen mondhatott volna olyasvalamit, ami gőgös hallgatóit felingerli, és nehézségeket szerez számára. Ha beszédében meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit támadja, az a veszély fenyegeti, hogy Szókratész sorsára jut. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, amennyiben az igaz Istent nyilatkoztatta ki előttük, akit nem ismertek.

Ma is el kell juttatni a Szentírás igazságait a világ nagy embereihez, hogy választhassanak: vagy Isten törvényének engedelmeskednek, vagy a gonoszság fejedelmét szolgálják. Isten örök igazságokat tár eléjük – igazságokat, amelyek bölccsé tesznek az üdvösségre; azonban nem kényszeríti őket, hogy elfogadják azokat. Ha ezektől elfordulnak, magukra hagyja őket, hogy saját cselekedeteik gyümölcseivel teljenek meg.

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje; mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem… Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemtelenest és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse.” (I. Kor. 1:18–19, 27–28) A világ legkiválóbb férfiai napjainkban is elfordulnak ugyan a világosságtól, mert a világ saját bölcsességében nem ismeri el Istent; mindazáltal szolgái ragadjanak meg minden alkalmat, hogy velük az isteni igazságot közöljék. Egyesek mégis belátják majd tudatlanságukat az isteni dolgokban, és alázatosan letelepszenek tanítványként a Mester lábaihoz.

Minden fáradozás, amellyel Isten munkatársai a felsőbb rétegekhez szándékoznak férkőzni, erős hitet igényel. A körülmények talán nem valami biztatók, de a legsötétebb órákban is hatol át világosság onnan felülről. Akik Istent szeretik, és Néki szolgálnak, erejük napról napra megújul. A Mindenható értelmet ad nekik, hogy szándéka kivitelében ne tévedjenek. Vajha mindvégig megőriznék ezek a munkások bizalmukat, és arra gondolnának, hogy Isten igazsága fényének világítania kell a sötétségben, amely világunkat körülveszi. Isten szolgálatában nincs helye kétségbeesésnek. Az Úrnak szentelt munkás hitének oly erősnek kell lennie, hogy az minden ránehezedő próbát kiálljon. Isten képes és készséges arra, hogy szolgáinak mindazt az erőt nyújtsa, amelyre szükségük van, és annyi bölcsességgel ruházza fel őket, amennyit igényelnek. Sőt azokat, akik bizalmukat belé helyezik, várakozásukon felül megsegíti.