„Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak. Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz, és a vének mindnyájan ott valának.” (Ap. csel. 21:17–18)

Ez alkalommal Pál és kísérői átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az adományokat, amelyeket a pogány-keresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő szegények támogatására. Ezen összegek begyűjtése az apostolnak és munkatársainak sok idejébe, aggodalmába és fáradságos munkájába került. Az összeg, amelynek nagysága jóval felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozásait, a pogány hívők sok áldozatáról, sőt nagy nélkülözéseiről tanúskodott.

Ezek az önkéntes adományok bizonyították a pogány-keresztyének hűségét Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, amelyeket hálás elismeréssel kellett volna fogadniuk. Azonban Pál és társai is világosan látták, hogy éppen hallgatóságuk között, akik előtt most álltak, voltak többen, akik nem tudták értékelni a testvéri szeretet e lelkületét, amely ezeket az adományokat megérlelte.

A pogányok közötti evangélizálás kezdetén néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül, régi előítéleteikhez és gondolatmenetükhöz ragaszkodva, nem szívesen működtek együtt az apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy megtartsanak néhány jelentéktelen formaságot és ceremóniát, szem elől tévesztették azokat az áldásokat, amelyek mind számukra, mind közös szívügyük számára fakadtak volna, ha az Úr művének valamennyi ágát egységbe tömörítik. Noha mindenkor a keresztyén gyülekezet érdekeit védték, mégsem tudtak lépést tartani Isten előrelátó gondviselésének követelményeivel. Emberi bölcsességgel megkísérelték, hogy fölösleges korlátokat állítsanak az Isten művében dolgozó munkások elé. Ily módon alakult ki egy csoport, olyan férfiakból, akik személyesen nem ismerhették fel a változó körülményeket és különböző szükségleteket, amelyekkel a munkásoknak a külterületeken számolniuk kellett, de mindazáltal jogot formáltak arra, hogy ők írják elő a munkamódszereket a pogányok között dolgozó testvéreknek. Úgy képzelték, hogy az evangélizálást, a hithirdetést teljesen nézeteik szerint kellene végezni.

Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek kiküldötteivel együtt, tüzetesen tanácskoztak azon bonyolult kérdések felett, amelyek a pogányokért munkálkodó evangélizálás munkamódszereire vonatkoztak. Ennek a tanácskozásnak eredményeként a hittestvérek megegyeztek abban, hogy bizonyos előírásokra és szokásokra vonatkozólag, beleértve a körülmetélkedést, határozott utasításokat adnak. Éppen ezen a nagygyűlésen állapodtak meg egyöntetűen abban, hogy Barnabást és Pált munkásokként ajánlják a keresztény gyülekezeteknek, mint akik méltók a hívők bizalmára.

Azok közül, akik ezen a gyűlésen jelen voltak, többen élesen kifogásolták az apostolok munkamódszereit, kiknek feladatuk volt, hogy hirdessék az evangéliumot a pogányok között. Azonban a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek Isten terveibe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben, bölcs határozatokat hoztak, amelyek lehetővé tették a hívők egész közösségének egységesítését.

Később azonban, amikor észrevették, hogy a pogányok között a megtértek száma állandóan növekszik, néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül ismét felvetették régebbi előítéleteiket Pál és társai munkamódszereivel szemben. Ezek az előítéletek az évek folyamán mindjobban berögződtek úgy, hogy egyes vezetők elhatározták, hogy ezentúl az evangélium hirdetése csak saját eszméik keretében történhetik. Kijelentették, hogy csak az esetben hagyják jóvá és támogatják Pál munkáját, ha módszereiben előírásukat követi. Egyébként pedig kénytelenek lennének munkájával szemben tartózkodóan viselkedni, támogatásukat megvonni.

Ezek a férfiak szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Isten a tanítója népének. És hogy Isten művében minden munkásnak személyes tapasztalatokat kell szereznie Mestere követésében, s ne emberre tekintsen fel vezetésért. Isten munkásainak nem emberi elképzelések szerint, hanem a mennyeinek hasonmására kell átalakulniuk és fejlődniük.

