Péter második levelében, amelyet azokhoz intézett, akik vele együtt „egyenlő drága hitet” nyertek, az apostol feltárja a keresztyéni jellem fejlesztésére szolgáló isteni tervet.

„Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak, a mi Urunknak megismerésében! Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott: amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.

Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet; a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenésére nézve.” (II. Pt. 1:2–8)

Ezek a tanítások egyúttal győzelemről is zengenek. Az apostol a hívők elé tárja a keresztényi élet fejlődésének fokozatait. E létra minden egyes foka az istenismeret egy-egy állomását jelzi; a felfelé haladásban pedig ne legyen megállás. Hit, erény, ismeret, mértékletesség, türelem, kegyesség, hittestvéri szeretet és jótékonyság követik soron egymást. A fokonkénti felfelé haladás mindaddig, míg a Krisztus által kívánt eszményt el nem érjük, vezethet üdvösségünkhöz. Így lesz Ő számunkra „bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul”.

Isten elhívta népét dicsőségre és szentségre; ezek a tulajdonságok megnyilvánulnak mindazok életében, akik őszinte összeköttetésben élnek vele. Ha pedig részeseivé lettek a mennyei adománynak, „törekedjenek a tökéletességre” (Zsid. 6:1), mint akiket „Isten őriz, hit által” (I. Pt. 1:5). Isten gyönyörűsége, ha jellemtulajdonságait gyermekeinek adhatja. Szeretné látni, hogy elérjék a legmagasabb életszintet. Ha hitben megragadják Krisztus erejét, ha ígéretei megvalósításáért könyörögnek, ha sajátjukként igénylik, ha úgy esdik és sürgetik a Szentlélek kiárasztását, hogy Isten meg nem tagadhatja, akkor tökéletessé lesznek Őbenne.

Ha a hívő hitben már elfogadta az evangéliumot, tűzzön jelleméhez erényt, s így tisztítsa meg szívét, készítse elő lelkét Isten ismeretére. Ez az ismeret az alapja minden igaz fejlődésnek és minden őszinte szolgálatnak. Ez az egyetlen biztos védelem a kísértések ellen; egyedül ez teszi jellemileg hasonlóvá az embert Istenhez. Az Isten és Fiának, Jézus Krisztusnak ismerete által kapja a hívő mindazt, „ami az életre és a kegyességre hasznos”.

Krisztus mondotta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn. 17:8) Jeremiás próféta pedig kijelentette: „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával. Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.” (Jer. 9:23–24) Az emberi értelem alig tudja felfogni, hogy a szellemi képességek milyen szélességét, mélységét és magasságát érheti el az, aki erre az ismeretre eljutott.

A saját körében mindenki eljuthat a keresztényi jellem tökéletességére. Krisztus áldozata által nyílt meg a lehetőség, hogy a hívő elnyerje mindazt, ami a megszentelődéshez szükséges. Isten felszólít, hogy érjük el a tökéletesség színvonalát; elénk állítja példaképül Krisztus jellemét. A Megváltó földi életében – amelyet a gonosszal szemben tanúsított állandó ellenállás csiszolt tökéletessé – bemutatta, miként juthat az ember Istennel együttmunkálkodva, már itt is, a jellem tökéletességére. Isten így biztosít bennünket, hogy mi is teljes győzelmet arathatunk.

Így áll a hívő előtt az a csodálatos lehetőség, hogy hasonlóvá válhat Krisztushoz, engedelmeskedhet a törvény minden tételének. Önmagától azonban képtelen ide eljutni. Az Isten igéje szerinti szentség, amelyet el kell érnie, hogy üdvözülhessen, az isteni kegyelem munkálkodásának eredménye. A hívőnek alázatos engedelmességgel kell meghajolnia az igazság Lelke fegyelmező és fékező hatása alatt. Az ember engedelmessége Krisztus szentsége, érdeme által lesz tökéletessé, amely ahhoz mennyei jó illattal járul hozzá. Ebben a keresztény munkarésze az, hogy állandóan küzdjön minden fogyatkozása ellen. Folyton könyörögjön Megváltójához, hogy gyógyítsa meg lelke valamennyi hibáját. A hívő önmaga nem elég bölcs, nem elég erős, hogy győzzön. Ezek a tulajdonságok az Úréi, aki megadja mindazoknak, akik alázatosan és töredelmesen könyörgik segítségét.

