1 Mózes 34; 35; 37.

Átgázolva a Jordánon, "[...] minden bántás nélkül méne Jákób [...] Sekhem városába, mely vala a Kánaán földén" (1Móz 33:18). Tehát teljesült a pátriárka kérése - hogy Isten békében segítse vissza hazájába. Egy ideig Sekhem völgyében lakott. Több mint száz évvel korábban Ábrahám itt táborozott le először, és itt építette első oltárát az Ígéret földjén. Jákób itt "megvevé a mezőnek azt a részét, ahol sátorát felvonta vala, Khámornak a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzen. És oltárt állíta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izrael Istene" (19-20.v.). Ábrahámhoz hasonlóan, Jákób is sátra mellett oltárt épített az Úrnak és házanépét összehívta reggeli és esti áldozatra. Itt ásta azt a kutat, ahol tizenhét évszázaddal később Jákób Fia és Megváltója útközben megállt, és amely mellett a déli forróságban megpihenve csodálkozó hallgatójának arról a vízről beszélt, amely "[...] örök életre buzgó víznek kútfeje lesz" (Jn 4:14).

Jákóbnak és fiainak sekhemi tartózkodása gyalázattal és vérontással végződött. Egyetlen meggondolatlan ifjú törvénytelen tette szégyent és bánatot okozott a család egyik tagjának, a gyilkosság bűnébe sodort két testvért, és egy egész várost rombolásnak és mészárlásnak tett ki. E szörnyű dolog úgy kezdődött, hogy Jákób lánya "kiméne [...] hogy meglátogassa annak a földnek leányait" (1Móz 34:1). Tehát barátkozni merészelt az istentelenekkel. Sátán területére lép és kihívja a kísértést az, aki szórakozást keres azok között, akik nem félik Istent.

Simeon és Lévi alattomos kegyetlensége nem volt minden ok nélkül, de a sekhemitákkal szembeni tettükkel súlyos bűnt követtek el. Szándékukat gondosan eltitkolták Jákób elől, akit bosszúállásuk híre nagyon megrémített. Fiai csalárd és erőszakos tettétől lesújtva csak ennyit mondott: "[...] Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt [...] én pedig kevesed magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és eltörölnek engem, mind házam népével egybe" (1Móz 34:30). De fájdalmáról és iszonyatáról, ahogyan ezt a véres cselekményt tekintette, tanúskodnak azok a szavak, amelyekkel majdnem ötven évvel később felidézte halálos ágyán Egyiptomban: "Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverök. Tanácsukban ne légyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön dicsőségem [...] Átkozott haragjok, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen"(1Móz 49:5-7).

Jákób érezte, hogy oka van a mélységes alázatra. Fiai jellemében kegyetlenség és álnokság nyilvánult meg. Hamis istenek voltak a táborban, és a bálványimádás talajt talált családjában is. Vajon az Úr úgy bánik-e majd velük, ahogy megérdemlik? A környező népek bosszújára hagyja sorsukat?

E probléma miatt lesújtott Jákóbnak az Úr megparancsolta, hogy induljon dél felé, menjen Béthelbe. E hely nemcsak az angyalokról kapott látomására és Isten megígért irgalmára emlékeztette, de saját esküjére is, amit ott tett azért, hogy az Úr legyen az Istene. Úgy határozott, hogy mielőtt elindul e szent hely felé, családjának meg kell szabadulnia a bálványimádás szennyétől. Ezért ezt parancsolta tábora minden tagjának: "Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam" (1Móz 35:2-3).

Jákób elérzékenyülve ismételte el első bétheli tartózkodásának történetét - hogyan jelent meg neki az Úr éjszakai látomásban, mikor életét mentő magányos vándorként elhagyta atyja sátorát. Amint számba vette, hogy Isten milyen csodálatosan bánt vele, szíve megindult, és gyermekeit is fékező erő vette hatalmába. A leghatásosabb módszerrel készítette fel őket, hogy amikor Béthelbe érkeznek, részt vegyenek az istentiszteleten. "Átadák azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sékhem mellett vala" (1Móz 35:4).

