Az egyház Isten elrendelt eszköze, emberek megmentésére. Szolgálatra hívta el, és azzal bízta meg, hogy hirdesse az evangéliumot a világnak. Isten terve már kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő tökéletességét és erejét tükrözze a világ előtt. A gyülekezet tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy hirdessék nagy dicsőségét. Az egyház a letéteményese Krisztus kegyelmi kincseinek; végül pedig kinyilatkoztatja a „mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok előtt” (Ef. 3: 10) Isten felmérhetetlen szeretetét.

Az egyházra vonatkozólag a Szentírás sok és csodálatos ígéretet tartalmaz. „Házam imádság házának hívatik minden népek számára.” (Ésa. 56:7) „És adok reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott esők lesznek.” „És támasztok nékik drága plántaföldet, hogy többé meg ne emésztessenek éhség miatt a földön, s ne viseljék többé a pogányok gyalázatát. És megismerik, hogy én az Úr, az ő Istenük velök vagyok és ők népem, Izráel háza, ezt mondja az Úr Isten. Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten.” (Ezék. 34:26, 29–31)

„Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit választottam, hogy megtudjátok és higgyetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz. Én, én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen szabadító! Én hirdettem és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen Isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok.” „Én az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek, és népnek szövetségesévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket.” (Ésa. 43:10–12; 42:6–7)

„Jókedvem idején meghallgattalak, és szabadulás napján segítettelek; megtartlak, és nép szövetségesévé teszlek, hogy megépítsd a földet és kioszd az elpusztult örökségeket. Így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki és azoknak, akik sötétben ülnek: Lépjetek elő! Az utakon legelnek és minden halmon legelőjük lesz. Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásához viszi és teszem minden hegyemet úttá, és ösvényeim magasak lesznek...

Ujjongjatok egek, és föld örvendezz, ujjongva énekeljetek hegyek; mert megvígasztalá népét az Úr és könyörül szegényein! És szól Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” (Ésa. 49:8–16)

Az egyház Isten erős vára és menedékvárosa, melyet fenntart ebben a hűtlen világban. Az egyház minden hitszegése: árulás az ellen, Aki megvásárolta az emberiséget egyszülött Fiának vére által. A földön, már az ősidőktől kezdve, hűséges lelkek alkották az egyházat. Minden korszakban voltak az Úrnak őszinte őrei, bizonyságtevői. Az intő felhívást voltak hivatva továbbadni, és ha fegyverzetüket le kellett tenniük, mások ismét felvették és folytatták a munkát. Isten szövetséget kötött ezekkel a tanúkkal, és így kapcsolta össze földi egyházát a mennyeivel. Angyalait küldte el gyülekezete szolgálatára, és a poklok kapui sem arathattak diadalt felette.

Isten megőrizte egyházát az évszázadokon át tartó üldözések, harcok és sötétség közepette. Egyetlen felhő sem borulhatott rá az Ő tudta nélkül. Műve ellen nem léphetett fel olyan ellenséges hatalom, amelyről tudomása nem lett volna. Minden úgy teljesedett, ahogyan előzőleg kinyilatkoztatta. Nem hagyta el gyülekezetét sohasem, hanem mindazt, ami bekövetkezett, előbb jövendölésekbe foglalta. Amit Szentlelke által a próféták egykor kijelentettek, az mind be is teljesedett. Isten véghezviszi minden szándékát. Trónjának alapzata: szent törvénye, és a sötétségnek semmiféle hatalma sem döntheti meg. Az igazságot Isten sugallja és védelmezi; diadalt arat minden ellenállás felett.

A lelki sötétség hosszú korszakain át Isten gyülekezete hegyen épült városhoz hasonlított, melyben az egymást követő nemzedékek alatt, évszázadról évszázadra a tiszta, mennyei tanok tárultak fel. Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis legnagyobb figyelmében részesíti; kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát.

„Mihez hasonlítsuk Isten országát? – kérdezte Jézus – Avagy milyen példában példázzuk azt?” (Mk. 4:30) Ugyanis nem talált hozzá hasonlót a világ országai között. Sőt, az emberi társadalomban sem talált semmit, amivel összemérhette volna. Földi országok helyzetük és erőviszonyaik felsőbbségével uralkodnak; Krisztus azonban száműz országából minden kényszert, vagy erőszakot. Ez az ország emelje és nemesbítse az emberiséget! Isten gyülekezete a szent élet színhelye. Különböző adományokat kapott és fegyverzete a Szentlélek. Tagjai abban leljék boldogságukat, ha mások jólétén fáradoznak, és másokra áldást árasztanak.