A szentségtelen élet átalakulása megszentelt életre állandó folyamat. Isten napról napra munkálkodik a hívő megszentelődésén; az embernek azonban vele együtt kell működnie, kitartóan törekednie, hogy az egyik erényt a másik után megszerezze. Mialatt az ember ezen fáradozik, Isten munkálja a megszerzett jó tulajdonságok gyarapodását. Megváltónk mindenkor kész meghallgatni a töredelmes, bűnbánó szív imáját, megsokszorozza hűségesei iránti kegyelmét és békességét. Örömmel árasztja rájuk áldásait, amelyekre a gonosszal való küzdelemben szükségük van.

Sokan igyekszenek a keresztényi erények lépcsőzetén fölfelé haladni, mihelyt azonban kissé feljebb jutottak, emberi erőben kezdenek bizakodni, és csakhamar szem elől tévesztik Jézust, hitüknek megkezdőjét és bevégzőjét. Ennek következménye az eddigi eredmények elvesztése. Valóban szánalomra méltó azok állapota, akik az úton elfáradva engedik, hogy őket a lélek ellensége eddig elért keresztényi erényeiktől megfossza. „Mert akiben ezek nincsenek” – jelenti ki az apostol –, „az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén régi bűneiből való megtisztulásáról.”

Péter apostolnak isteni dolgokban hosszú tapasztalat állt háta mögött. Isten megmentő hatalmába vetett hite az évek folyamán csak növekedett, úgyannyira, hogy határozottan állíthatta: kudarc nem érheti azt, aki folyton hitben haladva előre, fokról fokra hág felfelé a menny kapujához vezető létrán, mígnem eléri annak legmagasabb fokát.

Péter már hosszú évek óta tanította a hívőket arra, hogy a kegyelemben és igazságban állandóan növekedni kell. Most azonban, amikor már tudta, hogy mártírhalál vár reá, figyelmüket még egyszer ráirányította azokra a csodálatos kiváltságokra, amelyek feltárulnak minden hívő előtt. Az ősz apostol, hitének teljes tudatában inti hittestvéreit céltudatos, állhatatos keresztényi életre. Kérte őket: „Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztástokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. Mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel.” (II. Pt. 1:10–11) Milyen nagyszerű bizonyosság! Milyen dicső reménység tündököl a hívő szemei előtt, amikor hit által törekszik a keresztényi tökéletesség magaslataira!

Az apostol folytatta: „Annakokáért nem mulasztom el, hogy mindenkor emlékeztesselek titeket ezekre, noha tudjátok ezeket, és erősek vagytok a jelenvaló igazságban. Méltónak vélem pedig, amíg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket; mint aki tudom, hogy hamar leteszem sátoromat, amiképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette nékem. De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről.” (II. Pt. 1:12–15)

Az apostol joggal beszélhetett Istennek az emberre vonatkozó terveiről, hiszen Krisztus tanítói működése alatt sokat látott és hallott az Isten országához tartozó dolgokról. Hogy a hívőket még egyszer emlékeztesse ezekre, így ír: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.” (II. Pt. 1:16–18)

Bármennyire meggyőző volt ez a bizonyíték hiterősítés szempontjából, mégis ennél nagyobb erő rejlett a próféciák bizonyságában. Péter kijelenti: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnal csillag kél fel szívetekben; tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (II. Pt. 1:19–21)

