János a többi apostol közül azzal tűnik ki, hogy „az a tanítvány, akit szeret vala Jézus” (Jn. 21:20). Kitüntetően élvezhette Jézus barátságát, mert a Megváltó bizalmának és szeretetének sok-sok jelét nyerte. Egyike volt azoknak, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy ott a hegyen szemtanúi lehettek Krisztus megdicsőülésének, úgyszintén lelki gyötrelmének a Gethsemáné kertjében. Szenvedéseinek utolsó órájában Urunk édesanyját János gondjaira bízta.

Szeretett tanítványa iránt érzett vonzalmát János a buzgó odaadás minden erejével viszonozta. Miként a szőlőág átfonja támasztó oszlopát, úgy karolta át János is Jézust. Bátran kiállt Mestere mellett kihallgatásakor a törvényházban; ott időzött a kereszt lábánál; a feltámadás hírére pedig oly gyorsan futott a sírhoz, hogy buzgalmában még a hirtelenkedő Pétert is megelőzte.

Az a bizakodó szeretet és önzetlen odaadás, amely János életében és jellemében megnyilvánult, a keresztény egyháznak felbecsülhetetlen értékű tanítást nyújt. Természettől fogva lénye nem volt olyan kedves, mint az későbbi éveiben megnyilatkozott. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak; gőgös, önhitt és becsvágyó, sőt ha megsértették, haragtartó is volt. Ezért őt és fivérét „a mennydörgés fiainak” nevezték. Ezenkívül a szeretett tanítvány még szeszélyes, bosszúálló, bírálgató is volt. Az isteni Tanító azonban mind e sok hiba mögött is őszinte, szeretetteljes szívét látta meg. Jézus tehát egyrészt megfeddte önzését, megtörte becsvágyát, próbára tette hitét; másrészt azonban kinyilatkoztatta előtte azt, amire lelke annyira vágyott: az életszentség szépségét, a szeretet átalakító hatalmát.

János jellemhibái, a Megváltóval való személyes érintkezése idején, különböző alkalmakkor, erősen megmutatkoztak. Így többek között akkor is, midőn Krisztus hírnököket küldött egy samáriai faluba azzal a kéréssel, hogy frissítőket készítsenek neki és tanítványainak. A falu megközelítésénél azonban úgy tett, mintha pihenő nélkül tovább akarna menni Jeruzsálembe. Ez felkeltette a samáriaiak irigységét, és ezért nemhogy meghívták volna, hanem még annyi szívességet sem akartak tenni, mint amennyit minden közönséges utasnak megadtak. Jézus sohasem erőszakolja jelenlétét senkire. Így Samária lakói elvesztették azt az áldást, amelyben részesülhettek volna, ha felkérik, hogy vendégük legyen.

A tanítványok természetesen tudták, hogy Krisztus jelenléte áldást jelentett volna a samáriabelieknek. Mesterük iránt tanúsított hidegség, féltékenység és tiszteletlenség meglepte és megharagította őket. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Olyan bánásmódot tanúsítani azzal szemben, akit ők annyira imádtak, meglátásuk szerint túlságosan nagy igazságtalanság volt ahhoz, hogy azonnali megtorlást ne érdemelne. Ezért buzgóságukban, az Illés próféta elfogatására kiküldött samáriai főemberek egykori sorsára gondolva, így szóltak: „Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből és eméssze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?” (Lk. 9:54) Nagy ámulatukra tapasztalniuk kellett, hogy szavaik felett Jézus elszomorodott, és még nagyobb csodálkozással hallgatták ajkáról a következő dorgálást: „Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek, mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az embernek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk. 9:54–56)

Krisztus nem kényszeríti az embereket arra, hogy befogadják. Csak a Sátán és az ördögi lélek vezetése alatt álló emberek gyakorolnak kényszert a lelkekre. A gonosz angyalokkal szövetkezett emberek azon ürügy alatt, hogy az igazságért buzgólkodnak, saját vallási nézeteik kényszerítésével, időnként szenvedéseket zúdítanak embertársaikra. Krisztus ellenben csak irgalmassággal és szeretetének kinyilvánításával igyekszik a lelkeket megnyerni. Az emberi szívben nem tűr el vetélytársat, osztott szolgálatot el nem fogad. Csak önkéntes szolgálatra vágyik, a szív készséges, szeretetből fakadó odaadására.

