A kínos és szégyenteljes keresztfa hozott üdvösséget és reménységet a világnak. A tanítványok, ezek az egyszerű férfiak, minden vagyon és vértezet nélkül indultak az evangélium terjesztésére. Krisztus erejében hirdették a jászolról és a keresztről szóló csodálatos történetet, és győztek le minden ellenállást. Világi kitüntetés vagy elismerés nélkül is igazi hősök voltak. A hitnek hősei. Ajkaikról isteni beszéd áradt szerte, amely megrendítette a világot.

Jeruzsálem volt az a város, ahol legnagyobb volt az előítélet és a legzavarosabb fogalmak uralkodtak Jézus felől, akit ott bűnösként megfeszítettek. A tanítványok rettenthetetlen bátorsággal hirdették tovább az élet igéjét, amennyiben feltárták a zsidók előtt Krisztus misszióját, munkálkodását, keresztre feszítését, feltámadását és mennybemenetelét. A papok és főemberek ámulva hallgatták az apostolok világos és bátor tanúbizonyság-tételét. Valóban, az Üdvözítő ereje szállt a tanítványokra, és működésüket jelek és csodák kísérték, úgyhogy a hívők száma napról napra növekedett. Az utakra, amelyeken az apostolok végighaladtak, a nép „kihozá a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük.” (Ap. csel. 5:15) Idehozták a tisztátalan lelkek által meggyötörteket is. A tömeg köréjük sereglett és a meggyógyultak fennhangon dicsérték Istent és magasztalták a Megváltó nevét.

A papok és főemberek látták, hogy Krisztust jobban dicsőítik, mint őket. A sadduceusok, akik tagadták a halottak feltámadását, amikor hallották az apostolok kijelentéseit, hogy Krisztus feltámadt, nagyon felháborodtak. Rájöttek, hogy így tanaikat elvetik majd és a sadduceusok egész felekezete megszűnik, ha megengedik az apostoloknak, hogy a feltámadt Krisztust hirdessék és nevében csodákat tegyenek. A farizeusokat viszont bosszantotta, amikor látták, hogy a tanítványok tanai azt célozzák, hogy a zsidó ceremóniákat aláássák, és fölöslegessé tegyék az áldozati szertartásokat.

Minden eddigi fáradozásuk, amely az új tan hirdetésének elnyomására irányult, hiábavalónak bizonyult; most ellenben a farizeusok és sadduceusok arra a közös elhatározásra jutottak, hogy a tanítványok működését beszüntetik. Ugyanis ezek világosan bebizonyítják, hogy nekik részük volt Krisztus keresztre feszítésében. A papok tehát gyűlölettől űzve, elfogatták Pétert és Jakabot, és közönséges tömlöcbe vettették őket.

A zsidó nép vezetői nyíltan ellenszegültek annak, hogy Isten, kiválasztott népe által valósítsa meg szándékát. Akiket Isten az igazság őrzőiül hívott el, hűtleneknek bizonyultak; ezért Isten másokra bízta akaratának véghezvitelét. Vakságukban ezek a vezetők – felháborodásukat jogosnak tartván teljes dühhel jártak el azok ellen, akik az általuk képviselt igazságokat elvetették. Még a lehetőségét is tagadták annak, hogy ők rosszul értenék az Igét, vagy rosszul magyaráznák és alkalmaznák az írásokat. Úgy viselkedtek, mint akik teljesen elvesztették józanságukat. Hangoztatták: „Milyen jogon vallanak ezek a halászokból lett egyszerű tanítók olyan nézeteket, melyek teljesen ellentmondanak a mi tanainknak?” Mivel pedig elhatározták, hogy az ilyen eszmék hirdetését megszüntetik, azok képviselőit elfogatták.

A tanítványokat ez az eljárás sem meg nem félemlítette, sem el nem kedvetlenítette. A Szentlélek emlékezetükbe juttatta Krisztus szavait: „Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem...” „A gyülekezetből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik” ... „Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk: hogy én mondtam néktek.” (Jn. 15:20–21; 16:2, 4)

A menny Istene, a világegyetem hatalmas Uralkodója személyesen vette pártfogásába a fogságban lévő tanítványokat, mert ebben az esetben az emberek az Ő műve ellen hadakoztak. Éjjel az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját, és így szólt a tanítványokhoz: „Menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a népnek az életnek minden beszédit.” (Ap. csel. 5:20) Ez a parancs éppen ellenkezője volt a zsidó vezetők parancsának. Mondták-e vajon a tanítványok: Nem tehetjük ezt anélkül, hogy engedélyt kapnánk a felsőbbségtől?! Nem! Isten így szólt: „Menjetek el” és ők engedelmeskedtek. „Bemenének jó reggel a templomba és tanítának.” (Ap. csel. 5:21)

Midőn Péter és János megjelentek a hívők előtt és elbeszélték, miként vezette ki őket az angyal az őrt álló katonák sorfala között, és megparancsolta nekik, hogy a félbeszakított munkát újból felvegyék, a testvérek elcsodálkoztak, és nagyon megörültek.

Időközben a főpapok és akik velük voltak, „egybehívták a gyűlést és Izráel fiainak egész tanácsát.” A papok és főemberek elhatározták, hogy a tanítványokat lázadással, Anániás és Safira megölésével és a papi tekintély elleni összeesküvéssel vádolják meg. Abban reménykedtek, hogy a csőcseléket majd felbujtatják és ez magáévá tévén az ügyet, a tanítványokkal is hasonlóképpen cselekszik, mint Jézussal tette. Jól tudták, hogy sokan vannak, akik ugyan nem fogadták el Krisztus tanait, de a zsidó vezetők önkényeskedésétől is szabadulni szeretnének, és változás után vágyakoznak. Attól féltek tehát, hogyha ezek az elégedetlenek elfogadják az apostolok által hirdetett igazságokat, és Jézust elismerik Messiásnak, az egész nép haragja a vezetők ellen irányul, és Krisztus haláláért felelőssé teheti őket. Ezt megakadályozandó, szigorú rendszabályokat akartak életbe léptetni.

Elküldtek tehát a foglyokért. Milyen nagy volt azonban csodálkozásuk, amikor hírül hozták nekik, hogy a börtönajtók ugyan erősen le voltak zárva, és az őrök is az ajtók előtt helyükön állottak, de a foglyokat sehol sem találták.

Csakhamar hozták a meglepő hírt: „Ímé, ama férfiak, kiket a tömlöcbe vetettetek, a templomban állanak és tanítják a népet. Akkor elmenvén a felügyelő a poroszlókkal, előhozó őket erőszak nélkül; féltek ugyanis a néptől, hogy megkövezik őket.” (Ap. csel. 5:25–26)

Annak ellenére, hogy a tanítványok csodálatos módon szabadultak ki a börtönből, nem mentesültek a kihallgatástól és büntetéstől. Mikor még együtt voltak, Krisztus így szólt hozzájuk: „Ti pedig vigyázzatok magatokra; mert törvényszékeknek adnak át titeket, és gyülekezetekben vernek meg titeket.” (Mk. 13:9) Azáltal, hogy Isten elküldte angyalát kiszabadításukra, szeretetének jelét és jelenlétének biztosítékát adta. Most rajtuk volt a sor, hogy szenvedjenek érette, akinek evangéliumát hirdették.

A próféták és apostolok történelme az Isten iránti hűség számos nemes példáját adja. Krisztus tanúi inkább börtönt és kínoztatást, sőt még a halált is elszenvedték, hogysem Isten törvényét áthágják. Azonban Péter és János itt vázolt magatartása olyan hősies, amelyhez hasonlót az egész újtestamentomi korszak alig tud felmutatni. Amikor másodízben álltak bíráik előtt, akik életükre törtek, szavuk és egész magatartásuk semmi félelmet vagy határozatlanságot nem árult el. Amikor a főpap így szólt: „Nem megparancsoltuk-é nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mi reánk akarjátok hárítani annak az embernek vérét” – Péter azt felelte: „Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek”. (Ap. csel. 5:28–29) Miután mennyei angyal szabadította ki őket fogságukból, aki megparancsolta nekik, hogy tanítsanak a templomban, engedelmeskedtek ezen isteni felszólításból eredő parancsnak: folytatták a munkát bármi áron is.

Ekkor a jövendőmondás Lelke szállt a tanítványokra. A vádlottakból vádlók lettek, és a tanácsban ülőket megvádolták Krisztus megölésével. „A mi atyáinknak Istene” – jelentette ki Péter – „feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek. Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izárelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől; és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik neki engednek.” (Ap. csel. 5:30–32)

Ez a beszéd a zsidókat nagyon felháborította, és elhatározták, hogy az igazságszolgáltatást saját kezükbe veszik. A foglyokat minden további kihallgatás és a római hatóság megkérdezése nélkül megölik. Krisztus halálában már úgyis bűnrészesek voltak, most pedig a tanítványok vérével akarták kezüket beszennyezni.

