Mialatt Apollós Korinthusban munkálkodott, Pál betartva ígéretét, visszatért Efézusba. Rövid látogatást tett Jeruzsálemben, kevés időt töltött Antiókhiában, egykori működésének színhelyén. Innen „Kis-Ázsián általmenve, eljárván Galáczia tartományát és Frigiát” (Ap. csel. 18:23), meglátogatta azokat a gyülekezeteket, amelyeket alapított, és erősítette a tanítványok hitét.

Az apostol napjaiban Kis-Ázsia nyugati része, Róma ázsiai tartományaként volt ismeretes. Fővárosa Efézus, jelentős kereskedelmi gócpont volt. Kikötőjében számos kereskedelmi hajó horgonyzott, és utcáin a világ minden tájáról odasereglett emberek tarka tömege nyüzsgött. Korinthushoz hasonlóan, sokat ígérő misszióterületnek mutatkozott.

A zsidók, akik abban a korszakban az egész civilizált világon szétszórtan éltek, általánosan várták a Messiás jövetelét. Amikor Keresztelő János prédikált, az évenkénti ünnepekre feljött zsidók közül sokan kimentek a Jordán partjára, hogy meghallgassák. Ott hallották, amint hirdette Jézust, a megígért Messiást, és ezt az üzenetet azután elvitték a világ minden részébe. A gondviselés ily módon készítette elő az apostolok tevékenykedésének útját.

Amikor Pál Efézusba érkezett, tizenkét testvért talált ott, akik Apollóshoz hasonlóan Keresztelő János tanítványai voltak, és ugyancsak hozzá hasonlóan, Krisztus missziójáról is ismerettel bírtak. Nem voltak ugyan olyan tehetségesek, mint Apollós, azonban hasonló őszinteséggel és hittel igyekeztek arra, hogy elnyert ismeretüket terjesszék.

Ezek a testvérek mit sem tudtak a Szentlélek munkájáról. Amikor Pál megkérdezte őket, vettetek-e Szentlelket, azt felelték: „Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy vagyon-é Szent Lélek.” „Mire keresztelkedtetek meg tehát?” kérdezte tovább Pál – amire így válaszoltak: „A János keresztségére.” (Ap. csel. 19:2–3)

Az apostol ezután elébük tárta azokat a nagy igazságokat, amelyek a keresztény reménységének alapjai. Beszélt nekik Krisztus földi életéről és csúfos, szégyenletes haláláról. Elmondta, miként törte át az élet Ura a sír korlátait és feltámadt, mint a halál legyőzője. Elismételte előttük az Üdvözítő parancsát, amelyet tanítványainak adott: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” (Mt. 28:18–19) Majd beszélt nekik Krisztus ama ígéretéről, hogy elküldi hozzájuk a Vigasztalót, akinek ereje által hatalmas jelek és csodák történnek. Vázolta azt is, hogy ez az ígéret milyen dicsőségesen teljesedett be pünkösd napján.

Élénk érdeklődéssel, hálás csodálattal és nagy örömmel hallgatták a testvérek az apostol szavait. Hitben felfogták Krisztus engesztelő áldozatának csodálatos igazságát, és elfogadták Megváltójuknak. Azután megkeresztelkedtek Jézus nevében, és amikor Pál „reájuk vetette kezét”, elnyerték a Szentlélek keresztségét is, ami képesítette őket, hogy más népek nyelvén szóljanak és prófétáljanak. Ily módon készültek fel, hogy misszionáriusokként működjenek Efézusban és környékén; majd Kis-Ázsiába is kimenjenek hirdetni az evangéliumot.

Az az alázatos, tanulékony és készséges lelkület, amelyet ezen férfiak magukban kifejlesztettek, alkalmassá tette őket arra, hogy a misszióterületre kimenjenek. Példájuk nagyon értékes tanulság minden keresztény számára. Sokan a lelki életben csak igen csekély haladást tesznek, mivel magukról sokkal többet tartnak, minthogy tanulónak beállnának. Megelégszenek Isten igéjének felszínes ismeretével; s mivel sem hitükön, sem szokásaikon változtatni nem akarnak, nem is fáradoznak nagyobb világosság elnyeréséért.