Más alkalommal Jakab és János, anyjuk által tárták kérelmüket Jézus elé, hogy Krisztus országában a legmagasabb tisztségeket foglalhassák el. Mit sem gondolva Krisztus ismételt tanításaira, országának lényegét illetőleg ez a két fiatal tanítvány még mindig abban reménykedett, hogy a Messiás, emberi kívánalmaknak megfelelően foglalja el majd trónját, veszi át királyi hatalmát. Anyjuk, aki szintén igényelte fiai számára a tisztelethelyeket, így kérlelte az Urat: „Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől.” (Mt. 20:21)

Az Üdvözítő ellenben így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom? és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Noha ebben a pillanatban eszükbe jutottak a próbákra és szenvedésekre vonatkozó titokzatos kijelentések, azok ellenére bátran felelték. „Meg.” Megtiszteltetésnek tekintették, ha azzal bizonyíthatják hűségüket, hogy megosztanak mindent, ami Urukat éri. (Mt. 20:22)

„Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedtem, megkeresztelkedtek” – jelentette ki nekik Jézus. Trón helyett a kereszt vár reá, társnak jobb és bal keze felől egy-egy gonosztevő. Jakab és János részesült Mestere szenvedéseiben, az egyikre gyors halál várt, kard által, a másiknak sorsa pedig az volt, hogy Ura szolgálatában és követésében gyalázat és üldöztetés közben, túlélje az összes tanítványokat. Jézus így folytatta: „De az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette.” (Mt. 20:21–23)

Jézus jól tudta, hogy gőg és becsvágy készteti a két tanítványt kérelmük előterjesztésére, és ezért így utasította rendre őket: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt. 20:25–28)

Isten országában nincs részrehajlás. Állást, rangot ott nem lehet kiérdemelni, kiosztásuk azonban mégsem önkényes. A jellem jutalma. A korona és a trón az elért magaslatok jelképei, önmagunk felett aratott győzelmeink jelvényei, az Úr Jézus Krisztus kegyelme által.

Csak sokkal később, miután János szenvedéseiben való közösség által eggyé vált vele, nyilatkoztatta ki az Úr Jézus, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ő mondotta: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékiben.” (Jel. 3:21) Az áll legközelebb Krisztushoz, aki legtöbbet merített önfeláldozó szeretetéből. – „A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt.” (I. Kor. 13:4–5) – Szeretet, amely a tanítványokat Urukhoz hasonlóan arra indítja, hogy embertársaik megmentéséért mindent feláldozzanak; hogy ezért éljenek, dolgozzanak és halálig síkraszálljanak.

Más alkalommal, még evangéliumi munkájuk kezdetén, Jakab és János találkoztak egy emberrel, aki anélkül, hogy elfogadott tanítványa lett volna Krisztusnak, ördögöket űzött az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, rendreutasította őket, mondván: „Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben, és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Mk. 7:39) A tanítványok nem taszíthattak el senkit, aki bármi úton-módon szíves volt Krisztus iránt. Nem lehettek szűkkeblűek vagy zárkózott lelkületűek, hanem ugyanazt a mélységes részvétet kellett tanúsítaniuk, mint amelyet Mesterüknél tapasztaltak. Jakab és János eleinte azt hitték, hogy Uruk tekintélyét védik, ha ezt a férfit a munkától eltiltják, később azonban belátták tévedésüket, és elfogadták a rendreutasítást.

János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatra való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet. Mindezeket a tanításokat gondosan megszívlelte, és életmódjában állandóan arra törekedett, hogy az isteni mintaképre áthasonuljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét – nem a világi pompát és hatalmat, amelyet elérni remélt, hanem „az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn. 1:14).

János vonzalmának mélysége és bensősége nem Krisztusnak iránta érzett szeretetéből fakadt, hanem eredménye volt ennek a szeretetnek. János vágyott arra, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének átalakító hatalma szelíddé és alázatossá tette. Elrejtette énjét Jézusban. János jobban átengedte lényét e csodálatos élet hatalmának, mint tanítványtársai. Így elmondhatta: „Az élet megjelent és láttuk... És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért.” (I. Jn. 1:2; Jn. 1:16) János tapasztalatból ismerte az Üdvözítőt. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, egész lényét betöltő szeretete ékesszólássá varázsolta egyszerű beszédét.

Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra serkentette, hogy szorosan haladjon oldala mellett. Igaz, hogy az Üdvözítő szerette mind a tizenkettőt, azonban közülük egyiknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal, és ez képesítette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait közölje az utókorral.

Jézus szereti azokat, akik életükkel az Atyát képviselik, és János úgy tudott az Atya szeretetéről beszélni, mint senki a tanítványok közül. Kinyilatkoztatta embertársai előtt, amit bensejében érzett, és jellemében szemléltette Isten tulajdonságait. Arcán az Úr dicsősége tükröződött. Az életszentség szépsége, amely életét átalakította, ragyogott vonásairól. Imádatos szeretettel csüggött az Üdvözítőn; egyedüli óhaja volt, hogy hozzá hasonlítson, és vele közösségben élhessen. Jelleme Krisztus jellemét sugározta.

„Lássátok” – mondotta – „milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!... Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (I. Jn. 3:1–2)