Az apostolok napjaiban a hívőket komolyság és lelkesedés jellemezte. Olyan fáradhatatlan buzgalommal munkálkodtak Mesterükért, hogy országának drága evangéliuma minden ellenállás ellenére, aránylag rövid idő alatt a föld minden lakott részében elterjedt. Jézus követőinek buzgalmát az ihletett írásokban feljegyezték számunkra, és minden idők hívőinek bátorítására. Az efézusi gyülekezetről, amelyet az Úr Jézus szimbólum gyanánt felhasznált, hogy az apostoli korszak keresztény egyházát szemléltesse, ezt mondta a hű és igaz tanúbizonyság:

„Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket. És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el.” (Jel. 2:3)

Az efézusi gyülekezetet kezdetben gyermeki egyszerűség és buzgó kegyesség jellemezte. A hívők komolyan igyekeztek Isten minden igéjének engedelmeskedni, és életükben bensőséges, őszinte szeretet nyilvánult meg Krisztus iránt. Mivel az Üdvözítő állandóan szívükben élt, örömmel teljesítették Isten akaratát. Megváltójuk iránti szeretettől késztetve, életük legmagasztosabb céljának tartották, hogy lelkeket nyerjenek meg számára. Nem volt szándékukban, hogy Krisztus értékes kegyelmi kincseit csupán maguknak halmozzák fel. Elhivatásuk fontosságát átérezték, lelkükben égett üzenetük: „A földön békesség és az emberekhez jóakarat!” Izzott bennük a vágy, hogy elvigyék a megváltás örömhírét a föld legtávolibb részeibe is. A világ pedig felismerte, hogy Jézussal voltak. Bizonyságul szolgáltak, hogy mint bűnbánó, kegyelmet nyert bűnösök, mint megtisztított és megszentelt emberek közösségben élnek Istennel Fia által.

Az egyház tagjai gondolatban és cselekedetben egyek voltak. A Krisztus iránti szeretet alkotta azt az aranyláncot, amely összekötötte őket. Igyekeztek az Urat minél tökéletesebben megismerni, és életükben Krisztus öröme és békéje nyilvánult meg. Látogatták az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban; tartózkodtak a világ szennyétől, mert jól tudták, hogy ennek elmulasztása ellenkezne hitvallomásukkal, és Üdvözítőjük megtagadását jelentené.

A mű minden városban előrehaladt. Lelkek tértek meg, akik szintén kötelességüknek tartották, hogy közöljék másokkal a már elnyert, a felbecsülhetetlen értékű kincset. Nem nyughattak addig, míg a világosság, amely elméjüket megvilágította, másoknak is fényt nem árasztott. Hitetlenek tömegei ismerték meg a keresztény reménységének alapzatait. Isten Lelkének befolyására személyes, bensőséges felhívások jutottak a tévelygőkhöz, az elesettekhez, sőt az igazság állítólagos hitvallóihoz is, akik azonban jobban szerették a világ gyönyöreit, mint az Örökkévalót.

Idővel azonban lanyhult a hívők buzgalma, és az egymás iránti szeretet is mindjobban csökkent. Elhidegülés volt tapasztalható az egyházban. Egyesek elfeledkeztek arról, hogy milyen csodálatos körülmények között fogadták el az igazságot. Lassan-lassan kidőltek a régi zászlóvivők. Az ifjabb munkások közül sokan, akik hivatva lettek volna megosztani az úttörők terheit, miáltal bölcs vezetőkké fejlődhettek volna, ráuntak a gyakran megismételt igazságokra. Igyekezetükben, hogy valami újat, meglepőt hozzanak, megkíséreltek új tantételeket bevezetni, amelyek ugyan a kedélyekre jobban hatottak, de nem egyeztek az evangélium alapelveivel. Önhittségükben és lelki vakságukban nem látták, hogy ezek az okoskodások sokakat megingatnak, a múlt tapasztalatainak ellentmondanak, így zűrzavart és hitetlenséget szülnek.

A hamis tanok megvitatása, kényszerítése véleménykülönbségeket eredményezett, és sokak tekintetét elvonta Jézusról, hitük megkezdőjéről és bevégzőjéről. A jelentéktelen pontok megvitatása, valamint az elmélkedés emberi képzelet szülte kellemes mesék felett, sok időt vett igénybe, amelyet az evangélium hirdetésére kellett volna fordítani. Tömegek, amelyeket az igazság meggyőzött és megtérített volna, nem hallhatták az üdvüzenetet. A kegyes élet gyorsan tovatűnt, mindinkább Sátán nyert hatalmat azok fölött, akik állították, hogy Krisztus követői.

