„Festus tehát, miután bement a tartományba, három nap múlva felméne Jeruzsálembe Czézáreából. Panaszt tőnek pedig néki a főpap és a zsidó főemberek Pál ellen, és kérék őt, kérvén maguk számára jóindulatát ő ellene, hogy hozassa át őt Jeruzsálembe.” (Ap. csel. 25:1–3) Kérelmüket az a szándék vezérelte, hogy Pált meglessék a jeruzsálemi úton és azután ott megölhessék. Ellenben Festusnak igen magas fogalmai voltak állása felelősségéről, teljes udvariassággal visszautasította tehát kérelmüket, hogy elhozassa Pált. „Nem szokásuk a rómaiaknak” – jelentette ki –, „hogy valamely embert halálra adjanak, mielőtt a vádlott szembe nem állíttatik vádlóival és alkalmat nem nyer a vád felől való mentségére.” (Ap. csel. 25:16) Mondotta, hogy „ő maga csakhamar ki fog menni (Czézáreába). Akik azért köztetek, úgymond, főemberek, velem alájövén, ha valami gonoszság van abban a férfiúban, emeljenek vádat ellene.” (Ap. csel. 25:4–5)

Ezt a zsidók természetesen nem óhajtották. Nem felejtették még el a czézáreai vereségüket. Az apostol nyugodt viselkedésével és hatásos érveivel szemben, gyűlölködő lelkületük és alaptalan vádjaik a legrosszabb színben tűnhetnek fel. Ezért újból kérlelték, hogy Pált kihallgatás végett hozzák fel Jeruzsálembe; Festus azonban megmaradt szándékánál, hogy Pál ügyét Czézáreában alaposan kivizsgálja. Isten gondviselése irányította Festus elhatározását, azért, hogy az apostol életét meghosszabbítsa.

Amikor a zsidó vezetők látták, hogy szándékuk meghiúsult, azonnal előkészületeket tettek a Pál elleni tanúskodásra az új tiszttartó ítélőszéke előtt. Amidőn Festus többnapi jeruzsálemi tartózkodása után visszatért Czézáreába, másnap „ítélőszékibe üle, és Pált előhozatá”. Ekkor „körülállák a zsidók, kik alámentek vala Jeruzsálemből, sok és súlyos vádat hozván fel Pál ellen, melyeket nem bírtak bebizonyítani” (Ap. csel. 25:6). Miután a zsidók ez alkalommal nem vettek ügyvédet, maguk adták elő vádjaikat. A kihallgatás folyamán a vádlott nyugalma és nyíltsága egész világosan bizonyította a zsidók állításainak valótlanságát.

Festus felismerte, hogy a viszály tisztára a zsidó hitpontok körül forog, és hogy alapjában véve a Pál elleni vádak, még ha bebizonyíthatók volnának is, semmi olyat nem tartalmaznak, ami halálos ítéletre vagy csak börtönbüntetésre okot szolgáltatna. Azt is tisztán látta azonban, hogy milyen vihar, milyen felháborodás törne ki, ha Pált nem ítélné el, vagy nem szolgáltatná kezeikbe. Mivel tehát „a zsidóknak kedveskedni akarván”, Pálhoz fordult, megkérdezte, hajlandó-e védelme alatt Jeruzsálembe menni, hogy ott a Magas Tanács előtt kihallgassák.

Az apostol jól tudta, hogy nem várhat igazságos ítéletet attól a néptől, amely gonosztettei által Isten haragját hívja ki. Tudta, hogy Illés prófétához hasonlóan, nagyobb biztonságban van a pogányok között, mint azok között, akik elvetették a menny világosságát, és megkeményedtek az evangéliummal szemben. Kifáradt már a viszálykodásban. Élénk természete nehezen tudta elviselni az ismételt huzavonát és a tárgyalások halasztgatását, valamint a bebörtönözést. Ezért elhatározta, hogy mint római polgárt megillető kiváltságával élni fog, és fellebbez a császár ítélőszékéhez.

