Silás és Timótheus megérkezése Maczedóniából, nagy örömet okozott Pálnak, aki még mindig Korinthusban tartózkodott. Jó híreket hoztak azok hitéről és szeretetéről, akik az apostol első thessalonikai látogatása alkalmával fogadták el az igazságot. Pál meleg részvéttel viseltetett azok iránt, akik a sok viszontagság és kísértés közepette hűek maradtak Istenhez. Szerette volna személyesen meglátogatni őket, de mivel ez lehetetlen volt számára, levélben fordult hozzájuk.

A thessalonikai gyülekezethez intézett e levelében az apostol hálát ad Istennek azért az örömhírért, hogy a hitben annyira növekedtek:

„Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezve rólatok a mi imádságainkban. Szüntelenül emlegetve a ti hitetek munkáját, és a ti szeretetetek fáradozását, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát, az Isten előtt, a mi Atyánk előtt.” (I. Thess. 1:2–3)

A thessalonikaiak közül sokan megtértek „a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő Istennek szolgáljanak.” „Befogadván az igét sokféle szorongattatás között” és szívük betelt a „Szent Lélek örömével”. Az apostol kijelentette, hogy hűségük által az Úr követésében „példaképekké lettetek Maczedóniában és Akhájában minden hívőre nézve.” Ezen elismerő szavakat megérdemelték, mert miként az apostol írja: „nemcsak Maczedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenbe vetett hiteteknek”. (I. Thess. 1:5–8)

A thessalonikai hívők igazi misszionáriusok voltak. Szívük buzgóságban égett Üdvözítőjükért, aki megszabadította őket „amaz eljövendő haragtól”. Krisztus kegyelme által életükben csodálatos változás történt; Isten igéjét nagy erő kísérte, amikor hirdették a népnek, úgyhogy szíveket nyertek meg az igazság számára, és lelkekkel gazdagították a hívők táborát.

A thessalonikaiakhoz intézett első levelében Pál utalt a köztük végzett munkája módozataira. Írja, hogy nem csalás, vagy fondorlat által igyekezett a lelkeket megnyerni. „Hanem amiképpen az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangéliumot, akképpen szólunk; nem úgy, hogy embereknek tessünk, hanem az Istennek, aki megvizsgálja a mi szívünket. Mert sem hízelkedő beszéddel, amint tudjátok, sem tehetetlenség színében nem léptünk fel soha, Isten a bizonyság. Sem emberektől való dicsőítést nem keresünk, sem tőletek, sem másoktól, holott terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai. De szívélyesek valánk ti közöttetek, amiként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit, így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk.” (I. Thess. 2:4–8)

Majd így folytatja: „Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, akik hisztek; valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat, és kérve kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket”. (I. Thess. 2:10–12)

„Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), amely munkálkodik is ti bennetek, akik hisztek… Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (I. Thess. 2:13, 19–20)

Pál a thessalonikai hívőkhöz intézett első levelében a holtak valóságos állapotáról is igyekszik őket kioktatni. A halottakról úgy beszél, mint akik alusznak, azaz öntudatlan állapotban vannak: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt... Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből; és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (I. Thess. 4:13–14, 16–17)

A thessalonikaiak nagy örömmel fogadták azt a gondolatot, hogy amikor Krisztus újra eljön, az élő hűségeseket elváltoztatja, és magához veszi. Nagy gonddal óvták barátaik életét, nehogy meghaljanak, és így ne részesülhessenek abban az áldásban, amelyet az Úr eljövetelekor elnyerni reméltek. A halál azonban szeretteik közül egyiket a másik után ragadta el; bánkódva tekintettek tehát kedveseik arcára, utoljára, mert nem remélték, hogy őket valaha az eljövendő életben viszontláthatják.

Amikor azután felbontották és elolvasták Pál levelét, amely a halottak tényleges állapotáról ad felvilágosítást, az egész gyülekezet örült és megvigasztalódott. Hiszen Pál levele kimutatta előttük, hogy Krisztus eljövetelekor az élők sem látják meg előbb Jézust, mint azok, akik Jézusban elaludtak. Az alvók meghallják az arkangyal szózatát és az Úr riadóját, és akik a Krisztusban meghaltak, feltámadnak, még mielőtt az élők halhatatlanságot nyernének. „Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.”

