István halála után olyan irgalmatlan üldözés kezdődött Jeruzsálemben a hívők ellen, hogy „mindnyájan eloszlának Júdeának és Samáriának tájaira.” Saulus „pedig pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elővonszolva, tömlöcbe veti vala.” (Ap. csel. 8:1, 3) Ebben a kegyetlen munkában kifejtett nagy buzgóságáról ő maga későbben így nyilatkozott: „Én bizonyára elvégeztem vala magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem. Mit meg is cselekedtem Jeruzsálemben és a szentek közül én sokat börtönbe vetettem... És minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra kényszeríttettem; és felettébb dühösködvén ellenük, kergettem mind az idegen városokig is.” Hogy István nem volt az egyetlen, kinek meg kellett halnia, az kitűnik Saulus szavaiból: „Sőt mikor megölettetének, szavazatommal hozzájárultam.” (Ap. csel. 26:9–11)

A veszély ez idejében lépett elő Nikodémus, mint bátor hitvallója a megfeszített Üdvözítőnek. Nikodémust, a Magas Tanács tagját, másokkal együtt, megragadta Krisztus tanítása. Tanúja volt Krisztus csodálatos műveinek, amelyek meggyőzték őt, hogy valóban „Istennek ama küldötte”. Ahhoz büszke volt, hogy nyíltan beismerje a galileai Tanító iránt érzett rokonszenvét, ezért titkon érintkezést keresett vele. Egy alkalommal Jézus világosan kifejtette előtte az üdvtervet és földi misszióját; de Nikodémus csak tovább habozott. Az igazságot szívébe rejtette; három évig alig mutatkozott gyümölcse. Bár Nikodémus nem is vallotta meg Krisztust nyíltan, mégis többször keresztezte a papok tervét a Magas Tanácsban, amikor Őt elveszíteni igyekeztek. Mikor azután Jézus a „keresztre felemeltetett”, Nikodémus visszaemlékezett szavaira, amelyeket neki azon az éjjeli beszélgetésen az Olajfák hegyén mondott: „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetni” (Jn. 3:14) – és felismerte Jézusban a világmegváltót.

Nikodémus, arimáthiai Józseffel közösen viselte Jézus eltemettetésének költségeit. A tanítványok féltek ugyan, hogy Krisztust nyíltan kövessék, de Nikodémus és József bátran segítségükre siettek; e gazdag és köztiszteletben álló férfiak pártfogása nagyon értékes volt számukra. Így a tanítványok megtehették szeretett Mesterükért mindazt, amit szegénységük miatt egyébként nem tehettek volna. Sőt e gazdag és befolyásos férfiak pártfogása a papok és főemberek gonoszsága ellen is megvédelmezte őket.

Mikor tehát a zsidók megkísérelték, hogy a gyenge és fiatal gyülekezetet elpusztítsák, Nikodémus állt védelmükre. Már nem óvatosan, habozva és kétségeskedve erősítette a tanítványok hitét, hanem minden vagyonát a jeruzsálemi gyülekezet támogatására és az evangéliumi munka előmozdítására szentelte. Akik azelőtt tisztelték, most gúnyolták és üldözték; bár elszegényedett, de mégsem ingathatták meg, hogy hitéért nyíltan síkra ne szálljon.

Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az evangélizálás munkájára. Az ige hirdetése nagy eredménnyel járt, és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot. Megfeledkeztek arról, hogy a gonosz ellen a legjobb védekezés: a támadás. Így jutottak arra a gondolatra, hogy legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet megvédelmezése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a már elért eredménnyel, és többre nem vágyik. Isten azért engedte meg az üldözést, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak. Amikor tehát elűzték a hívőket Jeruzsálemből, széjjeljártak és „hirdették az igét.”.

Azok között, akik ezt a megbízatást kapták az Üdvözítőtől: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt. 28:19) – igen sokan voltak, akik nagyon szerény életkörülmények között éltek; férfiak és nők, akik szerették az Urat és elhatározták, hogy követik példáját önzetlen szolgálattal. Ezekre az egyszerű emberekre és a tanítványokra, akik földi életében Vele együtt jártak, az Úr igen fontos feladatot bízott. Elhívta őket, hogy elvigyék a világnak a Jézus Krisztusban való üdvösség örömhírét.

Midőn az üldözés folytán szétszóródtak, missziólelkülettől áthatva jártak szerteszét. Felismerték küldetésük nagy felelősségét. Tudták, hogy kezükben tartják az élet kenyerét az egész sóvárgó világ részére. Krisztus szerelme arra késztette őket, hogy ezt a kenyeret mindazok számára megtörjék, akik éhezték. Az Úr munkálkodott általuk. Ahova mentek, betegek gyógyultak meg, miközben a szegényeknek az evangéliumot hirdették.