Lelkipásztori szolgálatában Pál tanításai nem álltak „emberi bölcsességnek hitető beszédiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában”. Azokat az igazságokat, amelyeket hirdetett, a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, „mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke... Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.” (I. Kor. 2:4, 10–13)

Pált prédikátori hivatása közben mindenkor közvetlenül Isten vezette. Azonban arra is nagyon ügyelt, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként „a gyülekezetek erősödének a hitben és gyarapodának számban naponként.” (Ap. csel. 16:5) Pálnak azonban többek teljes részvétlensége ellenére is, vigaszára szolgált az a tudat, hogy kötelességét teljesítette, hogy az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri szeretetre tanította, amit bizonyítottak azok a tekintélyes összegek, amelyeket a zsidó véneknek átnyújtott.

Miután Pál az adományokat átadta, „elbeszélé egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett.” Ezen események elbeszélése által még a kételkedők is meggyőződtek, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte. „Azok pedig ezt hallván, dicsőíték az Urat.” (Ap. csel. 21:19–20) Belátták, hogy a menny nyomta rá pecsétjét az apostol munkásságára. Az előttük fekvő bőkezű adakozások megerősítették Pál bizonyságtételét a pogányok között újonnan létesült gyülekezetek hűségéről. A jeruzsálemi mű vezetői, akik előzetesen önkényes ellenőrzést követeltek, most egészen más színben látták Pál munkálkodását; meggyőződtek arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis, mint a zsidó szokások és hagyományok rabjai, az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mert nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat ledöntötte.

Valamennyi vezető testvér részére most kínálkozott a legjobb alkalom a nyílt beismerésre, hogy Isten működött Pál által; ők pedig hibát követtek el, mert engedtek ellenségei befolyásának, Akiknek jelentései felkeltették féltékenységüket és előítéletüket. Ahelyett azonban, hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna a megbántott Pálnak, olyan tanácsot adtak neki, Amelyből kiviláglott azon érzületük, hogy nagyrészt Pált teszik felelőssé a fennálló előítéletekért. Nem álltak nagylelkűen Pál mellé, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben olyan eljárást hoztak javaslatba, amely véleményük szerint kiküszöbölne minden félreértést.

Így válaszoltak bizonyságtevésére: „Látod atyámfia, mely sok ezeren vannak zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett. Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak. Micsoda annakokáért? Mindenesetre össze kell gyülekezni a sokaságnak; mert meghallják, hogy idejöttél. Ezt míveld azért, amit néked mondunk: Van mi köztünk négy férfiú, kik fogadalmat vettek magukra; ezeket magad mellé vévén, tisztulj meg velök, és költs rájok, hogy megnyíressék fejöket; és megtudják mindenek, hogy semmi sincs azokban, amiket te felőled hallottak, hanem te magad is úgy jársz, hogy a törvényt megtartod. A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól.” (Ap. csel. 21:20–25)

Az atyafiak abban reménykedtek, hogy Pál, amennyiben ezen rendelkezésnek aláveti magát, ezzel a róla elterjesztett hamis híreket egészen biztosan megcáfolja. Biztosították azonkívül, hogy a határozat még most is érvényben van, amelyet annak idején a nagytanácson a megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak. Ezzel a határozattal azonban az a tanács, amelyet most adtak neki, nem volt összeegyeztethető. Ezt az előterjesztést nem Isten Lelke sugalmazta. Ez a gyávaság szülötte volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői nagyon jól tudták, hogy a keresztények a ceremoniális törvény megsértése által felszítják a zsidók gyűlöletét, és üldözéseiknek teszik ki magukat. A szanhedrin minden lehetőt elkövetett, hogy megakassza az evangélium terjedését. Kiválasztottak férfiakat, akik az apostolokat, de különösen Pált nyomon követték, hogy működését mindenképpen meggátolják. Ha tehát Krisztus híveit kiszolgáltatnák a Magas Tanácsnak, mint a törvény áthágóit, akkor mint hitehagyókat, eretnekeket azonnal és súlyosan megbüntetnék.

Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen; ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlathatja úgy, hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta, állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak tőle.

Ha azonban gondolunk az apostol forró vágyára, hogy hittestvéreivel egyetértésben éljen; ha tekintetbe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak – különösen Jakab, az Úr fivére iránt –, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek mindene legyen – alapelvének feladása nélkül –, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját útján, amelyet eddig követett. Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot. Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától, és bánatot okozott keresztény szíveknek minden országban.

