Az evangélium mindenkor az egyszerűbb néprétegekben érte el legnagyobb eredményeit. „Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek.” (I. Kor. 1:26) Így nem is volt várható, hogy Pál, a szegény fogoly, befolyásos barátok hiányában, a római polgárok jómódú és előkelő rétegeinek figyelmét felkeltse. Ezeknek a bűn a legigézőbb és legkívánatosabb gyönyöreit csillogtatta és készségesen ernyedtek fogságában. De a nyomorúságban élő, agyonhajszolt áldozataik, sőt sokan a szegény rabszolgák közül is, boldogan hallgatták Pál szavait. Krisztus hitében olyan reménységet és békességet találtak, amely nehéz soruk ellenére is boldogította őket.

Noha az apostol működése az egyszerű és alacsony származású emberek között kezdődött, mégis mind nagyobb befolyást nyert olyannyira, hogy végül a császár palotájába is eljutott.

Akkor Róma volt a világ fővárosa. A büszke cézárok parancsoltak majdnem az egész világ minden népének. A császárok és az udvaroncok vagy semmit sem tudtak az alázatos Názáretiről, vagy gyűlölettel és megvetéssel elítélték. Mindazáltal az evangélium, amely a fogoly szegényes otthonából indult útjára, két évnél rövidebb idő alatt bevonult a császári termekbe is. Pál ugyan bilincsek között, mint gonosztevő, „de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve” (II. Tim. 2:9).

Pál ezelőtt nyilvánosan, meggyőző erővel hirdette Krisztus hitét; jelek és csodák által tagadhatatlan bizonyítékát adta isteni jellemének. Férfiasan és határozottan állt ki Görögország bölcsei elé; tudásával és szónoki tehetségével elhallgattatta gőgös bölcseletük érveléseit. Rettenthetetlen bátorsággal állt fejedelmek és kormányzók előtt; olyan meggyőzően beszélt az igazságról, életszentségről, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, hogy a büszke uralkodók megremegtek, mintha már látnák az Úr napjának rettenetes voltát.

Most, hogy az apostol kizárólag lakására volt korlátozva, és csak azoknak hirdethette az igazságot, akik felkeresték, nem nyílt számára többé ilyen alkalom. Nem kapott isteni parancsot – mint egykor Mózes és Áron –, hogy lépjen az elvetemült császár elé, és kegyetlenkedéseit, erőszakosságait a hatalmas „én Vagyok” nevében feddje meg. És mégis, éppen ezekben a napokban, amikor legfőbb harcosa úgyszólván el volt vágva minden nyilvános munkától, aratta az evangélium nagy győzelmét; ugyanis éppen a császár udvarából csatlakoztak tagok a gyülekezethez.

Sehol a világon hátrányosabb környezetet a kereszténység részére elképzelni sem lehetett volna, mint a római udvart. Úgy látszott, mintha Néró kiirtotta volna lelkéből az isteni szikrának utolsó nyomát, sőt még az emberinek is, és helyette Sátán képmását vette fel. Kísérete és udvaroncai általában hasonló jelleműek voltak. Féktelenek, kegyetlenek, aljasak és romlottak. A jelek szerint lehetetlennek tűnhetett fel, hogy a kereszténység gyökeret verjen az udvarnál, Néró palotájában.

De miként eddig is sokszor, most is igaznak bizonyult Pál állítása, hogy vitézkedésének fegyverei „erősek az Istennek, erősségek lerontására” (II. Kor. 10:4). A kereszt győzelmét dicsőítették a Néró udvartartásából megnyert lelkek. A még bűnösebb császár bűnös kíséretéből is megtértek néhányan, és Isten gyermekeivé váltak. Ezek nemcsak titokban voltak keresztények, hanem nyíltan is. Nem szégyellték hitüket.