Alig tudjuk elképzelni azt az örömet és reménységet, amit ez a biztosíték a fiatal thessalonikai gyülekezetnek nyújtott. Mindannyian hitték és értékelték Pálnak, mint evangéliumi atyjuknak levelét, és szívük viszonozta nagy szeretetét. Igaz, hogy már előbb is beszélt nekik ezekről a dolgokról, azonban abban az időben egyes tanok megértése, amelyek teljesen újnak és rendkívülinek tetszettek előttük, foglalták le őket. Nem csodálkozhatunk tehát, ha egyes pontok lényege nem vésődött be egész világosan emlékezetükbe. De mivel vágyakoztak az igazi világosság után, így Pálnak ez a levele újabb reménységet és erőt adott nekik, és egyúttal növelte is Krisztusba vetett hitüket. Mélyebb szeretetre indította az iránt, aki halála által életet és halhatatlanságot szerzett az emberiségnek.

Így tehát nagy örömükre szolgált az a tudat, hogy hívő barátaik feltámadnak a sírból, hogy örökké éljenek Isten országában. A halottak sírhelyét takaró sötétség immár eloszlott. Új fény áradt a keresztény hitre. Krisztus élete, halála és feltámadása újabb dicsőséget tárt fel.

„Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt” – írta Pál. A levélnek ezt a részét sokan úgy magyarázzák, mintha Krisztus a halottakat magával hozná a mennyből. Pál ellenben úgy értette, hogy miként Krisztus is feltámadt halottaiból, az Úr az elaludt szenteket is előhívja sírjaikból és magával viszi fel a mennybe. Mily csodálatos vigasz! Mily dicső reménység! És nem csupán a thessalonikai gyülekezet részére, hanem minden idők minden kereszténye számára.

Mialatt Pál Thessalonikában munkálkodott, az idők jeleire vonatkozó tárgykört alaposan kifejtette. Részletesen kimutatta, hogy milyen események előzik meg az Emberfia megjelenését az egek felhőiben. Ezért nem tartotta szükségesnek, hogy erről bővebben írjon nekik. Ellenben kifejezetten utalt előbbi tanításaira: „Az időkről és időszakokról pedig atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek; mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint tolvaj éjjel. Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk.” (I. Thess. 5:1–3)

Ma is sokan élnek a földön, akik behunyják szemüket olyan jelek előtt, amelyeket Jézus adott az embereknek, hogy figyelmeztesse őket az újra-jövetele előtti időkre. Minden aggodalmukat elaltatják; közben pedig a végidők jelei gyorsan teljesednek és a világ rohamosan közeledik ahhoz az időponthoz, amikor az Emberfia megjelenik az égnek felhőiben. Pál arra tanít, hogy nagy bűn közönyösen viselkedni azon jelekkel szemben, amelyek megelőzik Krisztus visszajövetelét. Aki ezt a mulasztást elköveti, azt az éjszaka és a sötétség gyermekének nevezi. A buzgókat és ébereket ekképpen bátorítja: „De ti atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” (I. Thess. 5:4–6)

Az apostol ide vonatkozó tanításai korunk gyülekezetére is rendkívüli fontosságúak. Szükséges, hogy mindenkire, aki a közeledő vég előtt él Pál következő szavai rendkívül mélyen hassanak: „Mi azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe. Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Aki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele.” (I. Thess. 5:8–10)

Az éber keresztény egyszersmind munkálkodó keresztény. Amennyire tőle telik, buzgón igyekszik az evangélium terjesztésében közreműködni. Amilyen mértékben növekszik szeretete Megváltója iránt, ugyanolyan mértékben növekszik szeretete embertársai iránt is. Jóllehet súlyos kísértések törnek reá, miként Mesterére is, de nem engedi magát ezektől megtántorítani, vagy pedig lelki nyugalmától megfosztani. Tudja, hogy minden szomorúság, ha helyes lelkülettel fogadja, megtisztítja, nemesbíti és szorosabban Krisztushoz fűzi. Mindazok, akik részt vesznek Krisztus szenvedéseiben, részesülnek majd vigaszában és végül dicsőségében is.

„Kérünk továbbá titeket atyámfiai” – folytatja Pál ebben a thessalonikaiakhoz intézett levelében –, „hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. És az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek.” (I. Thess. 5:12–13)

A thessalonikai hívőket nagymértékben zavarták olyan emberek, akik fanatikus eszmékkel és tanokkal léptek fel közöttük. Némelyek „rendetlenek voltak és nem dolgoztak”. A gyülekezetet rendszeresen megszervezték; tisztviselőket választottak a prédikátorok és diakónusok személyében. Volt azonban néhány önfejű és rendetlenkedő tag, aki nem akart engedelmeskedni azoknak, akik felelős tisztséget viseltek a gyülekezetben. Nemcsak jogot formáltak saját véleményük nyilvánítására, hanem arra is, hogy nézeteiket nyíltan ráerőszakolják a gyülekezetre. Ezért irányította Pál a thessalonikabeliek figyelmét arra a tiszteletre és becsülésre, amely megilleti azokat, akikre a gyülekezet vezető tisztséget bízott.

Az apostolnak gondja volt arra, hogy a thessalonikai hívek Isten félelmében járjanak; ezért feltárta előttük annak szükséges voltát, hogy ezt mindennapi életükben bizonyítsák be. „Továbbá pedig kérünk titeket atyámfiai, és intünk az Úr Jézusban, aszerint, amint tőlünk tanultátok, mimódon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek; mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok… Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” (I. Thess. 4:1–3, 7)

Az apostol tudatában volt felelősségének azok lelki fejlődéséért, akiket az igazságra oktatott. Vágya az volt, hogy ismeretük növekedjék az egyedül igaz Istenben és az Ő küldöttében: Jézus Krisztusban. Gyakran, midőn Jézust szerető férfiak és nők csoportja gyűlt köréje, letérdelt velük és imában kérte Istent, hogy oktassa ki őket, miként maradhatnak Vele élő összeköttetésben. Gyakran tanácskozott is velük, hogy melyik út volna a legeredményesebb az evangélium terjesztésére. Sokszor pedig, amikor távol volt tőlük, Istenhez könyörgött érettük, hogy óvja meg őket minden bajtól, és legyen segítségükre, hogy tevékeny misszionáriusokká váljanak.

Az őszinte megtérés legfőbb bizonyítéka: Isten és emberek iránti szeretet. Aki Jézust elfogadta Üdvözítőjének, az mélységes és őszinte szeretetet érez mindazok iránt, akik vele egy hitet vallanak. Így történt ez a thessalonikai hívőknél is. Az apostol írja: „Az atyafiúi szeretetről pedig nem is szükség írnom nektek; mert titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek. Sőt gyakoroljátok is azt minden atyafiak iránt, akik egész Maczedóniában vannak. Kérünk azonban titeket atyámfiai, hogy mindinkább gyarapodjatok. És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek, hogy a kívülvalók iránt tisztességesen viselkedjetek és semmi szükséget ne érezzetek.” (I. Thess. 4:9–12)

„Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben, amilyenek vagyunk mi is ti irántatok. Hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szemeivel egyetemben.” (I. Thess. 3:12–13)

„Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt. Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen; hanem mindenkor jóra törekedjetek, úgy egymás iránt, mint mindenki iránt. Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (I. Thess. 5:14–18)

Az apostol figyelmeztette a thessalonikaiakat, hogy ne vessék meg a jövendőmondás adományát; a legnagyobb óvatosságot ajánlotta, amellyel az igazat a hamistól megkülönböztessék. „A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne vessétek. Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!” Kérte, hogy kerüljenek minden gonosz látszatot. Végül is azzal az imával fejezte be levelét, hogy Isten mindenestől szentelje meg őket, hogy „mind lelketek, mint testetek feddhetetlenül megőriztessék a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére”. „Hű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt.” (I. Thess. 5:19–21, 23–24)

Az apostolnak a thessalonikaiakhoz írott első levelében Krisztus visszajöveteléről szóló tanítása teljesen összhangban állt előbbi oktatásaival. Mindazáltal néhányan félreértették szavait, amennyiben állításuk szerint Pál azt a reménységét fejezte ki, hogy még ő maga megéri az Üdvözítő visszajövetelét. Ez a hit arra szolgált, hogy növelje lelkesedésüket és izgalmukat. Akik azelőtt hanyagok voltak kötelességeik és felelősségeik teljesítésében, most annál nagyobb kitartással igyekeztek téves nézeteiket másokra ráerőszakolni.

Pál tehát második levelében igyekezett tanításainak ezt a hamis értelmezését helyreigazítani és igazi álláspontját megvilágítani. Ismételten kifejezte őszinteségükbe vetett bizalmát. Háláját tolmácsolta, hogy hitük erős; hogy oly nagy szeretettel viseltetnek egymás és Mesterük műve iránt. Közölte velük azt is, hogy nagy türelmük és állhatatosságuk a hitben, lehetővé tette, hogy minden üldözésnek és kísértésnek oly bátran ellenálltak, amit például állított más gyülekezetek elé. Most azután figyelmüket ráirányította Krisztus visszajövetelének időpontjára, és utalt arra, hogy Isten népe akkor majd megpihen minden gondjától és nehézségeitől.

„...Mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, amelyeket szenvedtek. ...Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának; akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától és az Ő hatalmának dicsőségétől... Mivégből imádkozunk is mindenkor ti érettetek, hogy a mi Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra, és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti is ő benne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből.” (II. Thess. 1:4, 7–9, 11–12)

Krisztus eljövetele előtt azonban a vallási életben fontos, a próféták által előre megjövendölt fejlemények mennek végbe. Az apostol figyelmezteti őket: „Ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jő az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek, vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (II. Thess. 2:2–4)

Az apostol kéri őket, hogy szavait ne magyarázzák félre. Ne tanítsák azt, hogy ő külön kinyilatkoztatás által figyelmeztette a thessalonikaiakat Krisztus azonnali visszajövetelére. Az ilyen állítás alkalmas arra, hogy hitbeli zavart idézzen elő, mert a csalódás igen gyakran teljes hitetlenségre vezet. Pál azért intette a testvéreket, hogy az ilyen üzenetet ne fogadják úgy, mintha tőle származna. Határozottan megállapítja, hogy előbb egy lelki hatalom – melyet Dániel próféta oly világosan leír – lép fel, és az Isten népe ellen folytat harcot. Amíg ez a hatalom romlást hozó, istenkáromló munkáját ki nem fejtette, a gyülekezet hiába várja Urának eljövetelét. „Nem emlékeztek-é, hogy megmondottam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék?” – kérdezte tőlük Pál.

Rettenetes kísértések jönnek Isten igaz gyülekezetére. Már abban az időben, amikor az apostol levelét írta, kezdett működni „a törvényszegés titkos bűne”. A további fejleményeket, melyeket még a jövő rejt, így írja le: „akinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek.” (II. Thess. 2:7, 9)

Különösen ünnepélyesen hangzik az apostol kijelentése azokról, akik nem akarják befogadni „az igazság szeretetét”. Azokról, akik az igazság üzenetét tudatosan elvetik, ezt hirdeti: „Ezért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy hegyjenek a hazugságnak, hogy kárhoztassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” (II. Thess. 2:11) Az emberek nem mellőzhetik büntetlenül a figyelmeztetéseket, amelyeket Isten kegyelemből küld nekik. Akik állhatatosan elzárkóznak ezen figyelmeztetések elől, azoktól Isten elvonja Lelkét, és átengedni őket a csalásnak, amelyet annyira kedvelnek.

Így írta le tehát Pál a gonosz hatalom ádáz munkálkodását, amely Krisztus eljövetele előtt a sötétség és üldöztetés hosszú évszázadain át folytatódik. A thessalonikai hívők mielőbbi szabadulást reméltek; most azonban intette őket az apostol, hogy bátran és Isten félelmében végezzék a rájuk váró munkát. Felszólította őket, hogy ne hanyagolják el kötelességeik teljesítését tétlen várakozásban. Az azonnali szabadulás izzó vágyakozását a mindennapi élet állandó lekötöttsége és az ellenállás, amelybe ütköznek, csak annál fájdalmasabbá teszi. Pál ezért felhívta őket, hogy a hitben állhatatosak legyenek.

„Miért is atyámfiai legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok. Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, aki szeretett minket és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg. Vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden tudományban és jó cselekedetben… De hű az Úr, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól. Bízunk is az Úrban reátok nézve, hogy megteszitek és meg is fogjátok tenni azokat, amiket parancsolunk. Az Úr pedig igazgassa a ti szíveteket az Isten iránt való szeretetre, és Krisztus iránt való állhatatosságra.” (II. Thess. 2:15–17; 3:3–5)

A hívők Istentől kapták feladatukat. Hűségesen kitartva az igazságban, közöljék másokkal is azt a világosságot, amelyet nyertek. Az apostol intette őket, hogy a jó cselekedetekben meg ne restüljenek. Utalt saját szorgalmára földi dolgaiban, mialatt fáradhatatlanul munkálkodott Krisztus ügyéért. Megfeddte azokat, akik rest és céltalan semmittevésnek adták át magukat és elrendelte, hogy „csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék”. Kötelességévé tette azonkívül a gyülekezetnek, hogy zárja ki mindazokat a közösségből, akik állandóan fitymálják az Isten szolgái által adott utasításokat. De hozzáfűzte: „Azonban ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek mint atyafit.” (II. Thes. 3:15)

Pál ezt a levelét is azzal a könyörgéssel fejezte be, hogy az élet nehézségei és kísértései közepette Isten békéje és az Úr Jézus Krisztus kegyelme vigasztalja és bátorítsa őket.