Az egyház történelmének válságos időpontjában történt János száműzetése. Az egyháznak sohasem volt nagyobb szüksége János tanítására, mint éppen most. Csaknem valamennyi munkatársa időközben az evangélium szolgálatában mártírhalált szenvedett. A többi híveket is erősen üldözték. Minden arra vallott, hogy már nincs messze az a nap, amelyen Krisztus gyülekezetének ellenségei fognak felette diadalmaskodni.

Az Úrnak keze azonban a háttérben is láthatatlanul működött. Isten gondviselése megengedte, hogy Jánost odavigyék, ahol Krisztus csodálatosan kinyilatkoztathatta Önmagát előtte, és látomásokat adhatott az isteni igazságról, a gyülekezetek megvilágosítására.

Az igazság ellenségei, János számkivetése által remélték, hogy örökre elnémítják Isten hűséges tanúját; de éppen Patmos szigetén kapott ez a tanítvány olyan üzeneteket, amelyek hivatva voltak a gyülekezeteket erősíteni és bátorítani az idők végezetéig. Akik száműzték Jánost, noha mindvégig felelősséggel tartoznak cselekedetükért, mindazáltal Isten eszközei voltak, hogy valóra váltsák a menny határozatát. Éppen az az igyekezetük, hogy a világosságot kioltsák, emelte fényét, tette mindjobban láthatóvá az igazságot.

Szombatnapon történt, midőn a dicsőség Ura megjelent a száműzött apostolnak. János a szombatot Patmos szigetén is épp olyan szentül ünnepelte, mint amikor Júdea városaiban és falvaiban prédikált a népnek. Igényt tartott a maga számára is azokra a csodálatos áldásokra, amelyeket Isten ezen a napon áraszt népére. Jelentése így szól: „Lélekben valék ott az Úrnak napján és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitát, amely ezt mondja vala: Én vagyok az Alfa és Omega, az Első és az Utolsó... Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszéle; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához.” (Jel. 1:10–13)

A szeretett tanítvány különösen gazdag kegyelemben részesült. Látta Mesterét Getsemánéban, midőn lelki gyötrelmeiben vért izzadott, és „nem emberi volt ábrázatja és alakja sem ember fiaié volt” (Ésa. 52:14). Azután látta a római katonák kezei között, avult bíborpalástban és töviskoronával. Végül látta Őt a Golgotán, a kereszten, miközben kegyetlenül gúnyolták és szidták. Íme, János apostol ismét láthatja Urát. De most milyen más a megjelenése, a külseje! Nem a fájdalmak férfia többé, akit emberek megvetnek és megaláznak. Látja Őt mennyei fényű ruhájába öltözötten. „Az ő feje pedig és a haja fehér, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng. És a lábai hasonlók valának az izzó érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg.” (Jel. 1:14–15) Hangja hasonlít sok vizek zúgásához. Orcája fénylik, mint a nap. Kezében hét csillagot tart, és szájából kétélű éles kard jő ki; szava: hatalmának jelképe. Patmos szigete ragyog a feltámadott Üdvözítő dicsőségétől.

„Mikor pedig látám őt” – írja János, – „leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj!” (Jel. 1:17)

János erőt nyert, hogy megdicsőült Urának színét elviselhesse. Azután ámuló szemei előtt feltárult a menny dicsősége. Láthatta Isten trónját. Az Örökkévaló megengedte neki, hogy láthatta minden földi küzdelmen túl, a megváltottak fehérruhás tömegét. Hallhatta a menny angyalainak dicsénekét és azok diadalénekét, akik győzedelmeskedtek a Bárány vére és bizonyságtételük szava által. A kinyilatkoztatásban, amelyben részesült, szemlélhette Isten népének megrázó tapasztalatait, a jövő megrendítő eseményeit. Láthatta a gyülekezet jövendő sorsát egészen az idők végezetéig. Számokban és jelképekben kifejezett nagy fontosságú eseményeket látott János azért, hogy megörökítse. Ezek által kortársai, sőt később, az elkövetkező korszakokban Isten gyermekei érthető felvilágosításokat kapnak a reájuk váró veszélyekről és küzdelmekről.