Csodálatos munka az, melyet az Úr gyülekezetével akar végeztetni, hogy neve megdicsőüljön. Ezt a munkát Ezékiel próféta látomása ábrázolja, az „áldást hozó víz” jelképe alatt: „Ez a víz a keleti tájékra foly ki és a lapáczra megyen alá és a tengerbe megyen be, a tengerbe szakad és meggyógyul a víz. És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog; és a halaknak nagy bőségök lészen, mert ez a víz bement oda és azok meggyógyulnak és él minden, valahova e folyó bement... És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája nevelkedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizök onnét a szenthelyből foly ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók.” (Ez. 47:8–12)

Az Úr kezdettől fogva munkálkodott népe által, hogy a világot áldásban részesítse. A régi egyiptomiak számára Józsefet választotta ki az Úr az élet forrásává. Becsületessége megmentette az egész nép életét. A babiloni bölcsek életét az Úr Dániel által mentette meg. Ezek a szabadítások számunkra mindmegannyi szemléltető képek. Mutatják a világnak felkínált lelki áldásokat, ha azzal az Istennel kötjük össze magunkat, akit József és Dániel imádott. Akinek szívében él Krisztus szeretete, s ezt hirdeti a világnak, az munkatársa Istennek – az emberiség áldására. Miközben az Üdvözítőtől kapott kegyelmet elfogadja, hogy azt másoknak közvetítse, belőle a lelki élet forrásai áradnak.

Isten hajdan Izráelt választotta ki, hogy általa kinyilvánítsa jellemét az emberiségnek, és hogy a világ üdvforrásává váljék. Rájuk bízta beszédének és akaratának kinyilatkoztatását. Már Izráel történelmének kezdetén ködös homályba veszett az istenismeret, a világ népeinek sok bűnös szokása miatt. Egykor ismerték Őt, de „nem mint Istent dicsőítették, sem néki hálákat nem adtak; hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek és az ő balgatag szívök megsötétedett.” (Rm. 1:21) Isten azonban nagy kegyelme folytán nem vetett véget életüknek, hanem alkalmat akart nekik adni, hogy kiválasztott népe által Vele újból megismerkedjenek. Az áldozati szertartások rendszere Krisztust mutatta be és magasztalta fel minden nép előtt, hogy akik Reá tekintenek, életet nyerjenek. Krisztus volt a zsidó szertartások alapzata. Az előrevetített jelképek rendszere tömören az egész evangéliumot foglalta magában; szemléltetés volt, amelyben a megváltás ígéretei egyesültek.

Izráel népe azonban ezt a magasztos kiváltságot nem becsülte, s így Istennek nem volt méltó képviselője a földön. Megfeledkeztek Istenről, és nem teljesítették szent missziójukat. A Tőle elnyert áldásokat nem használták a világ áldására. Előnyeik saját dicsőítésüket szolgálták. A világtól elzárkóztak, csakhogy mindennemű kísértést elkerüljenek. A bálványimádókkal való érintkezésükre vonatkozó korlátozásokat azért rendelte el Isten, nehogy lealacsonyodjanak a pogányok szokásaihoz. Ezt arra használták fel, hogy válaszfalat emeljenek maguk és minden más nép közé. Istent megfosztották az általa megkívánt szolgálattól, embertársaikat pedig a vallásos vezetés és szent példaadás áldásaitól.

A papok, valamint a főemberek túlságosan belemerültek a különféle ceremóniákba. A vallási szertartások szigorú betartása teljesen kielégítette őket, s így képtelenek voltak másokkal megismertetni a mennyből származó élő igazságot. Önigazságukkal teljesen elégedettek voltak, és semmi vágyat nem éreztek arra, hogy magasabb lelkiséget vigyenek a vallási ceremóniákba. Istennek az emberek iránti jóindulatát nem tekintették az egész emberiség részére szóló általános adománynak, hanem saját jócselekedeteikkel és érdemeikkel hozták összefüggésbe. A szeretetből munkálkodó hit, mely nemesíti a lelket, nem párosulhatott a farizeusok vallásához, mely pusztán ceremóniákból és emberi rendeletekből állt.

Isten azt mondta Izráelről: „Pedig én úgy plántáltalak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?” (Jer. 2:21) „Buja szőlőtő az Izrael, amely termi az ő gyümölcseit.” (Hós. 10:1) „Mostan azért Jeruzsálem lakosai és Júda férfiai; ítéljetek köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett?

Azért most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék: És parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg; tövis és gaz veri fel és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak! A Seregek Urának szőlője pedig Izráel háza és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése és várt jogőrzésre, s lőn jogorzás; és irgalomra, s ím lőn siralom!” (Ésa. 5:3–7) „A gyöngéket nem erősítettétek, és a betegeket nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtok.” (Ez. 34:4)

A zsidó vezetők sokkal bölcsebbnek tartották magukat, semhogy oktatásra szorulnának. Annyira igazságosnak vélték magukat, hogy nem érezték szükségét a megváltásnak; szerintük annyi tisztelet övezte őket, hogy arra a dicsőségre, mely Krisztustól árad, nem volt szükségük. Az Üdvözítő tehát elfordult tőlük. Azt a kiváltságot, amellyel visszaéltek és azt a munkát, amelyet mellőztek, másokra bízta. Isten dicsősége kinyilatkoztatásra várt. Igéjét hirdetni kellett. Meg kellett alapítani Krisztus országát e világon, az emberi szívekben. A sötétségben élőknek meg kellett hallaniuk az üdvtervet. Így hát a tanítványok kaptak megbízatást annak a munkának végzésére, amelyet a zsidó vezetők elmulasztottak.