Annak a földnek a lakói nem próbálták megtorolni a sékhemi mészárlást, mert Isten félelmet keltett bennük. A karaván háborítatlanul jutott el Béthelbe. Itt az Úr ismét megjelent Jákóbnak, és megújította a szövetségi ígéretet. "Jákób pedig emlékoszlopot állíta azon a helyen, ahol szólott vele, kőoszlopot" (1Móz 35:14).

Béthelben atyja családjának egyik megbecsült tagját - Deborát, Rebeka dajkáját gyászolták meg, aki elkísérte úrnőjét Mezopotámiából Kánaánba. Ennek az idős asszonynak a jelenléte drága kötelékként kapcsolta össze Jákóbot ifjú életével, különösen anyjával, aki olyan nagyon és gyengéden szerette. Debora elvesztése miatti mély fájdalom kifejezéseképpen "a sírás cserfájá"-nak nevezték el azt a fát, amely alatt eltemették. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy e barátjuk hűséges szolgálatának és gyászolásának emlékét érdemes volt Isten Igéjében megörökíteni.

Bétheltől Hebron csak kétnapi járóföldre volt, ott súlyos bánat érte Jákóbot - meghalt Rákhel. Kétszer hét évet szolgált érte, de szerelme könnyűvé tette a nehéz munkát. Ennek a szeretetnek mély és maradandó voltáról tanúskodnak Jákób hosszú idő múlva mondott szavai. Amikor Egyiptomban József meglátogatta haldokló atyját, az idős pátriárka, visszapillantva életútjára, így szólt: "Mert mikor Mezopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kánaán földén az úton, mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába [...] vezető úton" (1Móz 48:7). Hosszú és nyugtalan életének családi történetében csak Rákhel elvesztéséről emlékezett meg.

Halála előtt Rákhel megszülte második fiát. Utolsó leheletével Benóninak, "fájdalmak fiá"-nak nevezte a gyermeket. De atyja a Benjámin, "jobb kezem fia", vagy "erőm" nevet adta neki. Rákhelt ott temették el, ahol meghalt, és emlékének megörökítésére azon a helyen oszlopot állítottak.

Az Efratába vezető úton egy másik sötét bűn ejtett foltot Jákób családján, amely Rúbent, az elsőszülöttet megfosztotta az elsőszülöttségi jog kiváltságaitól és megtisztelő címétől.

Végül Jákób útjának végéhez érkezett - "Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba [...] azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodnak vala" (1Móz 35:27-29).

Jákób és Ézsaú atyjuk halálos ágyánál találkoztak. Az idősebb testvér valamikor mint a bosszú alkalmát várta ezt az eseményt, de érzései azóta megváltoztak. Jákób, aki meg volt elégedve az elsőszülöttségi jog lelki áldásaival, lemondott bátyja javára atyja vagyonának örökléséről - az egyetlen örökségről, amelyet Ézsaú akart és értékelt. Többé nem fordította őket egymással szembe a féltékenység és a gyűlölet, mégis elvált útjuk. Ézsaú Széir hegyére költözött. Az áldásokban gazdag Isten földi vagyont is adott Jákóbnak, az általa kívánt értékesebb javakon kívül. A két testvér vagyona "[...] több vala, semhogy együtt lakhattak volna, és tartózkodásuk földe nem bírja vala meg őket az ő nyájaik miatt" (1Móz 36:7). Ez a különválás egyezett a Jákóbra vonatkozó mennyei szándékkal. Mivel a testvérek vallási meggyőződése nagyon különbözött, jobb volt nekik egymástól távol élni.

Ézsaút és Jákóbot egyformán tanították Isten ismeretére, és mindkettőjüknek lehetősége volt Isten parancsolataiban járni és kegyeit élvezni, de nem mindketten választották ezt. A két testvér külön utakon járt, és ösvényük egyre jobban távolodott egymástól.

Isten nem önkényesen zárta ki Ézsaút az üdvösség áldásaiból. Kegyelmének ajándékait Krisztus által mindenki elnyerheti. Nem kiválasztás, hanem saját döntésük alapján kárhoznak el. Igéjében Isten feltárta az örök életre való kiválasztás feltételeit: parancsolatai iránti engedelmesség a Krisztusba vetett hit által. Isten a törvényével összhangban levő jellemet választja, és aki eléri kívánalmainak normáját, beléphet a dicsőség országába. Krisztus ezt mondta: "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet" (Jn 3:36). "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7:21). A Jelenések könyvében pedig kijelenti: "Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba" (Jel 22:14). Ami pedig az ember üdvösségét illeti, Isten Igéjében a kiválasztásnak ez az egyetlen módja szerepel.

