Pál a korinthusi gyülekezethez intézett első levelét efézusi tartózkodásának végső szakában írta. Egyetlen gyülekezet iránt sem viseltetetett nagyobb érdeklődéssel, s nem munkálkodott fáradhatatlanabbul, mint a korinthusi hívőkért. Másfél évig tevékenykedett közöttük; a megfeszített és feltámadt Üdvözítőt, mint üdvösségük egyetlen kőszikláját állította eléjük; felhívta őket, hogy bizalommal adják át magukat kegyelme átformáló hatalmának. A megtérőket a gyülekezetbe való felvétel előtt alaposan kioktatta a hívő keresztény kiváltságairól és kötelességeiről. Azután pedig komolyan igyekezett segítségükre lenni, hogy hitvallomásukhoz hűek maradhassanak.

Pál világosan látta azt a küzdelmet, amelyet minden léleknek meg kell vívnia a gonosz hatalmakkal; hiszen állandóan arra törekszik a gonosz, hogy a hívőt megtévessze és behálózza. Pál tehát lankadatlanul buzgólkodott, hogy az újonnan megtérteket erősítse, és megalapozza a hitben. Kérte őket, hogy teljesen adják át magukat Istennek, mivel tudta, hogy ha a hívő ezt az átadást elmulasztja, nem szabadult meg a bűntől. Természetes vágyai és szenvedélyei felülkerekednek, és kísértések zavarják lelkiismeretét.

Az átadásnak teljesnek kell lennie. Minden gyenge, kétkedő, küszködő lélek, ha teljesen átadja magát az Úrnak, olyan erőkkel kerül közvetlen kapcsolatba, amelyek diadalra viszik. A menny közelebb jön hozzá; a kísértés és az ínség bármely pillanatában támogatást és segítséget kap az irgalom angyalaitól.

A korinthusi gyülekezet tagjait a bálványimádás és érzékiség legcsábítóbb formái környékezték. Amíg Pál közöttük időzött, ezek a benyomások csak csekély hatással voltak rájuk. Pál erős hite, bensőséges imái és komoly tanításai, de mindenekfelett istenfélő életmódja volt segítségükre, hogy önmagukat megtagadják Krisztusért – a bűn kétes élvezetet nyújtó örömei helyett.

Ellenben Pál apostol eltávozása után kedvezőtlenül alakultak a körülmények. Az ellenség által elhintett konkoly növekedett a búza között, és rövid idő alatt gonosz gyümölcsöket érlelt. Ez volt a korinthusi gyülekezet nehéz próbaideje. Pál nem volt már közöttük, hogy élessze buzgalmukat és fáradozásaikat, hogy Istennel összhangban éljenek. Így lassanként igen sokan gondtalanokká és közömbösökké váltak, miáltal vágyaik és természetes hajlamaik ismét úrrá lettek fölöttük. Miután Pál már nem tartózkodott közöttük – aki oly gyakran buzdította őket, hogy törekedjenek a tiszta erkölcs és életszentség magasztos színvonalára –, sokan visszaestek a pogányság lealjasító bűneibe és rossz szokásaiba, amelyeket pedig megtérésükkor elhagytak.

Pál egész röviden írt a gyülekezetnek és felhívta, hogy „semmi dolgotok ne legyen” az olyan tagokkal, akik megátalkodtak a bűnben. A hívők közül sokan azonban egészen másként értelmezték az apostol szavait; nevetségessé tették és mentegetőztek, amiért tanításait nem vették figyelembe.

Ezután Pál levelet kapott a gyülekezettől, amelyben tanácsát kérték különböző ügyekre vonatkozólag. Ez a levél azonban mit sem árult el a köztük terjengő súlyos bűnökről; ellenben az apostol a Szentlélek által azt a határozott benyomást nyerte, hogy a gyülekezet igazi lelkiállapotát eltitkolják előtte. A levél csupán kísérlet arra, hogy nyilatkozatot csikarjanak ki tőle, amelyet azután a levélírók saját céljaikra használhatnak fel.

