Krisztus nem választotta művének terjesztésére a zsidó Magas Tanács tudományosságát és ékesszólását, sem Róma hatalmát. A Mester mellőzte az önigazult zsidó tanítókat; alázatos, tanulatlan férfiakat választott, hogy a világot megrengető igazságát hirdessék. Ezeket a férfiakat akarta egyháza tanítóivá és nevelőivé kiképezni, hogy ők azután ismét másokat tanítsanak és küldjenek ki az evangélium hirdetésére. Hogy munkájuk eredményes legyen, a Szentlélek erejével kellett bírniuk, mert az evangélium hirdetését nem végezheti emberi hatalom vagy bölcsesség, hanem csak Istennek ereje.

A tanítványokat három és fél évig tanította a világ legnagyobb Tanítója. Személyesen társalgott, érintkezett velük és példaadásával képezte ki őket szolgálatukra. Mindennap Vele jártak-keltek, beszélgettek és hallgatták vigaszt adó szavait, melyekkel a fáradt és megterhelt embereket üdítette fel. Szemtanúi lehettek csodálatos erejének és hatalmának, mellyel a betegeken és szenvedőkön segített. Tanított a hegy lejtőjén, mialatt körükben ült. Máskor meg a folyó partján, vagy az országúton velük haladva, Isten országának titkait tárta fel előttük. Mindenütt fejtegette az üdvtervet, ahol nyitott szíveket talált az isteni üzenet befogadására. Más parancsolatot nem adott tanítványainak, csupán ennyit mondott: „Kövessetek engem!” Magával vitte őket városi és falusi útaira, hogy szemtanúi legyenek tanításainak. Utazásaiban elkísérték egyik helyről a másikra; megosztoztak szerény eledelén. Gyakran voltak éhesek és fáradtak, akárcsak Őmaga. Vele jártak az utcák tömkelegében, a folyó partján és a magányos pusztában. Szemlélhették Őt az élet minden megnyilvánulásában.

A tizenkettő beiktatása az első lépése volt az egyház megszervezésének, melynek Krisztus mennybemenetele után, itt e földön művét tovább kell vezetnie. A Szentírás ezen elhívásról így szól: „Azután felméne a hegyre és magához szólítá, akiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni.” (Mk. 3:13–14)

Íme! Milyen megható kép. Nézzétek a menny Fenségét, s körülötte a választott tizenkettőt! Krisztus most készül őket élethivatásukra felszentelni. E gyenge eszközök segítségével kívánja igéje és Lelke által az embereket üdvösségre segíteni.

Isten és angyalai örömujjongva szemlélik ezt a jelenetet. Az Atya tudja, hogy ezekből a férfiakból árad szét a menny világossága; és hogy szavuk, mellyel bizonyságot tesznek Fiáról, nemzedékről nemzedékre, századokon át, a világ végezetéig visszhangzik majd.

A tanítványoknak, kik Krisztus tanúi, azt kell hirdetniük, amit Mesterüktől láttak és hallottak. Ennél fontosabb szolgálatra Isten még nem hívott el embereket. Ennél csak Krisztus szolgálata nagyobb. Isten munkatársaivá kellett lenniük a világ megmentésére. Miként az Ótestamentumban a tizenkét pátriárka képviselte Izráelt, úgy az újszövetségi egyháznak a tizenkét apostol a képviselője.

Krisztus a zsidók és pogányok között fennálló válaszfal ledöntését már földi tanítói tisztsége közben megkezdte. Minden ember számára üdvöt hirdetett. Zsidó létére nyíltan érintkezett Samária lakóival, amivel megdöntötte a farizeusi szokásokat ezen megvetett néppel szemben. Házaikban együtt aludt velük, asztalukról étkezett, és utcáikon tanított.

Az Üdvözítő meg akarta értetni a tanítványokkal azt az igazságot, hogy a zsidó és a többi nép között fennálló válaszfalat le kell dönteni. Azt tanította, hogy a „pogányok örököstársak” a zsidókkal, és „részesei az ő ígéreteinek a Krisztus Jézusban, az evangélium által.” (Ef. 2:14; 3:6) Ez az igazság részben már akkor megnyilvánult, amikor Krisztus a kapernaumi százados hitét megjutalmazta, vagy amikor hirdette az evangéliumot Sikár lakosságának. Még világosabbá vált ez, amikor föníciai látogatása alkalmával a kananeus asszony leányát meggyógyította. A tanítványok ezekből a tapasztalatokból ismerték fel, hogy sokan szomjúhozzák az igazság világosságát azok közül, akiket ők méltatlannak tartottak az üdvösségre.