Az apostol egyrészt dicsőítette az igaz prófétai beszédet, mint biztos vezetőt a veszély idején, másrészt azonban ünnepélyesen óvta a gyülekezetet a hamis prófécia fáklyájától, a hamis tanítóktól, akik jönni fognak, és igyekszenek becsempészni veszedelmes eretnekségeket. Ezeket a gyülekezetben fellépő álnok tanítókat, akik sok hittestvért félrevezetnek, az apostol „víztelen kútfők”-höz, „széltől hányatott fellegek”-hez hasonlítja, „akiknek a sötétség homálya van fenntartva örökre” (II. Pt. 2:17). Amint állította: „utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél. Mert jobb volna rájok nézve, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, minthogy megismervén, elpártoljanak a nekik adott szent parancsolattól.” (II. Pt. 2:21)

Mialatt Péter lelki szemei előtt elvonultak az évszázadok egészen az idők végeztéig, a Szentlélek sugallatára leírta azokat az állapotokat, amelyek Krisztus visszajövetelét megelőzik. „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” (II. Pt. 3:3–4) De „amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk” (I. Thess. 5:3). De nem mindenkit hálózhat be az ellenség. Amikor minden földi dolog vége közeleg, lesznek hűségesek, akik képesek az idők jelei megértésére. Mialatt a magukat keresztényeknek vallók tömegei cselekedeteik által megtagadják hitüket, a maradék mindvégig kitart.

Péter megőrizte szívében a Krisztus újra jövetelére vonatkozó élő reménységet, és biztosította a gyülekezetet, miszerint a Megváltó ígérete: „És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket” (Jn. 14:3) – egészen bizonyosan beteljesül. Ha a megpróbáltaknak és hűségeseknek úgy tűnik fel, hogy az Úr sokáig késik eljövetelével, az apostol biztosítja őket: „Nem késik el az ígérettel az Úr; mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.

Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!

Annakokáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben. És a mi Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok… őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében.” (II. Pt. 3:9–12, 14–15, 17–18)

Isten gondviselése volt, hogy Péter apostol Rómában fejezhette be lelkipásztori szolgálatát. Néró császár elrendelte bebörtönzését, Pál utolsó fogsága idején. Így tehát a küzdelemben megőszült két apostolnak, akiket eltérő működési körük hosszú éveken át elválasztott egymástól, most együtt kellett bizonyságot tenni Krisztusról a világ fővárosában; együtt hullatták vérüket, mint magvetést, szentek és mártírok aratására.

Amióta Péter Krisztus megtagadása után újból elfoglalta helyét az apostolok között, minden veszéllyel bátran szembeszállva, a megfeszített, feltámadott és mennybe szállt Megváltót rettenthetetlen bátorsággal hirdette. Római börtönében visszaemlékezett arra, hogy Jézus egykor így szólt hozzá: „Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahová akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (Jn. 21:18) Ezzel Jézus pontosan megjelölte, hogy Péter mártírhalált szenved; még karjainak kifeszítését is a kereszten előre megjövendölte.

Pétert, aki a rómaiak szemében zsidó és jövevény volt, megkorbácsolásra és keresztre feszítésre ítélték. Mikor az apostol erről a borzalmas ítéletről értesült, arra a súlyos bűnére gondolt, amelyet elkövetett, amikor Jézust, kihallgatásának órájában megtagadta. Aki egykor annyira irtózott a kereszt hordozásától, most öröm töltötte el, hogy odaadhatta életét az evangéliumért. Az az érzése volt, hogy reá nézve, aki Urát megtagadta, túl nagy megtiszteltetés olyan halállal kiszenvedni, mint ahogy Ura meghalt. Jóllehet bűnét őszintén megbánta, és Krisztustól is bocsánatot nyert, amit a juhok és a nyáj legeltetésére vonatkozó megbízatás igazolt, ő maga azonban sohasem tudta megbocsátani eltévelyedését. Még az utolsó, rettenetes óra gyötrelmeinek gondolata sem tudta enyhíteni szomorúságának és bűnbánatának fájdalmait. Hóhéraitól tehát, mint utolsó kegyet, azt kérte, hogy fejjel lefelé szegezzék keresztre, és ezt a kérelmét teljesítették is. Így halt meg Péter, a nagy apostol.