Midőn Pált kihallgatásra Néró elé idézték, csak halálos ítéletre volt kilátása. Az a súlyos bűn, amellyel vádolták, valamint a keresztényekkel szemben tanúsított gyűlölet, nem nyújtott reményt ügyének kedvező kimenetelére.

A görög-római jog szerint, a vádlott védőügyvédet fogadhatott, aki ügyét a törvényszék előtt képviselte. Az érvelések súlya, bizonyítékok, szenvedélyes szónoklatok, kérelmek, könyörgések és könnyek hatása alatt a védőnek gyakran sikerült kedvező ítéletet kieszközölni védence részére, vagy legalábbis az ítélet súlyosságát enyhíteni. Azonban amikor Pált Néró elé idézték, ügyét mint tanácsadó vagy védő senki sem merte elvállalni; egyetlen barátja sem volt jelen, aki összefoglalta volna az ellene felhozott vádakat, avagy a védelmére felhozott bizonyítékokat. A római keresztények között nem volt egyetlenegy sem, aki ebben a nehéz órában mellé álljon.

Erről az eseményről az egyetlen megbízható jelentést maga Pál adja a Timótheushoz intézett második levelében: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg az összes pogányok; és megszabadultam az oroszlán szájából.” (II. Tim. 4:16–17)

Pál Néró előtt – micsoda ellentét! A gőgös uralkodó – előtte pedig Isten gyermeke, aki hitéért felel. Néró a világi hatalom, tekintély és gazdagság csúcspontját érte el, de egyszersmind a bűn és gonoszság mélységét. Hatalma és nagysága egyedülálló volt. Tekintélyét senki sem vitathatta, sem akaratának nem állhatott ellen. Fejedelmek koronáikat rakták lábaihoz. Hatalmas seregek meneteltek parancsára. Flottájának zászlói győzelmet hirdettek. Szobra ott díszelgett a törvényszékek termeiben, és a szenátorok rendeletei, a bírák határozatai akaratát visszhangozták. Milliók hajoltak meg engedelmesen parancsai előtt. Neve megremegtette az egész világot. Kegyét veszteni annyit jelentett, mint elveszteni vagyont, szabadságot és életet. Sötét pillantásától jobban féltek, mint a dögvésztől.

Az agg fogoly pénztelenül, barátok, tanácsadók nélkül állt ott Néró előtt. Róma császára előtt, akinek arcvonásaira a benne dúló gyalázatos szenvedélyek ültek ki. A fogoly arcáról Isten békessége, szíve nyugalma, szeretete sugárzott. Pál élete szegénység, önmegtagadás és szenvedés volt. Annak ellenére, hogy ellenségei megrágalmazták, szidalmazták, meg akarták félemlíteni, mégis bátran emelte magasra a kereszt zászlaját. Mint Mestere, hontalan vándor volt ő is, és hozzá hasonlóan életét embertársai boldogítására szentelte. Hogy is érthette volna meg, hogyan is méltányolhatta volna Néró, ez a szeszélyes, szenvedélyes, bűnös zsarnok Isten e fiának jellemét és indítékait?

A törvényszék tágas csarnokát megtöltötte a kíváncsi, nyugtalan embertömeg, amely zúgott, tolongott, hogy mindent, ami történik, lásson és halljon. Magas rangúak és alacsonysorsúak, gazdagok és szegények, műveltek és tudatlanok, büszkék és alázatosak, valamennyien, akik ott szorongtak, egyformán tudatlanok voltak. Az élethez, az üdvösséghez vezető utat egyikük sem ismerte.

A zsidók, mint előzetesen, a lázítás és eretnekség vádjait hozták fel Pál ellen. A rómaiakkal együtt pedig megvádolták, hogy a város felgyújtására bujtogatott. Miközben a vádak ellene elhangzottak, Pál megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. A nép és a bírák meglepetten bámulták. Már sok törvényszéki tárgyaláson vettek részt, és számtalan gonosztevőt figyeltek meg, azonban ilyen férfiút, akinek arcvonásain olyan szent nyugalom tükröződött, mint az előttük álló fogolyén, még sohasem láttak. Az éles szemű bírák, akik megszokták, hogy olvassanak a foglyok arcvonásaiban, hiába kutatták Pál arcán a bűn nyomait. Mindannyian feszülten figyeltek szavaira, midőn engedélyt nyert, hogy védekezését előadja.