A következő napon Pál igyekezett a vének tanácsát teljesíteni. A négy férfit, akik a fogadalmat tették, maga mellé vette (lásd IV. Móz. 6.), kiknek napjai már éppen leteltek, és „bemenvén a templomba, bejelentvén a tisztulás napjainak eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat” (Ap. csel. 21:26). Néhány drága tisztulási áldozatot kellett még bemutatni.

Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták meg, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki. Az év ezen szakában különböző országokból igen sokan jöttek fel Jeruzsálembe, az ájtatosságokra. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatása folytán eljuttatta az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatta a világ legnagyobb városait; az ünnep résztvevői közül ezren és ezren, akik más országokból érkeztek Jeruzsálembe, igen jól ismerték őt. Voltak közöttük sokan, akik keserű gyűlölettel viseltettek Pál iránt; belépése tehát a templomba nyilvános alkalommal, életveszélyt jelentett számára. Néhány napig látszólag észrevétlenül járt ki és be az imádkozók között; azonban a meghatározott idő vége felé, midőn éppen egy pappal a bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az Ázsiából való zsidók közül néhányan felismerték.

Ádáz dühvel vetették magukat Pálra és ordítozták: „Izraelita férfiak, legyetek segítségül; ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít mindenkit mindenütt.” Mikor pedig a nép a segélykiáltásokra odarohant, még újabb vádat is emeltek: „Ezenfelül még görögöket is hozott be a templomba, és megfertéztette ezt a szent helyet.” (Ap. csel. 21:28)

A zsidó törvény szerint halálos bűntettnek számított, ha egy körülmetéletlen belépett a szent hely belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efézusi Trofimussal és azt hitték, hogy elhozta a templomba. Pál ezt ugyan nem tette, és miután ő maga is zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt sem hágta át. Noha ez a vád teljesen alaptalan volt, mégis elegendőnek bizonyult, hogy a népszerű előítéletet felszítsa. Mihelyt elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész Jeruzsálemben és „megmozdula azért az egész város, és a nép összecsődüle.”

Egy hitehagyó, aki elszakadt Izráeltől, merészelte megfertőztetni a templomot és méghozzá akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott imádkozzanak! Ez felszította a csőcselék legvadabb szenvedélyét. „És Pált megragadván, vonszolák vala ki őt a templomból; és mindjárt bezáratának az ajtók.” (Ap. csel. 21:30)

„Mikor pedig meg akarák őt ölni, feljuta a hír a sereg ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem felzendült.” Claudius Lysias, aki nagyon jól ismerte a lázadó elemeket, amelyekkel dolga volt, „azonnal vitézeket és századosokat vévén maga mellé, lefutott hozzájuk. Azok pedig, mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszűnének Pált verni.” A római ezredes, aki nem ismerte a csődület okát, csak azt látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul, feltételezte, hogy az a bizonyos egyiptomi lázító, akiről hallott már ugyan, de aki mind ez ideig elmenekült az elfogatás elől. Így „elfogatá őt, és parancsolá, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozá, hogy kicsoda és mit cselekedett.” Rögtön hangok hallatszottak, dühös kiáltásokkal: „De ki egyet, ki más kiált vala a sokaság között. És mikor nem értheté meg a bizonyos valóságot a zajongás miatt, parancsolá, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a lépcsőkhöz jutott, lőn, hogy úgy vivék őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt. Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!” (Ap. csel. 21:31–36)

Az apostol a zavargás közepette csendes, nyugodt és fegyelmezett maradt. Lelkét Istenhez emelte, mert hiszen tudta, hogy mennyei angyalok veszik körül. Azonban nem akarta elhagyni a templomot, mielőtt meg nem kísérelte, hogy honfitársait felvilágosítsa, és előttük az igazságot feltárja. Amikor tehát fel akarták vinni a várba, így szólt az ezredeshez: „Vajon szabad-e nékem valamit szólanom te hozzád?” Lysias így felelt: „Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, ki e napoknak előtte fellázította és kivitte a pusztába azt a négyezer orgyilkos férfiút?” Válaszként Pál így felelt: „Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok, Cziliczia nem ismeretlen városának polgára; de kérlek, engedd meg nékem, hogy szóljak a néphez.” (Ap. csel. 21:37–39)

