Tanítói működése közben Péter apostol meglátogatta a Liddában lakó hívőket is. Itt meggyógyította Éneást, akit a köszvény nyolc év óta ágyhoz kötött. „Jézus Krisztus meggyógyít téged” – mondá neki az apostol. – „Kelj föl, vesd meg magad az ágyadat”. „És azonnal felkele és láták őt mindnyájan, kik laknak vala Liddában és Sáronban, kik megtérének az Úrhoz.”

Joppéban, közel Liddához, lakott egy asszony, név szerint Tábitha („Dorkás, vagy Zerge”), akit jócselekedetei miatt igen szerettek. Méltó tanítványa volt Jézusnak, és idejét azzal töltötte, hogy jótékonykodott mindenfelé. Tudta, kinek van szüksége meleg ruhára, ki szorult pártfogásra, őszintén szolgálta a szegényeket és elnyomottakat. Ügyes keze gyorsabban járt, mint a nyelve.

„Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala.” (Ap. csel. 9:37) A joppéi gyülekezet mélyen fájlalta elvesztését, és amikor hallották a hívők, hogy Péter Liddában tartózkodik, követeket küldtek érte, „kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk. Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt odaére, felvezeték őt a felházba; és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt.” (Ap. csel. 9:39) Tekintettel arra a sok segítségre, amelyet nyújtott, nem csodálkozhatunk, hogy jajveszékeltek és forró könnyekkel illették kihűlt tetemét.

Az apostol szívét részvét hatotta át, amikor nagy bánatukat látta. Felszólította a síró asszonyokat, hagyják el a szobát; őmaga letérdelve, buzgó imában fordult Istenhez, hogy adja vissza Tábitha életét és egészségét. Azután a holttesthez fordulva mondá: „Tábitha, kelj fel!” „Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle.” (Ap. csel. 9:40) Tábitha nagy szolgálatokat tett a gyülekezetnek és Isten jónak látta, hogy őt visszahozza az ellenség országából, azért, hogy ügyességével és akaraterejével továbbra is mások áldására szolgáljon, és hogy Krisztus ügye megerősödjön, hatalmának ezen megnyilatkozása által is.

Mialatt Péter még Joppéban tartózkodott, Isten elhívta, hogy vigye el az evangéliumot Kornéliusnak, Czézáreába.

Kornélius római százados, jómódú és előkelő származású férfi volt, aki bizalmi és tiszteletbeli állást töltött be. Születésére, nevelésére és képzettségére nézve pogány ember; a zsidókkal való összeköttetése által azonban ismeretet nyert Istenről, és őszinte szívvel szolgált neki; ugyanis hite őszinteségét a szegények iránti részvétével mutatta ki. Nagylelkűségét mindenütt ismerték, és igazságos élete folytán mind a zsidóknál, mind a pogányoknál jó hírnévnek örvendett. Befolyása mindenkire áldásos volt, akivel csak érintkezett. A Szentírás úgy ír róla, mint aki „jámbor és istenfélő egész házanépével egyben, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek, és szüntelen könyörög vala Istennek.” (Ap. csel. 10:2)

Mivel Kornélius hitt Istenben, mint a menny és föld Teremtőjében, tisztelte Őt; elismerte felsőbbségét és kikérte tanácsát életének minden ügyében. Családi életében éppúgy, mint hivatalos kötelességeiben, hű volt Hozzá. Otthona Isten oltára volt; terveit nem merte Isten segítsége nélkül megvalósítani, sem felelősséget nem vállalt az Ő tudta nélkül.

Noha Kornélius hitt a próféciákban, és várta a Messiás jövetelét, mégsem tudott semmit az evangéliumról, ahogyan az Krisztus életében és halálában megnyilatkozott. Nem volt tagja a zsidó hitközségnek, a rabbik bizonyára pogánynak és tisztátalannak tartották volna. De ugyanaz a szent Vigyázó, aki Ábrahámról mondta: „Ismerem őt” (I. Móz. 18:19) – ismerte Kornéliust is és közvetlenül a mennyből üzenetet küldött neki.

Mialatt imádkozott, megjelent neki az Úr angyala. Amikor a százados hallotta, hogy nevén szólítják, ámbár megrémült, de felismerte, hogy a hírnök Istentől jött, és megkérdezte: „Mi az Uram?” Az angyal felelte: „A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elé emlékezetnek okáért. Most azért küldj Joppéba embereket és hívasd magadhoz Simont, ki neveztetik Péternek; ő egy Simon nevű tímárnál van szálláson, kinek háza a tenger mellett van.” (Ap. csel. 10:4–6)

Az utasítás pontossága bizonyítja, hogy a menny ismeri az emberek foglalkozását és minden cselekedetét; hiszen annak a férfinak még a mesterségét is közölte, akinél Péter tartózkodott. Isten épp olyan jól ismeri az egyszerű munkás élményeit és munkálkodását, mint a trónon ülő királyokét.