Pál tehát még egyszer alkalmat nyert, hogy a csodálkozva figyelő tömeg előtt a kereszt zászlaját fennen lobogtassa. Mialatt tekintete átfogta a körötte hullámzó tarka tömeget – zsidókat, görögöket, rómaiakat és más országok idegenen –, lelkében felizzott a vágy, hogy üdvösségüket munkálja. Nem gondol a védekezésre, nem törődik a környező veszélyekkel, sem rettenetes sorsával, amely vár reá. Egyedül csak Jézust látja, a közbenjárót, aki Isten trónja előtt könyörög a bűnös emberért. Emberfölötti ékesszólással és erővel tárja hallgatósága elé az evangélium igazságait. Rámutat a bukott emberiségért hozott nagy áldozatra. Kijelenti, hogy az ember megváltásáért végtelen ár fizettetett le. Isten gondoskodott arról, hogy az emberrel megoszthassa trónját. Angyali hírnökök kötik össze a földet a mennyel, és így az ember minden cselekedete, akár rossz, akár jó, nyíltan feltárul az igaz Bíró szeme előtt.

Így harcol, küzd az igazság szószólója! Hívő a hitetlenek, hűséges a hűtlenek között. Ott áll mint Isten képviselője, szava, mint a menny szózata. Hangjában, tekintetében semmi szomorúság, semmi félelem, semmi csüggedés. Ártatlanságának biztos tudatában, felövezve az igazság vértjével, ujjong, hogy Isten gyermeke! Szava győzelmi kürthang, amely túlharsogja a csata zaját. Hirdeti, hogy az ügy, amelynek életét szentelte, az egyetlen, amely sohasem bukhat el. Ő ugyan eleshet – de az evangélium nem veszhet el. Isten él, és igazsága győz!

Sokan, akik e napon Pálra tekintettek, „olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját” (Ap. csel. 6:15).

A jelenlevők soha azelőtt nem hallottak hasonló szavakat. Még a legkeményebb szíven is átrezdültek, visszhangzottak. A tiszta, meggyőző igazság diadalmaskodott a tévelygések felett. Sokan, akiknek szívébe most hatolt a világosság, később örömmel jártak fényében. Igazságok, amelyek ezen a napon elhangzottak, hívatva voltak, hogy nemzeteket remegtessenek meg. Igazságok, amelyek idő felettiek, s még akkor is hatnak emberi szívekre, amikor azon ajkakat, amelyek hirdették, már régen elnémította a mártírhalál.

Néró sem hallotta még úgy az igazságot, mint ez alkalommal. Sohasem látta még ilyen nyíltan életének rettenetes bűneit. A menny világossága hatolt be lelke rejtekeibe; megremegett a rémülettől azon ítélőszék gondolatára, amely elé végül őt is, a világ uralkodóját megidézik, hogy elnyerje cselekedetei igazságos jutalmát. Félt Pál Istenétől, és nem merte az apostolt elítélni, mivel az ellene felhozott vádak közül egy sem volt bizonyítható. Néró vérszomját e pillanatban szent félelem tartotta féken.

Egy pillanatra feltárult a menny Néró, a megátalkodott gonosztevő előtt is; békéje és tisztasága kívánatosnak látszott előtte. Ebben a pillanatban hozzá is szólt a kegyelmi meghívás. De csak egy pillanatra lobogott fel benne a bűnbocsánat sóvárgó vágya. Utána közvetlenül kiadta a parancsot, hogy Pált vigyék ismét vissza tömlöcébe. Midőn a börtönajtó bezárult Isten követe mögött, Róma császára előtt is örökre bezárult a bűnbánat kapuja. A mennynek egyetlen fénysugara sem hatolt át többé lelke sötétségén, amely körülvette. Isten megtorló ítéletei csakhamar utol is érték.

Ezután nemsokára Néró elindult Görögországba, hírhedt hadjáratára, amelyen méltatlan és lealjasító kicsapongásaival szégyent hozott magára és országára. Nagy pompával tért vissza Rómába, s udvaroncaival együtt a legfelháborítóbb módon tobzódott. Tivornyáik közepette hirtelen zaj hallatszott fel az utcáról. A hírnök, akit a zaj okának megtudakolására küldtek ki, azzal a rémhírrel tért vissza, hogy Galba, hadserege élén, gyors ütemben közeledik Róma ellen. A városban is lázadás tört ki, felháborodott tömeg zúg az utcákon, fenyegetőleg közeledik a palota felé, hogy a császárt és kíséretét megölje.

Néró, a veszély, a szükség ez órájában nem támaszkodhatott a hatalmas és irgalmas Istenre, mint a hithű Pál. A szenvedésektől és az esetleges kínzástól, amelyet a csőcseléktől elvárhatott, megfélemlett ez a nyomorult zsarnok. Elhatározta, hogy inkább önkezével vet véget életének, azonban a kellő pillanatban bátorsága elhagyta. Rettegésében fejét vesztette, és gyáván, szégyenteljesen menekült el a városból, közeli birtokára. Mindhiába! Rejtekét csakhamar felfedezték. És miközben az üldöző lovasok mindjobban közeledtek, szolgálattevő rabszolgájával halálos sebet ejtetett magán. Így pusztult el Néró, a zsarnok, fiatal életének harminckettedik esztendejében.