Kérelmét teljesítették, és így Pál „a lépcsőkön állva intett kezével a népnek; és mikor nagy csendesség lőn, megszólala zsidó nyelven, mondván: Atyámfiai férfiak és atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amellyel most magamat előttetek mentem.” Az általuk jól ismert héber szavak hallatára, „még inkább nyugalmat tanúsítottak”, mire az általános csendben így folytatta:

„Én zsidó ember vagyok, születtem a czilicziai Tárzusban, fölneveltettem pedig ebben a városban a Gamáliel lábainál, taníttattam az atyák törvényének pontossága szerint, buzgó lévén Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma.” (Ap. csel. 22:3) Senki sem tagadhatta az apostol kijelentéseit, mivel a tényeket, amelyekre hivatkozott, sokan, akik még Jeruzsálemben laktak, jól ismerték. Arról is beszélt, hogy buzgalommal üldözte egykor Krisztus tanítványait, egészen halálig; majd részletesen ecsetelte hallgatói előtt megtérésének körülményeit. Elmondta, hogyan kényszerült ő is, gőgös szívével, a megfeszített Názáreti elé borulni. Ha kísérletet tett volna, hogy ellenfeleivel vitába bocsátkozzék, bizonyára konokul tiltakoznak, hogy meghallgassák. Azonban tapasztalatát, élményeit olyan meggyőző erővel beszélte el, hogy szívüket pillanatnyilag meglágyította és fogékonnyá tette.

Igyekezett velük megértetni, hogy munkálkodását a pogányok között nem a saját elhatározásából kezdte meg. Vágya inkább az volt, hogy népe között munkálkodjék, de éppen itt, ebben a templomban Isten szent látomásban beszélt hozzá és utasította, hogy „én téged messze küldelek a pogányok közé” (Ap. csel. 22:21).

Eddig a nép fokozott figyelemmel hallgatta, azonban amikor története azon pontjához ért, hogy Krisztus kiválasztott követe a pogányokhoz, a nép dühe újból fellángolt. Ahhoz szoktak, hogy magukat tekintsék csupán az egyetlen, Isten által választott népnek, s nem akarták megengedni, hogy a megvetett pogányok is osztozzanak azokban a kiváltságokban, amelyeket olyan sokáig kizárólagosan a magukénak tekintettek. Túlharsogva tehát a szónokot, kiáltozni kezdtek: „Töröld el a föld színéről az ilyent, mert nem illik néki élni.

Mikor pedig azok kiabáltak, és köntösüket elhányák és port szórának a levegőbe, parancsolá az ezredes, hogy vigyék őt a várba, mondván, hogy korbácsütésekkel vallassák ki őt, hogy megtudhassa, mi okért kiabáltak úgy reá.” (Ap. csel. 22:22–24)

„Amint azonban lekötötték őt a szíjakkal, monda Pál az ott álló századosnak: Vajon szabad-é néktek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni? Miután pedig ezt meghallá a százados, elmenvén, megjelenté az ezredesnek, mondván: Meglásd, mit akarsz cselekedni; mert ez az ember római. Hozzámenvén azért az ezredes, monda néki: Mondd meg nékem, te római vagy-é? Ő pedig monda: Az. És felelé az ezredes: Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot. Pál pedig monda: Én pedig benne is születtem. Mindjárt eltávozának azért tőle, akik őt vallatni akarák. Sőt az ezredes is megijede, mikor megértette, hogy római és, hogy őt megkötöztette.”