Minden olyan lélek az örök élet jelöltje, aki félelemmel és rettegéssel munkálkodik üdvösségén. Kiválasztott az, aki felveszi a fegyverzetet, és megharcolja a hit szép harcát. Kiválasztott az, aki vigyáz és imádkozik, aki kutatja a Szentírást, és nem teszi ki magát kísértésnek. Kiválasztott az, akinek a hite állandó, és aki engedelmeskedik az Isten szájából származó minden igének. A megváltás lehetősége mindenki számára készen áll. De a megváltás áldásait csak azok fogják élvezni, akik eleget tettek a feltételeknek.

Ézsaú megvetette a szövetség áldásait. Jobban értékelte a földi javakat, mint a lelkieket, és megkapta azt, amire vágyott. Saját határozott választása alapján különült el Isten népétől. Jákób a hit örökségét választotta. Csellel, árulással, hazugsággal igyekezett megszerezni. De Isten alkalmat adott bűnének helyrehozására. Jákób soha nem tért el szándékától, és nem változtatta meg döntését, a későbbi évek keserű tapasztalatai ellenére sem. Megtanulta, hogy Isten ellen harcolt, amikor ügyességgel és csellel akarta megszerezni az áldást. A Jabbok partján eltöltött küzdelmes éjszakából Jákób megváltozott emberként került ki. Magabízása elsorvadt. Ifjúkori ravaszsága eltűnt. Csel és csalás helyett egyszerűség és igazság jellemezte életét. Megtanulta a leckét, hogy csak a Mindenható karjára támaszkodjon és a próbában, szenvedésben alázatosan meghajolt Isten akarata előtt. Jellemének kevésbé értékes vonásait a kohó tüze emésztette meg; az arany megtisztult, és Ábrahám és Izsák hite tisztán tükröződött Jákóbban.

Jákób bűne, valamint az események sora, amelyekhez ez a bűn vezetett, rossz befolyást árasztott, és hatása keserű gyümölcsöt érlelt fiai jellemében és életében. Amikor fiai felnőttek, súlyos hibák fejlődtek ki bennük. A családban megmutatkoztak a többnejűség következményei. Ez az iszonyú bűn kiszáríthatja a szeretet forrását, és hatására meglazulnak a legszentebb kötelékek. Az anyák féltékenysége megkeserítette a családi kapcsolatot. A gyermekek egymással versengve, irányítást nem tűrve nőttek fel, és az apa életét aggódás és fájdalom árnyékolta be.

Volt egy fiú - Rákhel idősebb fia, József -, aki egészen más jellemű volt, mint a többiek. Kivételes szépsége mintha lelke és szíve belső szépségének tükre lett volna. A tiszta szívű, szorgalmas és vidám ifjú ébren és állhatatosan vigyázott erkölcsi tisztaságára. Hallgatott atyja tanításaira, és örömmel engedelmeskedett Istennek. Azok a tulajdonságok, amelyekkel később Egyiptomban kitűnt - szelídség, hűség és megbízhatóság -, már ekkor megmutatkoztak mindennapi életében. Mivel anyja már nem élt, még jobban ragaszkodott atyjához, és Jákób szíve-lelke egy volt öregkorában született fiáéval. "Minden fiánál inkább szereti vala Józsefet" (1Móz 37:3).

De még ez a szeretet is baj és fájdalom okozója lett. Nem volt bölcs dolog Jákóbtól, hogy leplezetlenül kivételezett Józseffel. Ezzel többi fiát féltékennyé tette. József nagyon bánkódott, amikor látta bátyjai bűnös életét. Megpróbált szelíden szólni nekik, de még jobban felkeltette gyűlöletüket és haragjukat. Nem tudta elviselni, hogy vétkeznek Isten ellen, és elmondta atyjának ezt a dolgot, remélve, hogy ő majd tekintélyével jobb útra tudja téríteni őket.

