Miután Pál a korinthusi gyülekezetnek írt levelében a hívőkkel megértetni kívánta a kemény önmegtagadás, a szigorú mértékletesség és végtelen buzgalom nagy fontosságát a Krisztus szolgálatában – megfelelő párhuzamot vont tehát a keresztény hitharca és a világhírű futóversenyek között. E versenyek Korinthus közelében zajlottak le. A görögök és rómaiak között meghonosodott összes sportjátékok között a legrégibb és egyszersmind a legtekintélyesebb volt a versenyfutás. Ezt királyok, nemesek és államférfiak jelenlétében tartották meg. Nemes és gazdag ifjak vettek részt benne, és nem riadtak vissza semmiféle szükséges fáradságtól vagy önfegyelmezéstől, hogy a díjat elnyerjék.

Ezen versenyeknél szigorú szabályokat tartottak be, amelyek alól nem volt felmentés. Aki versenyzőként benevezett a díjra, az előbb szigorú előkészületnek és kiképzésnek vetette alá magát. Szigorúan tilos volt minden ártalmas és dúskálkodó étkezés, tobzódás vagy bármely más élvezet, ami a szellemi vagy fizikai erőt gyengíthette. A pályázó csak akkor remélhette, hogy ezt a gyorsaság- és erőpróbát eredményesen megállja, ha izmai erősek és mozgékonyak. Ha teljesen uralkodik idegein, ha minden mozdulata határozott, minden lépése gyors és biztos. Ha fizikai teljesítőképességének magaslatán áll.

Amikor a versenyfutók a tömeg előtt megjelentek, neveiket kikiáltották, és a versenyfutás szabályait érthetően kihirdették. Ezután valamennyi futó egyszerre kezdte meg futását; a nézők feszült figyelme ösztökélte őket a győzelem kivívására. A bírók a cél közvetlen közelében helyezkedtek el, úgyhogy elejétől fogva figyelhették a versenyzőket, hogy így a díjat a valódi győztesnek ítélhessék oda. Ha valaki valamilyen meg nem engedett módon szerzett előny révén érte el a célt, a díjat nem nyerhette el.

A versenyzők az ilyen küzdelmeknél nagy kockázatokat vállaltak. Némelyek sohasem heverték ki többé a rettenetes testi-lelki erőfeszítéseket. Egyáltalában nem volt szokatlan, hogy a versenyzők orrán-száján dőlt a vér, és összeestek a versenypályán; sőt néha az is megtörtént, hogy egy-egy versenyző élettelenül terült el a földön, amikor éppen a díjat készült átvenni. Azonban az életfogytig tartó testi megbetegedést vagy az esetleges halált sem tartották túl nagy tétnek, hogy elnyerjék a győztesnek járó megtiszteltetést és a jutalmat.

Amikor a győztes a célba ért, az átláthatatlan tömeg kitörő tetszésnyilvánítása rengette meg a levegőt, és a környező hegyek visszhangja még fokozta éljenzésüket. A bíró azután a nézők szeme láttára átnyújtotta a győzőnek a győzelmi jelvényt: – egy babérkoszorút és egy pálmaágat, amelyet jobb kezében hordozhatott. Az egész ország egy szívvel-lélekkel dicsőítette; szülei is osztoztak dicsőségében; sőt még a városnak, lakóhelyének is becsületet szerzett, hogy onnan ilyen kiváló versenyző származott.

Az ilyen versenyfutás példájára, mint a hitharc jelképére, utal Pál, hogy az eredmény eléréséért folytatott szükséges előkészületeket hangsúlyozza. Az előzetes önfegyelem, mérsékelt étkezés a győzelem feltétele. „Mert mindenki, aki küzd, megtartóztatja magát mindenektől.” A versenyfutók minden élvezettől tartózkodtak, ami esetleg gyengíthette fizikai erejüket. Tartós, kemény önfegyelemmel igyekeztek izmaikat edzeni, és kitartóvá tenni, hogy a versenyfutás napján a legnagyobb erőt fejthessék ki. Mennyivel fontosabb tehát, hogy a keresztény, akinek örök élete forog kockán, étvágyát és szenvedélyeit a józan ész és Isten akarata alá rendelje! Nem szabad sohasem megengednie, hogy mulatozások, fényűzés vagy kényelemszeretet elvonja figyelmét, hanem tartsa minden szokását és szenvedélyét a legszigorúbban féken. Isten igéje által megvilágított és Lelke által vezetett értelmének rendelje alá magát.