Ezt a kinyilatkoztatást az egyház okulására és vigasztalására, az egész keresztény korszakra nyerte. Mégis vallástanítók állították, hogy bepecsételt könyv, titkai megfejthetetlenek. Ezért sokan utasították vissza ezt a prófétikus könyvet, sem időt, sem fáradságot nem vettek, hogy titkaiba hatoljanak. Isten azonban nem akarja, hogy népe is így tekintse ezt a könyvet. Ez a könyv: „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniök hamar.” Az Úr mondja: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják a prófétálásnak beszédeit és megtartják azokat, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van.” „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogyha valaki ezekhez hozzátesz, a könyvben megírt csapásokat veti Isten arra. És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök.” (Jel. 1:1, 3; 22:18–20)

A Jelenések könyve Isten mélységes dolgait tárja elénk. Már elnevezése: „A Jelenések” – ellentmond ama állításnak, hogy ez a Szentlélek sugallatára írott könyv, bepecsételt könyv. „Kijelentés” csak azt jelentheti, hogy Isten kijelent dolgokat. Az Úr maga jelentette ki szolgájának e könyvben foglalt titkait, és azt akarja, hogy minden kutató előtt tanulmányozásra nyitva álljon. Igazságai éppúgy szólnak azoknak, akik az utolsó napokban, tehát az idők végén élnek, mint azoknak, akik János idejében éltek. A vázolt jelenetek zöme már a múlté, viszont mások éppen a jelenre vonatkoznak. Vannak azonban még események, amelyek a jövőben, a sötétség hatalmai és a menny Fejedelme közötti küzdelem befejezésekor mennek végbe. Végül a próféciák előrevetítik a megváltottak ujjongó örömét, diadalénekét a megújított földön.

Senki se higgye, hogy mert nem tudja azonnal megfejteni a „jelenések” minden jelképét, hiábavaló dolog e könyvben kutatnia és azon fáradoznia, hogy az abban foglalt igazságokról felvilágosítást nyerjen. Aki Jánosnak ezeket a titkokat kijelentette, ízelítőt fog adni az igazság szorgalmas kutatójának is, a menny örömeiből. Mindazok, akik kitárják szívüket az igazság előtt, megérthetik e könyv tanításait; elnyerik azt az áldást, amelyet Isten ígért azoknak, „akik hallják a jövendölés szavát és megtartják, ami abban megíratott”.

A „jelenések” a Biblia valamennyi könyvének koronája, befejezője. Dániel próféta könyvét is kiegészíti, illetve bevégzi. Az egyik könyv jövendölés, a másik kinyilatkoztatás, kijelentés. Az bepecsételt könyv nem a Jelenések könyve, hanem Dániel jövendölésének az a része, amely az utolsó napokra vonatkozik. Az angyal parancsa így hangzott: „Te pedig Dániel zárd be e beszédeket, és pecsételd be e könyvet a végső időig.” (Dn. 12:4)

Krisztus parancsolta az apostolnak, hogy írja meg mindazt, amit kinyilatkoztat előtte. „Amit látsz, írd meg könyvben” – szólt – „és küldd el a hét gyülekezetnek, mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában… Én vagyok az Élő; pedig halott valék és ímé élek örökkön örökké... Írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek; a hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala; és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet.” (Jel. 1:11, 18–20)

A hét gyülekezet nevének jelentősége jelképes. Jellemzi a keresztény korszak különböző szakaszaiban az egyház állapotát. A hetes szám teljességet jelent; szimbolizálja, hogy az üzenet az idők végéig tart. A felsorolt jelképek pedig a gyülekezet belső állapotát szemléltetik a világtörténelem különböző korszakaiban.

Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri gyermekei valóságos állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket, odaadásukat. Noha Jézus főpap és közbenjáró a mennyei szentélyben, János mégis úgy látja Őt, mint aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e, vagy alszik ki valamelyik őrálló fáklyája? Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák, lobogó lángjuk csakhamar lankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az őrizője, a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó kegyelme az élet és világosság forrása.