Fülöpöt, a hét diakónus egyikét, szintén elűzték Jeruzsálemből. Ő pedig „bemenvén Samária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy szívvel-lélekkel figyelmeze vala azokra, amiket Fülöp mondott, hallván és látván a jeleket, melyeket cselekedék. Mert sokakból, kikben tisztátalan lelkek voltak, kimenének, ...sok gutaütött és sánta pedig meggyógyula. És lőn nagy öröm abban a városban.” (Ap. csel. 8:5–8)

Krisztusnak a samáriai asszonnyal a Jákob kútjánál folytatott beszélgetése meghozta gyümölcsét. Miután az asszony Jézus szavait hallotta, azonnal befutott a városba az emberekhez, és így szólt hozzájuk: „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus”? Vele is mentek, hallották Jézus beszédét, és hittek Benne. És mivel többet akartak hallani tőle, kérlelték, hogy maradjon náluk. Jézus náluk is maradt még két napig. „És sokkal többen hivének a maga beszédéért.” (Jn. 4:29, 41)

Mikor tehát Jézus tanítványait elűzték Jeruzsálemből, közülük néhányan Samáriában találtak biztos menedéket. A samáriaiak örömmel fogadták az evangélium hírnökeit, és a megtért zsidók bőségesen arathattak azok között, akik egykor legelkeseredettebb ellenségeik voltak.

Fülöp különösen nagy eredményt ért el Samáriában, úgy, hogy ezen felbátorodva, segítségért küldött Jeruzsálembe. Most értették csak meg teljesen az apostolok Krisztus szavainak jelentőségét: „...Lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső határáig.” (Ap. csel. 1:8)

Fülöpöt, samáriai tartózkodása alatt, mennyei küldött így utasította: „Menj el dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá.” „És felkelvén, elméne.” A felhívásban nem kételkedett, nem is habozott, mert megtanult Isten akaratának engedelmeskedni.

„És ímé egy szerecsen férfiú, Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas komornyikja, ki az ő egész kincstárának felügyelője vala, ki feljött imádkozni Jeruzsálembe. És visszatérőben volt és az ő szekerén ül vala, és olvasá Ésaiás prófétát.” (Ap. csel. 8:26–28) Ez a szerecsenországbeli férfiú magas állást töltött be, és befolyása széles körű volt. Isten látta, hogyha megtér, másokhoz is eljuttatja a világosságot, és nagymértékben hozzájárul az evangélium terjesztéséhez. Isten angyalai kísérték ezt a világosság után szomjazó férfit és az Üdvözítő magához vonzotta őt. A Szentlélek szolgálata által az Úr összehozta őt azzal az emberrel, aki ehhez a világossághoz elvezette.

Fülöp azt az utasítást kapta, hogy menjen oda a komornyikhoz, és magyarázza meg neki a próféciát, amelyet éppen olvas. „Monda pedig a Lélek Fülöpnek: Járulj oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez.” Miután Fülöp a komornyikhoz ért, megkérdezte tőle: „Vajon érted-é, amit olvasol? Ő pedig monda: Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem? És kéré Filepet, hogy felhágván üljön mellé.” A szöveg, melyet olvasott, Ésaiásnak Krisztusról szóló próféciája volt: „Mint juh vitetik mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírója előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Az ő megaláztatásában az ő ítélete elvétetett, az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? mert elvétetik a földről az ő élete.” (Ap. csel. 8:29–33)

„Kiről mondja ezt a próféta”? – kérdezte a komornyik. „Magáról-é, vagy másvalakiről?” Ekkor Fülöp feltárta előtte az üdvterv nagy igazságát és „hirdeté neki” a felolvasott szöveg alapján a „Jézusról szóló örömüzenetet”.

A komornyik szíve mélyéig meghatva hallgatta az Írás magyarázatát, és miután a tanítvány befejezte, készséggel elfogadta a hallottakat. Belátta, hogy a világban elfoglalt magas állását nem hozhatja fel mentségül, hogy elutasítsa az evangéliumot. „Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez, és monda a komornyik: Ímhol a víz; mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállító a szekeret; és leszállának mindketten a vízbe. Filep és a komornyik; és megkeresztelte őt.”

„Mikor pedig a vízből feljöttek, az Úrnak Lelke elragadá Filepet; és többé nem látta őt a komornyik, mert tovább méne az ő útján örömmel. Filep pedig találtaték Azótusban és széjjeljárva, hirdeté az evangéliumot minden városnak, míglen Czézáreába juta.” (Ap. csel. 8:34–40)

Ez az etiópiai férfi képviseli az emberiség nagy csoportját. Embereket, kiket olyan misszionáriusoknak kell tanítaniuk, mint amilyen Fülöp is volt, aki hallgat Isten szavára, és odamegy, ahová küldi. Sokan olvassák a Szentírást, de nem fogják fel igazi értelmét. Férfiak és nők mindenfelé vágyakozva tekintenek az ég felé; imák, könnyek és kérdések fakadnak fel azon emberek lelkéből, kik világosság, kegyelem és Szentlélek után áhítoznak. Sokan állnak Isten országának küszöbén, és csak arra várnak, hogy oda begyűjtessenek.

Miként Fülöpöt angyal vezette a világosság után áhítozó lélekhez, aki kész volt azonnal elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások lépteit, akiknek ajkát a Szentlélek megszenteli, szívét megtisztítja és megnemesíti. A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna a felvilágosítás munkáját a komornyikkal. Isten azonban nem így munkálkodik. Azt akarja, hogy emberek tevékenykedjenek embertársaikért.

Az első tanítványokra bízott kötelesség teljesítésében a hívők mindenkor osztoztak. Aki elfogadta az evangéliumot, arra Isten szent igazságát bízta, amelyet közölnie kell a világgal. Isten hű gyermekei mindenkor tettre kész misszionáriusok voltak, akik feláldozták javaikat neve dicsőítésére, és kapott képességeiket bölcsen használták fel szolgálatában.

A keresztények önzetlen munkálkodása a múltban, legyen példakép és serkentés számunkra. Isten gyülekezetének tagjai legyenek szorgalmasak jó cselekedetekben, és mentesüljenek minden világi hiúságtól. Járjanak Jézus lábnyomán, aki „széjjeljárt és jót cselekedett.” Részvétteljes és irgalmas szívvel szolgálják a segítségre szorulókat, és ismertessék meg a bűnösökkel az Üdvözítő nagy szeretetét. Az ilyen munka fáradságos, de gazdag jutalmat arat. Aki őszintén foglalkozik vele, tapasztalni fogja, hogy lelkeket nyerhet meg az Úr számára. Ugyanis az isteni parancs gyakorlati megvalósításának hatása: ellenállhatatlan.

Nemcsak a felszentelt prédikátor kötelessége e megbízatás teljesítése, hanem minden egyes léleké is, aki elfogadta Krisztust, mint Megváltóját. Hivatott tehát arra, hogy felebarátai érdekében munkálkodjék. „A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel. És aki hallja, ezt mondja: Jövel!” (Jel. 22:17) Ez a felhívás szól az egész gyülekezetnek. Aki meghallotta az Úr üzenetét, hangoztassa hegyen-völgyön át és mondja: Jövel!

Végzetes tévedés azt hinni, hogy a lélekmentés munkája egyedül csak a hivatásos prédikátorokra hárul. Az Istennek szentelt egyszerű hívőt – aki aggódva, lelkén viseli veszendő embertársai üdvösségét – bátorítsák azok, akikre az Úr nagyobb felelősség terhét rakta. Isten egyházának vezetői legyenek azzal tisztában, hogy az Üdvözítő megbízása mindenkinek szól, aki Benne hisz. Isten mindenkit elküld szőlőjébe, noha mindenkit nem avattak fel a prédikátori tisztségre.

Azok közül, akik hallották az evangéliumot, százak, sőt ezrek állnak még mindig tétlenül a piacokon, holott bármely formában tevékeny részt vehetnének a szolgálatban. Ezekhez szól Krisztus: „Miért álltok itt egész napon át hivalkodván?” és felszólítja őket: „Menjetek el ti is a szőlőbe.” (Mt. 20:6–7) Miért nem követi több keresztény ezt a felhívást? Mert azzal mentegetőznek, hogy nincsenek hithirdetői tisztségre felavatva. Vajha meg tudnák érteni, hogy a prédikátori munkakörön kívül még mily nagy munkát kell elvégezni, amelyet csak a megszentelt életű önkéntes tagok ezrei vállalhatnak és végezhetnek el.

Isten már régóta várja, hogy minden egyes tag, tehetségéhez képest munkálkodjék, hogy az egész gyülekezetet a szolgálat lelkülete hassa át. Ha Isten gyülekezetének tagjai teljesítenék küldetésüket az ínséget szenvedő bel- és külföldi területeken, és így elvégeznék evangéliumi megbízatásukat, akkor csakhamar az egész világ meghallaná az intő figyelmeztetést, és az Úr Jézus mielőbb visszajöhetne e földre – hatalommal és nagy dicsőséggel. „És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és ekkor jő el a vég.” (Mt. 24:14)