És milyen eszközökkel nyitott utat és nyert talajt a kereszténység ott, ahol beférkőzése annyira lehetetlennek látszott? Pál, filippibeliekhez intézett levelében fogságának tulajdonítja, hogy Néró udvarából a kereszténységnek lelkeket nyerhetett meg. Félt, nehogy feltételezzék, miszerint szenvedései hátráltatták az evangélium haladását, tehát biztosította őket: „Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak.” (Fil. 1:12)

Amikor a keresztény gyülekezetek tudomására jutott, hogy Pál Rómát meglátogatja, ettől az eseménytől az evangélium jelentős győzelmét várták ebben a városban. Úgy képzelték, hogy a hit ilyen harcosának, mint Pál apostol, aki az igazságot már annyi országba elvitte, annyi nagy városban hirdette, sikerülni fog a világ fővárosában is lelkeket megnyerni Krisztus számára. Reményeik azonban szertefoszlottak arra a hírre, hogy Pál apostol fogolyként érkezik Rómába. Milyen biztosra vették, hogy az evangélium, ha ebben a világvárosban gyökeret ver, innen gyorsan fog terjedni minden néphez, és uralkodó hatalom lesz majd e földön! Milyen nagy volt csalódásuk! Emberi számítások ugyan csődöt mondtak – Isten szándékát azonban nem lehet megakadályozni.

Nem prédikációi, hanem Pál béklyói irányították az udvar figyelmét a kereszténységre. Mint fogoly, sok lelket szabadított meg béklyóitól, amelyekkel a bűn tartotta fogva őket. De ez nem minden; még azt is írhatta: „És többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét” (Fil. 1:14).

Hosszú fogsága alatt, Pál türelme és vidámsága, bátorsága és hite állandó prédikációként hatott. Lelkülete, amely teljesen eltért a világ lelkületétől, bizonysága volt, hogy a földinél nagyobb erő, magasabb hatalom él benne. Pál példaadása nagyobb buzgóságra intette a keresztényeket, hogy úgy képviseljék Krisztus ügyét, mint ahogy azt nyilvános munkálkodása alatt tette, s amelytől most elzárták. Így az apostol fogságának hatása érezhetővé vált; amikor látszatra erejét és használhatóságát béklyókba verték és a legkevesebbet munkálkodhatott, akkor gyűjtött be kévéket Isten csűreibe olyan földekről, amelyeket teljesen megközelíthetetlennek tartott.

Pál kétéves fogságának vége előtt elmondhatta: „A Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt.” És azok közül, akik üdvözleteket küldtek a filippibelieknek, különösen kiemelte „a császár udvarából valókat” (Fil. 1:13; 4:22).

Miként a bátorság, úgy a türelem is diadalt arat; türelmes kitartás a megpróbáltatások közepette éppúgy nyerhet lelkeket Krisztus számára, mint a bátor kiállás. Az a keresztény hívő, aki veszteségek és szenvedések alatt türelmet és megadást tanúsít, sőt, ha a tántoríthatatlan hit békességével néz szembe a halállal, többet tehet az evangéliumért, mint amennyit egy hosszú élet hűséges munkájával elérhetett volna. Gyakran, amikor Isten kiragadja szolgáit munkakörükből, s az isteni gondviselést titokzatosnak találjuk, fölötte rövidlátásunk miatt búslakodunk, ez a valóságban csak azt célozza, hogy olyan munka is megvalósuljon, amelyet egyébként sohasem végeztek volna el.

Krisztus egyetlen követője se képzelje, hogy Istenért és igazságáért csak addig munkálkodhat, amíg nyilvánosan és zavartalanul teheti. Krisztus hűséges tanúit sohasem teszik félre az útból. Isten felhasználja őket egészségben és betegségben, életben és halálban. Midőn Krisztus szolgáit Sátán gyűlölködő izgatásai következtében üldözték, ha nyilvános munkálkodásukat megakasztották, sőt, még ha börtönbe vetették, vérpadra vagy máglyára vonszolták is, mindez csak azért történt, hogy az igazság annál nagyobb győzelmet arasson. Miközben ezek a hűségesek vérükkel pecsételték meg tanúbizonyságukat, lelkek győződtek meg az igazságról, akik addig kétségeskedtek, ingadoztak és álltak bátran Krisztus zászlaja alá. A mártírok vére gazdag aratást eredményezett.