Ha Krisztus követői komolyan törekednének bölcsességre, az igazság olyan kincséhez jutnának, amelyről mind ez ideig halvány sejtelmük sem volt. Aki teljesen átadja magát Istennek, azt isteni kéz vezeti. Ha még oly alacsony származású és látszólag tehetségtelen is valaki, de ha szeretetteljes és bizakodó szívvel engedelmeskedik az isteni akarat minden intésének, akkor tapasztalni fogja, hogy erői megtisztulnak, nemesednek, megelevenednek, és tehetségei fokozódnak. Ha értékeli az isteni bölcsesség tanításait, akkor az Úr szent feladatot bíz reá. Képességeket nyer arra, hogy életét Isten dicsőségére és a világ áldására szentelje. „A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket.” (Zsolt. 119:130)

Sokan ma is éppoly tudatlanok a Szent Léleknek az emberi szívben végzett munkája felől, mint voltak az akkori hívők Efézusban; Isten Igéje pedig egyetlen igazságot sem tanít világosabban, mint ezt. Próféták és apostolok tárgyalták ezt a kérdést. Krisztus maga irányítja figyelmünket a növényvilágban látható fejlődésre, hogy ezzel Lelke működését szemléltesse a lelki élet kialakulásánál. A szőlőtő gyökeréből áradó nedv szétoszlik a vesszőkben, fenntartja a növekedést, létrehozza a virágzást és gyümölcstermést. Ez áll a Szentlélek életadó erejére is; az Üdvözítőből fakad, áthatja a lelket, újjászül; megtisztítja szándékainkat és hajlamainkat. Még a gondolatokat is alárendeli Isten akaratának, és alkalmassá teszi az embert arra, hogy szent cselekedetek dicső gyümölcseit érlelje.

A lelki életnek ez a szerzője láthatatlan; emberi tudomány nem adhat magyarázatot arra nézve, hogy ennek az életnek hogyan leszünk és maradunk részesei. A Lélek működése azonban mindenkor összhangban van a kinyilatkoztatott igével. A szellemi világ törvényei azonosak a természet világának törvényeivel. Noha a természetes életet pillanatról pillanatra isteni erő tartja fenn, annak megőrzése mégsem történik szemmel látható csoda által, hanem azon áldások hasznosításával, amelyek rendelkezésünkre állnak. Hasonlóan a lelki életet is azok az eszközök tartják fenn, amelyeket a gondviselés juttat számunkra. Ha Krisztus követője el akar jutni „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef. 4:13), akkor az élet kenyeréből kell ennie és az üdvösség vizéből innia. Növekednie kell, munkálkodni, imádkozni, és minden dologban betartani azokat a tanításokat, amelyeket Isten adott igéjében.

Ezen zsidó megtértek tapasztalataiból még további tanulságot is meríthetünk. Amikor János megkeresztelte őket, még nem értették meg teljesen Jézus misszióját – hogy Ő a bűnösök Üdvözítője. Még számos tévtanhoz ragaszkodtak. Miután azonban nagyobb világosságot nyertek, örömmel fogadták el Krisztust Megváltójuknak, ami kötelezettségeiket is megváltoztatta. A tisztultabb hit elfogadása megfelelő változást hozott életükbe és ezen átalakulásuk, valamint Krisztusba vetett hitük vallomása jeléül, újból megkeresztelkedtek Jézus nevében.

Pál régi szokásához híven, Efézusban is a zsinagógában kezdte meg munkálkodását. Itt három hónapon át folytatta munkáját, „vetekedvén és igyekezvén meggyőzni az Isten országára tartozó dolgokról.” Eleinte szívesen hallgatták szavait; azonban csakhamar itt is, mint egyéb helyeken, ellenállásra talált. Azt olvassuk, hogy „némelyek megkeményíték magokat és nem hívének, gonoszul szólván az Úrnak útáról a sokaság előtt.” (Ap. csel. 19:9) Miután az evangéliumot elvetették és emellett, az elhatározásuk mellett csökönyösen kitartottak, az apostol felhagyott a zsinagógában való prédikálásával.

Isten Lelke munkálkodott Pállal és Pál által, mialatt honfitársai megtérésén fáradozott. A felhozott bizonyítékok elegendőek voltak, hogy mindenkit meggyőzzenek, aki őszintén óhajtotta megismerni az igazságot. Sokakat azonban előítélet és hitetlenség tartott fogva, és a legmeggyőzőbb bizonyítékok előtt sem hajoltak meg. Pál tehát attól tartva, hogy az igazság eme ellenségeivel való állandó érintkezés veszélyeztetheti a megtértek hitét, elszakadt tőlük. A tanítványokat maga köré gyűjtötte, és nyilvános tanításait Tyrannus iskolájában folytatta, aki mint tanító tekintélynek és tiszteletnek örvendett.