Krisztust úgy is szemléljük, mint aki kezében tartja a hét csillagot. Ez biztosíték számunkra, hogy az a gyülekezet, amely kötelességét teljesíti, nem pusztulhat el; azt a csillagot, amelyet a Mindenható védelmez, Krisztus kezéből senki sem ragadhatja ki.

„Ezeket mondja az, aki az ő jobbkezében tartja a hét csillagot.” (Jel. 2:1) E szavak a gyülekezet tanítóinak szólnak, azoknak, akikre Isten súlyos felelősségeket bízott. Azok a jótékony befolyások, amelyekben a gyülekezetnek bővölködnie kell, kapcsolatosak Isten szolgáival, akiknek Krisztus szeretetét kell kinyilvánítaniuk. A menny csillagait Ő kormányozza. Ő adja fényüket, Ő vezeti és irányítja útjukat. Ha nem tenné, lehullanának. Áll ez Isten szolgáira is. Csupán eszközök kezében, minden jótettüket ereje műveli. Világossága általuk fénylik. Erősségük az Üdvözítő. Ha feltekintenek hozzá, miként Ő is feltekintett Atyjára, képesek lesznek munkáját végezni. Ha Istenre bízzák magukat, világosságát árasztja rájuk, hogy a világra sugározzák.

Már az ősegyház napjaiban megkezdte romboló munkáját a törvényszegés titkos bűne, amelyről Pál apostol jövendölt. És midőn álnok tanítók, akiktől már Péter óvta a hívőket, tévtanaikkal felléptek, sokan áldozatául estek csalárd tanaiknak. Mások tétováztak a próbák alatt, kísértésbe estek, hogy a hittől elszakadjanak. Abban az időben, amikor János a Jelenéseket kapta, már sokakban kihűlt az első szeretet az evangéliumi igazságok iránt. Isten azonban nagy irgalmasságában nem hagyta a gyülekezetet hitehagyott állapotában. Végtelenül gyöngéd üzenetében nyilvánította ki szeretetét iránta, valamint óhaját, hogy határozottan munkálkodjék az örökkévalóságért. Így intette az egyházat: „Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg és az előbbi cselekedeteket cselekedd.” (Jel. 2:5)

A gyülekezet fogyatékos volt, rászolgált a szigorú rendreutasításokra és feddésekre. János tehát sugallatot kapott, hogy intő-, óvó- és kérő üzeneteket közvetítsen azok számára, akik üdvreménységüket kockáztatják azáltal, hogy az evangélium alapelveit szem elől tévesztik. Azonban a feddő szavak, amelyeket Isten szükségesnek tart, mindenkor gyöngéd szeretetet sugároznak, a béke ígéretét valamennyi bűnbánó számára. Így szól az Úr: „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő én velem.” (Jel. 3:20)

Azok részére, akik a küzdelmekben kitartanak, megőrzik Istenbe vetett hitüket, a próféta dicséretet és ígéretet kapott: „Tudom a te dolgaidat (Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet… Mivel megtartottad az én béketörésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld lakosait.” A hívőket Jézus megintette: „Vigyázz és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak… Ímé eljövök hamar, tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.” (Jel. 3:8, 10, 2, 11)

Aki „atyátokfia és társatok a szenvedésben” – általa jelentette ki Isten egyházának, mit kell majd szenvednie érette. A sötétség és babona hosszú évszázadain végigtekintve, a száműzött agg látta azokat a tömegeket, embermilliókat, akik mártírhalált szenvednek az igazságért. De azt is látta, hogy Ő, aki megvédelmezte egykor első bizonyságtevőit, nem hagyja el hű követőit az üldözések hosszú évszázadain át, az idők végezetéig. „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell:” – jelentette ki az Úr – „ímé a Sátán egynehányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok és lesz... nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.” (Jel. 2:10)

János hallotta azután azokat az ígéreteket, amelyek a hűségeseknek szólnak, akik küzdöttek a gonosz ellen: „A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van… Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt… Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel. 2:7; 3:5, 21)

János látta Isten irgalmát, gyöngédségét és szeretetét, párosulva szentségével, igazságosságával és hatalmával. Látta, hogyan találták meg benne Atyjukat a bűnösök, kik bűneik miatt féltek tőle. A nagy küzdelem tetőpontján túl, látta Sionon „azokat, akik diadalmasok, ...állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái, és éneklik vala Mózesnek... és a Báránynak énekét”. (Jel. 15:2–3)