Ebben az időtájban érkeztek Efézusba a jó hírnévnek örvendő, Kloé nevű korinthusi keresztény családnak tagjai. Pál kikérdezte őket az ottani viszonyokról és megtudta, hogy a gyülekezetben civódások vannak, amelyek szakadást idéztek elő. Apollós korinthusi látogatásakor a már uralkodó viszálykodások fokozódtak. Áltanítók rávették egyik-másik gyülekezeti tagot, hogy Pál tanait megvessék. Az evangélium tanításait és rendeleteit elferdítették. A gőg, bálványimádás és érzékiség állandóan fokozódott azok között, akik egykor a keresztényi életmódért szorgosan buzgólkodtak.

Amikor Pál előtt feltárták a gyülekezet állapotát, szomorúan látta, hogy a hírek felülmúlják legszörnyűbb aggodalmait. Mindazáltal nem akart azzal a gondolattal foglalkozni, hogy munkája hiábavaló volt. „Szíve aggodalmában”, „sok könnyhullatás közt” Istenhez fordult tanácsért. Szeretett volna azonnal Korinthusba menni, ha ezt tartotta volna a legjobb megoldásnak. Azonban tudta, hogy a hívők a jelenlegi állapotukban semmi hasznát sem látnák személyes ottlétének. Ezért elküldte Titust, hogy későbbi látogatásának újtát előkészítse. Az apostol azután visszafojtotta személyes érzelmeit, amelyeket benne azok magatartása keltett, akik ilyen rendkívüli romlott életmódot folytattak; s minden bizalmát Istenbe vetve, egyik legtartalmasabb, legtanulságosabb és leghatásosabb levelét intézte a korinthusi gyülekezethez.

Rendkívül világosan megfelelt a gyülekezet által felvetett különböző kérdésre, és olyan általános alapelveket fektetett le, amelyeket, ha követnek, feltétlenül magasabb lelki színvonalat érhetnek el. Veszélyben forogtak; Pálnak elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy ebben a döntő időpontban esetleg nem sikerülne befolyását érvényesíteni. Hűségesen figyelmeztette őket a fenyegető veszélyekre, és megfeddte bűneiket. Ismételten Krisztushoz utasította őket, és megkísérelte újból, hogy korábbi buzgó odaadásukat felélessze.

Az apostol a korinthusi hívők iránti nagy szeretetét szívélyes köszöntéssel fejezte ki. Hivatkozott akkori tapasztalataikra, amikor elhagyták a bálványok imádását és odaszentelték magukat az igaz Isten szolgálatára. Emlékeztette őket a Szentlélek adományaira, amelyeket elnyertek, és rámutatott arra a magasztos kiváltságukra, hogy állandóan fejlődhetnek a keresztényi életben, egészen a tökéletességig. Így írt: „Mivelhogy mindenekben meggazdagodtatok ő benne, minden beszédben és minden ismeretben. Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel; úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.” (I. Kor. 1:5–8)

Ezután Pál nyíltan beszél arról a viszálykodásról, amely a korinthusi gyülekezetben fellobbant és kéri a tagokat, hogy hagyjanak fel azzal. „Kérlek azonban titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon véleményben.” (I. Kor. 1:10)

Az apostol nem titkolta, hogy ki által értesült a tagok közötti viszálykodásról: „Mert megtudtam felőletek atyámfiai, a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.” (I. Kor. 1:11)

Pál apostolt Isten Lelke vezette. Azokat az igazságokat, amelyeket tanított, „kinyilatkoztatás által” nyerte; mindazáltal az Úr nem nyilatkoztatta ki előtte mindenkor közvetlenül, népének állapotát. Ebben az esetben olyan lelkek vitték az ügyet az apostol elé, akiknek a korinthusi gyülekezet sorsa szívükön feküdt, és látták, hogy a gonosz miként lopódzott be oda. Pál pedig azon isteni kinyilatkoztatások alapján, amelyeket előzőleg nyert, képes volt megítélni a fejleményeket s azok lényegét. Eltekintve attól, hogy a jelen esetben az Úr nem adott Pálnak újabb kinyilatkoztatást, mégis azok, akik komolyan keresték a világosságot, úgy fogadták üzenetét, mint Krisztus Lelkének kijelentését. Az Úr megmutatta neki a nehézségeket és veszélyeket, amelyek a gyülekezetben támadhatnak, és amikor ezek a bajok mutatkoztak, az apostol felismerte jelentőségüket. Arra volt hivatva, hogy a gyülekezetet védelmezze. A lelkekre úgy kellett vigyáznia, mint akinek Isten előtt számot kell adnia róluk. Így tehát természetesen hitelt adott a törvényszegéseikről és versengéseikről szóló híreknek. Dorgálása azonban, amellyel megintette őket, éppoly biztosan Isten Lelkének sugallata volt, mint bármely más levele.