Sőt, ha mindez már megtörtént, a keresztény ezután is szedje össze minden erejét, hogy a győzelmet kivívja. A korinthusi játékoknál a versenyzők az utolsó lépéseknél minden erejüket megfeszítették, nehogy gyorsaságuk csökkenjen. Így a keresztény is, minél jobban közeledik a célhoz, annál nagyobb buzgalommal és annál határozottabban törjön előre; még inkább, mint futása kezdetén.

Pál végül rámutat a romlandó babérkoszorú – a győztes versenyző jutalma – és a dicsőség romolhatatlan koronája közötti nagy-nagy különbségre, amelyet csak az nyerhet el, aki győzelmesen végzi be a hit nemes harcát. Amazok azért teszik, mondotta, „hogy romlandó koronát nyerjenek, mi azonban romolhatatlant”. A görög versenyfutók, hogy a mulandó díjat elnyerjék, vállalták a fáradságot, az önmegtagadást. Mi azonban végtelenül értékesebb díjra törekszünk; az örök élet koronájára. Mennyivel gondosabb legyen hát igyekezetünk, mennyivel készségesebb legyen hát áldozatunk és önmegtagadásunk!

A Zsidókhoz írt levél rendkívül világosan tárja elénk ezt az egyetlen célt, a keresztény futását az örök élet elnyeréséért: „...Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra.” (Zsid. 12:1–2) Irigység, gyűlölet, gyanúsítás, rágalmazás, kapzsiság – olyan terhek, akadályok, amelyeket a kereszténynek el kell vetnie, ha győztesen akarja megfutni pályáját az örök életért. Minden szokást vagy hajlamot, amely bűnre csábít, vagy szégyent hoz Krisztusra, le kell vetni, kerüljön bármibe. Senkin sem nyugodhat meg Isten áldása, ha megsérti az igazság örök alapelveit. Ha csak egyetlen bűnt is melengetünk, elegendő arra, hogy jellemünket lealjasítsa, és másokat félrevezessen.

„És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt – mondotta az Üdvözítő –, jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre... És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd le azt. Jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára.” (Mk. 9:43–45) Ha lábunkat vagy kezünket levágatnánk testünkről, vagy szemünket kivágatnánk annak érdekében, hogy megmentsük testünket a haláltól, mennyivel inkább kell a kereszténynek igyekeznie, hogy levetkezze a bűnt, amely a lélek halálát okozza.

Az egykori versenyek résztvevői, minden önmegtagadásuk és önmegtartóztatásuk mellett, még nem is lehettek biztosak győzelmükben. „Nem tudjátok-é” – kérdezte Pál –, „hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat?” (I. Kor. 9:24) Bármennyire buzgón és komolyan fáradozott is valamennyi versenyfutó, a díjat mégis csak egy kaphatta meg. Csak egyetlen kéz nyúlhatott a sóvárgott babérkoszorú után. Mily gyakran megtörténhetett tehát, hogy valakit, aki a legnagyobb erőfeszítések után kezét már-már a díj felé nyújthatta, az utolsó pillanatban versenytársa előzte meg, s helyette magához ragadta a vágyva vágyott kincset!