A tiszttartó kérdésére tehát Pál így felelt: „A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell nékem megítéltetnem. A zsidóknak semmit sem vétettem, miként te is jól tudod. Mert ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a haláltól; azonban semmi sincs azokban, amikkel ezek vádolnak engem, senki sem ajándékozhat oda engem azoknak. A császárra apellálok!” (Ap. csel. 25:10–11)

Festus nem tudott a zsidók összeesküvéséről Pál ellen, ezért igen meglepte a vádlott fellebbezése a császár ítélőszékéhez. Az apostol kívánsága tehát véget vetett minden további tárgyalásnak. „Akkor Festus tanácsával értekezvén, felele: A császárra apelláltál, a császár elé fogsz menni.” (Ap. csel. 25:12)

Még egyszer megismétlődött, hogy Isten szolgájának a zsidók vakbuzgóságából és önigazultságából eredő gyűlölete miatt, a pogányoknál kellett védelmet keresnie. Ugyanez a gyűlölet kényszerítette Illés prófétát, hogy védelmet keressen a szareptai özvegynél; az evangélium hírnökeit is ez késztette, hogy elforduljanak a zsidóktól és a pogányoknak hirdessék üzenetüket. Ezzel a gyűlölettel kell majd szembenéznie korunkban is Isten népének. Krisztus hitvalló követői között is ugyanolyan gőg, képmutatás, önzés, az elnyomás ugyanazon lelkülete látható, mint amely az akkor élő zsidók szívét uralta. Magukat Krisztus követőinek tartó férfiak, a jövőben ugyanazt az eljárást fogják követni, mint amelyet a papok és főemberek követtek Krisztussal és az apostolokkal szemben. A válság közelgő nagy óráját Isten hűséges szolgáinak át kell élniük; el kell szenvedniük ugyanazt a keményszívűséget, ugyanazt a kegyetlen határozottságot és ugyanazt a megátalkodott gyűlöletet.

Mindazoknak, akik ama gonosz napon csüggedetlenül, lelkiismeretük szava szerint akarnak szolgálni Istennek, bátorságra, határozottságra, Isten és igéjének ismeretére lesz szükségük. Mert akik Istenhez hűek, azokat üldözik, indítóokaikat elferdítik, legjobb szándékaikat, fáradozásaikat félremagyarázzák és nevüket, mint gonoszt emlegetik. Sátán csalásának minden erejével működik majd, hogy a lelkeket befolyásolja, és az értelmet elhomályosítsa, hogy a gonosz jónak és a jó gonosznak lássék. Minél erősebb és tisztább Isten gyermekeinek hite, minél erősebb elhatározásuk, hogy az Úrnak engedelmeskedjenek, Sátán annál izzóbban fogja felszítani ellenük azok gyűlöletét, akik állítják ugyan, hogy igazságosak, azonban mégis lábbal tiporják Isten törvényét. A legerősebb bizalomra, a legmegingathatatlanabb elhatározásra lesz szükségük, hogy „megőrizzék azt a hitet, amely egykor a szenteknek adatott” (Júd. 3. v.)

Isten azt kívánja, hogy népe mielőbb felkészüljön az eljövendő válságra. Akár felkészültek, akár nem, szembe kell nézniük vele. Csak azok fognak megállni a megpróbáltatás és megkísértés időszakában, akik életüket Isten mértékével összhangba hozták. Midőn világi uralkodók egyesülnek lelkészekkel, hogy lelkiismereti kérdésekben parancsokat osszanak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kik félik Istent, és kik szolgálnak Neki hűségesen. Midőn a sötétség a legsűrűbb, akkor ragyog majd legvilágosabban az isteni jellem fénye. Amikor már minden egyéb csődöt mond, válik láthatóvá, ki bízik rendíthetetlenül Istenében. És miközben az igazság ellenségei mindenfelől figyelik az Úr szolgáit, hogy ártsanak nekik, Isten is ügyel rájuk, örök javuk érdekében. Olyan lesz számukra, mint az örök szirt árnyéka a szárazföldön.