Az apostol nem is említette meg a révtanítókat, akik munkájának gyümölcseit igyekeztek megsemmisíteni. A gyülekezet lelki sötétsége és a szakadások miatt bölcsen elkerülte, hogy őket ilyen célzásokkal felingerelje, nehogy egyeseket elejtsen az igazságtól. Figyelmüket a közöttük folytatott tevékenységére irányította; „mint bölcs építőmester”, aki az alapot lefektette, amelyre azután mások építettek. Ezzel nem óhajtotta önmagát dicsőíteni, mert hiszen kijelentette: „Mert Isten munkatársai vagyunk”. Nem állította, hogy saját bölcsessége volna; hanem beismerte, hogy egyedül Isten ereje képesítette arra, hogy az igazságot Istennek tetsző módon hirdesse. Krisztussal, a legnagyobb Mesterrel egyesülve, volt Pál képes arra, hogy isteni bölcsességű tanokat hirdessen. Tanokat, amelyek megfelelnek az emberiség valamennyi osztálya, rétege kívánalmainak, és minden korszakban, minden helyen és minden körülmények között alkalmazhatók.

A korinthusi gyülekezet hívői között mutatkozó legnagyobb baj az volt, hogy a pogányság lealacsonyító szokásaihoz visszatértek. Az egykori megtértek egyike annyira visszaesett, hogy parázna életmódjával még az erkölcsileg alacsony fokon álló pogányok között is megütközést keltett. Az apostol felszólította a gyülekezetet, hogy vesse ki azt, „aki ezt a dolgot cselekedte”. „Avagy nem tudjátok-é” – mondotta –, „hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja? Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok.” (I. Kor. 5:6–7)

A másik nagy baj az volt, amely a gyülekezetbe belopódzott, hogy a hittestvérek egymást a törvényszéknél bevádolták. Voltak ugyan megfelelő rendelkezések, hogy minden felmerülő nehézséget egymás között békésen intézzenek el. Krisztus is világos utasításokat adott arra nézve, hogyan kell az ilyen ügyeket rendezni. „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened” – mondta az Üdvözítő –, „menj el és dorgáld meg őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Mt. 18:15–18)

A korinthusi hívőket, akik szem elől tévesztették ezt a világos tanácsot, Pál félreérthetetlenül megintette és megfeddte: „Merészel valaki közületek, ha peres dolga van a másikkal, az igaztalanok előtt törvénykezni, és nem a szentek előtt? Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-é a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat? Azért ha életszükségre való dolgok felől van törvénykezéstek, akik a gyülekezetben legalábbvalók, azokat ültessétek le. Megszégyenítéstekre mondom: Hát nincs ti köztetek egy bölcs ember sem, aki ítéletet tehetne az ő atyafiai között? Hanem atyafi atyafival törvénykezik, még pedig hitetlenek előtt? Egyáltalán már az is gyarlóság ti bennetek, hogy törvénykeztek egymással. Miért nem szenveditek inkább a bántalmazást? Miért nem tűritek inkább a kárt? Sőt ti okoztok bántalmazást és kán, még pedig atyátokfiainak. Avagy nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát?” (I. Kor. 6:1–9)

Sátán állandóan arra törekszik, hogy bizalmatlanságot, elidegenülést és gyűlöletet hintsen el Isten népe között. Gyakran kísért az a gondolat, hogy jogainkat sértik, még akkor is, ha erre semmi okuk sincs. Mindazok, akik magukat Krisztusnál és művénél jobban szeretik, azok saját jólétüket fölibe helyezik az Ő ügyének, s minden eszközt megragadnak arra, hogy megvédjék magukat. Gőgjük és önhittségük még a látszólag lelkiismeretes keresztényeket is visszatartja attól, hogy személyesen keressék fel a tévelygőket, hogy velük Krisztus szellemében beszéljenek, és egymásért imádkozzanak. Némelyek még törvénykezni is képesek, ha azt hiszik, hogy hittestvéreik részéről igazságtalanság érte őket, ahelyett, hogy az Üdvözítő szabályait követnék.