A keresztényi élet harcában ez nem fordulhat elő. A verseny végén senkit sem érhet kudarc, aki a követelményeknek mindenben megfelel. Mindenki győzelmet arathat, ha komolyan igyekszik, és kitartással harcol. Nemcsak a gyorsé a futás, nemcsak az erős nyerhet csatát. A leggyengébb szent éppúgy elnyerheti az örök élet dicsőséges koronáját, mint a legerősebb. Mindenki győztes lehet, aki Isten kegyelméből alárendeli életét Krisztus akaratának. Az élet minden viszonylatában gyakorlatilag megvalósítani az Isten igéjében lefektetett alapelveket, némelyek ugyan lényegtelennek tarthatják, olyasminek, ami csekélység, ami figyelemre sem méltó. Azonban a kockán forgó tétre való tekintettel semmi sem csekélység, ami segíthet vagy gátolhat. Minden egyes cselekményünk súlyosan esik a latba, győzelemre vagy vereségre. Sőt a jutalom, amelyet a győztesek elnyernek, arányban fog állni buzgalmukkal, komolyságukkal, amelyet a küzdelembe vetettek.

Az apostol önmagát olyan emberhez hasonlította, aki részt vesz a versenyben, és minden idegszálát megfeszíti, hogy elnyerje a jutalmat. „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra” – mondotta – „úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (I. Kor. 9:26–27) Maga Pál is szigorúan önmegtartóztató életet élt, hogy ne fusson bizonytalanra, avagy csak találomra. Szava: „Megsanyargatom testemet” – szó szerint annyit jelent, hogy minden vágyat, hajlamot és szenvedélyt szigorú fegyelemmel le kell küzdeni.

Pál tartott attól, hogy míg másoknak prédikál, valahogy maga méltatlanná ne váljék. Tudatában volt annak, hogy másokén való fáradozásai mit sem segítenek rajta, ha azokat az alapelveket, amelyeket hitt és tanított, életében meg nem valósítja. Társalgása, befolyása, lemondása saját vágyairól, kell, hogy bizonyítsák, miszerint hite nem csupán szóbeszéd, hanem Istennel való eleven, állandó összeköttetés. Egyetlen cél lebegett állandóan szemei előtt, melyet komolyan igyekezett elérni: „Istentől való igazságot, a hit alapján.” (Fil. 3:9)

Pál meg volt győződve arról, hogy a gonosz ellen vívott küzdelme egészen élete végéig tart. Állandóan szükségét érezte, hogy gondosan ügyeljen magára, nehogy földi vágyak elnyomják lelki buzgalmát. Minden erejével folyton küzdött természetes hajlamai ellen. Amellett tekintetét állandóan a kitűzött célra irányította, amelyet igyekezett el is érni, az Isten törvénye iránti alázatos engedelmesség által. Szavait, szokásait, szenvedélyeit – mindent Isten Lelkének uralma alá helyezett.

Pál ugyanezt a szilárd célkitűzést szerette volna látni a korinthusi hívők életében, hogy elnyerjék az örök élet koronáját. Tudta, hogy ha el akarják érni a Krisztus által számukra kitűzött eszményt, élethosszig tartó küzdelem áll előttük, amely alól nincs felmentés. Kérte őket tehát, hogy szabályszerűen küzdjenek, igyekezzenek napról napra megszentelődni és az erkölcsi tökéletességért harcolni. Felhívta őket egyszersmind, hogy vessenek el minden terhet, és törekedjenek a tökéletességre a Krisztus Jézusban.

Pál a korinthusiak figyelmét a hajdani Izráel tapasztalataira irányította. Azokra az áldásokra, amelyek engedelmességüket megjutalmazták és azokra az ítéletekre, amelyek áthágásaikra következtek. Emlékeztette őket, hogy az Úr mily csodálatos módon vezette ki a hébereket Egyiptomból: nappal felhő-, éjjel tűzoszlop védelme alatt. Így biztonságban vitte át őket Isten a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak, akik ugyanígy akartak átjutni, valamennyien a tengerbe fúltak. Ezen tette által ismerte el Isten Izráelt saját gyülekezetének. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (I. Kor. 10:4) A héberek vezetője minden útjukban: Krisztus volt. A megütött kőszikla Krisztust jelképezte, akit az emberek törvényszegése miatt sebeznek meg, hogy az üdvösség forrása mindenkire áradhasson.