„Másnap pedig meg akarván tudni a bizonyos valóságot, miben vádoltatik a zsidóktól, feloldatá őt bilincseiből, és megparancsolá, hogy a főpapok az egész tanácsokkal egyben hozzá menjenek; és levezetvén Pált, eleikbe állítá.” (Ap. csel. 22:25–30)

Ugyanaz a törvényszék volt illetékes Pál kihallgatására, amelynek megtérése előtt ő maga is tagja volt. Nyugodtan állt ott a zsidó főemberek előtt. Arcvonásairól Krisztus békéje sugárzott. Szemét komolyan a tanácsra szegezve, így szólt: „Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai napig.” Amikor ezeket a szavakat hallották, gyűlöletük ismét fellángolt, és a főpap „megparancsolá azoknak, kik ő mellette állanak vala, hogy üssék őt szájon”. Erre a kíméletlen parancsra Pál így kiáltott fel: „Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen parancsolod, hogy engem verjenek?” „Az ott állók pedig mondának: Az Istennek főpapját szidalmazod-é?” Pál a szokott udvariassággal felelt: „Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te népednek fejedelmét ne átkozd!”

„Mikor pedig Pál eszébe vette, hogy az egyik részük sadduceus, a másik részök pedig farizeusok közül való, felkiálta a tanács előtt: Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom én.” (Ap. csel. 23:1–6)

„Amint pedig ő ezt mondta, meghasonlás támada a farizeusok és a sadduceusok között, és a sokaság megoszlott. Mert a sadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják. Támada azért nagy kiáltozás; és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából, tusakodnak vala, mondván: Semmi rosszat sem találunk ez emberben; ha pedig lélek szólott néki, vagy angyal, ne tusakodjunk Isten ellen.”

A bekövetkezett zűrzavarban a sadduceusok mindenáron hatalmukba akarták keríteni az apostolt, hogy megölhessék; míg a farizeusok mindent elkövettek, hogy megvédelmezzék. Végül pedig „félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól, parancsolá, hogy a sereg alájövén, ragadja ki őt közülök és vigye el a várba.” (Apcs, 23, 7–10.)

Később, amidőn Pál e nap szomorú tapasztalatai fölött elmélkedett, egész valóját félelem hatotta át, hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. Vajon hibát követett-e el azzal, hogy meglátogatta Jeruzsálemet? Az a sóvárgása vezetett hát ilyen szerencsétlenségre, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel?

Az az álláspont, amelyet a zsidók, mint Isten hitvalló népe a hitetlen világgal szemben elfoglalt, az apostolnak kimondhatatlan lelki gyötrelmet okozott. Mit gondolhattak most ezek a pogány tisztviselők róluk? Állítják, hogy Jehovát imádják, és szent hivatalt töltenek be, mégis vak, éktelen gyűlölet uralja őket. Sőt, még testvérüket is képesek meggyilkolni, ha a hit kérdésében más véleményre merészkedik. Még azt sem szégyenlik, hogy szent, ünnepélyes tanácsülésük veszekedésbe és vad zűrzavarba fulladt! Pál úgy érezte, hogy Isten nevét gyalázták meg a pogányok előtt!

Most pedig börtönben senyved. Nagyon jól tudta, hogy ellenségei, eszeveszett gyűlöletükben, rosszindulatukban megragadnak mindent, hogy halálra adják. Lehetséges-e, hogy a gyülekezetek között végzett munkáját befejezte? És most ragadozó farkasok törnek be oda? Pál nagyon szívén viselte Krisztus ügyét, és mélységes aggodalommal gondolt azokra a veszélyekre, amelyeknek az elszórt gyülekezetek áldozatul eshetnek, ha olyan férfiak üldözik, mint akikkel éppen ma állt szemben a Magas Tanácsban. Bánatában, csüggedtségében sírt és imádkozott.

Az Úr azonban ebben a sötét órában sem feledkezett meg hűséges szolgájáról. Amiképpen megőrizte ott a templom udvarában a vérengző tömeggel szemben, és amiként vele volt a Magas Tanács előtt, úgy most a várban is őrködött felette. Az apostol bensőséges imáját, melyben Isten vezetéséért könyörgött, meghallgatta, és kinyilatkoztatta magát hűséges tanúja előtt: „A következő éjszakán pedig melléállván néki az Úr, monda: Bízzál Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned.” (Ap. csel. 23:11)

Pál már régóta vágyakozott Rómát meglátogatni. Szívből kívánta, hogy Krisztusról ott is bizonyságot tehessen, azonban a zsidók ellenségeskedése mindeddig lehetetlenné tette szándékának megvalósítását. Arra legkevésbé gondolt, hogy éppen most, mint fogoly jusson oda.