Pál – amint mondja – látta, hogy „nagy kapu nyílott meg előttem és hasznos”, ha mindjárt „az ellenség is sok” (I. Kor. 16:9). Efézus abban az időben Ázsiának nemcsak legpompásabb, hanem legromlottabb városa is volt. Babona és érzéki élvezetek terjengtek a nagyszámú lakosság körében. Templomaik védő árnyékában a gonosztevők minden fajtája menedéket talált, és a legaljasabb bűnök burjánoztak.

Efézus népszerű központja volt Diána istennő tiszteletének. Az „efézusi Diána” csodálatos templomának nemcsak egész Ázsia, hanem az egész ismert világ hódolt. Felülmúlhatatlan pompája nemcsak a városnak, hanem az egész népnek is büszkesége volt. A templom belsejében álló bálvány, a hagyomány szerint, az égből szállott alá. Szimbolikus jelentőségű feliratainak nagy erőt tulajdonítottak. Az efézusiak egész sorozat könyvet írtak, amelyek ezeknek a szimbólumoknak a jelentőségét és alkalmazását magyarázták.

E könyveket igen sok varázsló buzgón tanulmányozta; ezeknek a templomban levő szobor babonás tisztelői felett igen nagy befolyásuk volt.

Pál apostol Efézusban végzett munkája alatt Isten kegyelmének különös jeleiben részesült. Fáradozásait Isten ereje kísérte, és sokan kigyógyultak testi betegségeikből. „És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által; annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz lelkek kimenének belőlük.” (Ap. csel. 19:11–12) A természetfölötti erőknek ez a megnyilvánulása nagyobb volt mindannál, amit addig Efézusban láttak; ezt sem a szemfényvesztők ügyessége, sem az ördöngösök varázslatai sem tudták utánozni. Miután ezek a csodák a názáreti Jézus nevében történtek, az emberek láthatták, tapasztalhatták, hogy a menny Istene sokkal hatalmasabb azoknál a varázslóknál, akik Diána istennőt imádták. Isten így magasztalta fel szolgáját a bálványimádók szeme láttára; mérhetetlenül föléje emelte a leghatalmasabb és legkedveltebb varázslóknak.

Isten, akinek minden gonosz lélek engedelmeskedni tartozik, adott szolgáinak hatalmat fölöttük, és felkészült arra, hogy még nagyobb szégyent és vereséget hozzon azokra, akik megvetették és megalázták szent nevét. A varázslást Mózes törvénye halálbüntetéssel sújtotta; mindazáltal a hitehagyott zsidók időről időre titokban mégis űzték. Így abban az időben, amikor Pál meglátogatta Efézust, voltak „némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül”, akik mikor látták az általa véghezvitt csodákat, vakmerően „az Úr Jézus nevét hívták azokra, akikben a gonosz lelkek valának.” Ezek „Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten”, akik ezt megkísérelték. Találkoztak egy gonosz lélektől megszállt férfival, akit megszólítottak: „Kényszerítünk téged a Jézusra, kit Pál prédikál.” „Felelvén pedig a gonosz lélek, monda: a Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok? És reájuk ugorván az az ember, akiben a gonosz lélek vala, legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból.” (Ap. csel. 19:13–16)

Ez letagadhatatlanul bizonyította Krisztus nevének szentségét; de azt is, hogy milyen veszélyes dolog Jézus nevét segítségül hívni, ha az Üdvözítő isteni küldetésében nem hiszünk. „Félelem szálla mindnyájokra, és magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve.” (Ap. csel. 19:17/b)

Ezután pedig leplezett tények kerültek felszínre. A hívők közül sokan, amikor elfogadták a kereszténységet, nem mondtak le teljesen babonáikról, és bizonyos mértékben még mindig varázslást űztek. Most tehát, meggyőződve tévedésükről, „sokan a hívők közül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket.” Sőt többen a varázslók közül is feleszméltek és „sokan, kik ördögi mesterségeket gyakoroltak, könyveiket összehordva mindeneknek láttára megégetik vala. És összeszámlálák azoknak árát, és találák ötvenezer ezüstpénznek. Ekképpen az Úrnak igéje erősen nevekedik, és hatalmat vesz vala.” (Ap. csel. 19:18–20)

A varázslás tankönyveinek elégetésével bebizonyították az efézusi megtért hívők, hogy amit eddig annyira szerettek, most megutálták. Varázslásukkal Istent eddig különösen megbántották, és saját lelküket veszélyeztették. Most azonban ellenszenvük annyira nyilvánvalóvá vált a varázslás ellen, hogy eme cselekedetükkel bizonyságot tettek igazi megtérésükről.