„Most azért küldj Joppéba embereket és hívasd magadhoz Simont”. Isten ekképpen bizonyította be tiszteletét az evangélium szolgálata és a megszervezett gyülekezet iránt. Az angyal nem kapott felhatalmazást arra, hogy közölje Kornéliussal a kereszt történetét. Olyan gyarlóságoknak és kísértéseknek alávetett embernek kellett beszélnie a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről, mint amilyen maga a százados.

Isten nem választ az emberek közé képviselőjéül el nem bukott angyalokat, hanem olyan lényekre bízta igazságának hirdetését, mint azok, akiket megmenteni igyekeznek. Krisztus is emberré lett, hogy az emberekhez férkőzhessék. Isten-emberi Üdvözítőre volt szükség, hogy elhozza a világnak az üdvöt. Most pedig férfiakra és nőkre bízta azt a szent kötelességet, hogy hirdessék „Krisztus végére mehetetlen gazdagságát” (Ef. 3:8).

Az Úr, nagy bölcsességében, érintkezést létesít az igazság keresői és az igazság ismerői között. Isten terve az, hogy akik világosságot nyertek, közöljék azokkal, akik még a sötétségben élnek. Aki a bölcsesség nagy Forrásából meríti erejét, Isten eszközévé válik, hogy általa az evangélium kifejthesse szívet és értelmet átalakító hatalmát.

Kornélius örömmel engedelmeskedett a mennyei küldöttnek. Amikor az angyal eltávozott, „szólíta kettőt az ő szolgái közül és egy kegyes vitézt azok közül, kik rendelkezésére állnak vala. És elmondván nekik mindent, elküldé őket toppéba.” (Ap. csel. 10:7)

Az angyal pedig Kornéliussal való találkozása után Joppéba ment Péterhez. Ő pedig akkor éppen imába merülve, szállásának felházában tartózkodott, és azt olvassuk róla: „Megéhezék azonban és akara enni; míg azonban azok ételt készítének, szálla ő reá elragadtatás.” (Ap. csel. 10:10) Péter nem csupán testi eledelre éhezett, hanem amikor a tetőről letekintett Joppé városára és annak környékére, éhséget érzett honfitársai lelki üdvéért is. Égő vágy emésztette, hogy megismertesse velük is az írás próféciáit, amelyek Krisztus szenvedéseire és halálára utaltak.

Elragadtatásában Péter látta: „hogy az ég megnyílt és leszálla ő hozzá valami edény, mint egy nagy lepedő, négy sarkánál fogva felkötve és leeresztve a földre; melyben valának mindenféle földi, négylábú állatok, vadak, csúszó-mászó állatok és égi madarak. És szózat lőn őhozzá: Kelj fel Péter, öljed és egyél! Péter pedig monda: Semmiképpen sem Uram; mert sohasem ettem semmi közönségest, vagy tisztátalant. És ismét szózat lőn őhozzá másodszor is: Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak. Ez pedig három ízben történt; és ismét felviteték az edény az égbe.” (Ap. csel. 10:11–16)

Ez a látomás Péter számára megrovást, egyben pedig utasítást is tartalmazott. Isten szándékát nyilatkoztatta ki előtte, hogy Krisztus halála által a pogányok is, a zsidókkal együtt, az üdvösség örökösei legyenek. Eddig egyetlen tanítvány sem prédikálta az evangéliumot a pogányoknak. Részükre még mindig ott állt a válaszfal, amelyet pedig Krisztus halála lerombolt; munkálkodásuk tehát egyedül csak a zsidókra szorítkozott, míg a pogányokat az evangélium áldásaiból kizártnak tekintették. Ez alkalommal az Úr megkísérelte, hogy Pétert az isteni terv világszéles terjedelméről kioktassa.

Számos pogány hallgatta már mohón Péter és a többi apostol prédikációit, sőt a görög zsidók közül is sokan hittek már Krisztusban. Azonban a pogányok közül Kornélius megtérése volt az első, amely jelentőséggel bírt.

Krisztus egyháza számára most a munkának teljesen új korszaka kezdődött. Az ajtónak, amelyet a megtért zsidó hívők a pogányok előtt bezártak, fel kellett tárulni. Az evangéliumot elfogadó pogányokat egyenrangúnak kellett elismerniük, anélkül, hogy a körülmetélkedés rítusát rájuk kényszerítették volna.