Keresztény gyülekezeti tagok ne forduljanak világi törvényszékekhez, ha peres ügyeket kell elsimítani. Ilyen nézeteltéréseket, Krisztus utasításának megfelelően, négyszemközt rendezzenek, vagy a gyülekezet rendezze. Még ha történt is igazságtalanság, Jézus szelíd lelkű és alázatos követője eltűri „inkább a bántalmazást”, mintsem felfedje hittestvérének bűnét a világ előtt.

A testvérek közötti pereskedés az igazság ügyének szégyenfoltja. Azok a keresztények, akik egymást törvényszék elé idézik, a gyülekezetet ellenségeik gúnyjának teszik ki, és kárörömre adnak alkalmat a sötétség hatalmainak. Ezzel újból és nyilvánosan megsértik Krisztus testét, mivel mellőzik a gyülekezet teljhatalmát; s megvetik Istent, aki a gyülekezetet hatalommal ruházta fel.

Pál ebben a levélben a korinthusiaknak Krisztus hatalmát igyekezett bemutatni, amely megóvhatja őket a gonosztól. Tudta, hogy ha a kijelölt követelményekhez igazodnak, akkor a Magasságos erejében megerősödnek. Segítségükre akart lenni, hogy kiszabaduljanak a bűn rabszolgaságából; hogy munkálhassák megszentelődésüket az Úr félelmében. Szívükbe véste annak követelményeit, akinek megtérésükkor odaszentelték életüket. Így írt nekik: „Ti Krisztusé és nem magatoké vagytok... Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, amelyek az Istenéi.” (I. Kor. 6:20)

Az apostol behatóan vázolta annak következményeit, ha a tiszta és szent életből a pogányság romlott szokásaihoz térnek vissza. „Ne tévelyegjetek” írta nekik – „se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, ...se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” Kérte őket, hogy uralkodjanak az alacsony szenvedélyek és vágyak felett. „Avagy nem tudjátok-é” – kérdezte tőlük –, „hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatoké vagytok?” (I. Kor. 6:9, 19)

Pálnak magas szellemi képességei mellett, még egyéb rendkívüli adottságai is voltak. Gyors áttekintő képessége és szívből fakadó részvéte szoros kapcsolatba hozta másokkal, ami lehetővé tette, hogy felébressze jobbik énjüket, és befolyásolja, rávezesse őket a magasabb rendű életre. Szinte túláradó, őszinte szeretettel csüngött a korinthusi hívőkön. Vágyott arra, hogy bensőséges hitéletet folytassanak, ami megóvja őket a kísértésektől. Tudta, hogy Sátán és egész serege a keresztényi élet útjának minden lépésénél akadályokat gördít eléjük. Tudta, hogy naponta kell felvenniük a harcot régi szokásaikkal és természetes hajlamaikkal; állandóan éberen és imádkozva kell védekezniük az ellenség titkos közeledése ellen. Pál nagyon jól tudta, hogy magasabb rendű keresztényi ismeret csak állandó ima és állhatatos éberség által érhető el; amit igyekezett is mélyen lelkükbe vésni. Azonban azt is tudta, hogy a megfeszített Krisztusban elegendő erő rejlik, nemcsak megtérésükre, hanem arra is, hogy képesek legyenek a gonosz minden kísértésének ellenállni. Istenbe vetett hittel, mint harci vértezetükkel s az Ő igéjével, mint harci fegyverzetükkel egyszersmind olyan benső erőt nyernek, amellyel az ellenség minden támadását eredményesen visszaverhetik.

A korinthusi hívőknek lelki dolgokban bensőségesebb élményekre volt szükségük. Még nem értették meg teljesen, mit is jelent Isten dicsőségét szemlélni; mit jelent a jellemképzés fokain felfelé haladva átalakulni. Mindeddig az eljövendő dicsőségnek csupán első sugarait láthatták. Pál azt kívánta nekik, hogy Isten egész teljességével bírjanak, és mindig jobban megismerjék Őt, akinek eljövetele olyan, mint a hajnal pirkadása. Azt kívánta, hogy Tőle tanuljanak mindvégig, amíg eljutnak a tökéletes evangéliumi hit teljes világosságához.