János a Megváltót úgy látja, mint „a Júda nemzetségéből való oroszlánt”, és mint „egy Bárányt, mintegy megölettet” (Jel. 5:5; 13:8) Ezek a szimbólumok jelképei a mindenható hatalom és az önfeláldozó szeretet egyesülésének. A júdabeli oroszlán, aki olyan rettenetes a kegyelmét megvetők számára, engedelmes és hűséges híveinek Isten báránya. A tűzoszlop, amely Isten törvénye áthágóinak Isten haragja félelmetességéről beszél, a világosság, irgalom és szabadítás jelképe azok számára, akik parancsolatait megtartották. Isten karja, amely elég erős, hogy a lázadókat szétzúzza, elég erős arra is, hogy a hűségeseket megszabadítsa. Akik hűek, valamennyien megmenekülnek. „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt. 24:31)

Isten gyermekei, a világ millióihoz arányítva mindenkor csak kicsiny nyáj. Ha azonban helytállnak az igazságért, ahogy szent igéjében kinyilatkoztatta, Isten lesz mentsváruk. A Mindenható széles pajzsa alatt meghúzódnak. Isten mindenkor a többség! Ésmajd ha egyszer, az utolsó trombitaszó áthatol a halottak börtönén, az igazak pedig örömujjongva, győztesen jönnek elő és kiáltják: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?”, akkor Isten gyermekei Istennel, Krisztussal, az angyalokkal és minden idők állhatatos és hűséges híveivel egyesülve, bizonnyal többségben lesznek. (I. Kor. 15: 55)

Krisztus őszinte tanítványai követik Őt, súlyos küzdelmeken át, kitartanak mellette önmegtagadás és keserű csalódások ellenére is. Mindez azonban megismerteti velük a bűn utálatosságát, nyomorúságát, és undorral fordulnak el attól. Mint Krisztus szenvedéseinek részestársai hivatottak, hogy dicsőségében is osztozzanak. Szent látomásban látta a próféta Isten maradék gyülekezetének végső győzelmét:

„És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmaskodnak,... az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Isten hárfái, és éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te utald, óh szentek Királya!” (Jel. 15:2–3)

„És látám, és ímé egy Bárány áll vala Sion hegyén és ő vele száznegyvennégy ezeren, akiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve.” (Jel. 14:1) E világon Istennek szentelték eszüket, értelmüket. Szívükkel és lelkükkel szolgálták Őt, nevét most tehát „homlokukra” írhatja. „És országolnak örökkön örökké.” (Jel. 22:5) Nem úgy járnak-kelnek, mint akik könyörögnek helyükért. Azok közé tartoznak, akikhez Krisztus így szól: „Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!” Mint gyermekeit üdvözli őket: „Menjetek be uratok örömébe!” (Mt. 25:34, 21)

„Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül.” (Jel. 14:4) Látomásában látja őket a próféta. Sion hegyén állnak, szent szolgálatra felövezve és fehér gyolcsba öltözve. „A fehér gyolcs: a szentek igazságos cselekedetei.” (Jel. 19:8) De mindazoknak, akik követik a Bárányt a mennyben, előbb a földön kellett, hogy kövessék; nem kedvetlenül, bosszankodva, hanem bizalommal telve, készséges, szeretetteljes engedelmességgel, miként a nyáj követi pásztorát.

„És hallám hárfásoknak szavát, akik az ő hárfájukkal hárfáznak vala. És énekelnek vala, mintegy új éneket a királyiszék előtt... és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről... És az ő szájukban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel. 14:2–5)

„És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony… És annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz. És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja és a kapukon tizenkét angyal és felírott nevek, amelyek az Izrael fiai tizenkét törzsének nevei… A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből való; és a város utcája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg. És templomot nem láttam abban; mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány”. (Jel. 21:2, 11–12, 21–22)

„És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak neki; és látják az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket.” (Jel. 22: 3–5)

„És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jövén ki. Az ő utcájának közepén, és a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók… Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és bemehessenek a kapukon a városba.” (Jel. 22:1–2, 14)

„És hallék nagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből:

Ímé, az Isten sátora az emberekkel; És velök lakozik, És azok az ő népei lesznek, És maga az Isten lesz velük, az Ő Istenük.” (Jel. 21:3)