Milyen óvatosan munkálkodott az Úr, hogy eltávolítsa a pogányok iránti előítéletet, amely Péter lelkében a zsidó hitben való nevelés folytán oly mélyen gyökerezett! Az egész látomás: a kendő és annak tartalma azt célozta, hogy az apostol gondolkozását felszabadítsa az előítélettől, és arra a fontos igazságra vezesse, hogy a mennyben nincs személyválogatás, hanem Isten előtt zsidó és görög egyenlő értékű; hogy Krisztus által a pogányok is részesülhetnek az evangélium áldásaiban és kiváltságában.

Mialatt Péter még a látomás értelmén elmélkedett, megérkeztek Joppéba a Kornélius által küldött férfiak, és megjelentek szállásának ajtaja előtt. A Lélek ekkor így szólt hozzá: „Ímé három férfiú keres téged; nosza kelj fel, eredj alá és minden kételkedés nélkül menj el velük, mert én küldöttem őket.” (Ap. csel. 10:19–20)

Súlyos parancs volt ez Péternek, de miután nem akart engedetlenkedni, vállalta a reá rótt kötelességet, bár minden lépésnél habozva megállt: „Alámenvén ezért Péter a férfiakhoz, kiket Kornélius küldött ő hozzá, monda: Ímé én vagyok, akit kerestek; mi dolog az, miért jöttetek?” Elbeszélték tehát különleges megbízatásukat és így szóltak: „Kornélius százados, igaz és istenfélő férfiú, ki mellett a zsidók egész népe bizonyságot tesz, szent angyal által megintetett, hogy hívasson téged házához és halljon tőled valami dolgokról.” (Ap. csel. 10:21–22)

Az apostol az Úrtól éppen előzőleg kapott utasításnak engedelmeskedve, megígérte, hogy velük megy. Következő reggel, hat testvér kíséretében útnak indult Czézáreába. Ez utóbbiak legyenek tanúi mindannak, amit Péter a pogányoknál teendő látogatása alkalmával szól vagy tesz; mert igen jól tudta, hogy a zsidó tanok ily nyílt megszegéséért kérdőre fogják vonni.

Midőn Péter belépett a pogány házba, Kornélius nem közönséges látogatóként üdvözölte őt, hanem úgy, amiként tisztelte azt, aki ideküldte Pétert. Keleti szokás szerint a fejedelmek és főméltóságok előtt üdvözlésül mélyen meghajolnak; ugyanígy hajolnak meg gyermekek a szülők előtt. Kornélius azonban az Isten által tanítására küldött férfi iránti hódolatból, az apostol lábaihoz borult és imádta őt. Péter elrémülve emelte fel, mondván: „Kelj fel; én is ember vagyok.” (Ap. csel. 10:26)

Míg a küldöttek még útban voltak, hogy megbízatásuknak eleget tegyenek, a százados „egybegyűjtötte rokonait és jó barátait”, hogy azok is vele együtt hallgathassák az evangéliumot. Midőn Péter megérkezett, nagy tömeget talált ott, amely sóvárogva várta, hogy szavait hallhassa.

Péter először arról beszélt az egybegyűltekhez, hogy zsidó szokás szerint társadalmilag tilos zsidónak pogányokkal érintkezni – és hogy az ilyen eljárás a ceremoniális törvény szerint tisztátalanságot jelent. „Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni, de nékem az Isten megmutató, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek. Annakokáért ellentmondás nélkül el is jöttem... Azt kérdem azért, mi okból hívattatok engem?”

Kornélius erre elbeszélte élményét. Elmondta az angyal szavait és végül hozzátette: „Azonnal azért küldöttem hozzád; és te jól tetted, hogy eljöttél. Most azért, mi mindnyájan az Isten előtt állunk, hogy meghallgassuk mindazokat, amit neked parancsolt.” (Ap. csel. 10:28–33)

Péter így szólt: „Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; hanem minden nemzetből kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik.” (Ap. csel. 10:34–35)

Ezután az apostol a figyelmesen hallgató csoport előtt Krisztusról prédikált – életéről, csodatételeiről, elárultatásáról és megfeszítéséről; feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint a mennyben folyó munkájáról; mert Ő az emberek képviselője és közbenjárója. Miközben az egybegyűlteket Jézushoz, a bűnösök egyedüli reménységéhez vezette, őmaga is jobban megértette látomásának jelentőségét; szíve lángolt azoknak az igazságoknak erejétől, amelyeket elébük tárt.

A prédikációt hirtelen félbeszakította a Szentlélek kiáradása: „Mikor még szólá Péter ez igéket, leszálla a Szentlélek mindazokra, akik hallgatják vala a beszédet. És elálmélkodának a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka; mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent.