Jézus ily módon világította meg a tanítványoknak azt az igazságot, hogy Isten országa nem elhatárolt terület. Ott nincs fajkülönbség vagy főnemesség, hanem nekik minden népnek hirdetniük kell az Üdvözítő szeretetének üzenetét. Igaz, hogy csak sokkal később értették meg tökéletesen, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem.” (Ap. csel. 17:26–27)

Az első tanítványok azzal tűntek ki, hogy igen különböztek egymástól. Feladatuk az volt, hogy a világ tanítói legyenek; mint tanítók azonban alapjában véve teljesen eltérő jellemvonásokat mutattak. Az eredményes munkálkodás érdekében azonban szükséges volt, hogy ezeket a különböző természetű és különböző életfelfogású férfiakat, egyetlen egyöntetű érzés, gondolat és magatartás forrassza eggyé. Ezt az egységet akarta Jézus bennük megalapozni, és ezért arra törekedett, hogy őket önmagával hozza egységbe. Jézus ezt a vágyát főpapi imájában tárja Atyja elé: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, ...hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn. 17:21, 25) Állandó imája érettük az volt, hogy vajha az igazság megszentelné őket. Ezt pedig határozottan kérhette, mert tudta, hogy erre a mindenható parancs már akkor elhangzott, mielőtt Isten a világ alapjait lefektette. Tudta, hogy az Isten országáról szóló evangélium hirdettetni fog, bizonyságul minden népnek; és hogy az igazság, felvértezve a Szentlélek hatalmával, végül is győzedelmeskedik a gonosszal vívott harcban. Vérével áztatott zászlaját győzelmesen lobogtatják majd követői „ama nagy napon”.

Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett, tudta, hogy művét tanítványai nemsokára személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani, és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd, bizonyságtételük miatt, melyet Róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban megemlékezzenek majd szavaira, s így hitük Benne, mint Megváltójukban, megerősödjék.

Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök,és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És, hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” (Jn. 14:1–4) Ti érettetek jöttem e világra, ti érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilatkozzam és tudjatok hinni Bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy Vele együtt munkálkodjam érettetek.

„Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket és cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Jn. 14:12) Jézus ezzel nem azt mondta, hogy tanítványai kiválóbb erőfeszítéseket tesznek mint Ő, hanem, hogy művük nagyobb kiterjedésű lesz. És ezt nem csupán a csodatételekre vonatkoztatta, hanem mindarra, ami a Szentlélek ereje által történik. „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva én velem vagytok.” (Jn. 15:26–27)

Milyen csodálatosan teljesedtek ezek a szavak! A Szentlélek kiárasztása után a tanítványokban olyan nagy szeretet élt Jézus iránt és azok iránt, akikért életét áldozta, hogy szavaik és imáik szíveket lágyítottak meg. A Lélek erejével szóltak, és e hatalom befolyása alatt ezrek tértek meg.

Az apostoloknak mint Krisztus képviselőinek, kellemes és határozott benyomást kellett gyakorolniuk a világra. Az a körülmény, hogy egyszerű emberek voltak, nem csökkentette befolyásukat. Sőt emelte! Mert ezáltal a hallgatók gondolatát önmagukról Krisztusra irányították, aki bár láthatatlanul, de mégis velük munkálkodott. Az apostolok csodálatos tanítása, a bátorító és bizalomgerjesztő szavak, mindenkit meggyőztek arról, hogy nem saját erejükkel, hanem az Üdvözítő hatalmával munkálkodtak. Magukat megalázták, és úgy hirdették, hogy akit a zsidók megfeszítettek: az Élet Fejedelme, az élő Isten Fia. És hogy az Ő nevében művelték mindazt, amit Ő is cselekedett.

A keresztrefeszítés előtti estén az Üdvözítő nem említette tanítványainak a már átélt szenvedéseit, sem azokat, amelyek még előtte vannak. Nem beszélt a Reá váró gyalázatról, hanem gondolataikat arra igyekezett irányítani, ami hitüket erősítette. Előrevetítette azokat az örömöket, melyek a győztesekre várnak. Örült annak a tudatnak, hogy többet tehetett és tesz követőiért, mint amennyit megígért. Boldog volt, hogy olyan szeretet és részvét árad majd Tőle, mely megtisztítja a lélek templomát, és az embert jellemileg Hozzá hasonlóvá teszi; és hogy igazsága a Lélek erejével felvértezve végül diadalt arat.

„Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok; én meggyőztem e világot.” (Jn. 16:33) Krisztus sohasem lankadt és sohasem csüggedt el. Ugyanilyen erős hitet nyilvánítsanak a tanítványok is! Úgy kellett működniük, amiként Jézus tette, az erőt azonban Tőle kérjék és bízzák Rá magukat. Az útjukat keresztező, látszólag legyőzhetetlen akadályok miatt ne essenek kétségbe, hanem bátran haladjanak tovább kegyelmében. Reményüket sohase veszítsék el.

Jézus befejezte a Reá bízott művet. Kiválasztotta azokat, akik majd folytatják munkáját az emberek között. Kijelentette: „...megdicsőíttetem ő bennök. És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” „De nemcsak ő érettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd én bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek... Én ő bennök és te én bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek és, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn. 17:10–11, 20–23)