A tanácsban azonban volt egy ember, aki a tanítványok szavaiban felismerte Isten szavát. Ez a férfi Gamáliel volt, jó hírnevű, nagy tudású és magas állású farizeus. Világos értelmével felfogta, hogy az az erőszakos lépés, amelyre a papok ragadtatják magukat, végzetes következményekkel járna. Mielőtt az egybegyűltekhez szólt volna, kivezettette a foglyokat. Nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemközt. Tisztában volt vele, hogy Krisztus gyilkosait semmi sem tartóztathatja vissza szándékuk véghezvitelétől.

Azután nagyon megfontoltan és nyugodtan beszélni kezdett hozzájuk: „Izráel férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni! Mert ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított; ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik; mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.” (Ap. csel. 5:35–39)

A papok felismerték e beszéd ésszerűségét, és kénytelenek voltak Gamáliel szavait elfogadni. Alig tudták azonban előítéletüket és gyűlöletüket visszafojtani. Csak nagy vonakodás és tiltakozás között bocsátották el a tanítványokat, miután megverették és megfenyegették őket, és megparancsolták nekik, hogy Jézus nevében ne prédikáljanak. „Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.” (Ap. csel. 5:41–42)

Jézus röviddel megfeszítése előtt a békesség ígéretét adta tanítványainak: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen!” (Jn. 14:27) Ez a béke nem a világhoz való alkalmazkodás eredménye. Krisztus sohasem szerzett békét a gonosszal való kiegyezéssel. Krisztus tanítványaira hagyományozott béke inkább benső, mint külső béke; ez marad meg követőinek az eljövendő harcokban és küzdelmekben is.

Önmagáról mondotta Krisztus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt. 10:34) Ámbár a Békesség Fejedelme, mégis szakadás okozója lett. Ő, aki azért jött, hogy üdvösséget és reménységet hirdessen, és örömet ébresszen az emberek szívében, olyan küzdelmet nyitott meg, amely mély sebeket ejt, és erős szenvedélyeket gyújt fel. Következő szavaival óvta követőit: „E világon nyomorúságtok lészen” ... „kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezet elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.” „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.” (Jn. 16:33; Lk. 21:12, 16–17)

Ez a prófécia különösen figyelemreméltó módon teljesedett be. Minden sérelem, minden gyalázat és kegyetlenkedés, amelyre Sátán az embereket felingerelhette, mindig Krisztus követőire zúdult. Ez megismétlődik mindig újból és újból, amíg a megtéretlen érzéki szív ellenségeskedik Isten törvényével, és nem akar engedelmeskedni parancsolatainak. A világ ma sem áll szorosabb összhangban Krisztus alapelveivel, mint állt az apostolok idejében. Ugyanaz a gyűlölet, amely a „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”-et kiáltozta, és a tanítványok üldözését is felszította, megtalálható ma is; ez izzik az „engedetlenség fiaiban”. Ugyanaz a lelkület működik ma is zord eltökéltséggel, a meg nem újult szívben, amely a sötét középkorban férfiakat és nőket száműzetésre és halálra ítélt; amely az inkvizíció válogatott kínzásait kieszelte; a Szent Bertalan-éj mészárlásait kitervezte és véghezvitte, és a smithfieldi tüzeket gyújtotta. Az igazság története elejétől végig nem egyéb, mint a jó és a gonosz küzdelme. Az evangélium hirdetése e világon mindig ellenállás, veszély, veszteség és szenvedés közepette haladt előre.

Mi adott erőt a múltban Krisztus követőinek a szenvedések között? Istennel, a Szentlélekkel és Krisztussal való közösségük! A gyalázat és üldöztetés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem Krisztus szerelmétől. A vihartól korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért szenvednek. Jézus mondotta: „Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn. 14:21) Ha a hívőt az igazságért földi törvényszék elé állítják, Krisztus ott áll mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki, és szeretetével vidítja fel szívét. Ha Krisztusért halált szenved, az Üdvözítő így szól hozzá: „A testet ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak.” „Bízzatok, én meggyőztem a világot”. „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Jn. 16:33; Ésa. 41:10; )

„A kik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, a mely meg nem inog, örökké megáll. Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr pedig körülveszi az ő népét mostantól fogva mindörökké.” Zsolt. 125:1-2 „Az elnyomástól és erőszaktól megmenti lelköket, és vérök drága az ő szemében.” Zsolt 72:14

„A Seregeknek Ura megoltalmazza őket; ...És megsegíti őket az Úr, az ő Istenök ama napon, mint az ő népének nyáját, és mint korona-kövek ragyognak az ő földén.” (Zak. 9:15–16)