Azonban az izráelitáknak nyújtott kedvezmények ellenére, mert visszavágytak az Egyiptomban hagyott húsos fazekak után, mert bűnöztek és lázadoztak, végül mégis utolérte őket Isten ítélete. Az apostol felhívja a korinthusi hívők figyelmét azokra a tanulságokra, amelyeket az izráeliták tapasztalatai nyújtanak. „Ezek pedig példáink lőnek” – magyarázta –, „hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak.” Kimutatta, hogy a kényelem és élvezet szeretete miként készítette elő a bűn útját, amelyekkel Istent haragra ingerelték. Amikor Izráel fiai leültek enni, inni és felkeltek, hogy játsszanak, megszűnt bennük az istenfélelem, amelyet éreztek a Sínai-hegynél, a törvényadásnál; aranyborjút készítettek maguknak, amely Istent helyettesítette, és azt imádták. Hasonlóképpen, miután részt vettek a Baal-Peór imádásával egybekötött fényűző lakomán, közülők sokan elvesztek kicsapongásaik miatt. Isten haragja felgerjedt, úgyhogy parancsára, e csapás következtében, egyetlen napon „huszonháromezren” estek el.

Az apostol intette a korinthusiakat: „Azért aki hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (I. Kor. 10:12) Ha dicsekvővé és önhitté válnak, ha elhanyagolják az imát, az éber őrködést, súlyos bűnökbe esnek és kihívják magukra Isten haragját. Pálnak azonban nem az volt a szándéka, hogy ezáltal csüggedés és félelem vegyen erőt rajtuk. Ezért arról biztosította őket: „Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (I. Kor. 10:13)

Pál bensőségesen kérte a testvéreket, kérdezzék meg önmagukat, milyen benyomást tesznek szavaik és cselekedeteik másokra. Ne tegyenek semmit – bármily ártatlan legyen is –, ami a bálványimádás helyeslésének látszatát kelthetné, avagy sérthetné azok érzelmeit, akik még gyengék a hitben. „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek is, mindent az Isten dicsőségére míveljétek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét.” (I. Kor. 10:31)

Az apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett szavai vonatkoznak valamennyi korszakra, de különösen napjainknak szólnak. A bálványimádat alatt nem csupán bálványok tiszteletét értette az apostol, hanem az önimádatot, a kényelemszeretetet, valamint a kívánságok és szenvedélyek kielégítését. Krisztus megvallása csupán, vagy az igazság ismerete nem tesz senkit sem kereszténnyé. Vallás, mely pusztán a szemet, fület és az ízlést gyönyörködteti, vagy jóváhagyja az önszeretetet, nem Krisztus vallása.

Pál a gyülekezetet az emberi testtel hasonlítja össze; találóan szemlélteti azt a szoros és bensőséges viszonyt, amely Krisztus gyülekezetének tagjait kell, hogy összekösse. „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-e azért? És, ha a fül azt mondaná; mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-e azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? Ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, amint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem... De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.” (I. Kor. 12:13–21, 24–27)

Pál azután bensőséges szavakkal, amelyek azóta is mind a mai napig, férfiakat és nőket lelkesítettek és bátorítottak, tárta fel annak a mély szeretetnek fontosságát, amelyet Jézus követőinek is ápolniuk kell: „Ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.” (I. Kor.13:1–3)

Bármilyen hangzatos is hitvallomásunk, mégsem vagyunk Jézus őszinte tanítványai, ha szívünk nincs telve Isten és embertársaink iránti szeretettel. Még ha volna is nagy hitünk és hatalmunk csodák művelésére, de hitünk szeretet nélkül, teljesen értéktelen lenne. És ha még olyan bőkezű adakozók volnánk is, esetleg minden vagyonunkat elajándékoznánk a szegények táplálására, mindez értéktelen volna Isten előtt, ha nem a tiszta szeretet az indítórugónk. És ha buzgóságunkban mártírhalált szenvednénk is, de nem szeretetből, akkor Isten csak úgy tekintene, mint elvakult rajongót vagy becsvágyó képmutatót.