Pál és munkatársai hűsége és buzgósága, úgyszintén a Krisztushoz megtértek hite és engedelmessége nehéz viszonyaik közepette megfeddi Krisztus szolgáinak mai lágymelegségét és hitetlenségét. Pál és munkatársai mondhatták volna, hogy hiábavaló munka Néró szolgáit megtérésre és Krisztusba vetett hitre felhívni, mivel rettenetes akadályokkal kell megküzdeniük. Erős ellenállásba ütköznek, súlyos kísértésekkel kell számolniuk, és ha meg is győződnének az igazságról, aligha állna módjukban engedelmeskedni. Pál azonban nem így gondolkozott; hittel hirdette az evangéliumot ezeknek a lelkeknek, és eredménye az volt, hogy hallgatói közül néhányan engedelmességre határozták el magukat, kerüljön bármibe is. Tekintet nélkül az akadályokra és a veszélyekre, követték az igazságot; rábízták magukat Isten segítségére, hogy az elnyert világosságot másokkal is közölhessék.

Nemcsak az történt, hogy a császár házából lelkek tértek meg az igazsághoz, hanem helyükön is maradtak megtérésük után. Nem láttak okot, hogy eltávozzanak onnan, ahova a kötelesség állította őket, csak azért, mert környezetük nem volt rokon érzelmű. Az igazság ott érte őket, és továbbra is ott maradtak, hogy megváltozott életmódjuk és jellemük által új hitük átalakító erejéről tanúbizonyságot tegyenek.

Kísértésbe jössz-e, hogy a viszonyokkal mentegesd magad, amiért nem teszel bizonyságot Krisztusról? Gondolj csak a tanítványok helyzetére a császár udvarában – a császár romlottságára, az udvar elvetemültségére. El sem képzelhetünk körülményeket, amelyek kedvezőtlenebbek lennének a hitéletre, és nagyobb áldozatot követelnének, vagy több ellenállást igényelnének, mint amelyek közepette ezek hívők éltek. És mégis! Nehézségeik és veszélyeik örvényében is hűségesek maradtak. Megkísérelheti ugyan a keresztény, hogy látszólag legyőzhetetlen akadályokra hivatkozva mentegetődzik, amiért nem követi Jézust és igazságát; elfogadható mentséget azonban nem hozhat fel. Ha tudna, akkor azt bizonyítaná, hogy Isten igazságtalan, mert gyermekei elé az üdvösség olyan feltételeit szabja, amelyeknek megfelelni lehetetlen.

Aki szívből igyekszik szolgálni Istennek, alkalmat fog találni, hogy bizonyságot tegyen Róla. Nehézségek nem képeznek akadályt olyan ember előtt, aki elhatározta, hogy mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keresi. Azzal az erővel, amelyet a hívő imája és az írás kutatása által nyer, törekedni fog erkölcsös életre és a bűntől való szabadulásra. Miközben feltekint Jézusra, hitének megkezdőjére és bevégzőjére, aki elviselte a bűnösök ellenállását, maga is készségesen viseli el a megvetést és gúnyt. Ő pedig, akinek Igéje igazság – megígérte segítségét és kegyelmét minden körülmények között. Örökkévaló karjai ölelik át azt a lelket, aki Hozzá fordul segítségért. Biztosan nyugodhatunk oltalmában és elmondhatjuk: „Mikor félnem kellene is, én bízom te benned” (Zsolt. 56:4). Isten beteljesíti ígéreteit mindazokon, akik Benne reménykednek.

Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban anélkül, hogy e világból valók lennének. Ő nem azért jött, hogy részt vegyen csalóka élvezeteiben, nem azért jött, hogy szokásainak hódoljon, vagy fondorlataival éljen; Ő azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát és megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bárminő legyen élete, fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az igaz hit, az igaz vallás erejét.

Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik ki a keresztény jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Az erős kísértés, ha Isten kegyelme által kitartunk és elviseljük – türelmet, éberséget, állhatatosságot, mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztény hit diadala az, hogy képesíti követőit szenvedni, és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját.