Pál a császárhoz fellebbezett, s így Festus kénytelen volt őt Rómába küldeni. Azonban hosszabb idő telt el, míg alkalmas hajó kínálkozott. De mivel még más foglyokat is el kellett küldeni Pállal együtt, ügyeik kivizsgálása szintén halasztást okozott. Ez adott alkalmat Pálnak, hogy hitének alaptételeit nemcsak Czézárea főemberei, hanem II. Agrippa király, a Heródesek utolsó ivadéka előtt is kifejtse.

„Néhány nap elmúltával pedig Agrippa király és Bernicé érkezék Czézáreába, hogy köszöntsék Festust. Mikor pedig több napig időztek ott, Festus elébe adá a királynak a Pál dolgát, mondván: Van itt egy férfiú, kit Félix hagyott fogva, ki felől, mikor Jeruzsálembe mentem, jelentést tőnek a főpapok és a zsidóknak vénei, kérve ő ellene ítéletet.” Azután előadta a körülményeket, melyek a foglyot arra késztették, hogy a császárhoz fellebbezzen; elbeszélte a nemrégen megtartott tárgyalást, hogy a zsidók semmiféle olyan vádat nem hoztak fel ellene, amilyent várt tőlük, hanem csupán „valami vitás kérdéseik valának ő vele az tulajdon babonaságuk felől, és bizonyos megholt Jézus felől, kiről Pál azt állítja vala, hogy él” (Ap. csel. 25:13–15, 19).

Ez az elbeszélés felkeltette Agrippa király érdeklődését és így szólt: „Szeretném magam is ezt az embert hallani.” Kívánságának megfelelően, a következő napra gyűlést hívtak össze. „Másnap tehát eljövén Agrippa és Bernicé nagy pompával, és bemenvén a kihallgatási terembe az ezredesekkel és a város főpolgáraival együtt, Festus parancsolatjára előhozák Pált.” (Ap. csel. 25:22–23)

Vendégei tiszteletére Festus ez alkalommal nagy pompát óhajtott kifejteni. A tiszttartó és a vendégek díszes öltözetei, a katonák kardjai és parancsnokaik csillogó fegyverzete ragyogó keretet nyújtott a jelenetnek.

Ott állt Pál még mindig bilincsekben, az összegyűlt tömeg előtt. Milyen nagy ellentét! Agrippa és Bernicé, a hatalom és magas állás birtokosai, s ezért az egész világ hódolata övezte őket; azonban nélkülözték azokat a jellemvonásokat, amelyeket Isten értékel. Törvényét lábbal tiporták, szívük és életmódjuk romlott volt. Tetteik undort keltettek a mennyben.

Az őréhez láncolt agg fogoly megjelenésében semmi olyan nem volt, ami a világot hódolatra késztethette volna. Noha barátok, vagyon és tekintély nélkül állt ott – mint fogoly, az Isten Fiába vetett hite miatt –, sorsát mégis az egész menny érdeklődése kísérte. Angyalok álltak mellette. Ha ezen fénylő hírnökök dicsősége csak felvillant volna, akkor a királyi pompa és büszkeség elhalványodik, megsemmisül; a király és udvaroncai úgy a földre rogynak, mint egykor Krisztus sírjának őrzői.

Festus mutatta be Pált az összegyűlteknek, így: „Agrippa király, és ti férfiak mindnyájan, kik velünk egybe itt vagytok! Látjátok őt, ki felől a zsidóknak egész sokasága megkeresett engem mind Jeruzsálemben, mind itt, azt kiáltva, hogy nem kell néki tovább élnie. Én pedig, ámbár megértém, hogy semmi halálra méltó dolgot nem cselekedett, de mivel éppen ő maga apellált Augustusra, elvégeztem, hogy elküldöm őt. Ki felől nem tudok valami bizonyost írni az én uramnak. Ezért hoztam őt előtökbe és kiváltképpen te elődbe Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténtével tudjak mit írni. Mert esztelen dolognak látszik nékem, hogy aki foglyot küld, az ellene való vádakat is meg ne jelentse.” (Ap. csel. 25:24–26)

Agrippa király tehát megengedte Pálnak, hogy védekezzék. Az apostolt sem a körülötte levő pompa, sem hallgatóinak magas rangja nem félemlítette meg, mivel nagyon jól tudta, mily csekély értékű a földi vagyon és a magas rang. Egy pillanatra sem bátortalanította el, sem önuralmát el nem vesztette.

„Agrippa király!” – kezdte az apostol – „boldognak tartom magamat, hogy mindazok felől, amikkel a zsidóktól vádoltatom, te előtted fogok védekezni e mai napon; mivel te nagyon jól ismered a zsidók minden szokását és vitás kérdését. Azért kérlek, hallgass meg engem türelmesen.” (Ap. csel. 26:2–3)

Pál elbeszélte megtérése történetét; hogyan alakult át csökönyös hitetlensége megingathatatlan hitté a názáreti Jézusban, a világ Megváltójában. Vázolta a mennyei jelenséget, amely eleinte kimondhatatlan rémülettel töltötte el, később azonban vigaszának forrása lett; majd a mennyei dicsőség megnyilatkozását, amelynek középpontjában látta trónján Őt, akit megvetett és gyűlölt, és akinek követőit éppen kipusztítani készült. Ettől az órától kezdve ő, Pál, Isten kegyelmének átváltoztató hatalma által új emberré lett, Jézus őszinte és buzgó követőjévé.

Majd világosan és behatóan vázolta Agrippa előtt Jézus földi életével kapcsolatos legfontosabb eseményeket. Bizonyította, hogy a megjövendölt Messiás, a názáreti Jézus személyében már megjelent. Azt is beigazolta, hogy az Ótestamentum szerint a Messiásnak mint embernek kellett megjelenni az emberek között, és hogy Mózes, valamint a próféták által adott jövendölések Jézus életében a legaprólékosabb részletig beteljesedtek. Istennek szent Fia nem tekintett a gyalázatra, hanem a veszendő világ megváltásáért elszenvedte a kereszthalált, azután pedig mint a halál és a sír győztese, felszállt a mennybe.

Miért lenne hihetetlen – fejtegette tovább Pál –, hogy Krisztus feltámadt halottaiból? Egykor ő is így képzelte, de hogyan kételkedhetne még azok után, amiket közben saját szemével látott, füleivel hallott? Damaszkusz kapui előtt valóságban látta a megfeszített, feltámadt és élő Krisztust; azt a Krisztust, aki Jeruzsálem utcáin járt-kelt, a Golgotán elszenvedte a halált, és miután széttörte a halál bilincseit, felment a mennybe. Olyan valóságosan látta, mint ahogy Kéfás, János és a többi tanítvány látta és beszélt vele! Hangja parancsolta meg neki, hogy hirdesse a feltámadt Üdvözítőről szóló evangéliumot. Hogyan lehetett volna engedetlen? Damaszkuszban, Jeruzsálemben, egész Júdeában, sőt még távoli országokban is bizonyságot tett Krisztusról, a Megfeszítettről. Az emberiség minden osztályát buzdította, hogy „bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén”. (Ap. csel. 26:20)

Majd így folytatta Pál: „Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vévén, mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, amikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak.” (Ap. csel. 26:21–23)

Elbűvölten hallgatta az egybegyűlt tömeg Pál elbeszélését csodálatos élményeiről. Az apostol kedvenc témáját fejtegette. Akik hallották, nem kételkedhettek őszinteségében. Szónoki ékesszólása magaslatán Festus hirtelen félbeszakította, és így kiáltott rá: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz.” (Ap. csel. 26:24)

Az apostol nyugodtan válaszolta: „Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok. Mert tud ezekről a király, kihez bátorságosan is szólok; mert éppen nem gondolom, hogy ezek közül ő előtte bármi is ismeretlen volna; mert nem valami zugolyában lett dolog ez.” Agrippához fordulva kérdezte tőle: „hiszel-e Agrippa király, a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.” (Ap. csel. 26:25–27)

Agrippa mélyen megrendülve, pillanatokra megfeledkezett környezetéről, valamint magas állásáról. Csak az elhangzott igazságra gondolt, az egyszerű foglyot mint Isten küldöttét látta maga előtt, s önkéntelenül válaszolta: „Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek.” (Ap. csel. 26:28)

Lelkes komolysággal felelte az apostol: „Kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, aminő én is vagyok” – hozzáfűzte azonban, miközben megkötözött kezeit az ég felé emelte – „e bilincsektől megválva.” (Ap. csel. 26:29)

Festus, Agrippa és Bernicé igazságos ítélet alapján hordhatták volna azokat a bilincseket, amelyeket az apostolra vertek. Valamennyien súlyos bűnöket követtek el. Ezek a törvénytiprók ezen a napon hallottak Krisztus engesztelő áldozatáról, amelyet Isten nekik is felkínált. Egyik közülük majdnem hajlott arra, hogy elfogadja a felkínált kegyelmet és bűnbocsánatot. Azonban Agrippa is elvetette a felajánlott irgalmat, és vonakodott a megfeszített Megváltó keresztjét elfogadni.

A király érdeklődése kielégült. Üléséről felemelkedett, ezzel jelezte, hogy a tárgyalás véget ért. Mialatt a tömeg szétoszlott, egymás között beszélgettek, mondván: „Semmi halálra, vagy fogságra méltó dolgot nem cselekszik ez az ember.” (Ap. csel. 26:31)

Noha Agrippa zsidó volt, nem osztotta a farizeusok vakbuzgalmát és előítéletét. „Ezt az embert” – mondotta Festusnak, – „szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna.” (Ap. csel. 26:32) De miután az ügyet magasabb törvényszék elé utalták, nem tartozott többé sem Festus, sem Agrippa ítélkezése alá.