Öt nap telt el azóta, hogy Pál Czézáreába érkezett; vádlói is megjöttek Jeruzsálemből, Tertullus kíséretében, aki a vádat képviselte. Az ügy csakhamar tárgyalásra került. Pált a gyűlés elé állították és Tertullus „vádolni kezdé”. A ravasz ügyvéd feltételezte, hogy hízelgéssel jobban befolyásolhatja, inkább megnyerheti a római tiszttartót, mintha a puszta igazságon és jogon alapuló tényállást egyszerűen elmondaná. Ezért fejtegetéseit Félix tiszttartó dicsőítésével kezdte meg: „Hogy te általad nagy békességet nyerünk, és a te gondoskodásod folytán igen jó intézkedések történnek e népre nézve, minden tekintetben és mindenütt, Nagyságos Félix, teljes háladatossággal ismerjük el.”

Itt Tertullus nyilvános hazugságra vetemedett, mert a tiszttartónak aljas, megvetendő jelleme volt. Feljegyezték róla, hogy „mindennemű erkölcstelenséget, kegyetlenkedést a király hatalmával, de a rabszolga lelkületével hajtott végre.” (Tacitus: Történelem 5. fej. 9. o.) Akik hallgatták Tertullust, tudták, hogy hízelgő szavai hazugságok; azonban vágyuk, hogy Pált a törvényszék elítélje, erősebb volt, mint igazságszeretetük.

Beszédében Pált olyan gaztettekkel vádolta, amelyek ha bebizonyulnak, hazaárulásért, felségsértésért kellett volna őt elítélni. „Mi ugyanis úgy találtuk” – jelentette ki a vádló – „hogy ez veszedelmes ember és hasonlást támaszt a föld kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének feje. Ki a templomot is meg akarta fertőztetni.” (Ap. csel. 24:5–6) Tertullus azután elbeszélte, hogy Lysiás, a jeruzsálemi hadsereg ezredese Pált erőszakkal vette ki a zsidók kezéből, amikor azok egyházjoguk alapján éppen ítélkezni akartak felette. Ezért kényszerültek arra, hogy Félix elé vigyék az ügyet. Ezek a kijelentések azt célozták, hogy a tiszttartót Pál kiszolgáltatására rávegyék. A jelenlevő zsidók az összes vádat heves, szenvedélyes helyesléssel erősítették meg; egyáltalában nem igyekeztek a fogoly iránti gyűlöletüket titkolni.

Félixnek elegendő éleslátása volt, hogy az apostol vádolóinak lelkületét és jellemét áttekintse, felismerje. Tudta, hogy mi késztette őket hízelgésre, és látta azt is, hogy Pál elleni vádjaikat nem tudják bizonyítani, alátámasztani. A vádlotthoz fordulva tehát felszólította, hogy adja elő védekezését. Pál egyetlen szót sem vesztegetett udvarias bókokra, csupán egyszerűen kijelentette, hogy örömmel védekezik előtte, mivel már régóta tiszttartója az országnak, így jól érti a zsidó törvényeket és szokásokat. Az ellene felhozott vádakra nézve világosan kimutatta, hogy egyetlen egy sem állja meg helyét. Kijelentette, hogy Jeruzsálemben sehol sem okozott zavart, sem a templomot meg nem szentségtelenítette. „És a templomban sem találtak engem” – mondotta – „hogy valakivel vetélkedtem volna, vagy hogy a népet egybezendítettem volna, sem a zsinagógában, sem a városban. Rám sem bizonyíthatják azokat, amikkel most engem vádolnak.” (Ap. csel. 24:12–13)

Noha beismerte, hogy „a szerint az út szerint, melyet felekezetnek mondanak”, atyái Istenének szolgált, de erősítette is egyszersmind, hogy mindenkor hitt „mindazokban, amik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva”, és összhangban az írásokban világosan kifejtett tannal, hisz a halottak feltámadásában. Kijelentette továbbá, hogy élete alapelve, mozgatórugója, hogy „botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor.” (Ap. csel. 24:14–16)