Miközben az Úr bátorította szolgáját, ellenségei mohón kitervelték elpusztítását. „Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén, átok alatt kötelezék el magukat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált. Többen valának pedig negyvennél, kik ezt az összeesküvést szőtték.” (Ap. csel. 23:12–13) Ez is olyan böjt volt, mint amilyent az Úr elítélt Ésaiás szavai által: „Ímé perrel és versengéssel böjtöltök és sújtotok a gazság öklével.” (Ésa. 58:4)

Az összeesküvők „elmenvén a főpapokhoz és vénekhez, mondának: Átok alatt megesküdtünk, hogy semmit nem ízlelünk addig, míg meg nem öljük Pált. Most azért ti jelentsétek be az ezredesnek a tanáccsal egybe, hogy holnap hozza le őt ti hozzátok, mintha az ő dolgának tüzetesebben végére akarnátok járni. Mi pedig minekelőtte ő ide érne, készek vagyunk őt megölni.” (Ap. csel. 23:14–15)

Ahelyett, hogy helytelenítették volna ezt a kegyetlen tervet a papok és a vének, minden további nélkül beleegyeztek. Pál igazat mondott, amikor Anániást meszelt falhoz hasonlította.

Azonban Isten közbelépett, hogy megmentse szolgájának életét. Pál nővérének fia, aki hallotta az orgyilkosok tervét, elment és „bemenvén a várba, tudtára adta Pálnak. Pál pedig egyet a századosok közül magához hívatván, monda: Ezt az ifjút vezesd az ezredeshez, mert valamit akar néki jelenteni. Az annakokáért maga mellé vevén őt, vivé az ezredeshez és mondá: A fogoly Pál magához hívatván engem, kéré, hogy ez ifjút hozzád vezessem, mert valamit akar néked mondani.”

Klaudius Lysias nyájasan fogadta az ifjút, félrevonulva vele, megkérdezte: „Micsoda az, amit nékem jelenteni akarsz?” Az ifjú így felelt: „A zsidók elvégezték, hogy megkérnek téged, hogy Pált holnap vidd le a tanács elé, mintha valamit tüzetesebben meg akarnának tudakozni ő felőle. Te azért ne engedj nekik; mert közülük negyvennél több férfi leselkedik ő utána, kik átok alatt kötelezték el magukat, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik őt. És immár készen vannak, várakozva a te izenetedre.” (Ap. csel. 23:16–17, 19–21)

„Az ezredes tehát elbocsátá az ifjút, meghagyván néki, hogy: el ne mondd senkinek, hogy ezeket megjelentetted nékem.” (Ap. csel. 23:22)

Lysias rögtön elhatározta, hogy Pált átutalja Félix tiszttartó törvényszékéhez. A zsidók túlságosan könnyen izguló, ingerült nép volt, és így gyakran zavargásokra került sor közöttük. Pál további jeruzsálemi tartózkodása úgy a városra, mint annak parancsnokára veszedelmes következményekkel járhatott volna. Ezért „magához hívatván kettőt a századosok közül, monda: Készítsetek föl kétszáz vitézt, hogy induljanak Czézáreába, és hetven lovast, és kétszáz parittyást, az éjszakának harmadik órájától fogva; és barmokat is adjanak melléjük, hogy Pált felültetve békességgel vigyék Félix tiszttartóhoz.”

Ha meg akarta menteni Pált, nem volt vesztegetni való ideje. „A vitézek tehát, amint nékik megparancsolták, Pált felvévén, elvivék azon éjszakán Antipatrisba.” Onnan a vitézek továbbmentek a fogollyal Czézáreába, míg a négyszáz lovas visszatért Jeruzsálembe. (Ap. csel. 23:23–24, 31)

A csapat parancsnoka a foglyot átadta Félixnek, egyszersmind levelet is nyújtott át neki, amelyet az ezredes reá bízott:

„Klaudius Lysias a nemes Félix tiszttartónak üdvöt! Ezt a férfiút, kit a zsidók megfogtak és meg akartak ölni, oda menvén a sereggel, kiszabadítám, megértvén, hogy római. Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő tanácsuk elébe. És úgy találtam, hogy ő az ő törvényüknek kérdései felől vádoltatik, de semmi halálra vagy fogságra méltó vétke nincs. Minthogy pedig nékem megjelentették, hogy a zsidók e férfiú után ólálkodni akarnak, azonnal hozzád küldém, meghagyván vádlóinak is, hogy a mi dolguk van ő ellene, te előtted mondják meg. Légy jó egészségben!” (Ap. csel. 23:26–30)