Akkor felele Péter: Vajon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket, miképpen mi is? És parancsolá, hogy keresztelkedjenek meg az Úrnak nevében.” (Ap. csel. 10:44–48)

Az evangélium így jutott el azokhoz, akik vendégek és jövevények voltak; polgártársaivá lettek a szenteknek és tagjai Isten családjának. Kornélius és rokonságának megtérése csak zsengéje volt az érett aratás betakarításának. Ebből a házból nagy kegyelmi munka áradt szét ebben a pogány városban.

Isten még ma is keres lelkeket nagyok és kicsinyek között. Sok olyan férfiút, mint Kornélius, óhajt összekötni művével e világon. Ezek rokonszenveznek Isten népével, de a világban betöltött állásuk akadályozza őket, hogy nyíltan Krisztus mellé álljanak. Az ilyen lelkek megnyeréséért különösen fáradoznunk kellene, kiknek világi összeköttetéseik és felelősségeik miatt nincs elég erejük Krisztus nyílt megvallására.

Isten komoly és alázatos munkásokat keres, hogy elvigyék az evangéliumot a magasabb osztályokhoz. Még várhatjuk az igazi megtérés csodáit, amilyen csodákat még nem láttunk! A föld legkiválóbb emberei sem esnek a csodatevő Isten hatalmán kívül. Ha munkatársai kihasználnák a lehetőségeket, és kötelességeiket bátran és híven teljesítenék, akkor Isten megtérítene művelt és befolyásos embereket, akik felelős állásokat töltenek be. A Szentlélek ereje által sokan fogadnák el az isteni alapelveket; és az igazságot elfogadva, Isten kezében jó eszközökké válnának a világosság terjesztésére. Még külön is szívükön hordanák ennek az elhanyagolt osztálynak tagjait. Időt és pénzt szentelnének az Úr művére, és a gyülekezet új erőt és indítást nyerne.

Mivel Kornélius engedelmeskedett Isten utasításának, Lelke az eseményeket úgy irányította, hogy még több világosságban részesüljön. A menny hírnöke ment el e római katonához éppúgy, mint Péterhez, hogy Kornélius érintkezésbe jusson vele, és őt nagyobb világossághoz vezesse.

Napjainkban is sokan vannak, akik közelebb állnak Isten országához, mint ahogyan mi azt feltételezzük. Ebben a sötét, bűnös világban Istennek sok olyan becses drágaköve van, akikhez szeretné hírnökeit elküldeni. Mindenütt vannak lelkek, akik hajlandók Krisztus mellé állni. Sokan többre fogják értékelni Isten bölcsességét minden földi előnynél, és Isten hűséges gyermekei lesznek. Krisztus szeretetétől késztetve, másokat is rábírnak, hogy Hozzá siessenek.

Amikor meghallották a Júdeában lakó testvérek, hogy Péter betért egy pogány házába, és ott az egybegyűlteknek az evangéliumot prédikálta – igen meglepődtek és megbotránkoztak. Féltek, hogy ez a szerintük vakmerőnek tekintett eljárás, tanaiknak akadályául válhat. Amikor újból találkoztak Péterrel, szigorú szemrehányással illették: „Körülmetéletlen emberekhez mentél be és együtt ettél velük.” (Ap. csel. 11:3)

Péter feltárta előttük az egész ügyet. Elbeszélte nekik látomásával kapcsolatos tapasztalatait. Hivatkozott arra, hogy ezt Isten felszólításának tartja, hogy ne tegyen különbséget körülmetélkedés és körülmetéletlenség között, és ne tekintse a pogányokat tisztátalanoknak. Azután közölte velük a kapott parancsot, hogy menjen el a pogányokhoz. Az angyal megjelenését, majd utazását Czézáreába és Kornéliussal való találkozását. A századossal folytatott beszélgetése tartalmát is elbeszélte nekik, és hogy ő is elmondotta látomását, amelyben utasítást kapott, hogy küldjön el Péterért.

„Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszálla a Szent Lélek ő reájuk, miképpen mi reánk is kezdetben. Megemlékezém pedig az Úrnak ama mondásáról, amint mondá: János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nekünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna?” (Ap. csel. 11:15–17)

Amikor ezt az atyafiak meghallották, elhallgattak. Meggyőződtek arról, hogy Péter eljárása csak Isten tervét valósította meg, és hogy előítéletük, valamint elzárkózásuk az evangélium szellemének ellene mond. Dicsőítették Istent és így szóltak: „Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre.” (Ap. csel. 11:18)

Így tehát minden további vita nélkül szakítottak a régi előítéletekkel, és véget vetettek az évszázadok óta fennálló elzárkózásnak, amivel egyszersmind utat nyitottak az evangélium hirdetésének a pogányok között.