2 Mózes 32-34

Mialatt Mózes távol volt, Izrael izgatottan várt. A nép tudta, hogy Mózes Józsuéval ment fel a hegyre és egyedül lépett be a sűrű sötét felhőbe, amely látható volt az alul elterülő síkságról, melyet időről-időre az isteni jelenlét villáma világított meg. Sóváran várakoztak Mózes visszatérésére. Egyiptomban hozzászoktak az istenség látható ábrázolásához. Nehéz volt most egy láthatatlan Istenben bízni. Ezért hitük fenntartása érdekében Mózeshez fordultak, hogy legalább reá támaszkodhassanak. Most azonban Mózest is elvették tőlük. Nap nap után, hét hét után telt el, és Mózes még mindig nem tért vissza. A felhőt szemük előtt tisztán láthatták. A táborban sokan már azt gondolták, hogy Mózes elhagyta őket, vagy pedig megemésztette őt a tűz.

A várakozás időszaka alatt volt idejük az elmélkedésre, a hallott isteni törvények feletti gondolkozásra, és szívük felkészítésére a további kijelentések számára, amelyeket Isten még ad nekik. Nem volt túl sok idejük erre a munkára. Ha Isten követelményeinek világosabb megértésére fordították volna idejüket és megalázták volna előtte szívüket, akkor védve lettek volna a kísértéstől. Azonban nem ezt tették és ezért hamarosan gondatlanokká, figyelmetlenekké és törvényszegőkké lettek. Különösen vonatkozott ez a hozzájuk csatlakozott "gyülevész" népre. Türelmetlenekké váltak az ígéret földje felé vezető úton, nem tudták kivárni, hogy eljussanak a tejjel és mézzel folyó földre. Ezt a jó földet azonban Isten csak az engedelmesség feltétele mellett ígérte nekik. Az ígéret földjének látványát elvesztették szemük elől. Voltak közöttük olyanok, akik ajánlották, térjenek vissza Egyiptomba. A nép többségének mindegy volt, hogy előre mennek-e Kánaánba, vagy visszatérnek Egyiptomba, azt azonban elhatározták, hogy nem várnak tovább Mózesre.

Miután vezetőjük távollétében tehetetlennek érezték magukat, visszatértek régi babonáikhoz. Elsőként a "gyülevész nép" engedte meg magának, hogy zúgolódjék és türelmetlenkedjék, és ők voltak a vezérei az ezt követő hitehagyásnak is. Azon tárgyak között, amelyeket az egyiptomiak az istenség jelképeinek tartottak, szerepelt az ökör és a borjú. Azoknak ajánlatára, akik a bálványimádásnak ezt a formáját gyakorolták Egyiptomban, most borjút készítettek és azt imádták. Isten ábrázolására a nép képmást kívánt csinálni magának, hogy Mózes helyett ez menjen előttük. Isten a hasonlatosság semmiféle képét nem adta magáról. Megtiltotta személyének bármiféle tárgyi ábrázolását. Az Egyiptomban és a Vörös-tengernél véghez vitt hatalmas csodák mind azt a célt szolgálták, hogy az izraeliták úgy higgyenek benne, mint a láthatatlan Istenben, aki mégis Izrael mindenható segítője, az egy igaz Isten. Jelenléte látható megnyilvánulása után való vágyakozásukat Isten a felhőoszloppal és a tűzoszloppal elégítette ki, amelyek seregeiket vezették és amelyben dicsősége megnyilvánult a Sion hegyén. Még mindig előttük volt Isten jelenléte a felhő- és tűzoszlopban, szívükben mégis visszatértek Egyiptom bálványimádásához és a láthatatlan Isten dicsőségét egy ökör hasonlatosságával cserélték fel.

Mózes távollétében a bírói hatalom Áronra ruházódott át. A hatalmas tömeg a sátor körül gyülekezett össze és ezzel a követeléssel álltak elő: "Kelj fel, csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lőn dolga ama férfiúnak Mózesnek, aki minket Egyiptom földéből kihozott" (2Móz 32:1) (Lásd Függelék 4. sz. megjegyzését.) Azt mondták, hogy a felhő, amely eddig vezette őket, most állandóan a hegyen nyugszik és nem vezeti őket többé. Helyette egy képmásra van szükségük; és ha - amint egyesek ajánlották - úgy döntenének, hogy visszatérnek Egyiptomba, akkor elnyernék az egyiptomiak jóindulatát azzal, hogy a képmást vinnék maguk előtt és azt ismernék el istenükként.

Ebben a válságban olyan szilárd jellemű, rendíthetetlen bátorságú emberre volt szükség, aki Isten tiszteletét többre becsülte a népszerűség kegyénél, személyes biztonságánál, sőt saját életénél is. Izrael jelenlegi vezetője azonban nem ilyen jellemű ember volt. Áron tiltakozott ugyan a nép véleménye ellen, de ingadozása és félénksége csak azt eredményezhette, hogy a válságos pillanatban az emberek csak még határozottabban adtak hangot kívánságuknak. A zűrzavar növekedett. Úgy látszott, hogy vak, oktalan őrület keríti hatalmába a sokaságot. Voltak azért néhányan, akik hűségesek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép nagyobb része csatlakozott a hitehagyókhoz. Azokat a keveseket, akik bátorkodtak bálványimádásnak bélyegezni a képmás készítését, azokat megtámadták, durván bántalmazták, és a keletkezett zűrzavarban életüket vesztették.