Amidőn Félix a levelet elolvasta, megkérdezte a fogolytól, melyik tartományból való, és amikor hallotta, hogy Czilicziából származik, „monda: Majd kihallgatlak, mikor vádlóid is eljönnek. És parancsolá, hogy a Heródes palotájában őrizzék őt.” (Ap. csel. 23:35)

Nem az első eset volt, hogy Isten szolgája a pogányoknál talált menedéket, Jehova hitvalló népe gonoszsága elől. A zsidók, Pál elleni dühükkel, egy további gonosztettel súlyosbították azt a sötét sorozatot, amely népük történetét jellemezte. Csak még jobban megkeményítették szívüket az igazsággal szemben, és ezzel csak annál biztosabban pecsételték meg sorsukat.

Csak kevesen értik meg Jézus ama szavainak horderejét, amelyeket a názáreti zsinagógában mondott, amikor magát a felkentnek jelentette ki. Feladatának nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és megmentését; azután pedig, mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói szívét, emlékeztette őket arra, hogy Isten a régmúlt időkben népének hitetlensége és lázadása miatt elfordult tőle, és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg, akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A szareptai özvegy és a szíriai Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek. Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, amely eltávolodott Tőle, és kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit.

Jézus a názáreti zsidóknak egy rettenetes igazságot mondott akkor, amikor kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó Izráelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak Isten dicsősége és Izráel jóléte érdekében, a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy azután odajussanak, ahol nyomorúságukban Isten többé már nem lehet menedékük.

Az Üdvözítő dorgáló szavai, amelyek Názáret férfiaihoz szóltak, Pál esetében nemcsak a hitetlen zsidókra illettek, hanem hittestvéreire is. Ha a gyülekezet vezetői Pál iránti elkeseredett érzelmeiket legyőzték volna, és elfogadják őt, mint Isten elhívott szolgáját, aki az evangéliumot a pogányoknak hirdeti, az Úr bizonyára megtartotta volna őt számukra. Isten nem rendelte el, hogy Pál működése oly gyorsan bevégződjék; de csodát sem tett azon körülmények sorozatának megváltoztatására, amelyet a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek magatartása idézett fel.

Hasonló lelkület még ma is hasonló eredményeket szül. Már sok áldástól fosztotta meg a gyülekezetet az a mulasztása, hogy Isten gondviselő kegyelmét nem értékelte és nem értékesítette. Hányszor meghosszabbította volna az Úr hűséges szolgáinak tevékenykedését, ha munkásságát méltányolták volna! Ha azonban a gyülekezet megengedi, hogy a lelkek ellensége tévelygésbe döntse, Krisztus szolgájának szavait és tetteit elferdítse és félremagyarázza; ha a tagok útjában állnak és hasznosságát akadályozzák, akkor az Úr néha elvonja tőlük a már kapott áldást.

Sátán állandóan munkálkodik közegei által, hogy elcsüggessze és megrontsa azokat, akiket Isten választott ki fontos és jó munka végzésére. Noha készek Krisztus ügyéért még életüket is feláldozni, az őscsaló mindazáltal igyekszik testvéreikben kételyeket támasztani irántuk, amelyek, ha tápot nyernek, a becsületességükbe vetett bizalmat aláássák, és hasznavehetőségüket így megbénítják. Sátánnak nagyon is gyakran sikerül saját hittestvéreik által bánatot okozni nekik úgy, hogy Isten, nagy irgalmasságában belenyúl életükbe, és üldözött szolgáinak békét szerez. Csak ha már összekulcsolják élettelen keblük fölött kezeiket, ha intő- és bátorító szavaik elnémultak, akkor eszmélnek fel és ismerik fel az elvakultak, hogy milyen áldásokat vetettek el maguktól, amelyeknek értékét ezentúl méltányolni tudnák. Amit az ige hirdetői életükkel nem tudtak elérni, azt halálukkal vívják ki.