„A szeretet hosszútörő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” (I. Kor. 13:4) A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A legerősebb és legnemesebb jellemek a türelem, a szeretet és Isten akaratának talapzatán épülnek.

A szeretet „nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt” (I. Kor. 13:5). Az olyan szeretet, amilyen Krisztusban élt, mások cselekedeteit és eljárását jóindulattal ítéli meg. Mások hibáit szükségtelenül nem állítja pellengérre, nem hallgat meg szívesen rágalmakat, hanem inkább igyekszik mások jó tulajdonságaira emlékeztetni.

A szeretet „nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél és mindent eltűr.” Ez a szeretet „soha el nem fogy”. (I. Kor. 13: 6–8) Sohasem vesztheti értékét; hiszen mennyei tulajdonság. Aki ezzel rendelkezik, mint értékes kinccsel fog áthaladni Isten városának kapuján.

„Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (I. Kor. 13:13)

A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire mentek, hogy tagadták a feltámadás tanát. Pál ezzel a tévtannal szembeszállt és pedig Krisztus feltámadásának letagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette, hogy halála után „Krisztus feltámadott a harmadik napon az írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent.” (I. Kor. 15:4–8)

Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás felmérhetetlen igazságát. Jelentőségét így vázolta: „Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak.” (I. Kor. 15:13–20)

Az apostol azután a korinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának diadalmas virradatára irányította, amikor is az Úr az összes elszunnyadt szenteket feltámasztja, hogy ezentúl örökké Vele éljenek. „Ímé titkot mondok néktek” – magyarázta: „Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad!?... De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (I. Kor. 15:51–57)

Dicső diadal vár a hűséges hívőkre! Az apostol tudatában volt a korinthusi hívők szükségleteinek és lehetőségeinek. Igyekezett szemük elé tárni azt, ami kiemel az önzésből és az érzékiségből, az életet pedig a halhatatlanság reménye által megdicsőíti. Komolyan felhívta őket, hogy hűek maradjanak magasztos elhivatásukhoz Krisztusban. „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (I. Kor. 15:58)

Így az apostol igen határozott és megkapó módon igyekezett helyreigazítani azokat a téves és veszélyes eszméket, szokásokat, amelyek a korinthusi gyülekezetben lábra kaptak. Egyszerűen, határozottan, de nagy szeretettel beszélt lelkükre. Intései és feddései által Isten trónjáról áramló fény világított rájuk, hogy megláttassa velük rejtett bűneiket, amelyek életüket beszennyezték. De vajon milyen benyomást keltenek szavai, és hogyan fogadják azokat?

Miután Pál elküldte a levelet, aggodalmak fogták el, hogy intelmei esetleg nagyon is megsebzik azokat, akiken segíteni akart. Remegett az esetleges további elhidegüléstől, és néha szerette volna visszavonni szavait. Aki, hasonlóan az apostolhoz, már szívén hordozta kedves gyülekezeteit vagy intézményeit, legjobban meg tudja érteni levertségét, önvádjait. Isten azon szolgái tudnának munkájuk hasonló tapasztalatairól beszélni, akik jelenleg művének terheit hordozzák; tudnának arról a küzdelemről és aggasztó gondokról beszámolni, amelyek a nagy apostol életét kitöltötték. Hiszen már a gyülekezeti viszályok is nagy teherként nehezedtek reá. Akikre bizalommal tekintett, akiktől megértést és segítséget várt, csak hálátlansággal és árulással fizettek. Kénytelen volt tehát a veszély felismerése után, azokat a gyülekezeteket, amelyek eltűrték a bűnt és az igazságtalanságot, a legélesebben és leghatározottabb hangon figyelmeztetni és meginteni. Ugyanakkor még az az aggodalom is bántotta, hogy esetleg túl szigorú volt hozzájuk. Remegve és félve várta a híreket, hogy üzenete milyen fogadtatásban részesült.