Ezek a jövendőmondó könyvek szabályokat és formulákat tartalmaztak a gonosz lelkekkel való érintkezésre. Előírásokat Sátán tiszteletére; irányításokat arra vonatkozólag, miként kell őt segítségül hívni, és hogyan lehet felvilágosítást kapni tőle. Ha a tanítványok megtartották volna ezeket a könyveket, magukat tették volna ki a kísértésnek; ha pedig eladják, mások forognak a kísértés veszélyében. Mivel azonban elszakadtak a sötétség birodalmától, nem riadtak vissza semmiféle áldozattól, hogy hatalmát letörjék. Így diadalmaskodott az igazság az emberek előítélete és pénzvágya fölött.

Krisztus hatalmának ezen megnyilatkozása által a kereszténység a babona e fellegvárában nagy győzelmet aratott. Az esemény kihatásai sokkal nagyobbak voltak, mint amennyire azt Pál értékelte. Ez a hír Efézusból kiindulva messze elterjedt, ami által Krisztus ügyét előbbre vitte. Hosszú idő múltával is, amikor az apostol már régen befejezte földi pályafutását, élénken éltek ezek az események az emberek emlékezetében; lelkek megnyerésének eszközéül szolgáltak az evangélium számára.

Szeretnénk hinni, hogy a huszadik század kultúrája foglalta el a pogány babona helyét. Azonban Isten igéje és egyéb cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy korunkban a varázslást éppen úgy űzik, mint a régmúltban a mágusok napjaiban. Az ókor varázslása a valóságban nem volt egyéb, mint ami a modern spiritizmus vagy spiritualizmus fogalma alatt ismeretes. Sátán hozzáférkőzik a lelkek ezreihez, amennyiben elhalt rokonok és barátok álarcában közeledik hozzájuk. A Szentírás kijelenti: „De a halottak semmit sem tudnak” (Préd. 9:17), gondolatuk, szeretetük, gyűlöletük megszűnt, semmi érintkezésük sincsen az élőkkel. Sátán azonban régi fortélyaival ismét alkalmazza csalásait, hogy a lelkeket befolyásolja.

A spiritizmus révén sok beteg, bánkódó és kíváncsi ember érintkezik a gonosz lelkekkel. Azonban valamennyien, akik ezt teszik, veszedelmes talajon járnak. Az igazság igéje tudtunkra adja, hogy Isten hogyan tekint mindezekre. Már az ókorban kemény ítéletet mondott ki arra a királyra, aki pogány istentől kért tanácsot: „Nincs-é Isten Izráelben, hogy Baálzebúbhoz, az Ekron istenéhez mentek tanácsot kérdeni? Azért azt mondja az Úr: Az ágyból, amelyben fekszel, fel nem kelsz, hanem kétség nélkül meghalsz.” (II. Kir. 1:3–4)

Napjainkban a spiritiszta médiumok, látnokok és jövendőmondók hasonmásai a régmúlt idők varázslóinak. Azok a titokzatos hangok, amelyek egykor Endorban és Efézusban hallatszottak, ma is csábítják az embereket hazudozó szavaikkal. Ha a fátylat fellebbenthetnénk, akkor észrevehetnénk, hogyan használják fel a gonosz angyalok minden tudományukat a csalásra és pusztításra. Bárhol is érvényesül olyan befolyás, amely az embereket arra készteti, hogy Istenről elfeledkezzenek, ott Sátán elbűvölő ereje munkálkodik. Ha az emberek engednek ennek a befolyásnak, kedélyük zavarodott lesz, és lelkük szennyeződik, még mielőtt ennek tudatára ébrednének. Ezért ma is szívleljék meg Isten gyermekei az apostolnak az efézusi gyülekezethez intézett figyelmeztetését: „És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat.” (Ef. 5:11)