Jákób vigyázott, nehogy durvasággal vagy szigorral haragra gerjessze fiait. Elérzékenyülve mondta el, mennyire aggódik gyermekeiért, és kérte, hogy tiszteljék ősz fejét, és ne hozzanak szégyent nevére, elsősorban pedig ne gyalázzák meg Istent azzal, hogy parancsait semmibe veszik. A fiatalemberek azt szégyellték, hogy gonoszságuk kiderült, és bűnbánatot színleltek, de valódi érzéseiket titkolták, és gyűlöletük még fokozódott leleplezésük miatt.

Az atya meggondolatlanul olyan drága ruhát, vagy tunikát ajándékozott fiának, amilyet híres személyek viseltek. Ebben a testvérek újabb bizonyítékát látták atyjuk részrehajlásának, és kezdték azt gyanítani, hogy idősebb gyermekeit mellőzve az elsőszülöttségi joggal Rákhel fiát akarja felruházni. Gyűlöletüket még növelte, amikor egy napon az ifjú elmondta, mit álmodott. "Ímé" - mondta - "kévéket kötünk vala a mezőben, és ímé az én kévém felkele és felálla; a ti kévéitek pedig körülállának, és az én kévém előtt meghajolnak vala.[...]

Avagy király akarsz-é lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-é rajtunk?" (1Móz 37:7-8) - kiáltották irigy haraggal testvérei.

Nemsokára volt egy másik, hasonlóan fontos álma, amelyet szintén elmondott: "[...] Ímé a nap és a hold, és tizenegy csillag meghajol vala én előttem" (1Móz 37:9). Ez az álom éppoly hamar magyarázatot kapott, mint az első. Az atyja, aki jelen volt, rosszallóan szólt: "[...] Micsoda álom az, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig" (1Móz 37:10). Szavainak nyilvánvaló szigora ellenére Jákób hitte, hogy Isten kinyilatkoztatta a jövőt Józsefnek.

Ahogy testvérei előtt állt, a Lélek fénye ragyogott szép arcán, és a testvérek önkéntelenül is csodálták. De nem akarták gonosz utaikat elhagyni, és gyűlölték azt a tisztaságot, amely megítélte bűneiket. Kaini lelkület gerjedt fel szívükben.

A testvéreknek helyről helyre kellett vándorolniuk, hogy legelőt szerezzenek nyájuknak. Sokszor hónapokig távol voltak hazulról. Az előbb említett események után elmentek arra a helyre, amelyet atyjuk Sikhemben vásárolt. Az idő múlt, és nem érkezett hír felőlük. Az atya kezdett aggódni értük a sekhemitákkal szembeni korábbi kegyetlenségük miatt. Ezért elküldte Józsefet, hogy keresse meg őket, és hozzon hírt hogylétükről. Ha Jákób tudta volna, mit éreznek fiai Józseffel szemben, nem engedte volna el egyedül hozzájuk. De ők gondosan eltitkolták érzéseiket.

József vidáman vett búcsút atyjától. Sem az idős ember, sem a fiatal nem gondolta, mennyi minden fog történni, amíg ismét találkoznak. Amikor hosszú és magányos útja után József megérkezett Sikhembe, nem találta sem a bátyáit, sem a nyájukat. Érdeklődésére Dóthánba irányították. Addig már több mint ötven mérföldet tett meg, és most újabb tizenöt mérföld állt előtte. De elfeledve fáradtságát sietett, mert arra gondolt, hogy megnyugtathatja atyját, és találkozhat testvéreivel, akiket barátságtalanságuk ellenére szeretett.

Testvérei közeledni látták őt. Az a gondolat sem tompított keserű gyűlöletükön, milyen hosszú utat tett meg, hogy találkozzék velük; fáradt és éhes, és várja, hogy testvéri szeretettel fogadják és vendégül lássák. Atyjuk szeretete jelének, a cifra ruhának a láttán tomboltak a dühtől. "[...] Imhol jő az álomlátó" kiáltották gúnyosan. Úrrá lett rajtuk a régóta titokban táplált irigység és bosszú. "[...] Öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból" (1Móz 37:19-20).