Nyíltszívűen és egyenesen elbeszélte azután jeruzsálemi látogatásának célját, valamint letartóztatásának és vizsgálati fogságának körülményeit: „Sok esztendő múlva pedig eljövék, hogy az én népemnek alamizsnát hozzak és áldozatokat. Ezek közben találának engem megtisztulva a templomban, nem sokasággal, sem pedig háborúság támasztásban, némely Ázsiából való zsidók, kiknek ide kellett volna te elődbe jönni és vádolni, ha valami panaszuk volna ellenem. Avagy ezek magok mondják meg, vajon találtak-é bennem valami hamis cselekedetet, mikor én a tanács előtt álltam, hacsak ez egy szó tekintetében nem, melyet közöttük állva kiáltottam, hogy: A halottak feltámadása felől vádoltatom én tőletek e mai napon.” (Ap. csel. 24:17–21)

Az apostol komolyan, nyíltan és őszintén beszélt; szavaiból meggyőződés ereje áradt. Klaudius Lysiás Félixhez intézett levelében hasonló bizonyságot tett az apostol viselkedéséről. Félix azonkívül sokkal jobban ismerte a zsidó vallást, mint ahogy azt sokan feltételezték. Ahogyan Pál a tényállást egyszerűen feltárta, ezáltal Félix mindinkább felismerte az indítékokat, amelyek a zsidókat uralták, abbeli igyekezetükben, hogy az apostolt lázadással és árulással vádolják. A tiszttartó nem járhatott kedvükben, hogy egy római polgárt igazságtalanul elítéljen; azonkívül nem is akarta Pált kiszolgáltatni nekik, hogy kihallgatás nélkül megöljék. Azonban Félix nem ismert magasabb indítóokot, mint az önérdeket. Dicséret és előmenetel iránti vágy képezte egyetlen életcélját. Attól való félelme, hogy a zsidókat megbántja, tartotta vissza, hogy igazságot szolgáltasson Pálnak, kinek ártatlanságáról teljesen meg volt győződve. Ezért elhatározta, hogy a tárgyalást elnapolja, míg Lysiás is jelen lesz, mondván: „Mikor Lysiás ezredes alájő, dönteni fogok ügyetekben.” (Ap. csel. 24:22/b)

Az apostol tehát továbbra is fogoly maradt; azonban Félix megparancsolta a századosnak, akinek őrizetére volt bízva, hogy „enyhébb fogságban legyen, és senkit ne tiltsanak el az övéi közül attól, hogy szolgáljon néki, vagy hozzá menjen.” (Ap. csel. 24:23)

Nemsokára Félix és felesége Drusilla, elhívatták Pált, hogy bizalmas beszélgetés közben meghallgassák „a Krisztusban való hit felől.” Szívesen, sőt vágyakozva hallgatták ezeket az új igazságokat – igazságokat, amelyeket talán soha többé nem hallhatnak, és amelyek, ha visszautasítják azokat, Isten nagy napján bizonyságot tesznek ellenük.

Pál úgy tekintette ezt, mint Istenadta alkalmat, amelyet hűségesen ki is használt. Noha jól tudta, hogy Félix, aki előtt áll, halálra ítélheti, vagy szabadságát adhatja vissza, mégsem hízelgett neki, sem nem hódolt előtte. Tudta, hogy szavai vagy az élet vagy a halál illata lesznek számukra; ezért minden önző megfontolást, gondolatot félretéve, csak figyelmeztetni akarta őket a reájuk váró veszedelemre.

Az apostol jól tudta, hogy az evangélium ismerete felelősséggel jár mindazokra, akik hallgatják; ama napon hallgatói vagy a tiszták és szentek között állnak majd a nagy, fehér trón körül, vagy pedig azok között, akikhez Krisztus így szól: „Távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt. 7:23) Tudta, hogy szemébe kell néznie minden egyes hallgatójának a mennyei törvényszék előtt; ott kell számolnia nemcsak arról, amit beszélt, vagy cselekedett, hanem szavainak és tetteinek indítékairól is.

Félix mindezideig olyan erőszakos és kegyetlen életet élt, hogy csak kevesen merészeltek még csak célozni is arra, hogy jelleme és viselkedése nem kifogástalan. Azonban Pál nem ismert emberfélelmet. Nyíltan tett bizonyságot Krisztusba vetett hitéről, és „kész volt számot adni a benne élő reménységről”. Ezért beszélt azután azokról az erényekről, amelyek a keresztény jellem kialakulásához lényegesek, de amelyek hiányában az előtte ülő emberpár annyira szűkölködött.

Pál feltárta Félix és Drusilla előtt Isten jellemét, igazságosságát, igaz ítélkezését és pártatlanságát, valamint törvényének lényegét. Világosan kimutatta előttük azt is, hogy az ember kötelessége a józan, mértékletes élet; szenvedélyeit a józan ész irányítsa, összhangban Isten törvényével. Testi és szellemi erőit pedig köteles egészségben megőrizni. Határozottan kijelentette, hogy jön az ítélet napja, amikor mindenki élete cselekedetei szerint jutalmát veszi. Akkor nyilvánvalóvá válik, hogy sem vagyon, sem rang vagy cím nem szerezheti meg Isten kegyét az ember számára, sőt meg sem szabadíthatja bűnei következményeitől. Kimutatta, hogy ez az élet az ember előkészületének ideje az örök életre. Ha elhanyagolja kiváltságait és alkalmait, örök kárt szenved, miután Isten nem ad újabb kegyelmi próbaidőt.

Pál különösen kiemelte Isten törvényének mélyreható követelményeit. Vázolta, hogy milyen mélyen behatolnak az ember erkölcsi életének rejtelmeibe, és mennyire megvilágítják mindazt, ami az emberi tekintet és ismeret előtt rejtve van. Ami kézzelfogható vagy szavakkal kifejezhető, vagy egyáltalában minden, ami külsőleg észrevehető, csak tökéletlenül tükrözi az ember jellemét. Ellenben a törvény kutatja, vizsgálja a gondolatokat, az indítóokokat és szándékokat. Elítéli azokat a sötét szenvedélyeket, amelyek a felszín alatt rejtőzködnek: a féltékenységet, a gyűlöletet, a becsvágyat. Sőt még a gonosz tettek féltve őrzött, rejtett szándékait is, amelyekkel titokban foglalkozunk, azonban alkalom híján meg nem valósíthatunk.

Pál azon is fáradozott, hogy hallgatói gondolatait a bűnért hozott egyetlen áldozatra irányítsa. Előbb utalt azokra a véráldozatokra, amelyek az eljövendő nagy, értékes áldozatnak csak előrevetített jelképei voltak, azután pedig szemléltette Krisztust, mint akiben a törvény összes ceremóniái beteljesedtek; akire utaltak, aki az elbukott ember életének és reménységének egyetlen forrása. Az ősidők, az ókor szent emberei is, a Krisztus vérébe vetett hit által üdvözültek. Midőn az áldozati állatok haláltusáját látták, pillantásuk áthatolt a korszakokon, feltekintettek Isten szent Bárányára, „aki elveszi a világ bűneit”.

Isten jogosan igényli valamennyi teremtménye szeretetét és engedelmességét. Törvényében a jog, az igazság tökéletes zsinórmértékét adta. Igen sokan azonban megfeledkeznek Teremtőjükről, és akaratának ellenére, saját útaikat követik. Ellenségeskedéssel viszonozzák szeretetét, amely magas mint a menny, és széles mint a világegyetem. Isten nem csökkentheti törvénye követelményeinek szintjét a bűnös ember akarata szerint; az ember viszont saját erejéből, nem tehet eleget a törvény követelményeinek. Tehát a bűnöst csak a Krisztusba vetett hit tisztíthatja meg minden bűnétől, és képesítheti arra, hogy Teremtőjének engedelmeskedjék.

Pál, a fogoly, síkraszállt tehát az isteni törvény követelményeinek betartásáért mind a zsidók, mind a pogányok részéről, és hirdette Jézust, a megvetett Názáretit, mint az Isten Fiát, a világ Megváltóját.

A zsidó hercegnő jól ismerte a törvény szentségét, azt a törvényt, amelyet oly szemérmetlenül áthágott; azonban előítélete a Golgotán szenvedett Emberfia iránt, megkeményítette szívét az élet igéjével szemben. Viszont Félix lelkiismerete felébredt, be kellett ismernie, hogy Pál igazat beszél. A bűnnel terhelt múlt emlékei felidéződtek lelkében. Élesen, ijesztően vonultak el lelki szemei előtt ifjúkora titkai, telve borzalmakkal és vérontással. Látta sötét tetteinek szakadatlan láncolatát későbbi éveiben. Felismerte, milyen kicsapongó, kegyetlen, ragadozó életet élt. Az igazság még sohasem hatolt ennyire szívéig, lelkét még sohasem fogta el ilyen rémület. Az a gondolat, hogy titkolt gonosztettei nyilvánvalók Isten szemei előtt, és hogy cselekedetei szerint veszi ítéletét, rémült félelemmel töltötte el.

Ahelyett azonban, hogy meggyőződése bűnbánatra vezette volna, inkább szabadulni igyekezett kellemetlen szemlélődéseitől. Beszélgetését Pállal félbeszakította. „Mostan eredj el” – mondotta –, „de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged.” (Ap. csel. 24:25)

Milyen nagy a különbség Félix eljárása és a filippi börtönőr magatartása között! Az Úr szolgáit béklyókba verve vitték a börtönőrhöz, mint most Pált is. Viselkedésük igazolta az életüket fenntartó isteni erőt: örvendtek szenvedésük és megaláztatásuk közepette; rettenthetetlenül álltak ott, midőn a földrengés moraja és ereje megrázta a földet. Lelkületüket áthatotta Krisztus megbocsátó szeretete, amely meggyőzte a börtönőrt, aki remegve vallotta meg bűneit és nyert bocsánatot. Félix is remegett, de nem bánta meg bűneit. Míg a börtönőr Isten Lelkét örömmel fogadta szívébe és otthonába, Félix elutasította magától Isten hírnökét. Az egyik örvendett, hogy Isten gyermeke és a menny örököse, míg a másik sorsát a gonosztevők sorsához kötötte.

Két évig szünetelt minden eljárás Pál ellen; mindezek ellenére továbbra is fogoly maradt. Félix többször meglátogatta, és figyelmesen hallgatta szavait. Látszólagos barátságának indítóoka azonban a nyereségvágy volt. Bizalmasan közölte, hogy Pál, nagyobb összeg lefizetése ellenében, visszanyerheti szabadságát. Az apostol azonban nemesebb jellemű volt, semhogy szabadságát megvesztegetés árán vásárolja meg. Semmi rosszat sem követett el; nem akart tehát igazságtalanságot sem elkövetni, hogy szabadságát visszanyerje. Egyébként pedig túl szegény volt ahhoz, hogy ilyen magas váltságdíjat fizessen, még ha akart volna is. Azt pedig még kevésbé óhajtotta, hogy saját érdekében a megtért hívek részvétét és segítségét igényelje. Végül pedig érezte, hogy élete Isten kezében van; nem akarta tehát Isten terveit keresztezni.

Végül Félixet a zsidók ellen elkövetett durva sérelmekért Rómába idézték. Mielőtt Czézáreát elhagyta, hogy ennek az idézésnek eleget tegyen, kedveskedni akart a zsidóknak, és így elrendelte Pál további fogva tartását. Mindennek ellenére sem sikerült neki a zsidók bizalmát újból megnyerni. Kegyvesztett lett, és megfosztották hivatalától. Utódául Porcius Festust nevezték ki; hivatali székhelye: Czézárea.

Midőn Pál Félixszel beszélt az életszentségről, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, a mennyei világosság sugarai világítottak be életébe. A menny módot adott neki, hogy bűneit felismerje és elhagyja. Ő azonban így szólt Isten hírnökéhez: „Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak.” Így utasította vissza az utolsó kegyelmi ajánlatot. Isten soha többé nem intette, nem hívta meg.