Véghez is vitték volna szándékukat, de ott volt Rúben is. ő visszariadt attól, hogy részt vegyen a testvérgyilkosságban, és azt javasolta, hogy vessék Józsefet élve egy kútba, és hagyják ott elpusztulni. Titokban azt tervezte, hogy kimenti és visszaadja atyjának. Miután rábeszélésére elfogadták tervét, Rúben otthagyta őket, mert félt, hogy nem sikerül uralkodnia érzésein, és kiderül, mi a valódi szándéka.

József, nem is gyanítva a veszélyt, közeledett. Örült, hogy hosszú keresés után célhoz ért. De a várt üdvözlés helyett mérges, bosszúra szomjas pillantásokkal találkozott, és megrémült. Testvérei megragadták, és letépték róla a ruhát. A fenyegetések és gúnyos megjegyzések halálos szándékról árulkodtak. Ügyet sem vetettek könyörgésére. E dühödt embereknek teljesen a hatalmában volt. Durván odavonszolták egy mély kúthoz, és bedobták. Miután meggyőződtek arról, hogy nincs lehetősége a menekülésre, otthagyták, hogy éhen pusztuljon, amíg ők "leülének kenyerezni".

De némelyikük nyugtalan volt. Nem érezték a bosszújuktól várt elégedettséget. Nemsokára utasokat láttak közeledni. Ismaelita karaván volt. A Jordánon túlról jöttek fűszerekkel és egyéb áruval, és útban voltak Egyiptom felé. Júda most azt javasolta, hogy ne hagyják öccsüket meghalni, hanem adják el ezeknek a pogány kereskedőknek. Így elkerül útjukból, de tiszták maradnak vérétől "[...] mert atyánkfia, vérünkből való ő" (1Móz 37:27). Ezzel a javaslattal mind egyetértettek, és Józsefet gyorsan kihúzták a kútból.

Ahogy József megpillantotta a kereskedőket, hirtelen felvillant előtte a szörnyű valóság. A rabszolgasors félelmesebb volt, mint a halál. Rémülten könyörgött hol egyik, hol másik bátyjának, de hiába. Egyikük-másikuk szánalomra indult, de a gúnytól való félelmükben csendben maradtak. Mindnyájan érezték: túl messzire mentek ahhoz, hogy meghátráljanak. Ha Józsefnek megkegyelmeznek, biztosan beárulja őket atyjuknak, aki nem fog szemet hunyni kedvenc fiával szembeni kegyetlenségük felett. Megkeményítve szívüket a fiú könyörgésével szemben, átadták őt a pogány kereskedőknek. A karaván folytatta útját, és csakhamar eltűnt a látóhatárról.

Rúben visszatért a kúthoz, de József nem volt ott. Rémülten, önváddal szaggatta meg ruháját, és testvérét keresve kiáltotta: "[...] Nincsen a gyermek, és én, merre menjek én?" (1Móz 37:30). Miután megtudta, mi lett József sorsa, és hogy nem találhatja meg, kénytelen volt ő is leplezni bűnüket. Megöltek egy kecskegidát, József ruháját a vérébe mártották, és elvitték atyjukhoz, mondván, hogy a mezőn találták, és attól tartanak, hogy a testvérüké. "[...] ismerd meg" - mondták - "fiad ruhája-é vagy nem?" (1Móz 37:32). Rettegve várták ezt a jelenetet, de nem voltak felkészülve arra a szívettépő gyötrelemre, arra a végtelen fájdalomra, amelynek szemtanúi lettek. "[...] Fiam felső ruhája ez" - mondta Jákób - "fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet" (1Móz 37:33). Fiai és lányai hiába próbálták megvigasztalni. "És megszaggatá Jákób ruháit, és zsákba öltözék és gyászolá az ő fiát sokáig" (1Móz 37:34). Az idő sem enyhített fájdalmán. "[...] Sírva megyek fiamhoz a sírba" (1Móz 37:35) - kiáltotta kétségbeesetten. Fiai elborzadtak tettüktől, de félve atyjuk szemrehányásától, továbbra is titkolták bűnüket, amit maguk is nagyon súlyosnak tartották.