Áron féltette saját biztonságát és ahelyett, hogy nemesen kiállt volna Isten tekintélye és tisztelete mellett, engedett a sokaság követeléseinek. Az volt az első cselekedete, hogy elrendelte az arany fülbevalók összegyűjtését minden embertől. Abban a reményben tette ezt, hogy a hiúságuk ráveszi majd őket ennek az áldozatnak a megtagadására. Az emberek azonban készségesen adták oda ékszereiket. Ezekből Áron öntött borjút készített Egyiptom isteneinek utánzásaként. A nép felkiáltott: "Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földéről" (2Móz 32:4). Áron eltűrte Jahvénak ezt a megsértését. Ennél többet is tett. Mivel látta, hogy az arany borjút milyen megelégedéssel fogadták, oltárt épített előtte és kihirdette: "Holnap az Úrnak innepe lesz!" (2Móz 32:5). Ezt a közleményt a hírnökök trombitákkal adták tovább csoportról csoportra az egész tábor területén. "Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani" (2Móz 32:6). Azzal az ürüggyel, hogy "ünnepet tartanak az Úrnak" átadták magukat a falánkságnak és a kicsapongó dorbézolásnak.

Napjainkban is milyen gyakran megtörténik, hogy az élvezet vágyát a "kegyesség látszata" mögé rejtik. Az a vallás, amely megengedi, hogy az istentisztelet szertartásai közben az emberek átadják magukat az önző vagy érzéki vágyak kielégítésének, ma épp úgy elnyeri a sokaság tetszését, mint Izrael napjaiban. Még mindig vannak ingadozó Áronok, akik miközben tekintélyes helyet töltenek be az egyházban, engednek a nem megszenteltek kívánságainak, így bátorítják őket a bűn elkövetésére.

Csak néhány nap telt el azóta, hogy a héberek ünnepélyes szövetséget kötöttek Istennel és engedelmességet fogadtak neki. Félelemtől remegve álltak a hegy előtt az Úr szavaira figyelve: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem" (2Móz 20:3). Isten dicsősége még mindig ott lebegett a Sinai hegy fölött a gyülekezet szeme láttára. Az izraeliták azonban elfordultak Tőle és idegen isteneket kértek. "Borjút csináltak a Hóreb alatt, és hajlongtak az öntött bálvány előtt. Felcserélték az ő dicsőségöket; ökörnek képével, amely füvet eszik" (Zsolt 106:19-20). Mivel mutathattak volna ki nagyobb hálátlanságot vagy vakmerőbb sértést Isten iránt, aki gyengéd Atyaként és mindenható királyként jelentette ki magát nekik?

Mózest az Úr a hegyen figyelmeztette a táborban lejátszódó hitehagyásra és utasította, hogy késedelem nélkül térjen vissza. "Eredj, menj alá" - mondotta az Úr - "mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből. Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek magoknak, azt tisztelik és annak áldoznak" (2Móz 32:7-8). Isten még kezdetben megakadályozhatta volna ezt a mozgalmat. Hagyta, hogy idáig jusson, hogy az árulásra és hitehagyásra kiszabott büntetésből mindenki tanuljon.

Isten népével kötött szövetsége érvényét veszítette e hitehagyás miatt, és ezt mondta Mózesnek: "[...] hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket: Téged azonban nagy néppé teszlek" (2Móz 32:10). Izrael népe - különösképpen a velük jött elegy nép - hajlamos volt az Isten elleni lázadásra. Vezetőjük ellen is mindig zúgolódtak és gyakran megszomorították őt hitetlenségükkel és nyakasságukkal. Nem kétséges, hogy nagyon fáradságos és nehéz feladat volt az ígéret földjére való elvezetésük. Bűneikkel máris átlépték Isten türelmének határát, és az igazság megkövetelte eltörlésüket. Az Úr ezért elhatározta megsemmisítésüket, és Mózesből szándékozott hatalmas nemzetet létrehozni.

"[...] hagyj békét nékem [...] hadd [...] törüljem el őket". Ezek voltak Isten szavai. Ha Istennek az volt a szándéka, hogy elpusztítja Izraelt, vajon ki esedezhetett volna értük: Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem hagynák a bűnösöket sorsukra. Nagyon kevesen lennének olyanok, akik nem cserélnék fel boldogan a gürcöléssel, teherrel, áldozattal, hálátlansággal együttjáró sorsukat egy könnyű és megbecsült életre, amikor Isten maga kínálja fel ezt a lehetőséget nekik.

Mózes azonban Isten haragjában is reményt látott. Isten szavai ezek voltak: "Hagyj békét nékem". Mózes ezt nem közbenjárása megtiltásának, hanem bátorításának értette. Arra következtetett, hogy semmi más, hanem csak az ő [Mózes] imája mentheti meg Izraelt. Mert Isten megkíméli népét, ha valaki imádkozik érte. Mózes könyörgött az Úrhoz, és ezt mondta: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről?" (2Móz 32:11).

Isten tudtára adta, hogy ő is megtagadta népét. Úgy beszélt róluk mint: "[...] a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földéből" (2Móz 32:7). Mózes azonban alázatosan lemondott népe vezetéséről. Izrael népe nem az övé, hanem Istené: "Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak" - érvelt Mózes - "mondván: Vesztökre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között és eltörülje őket a föld színéről?" (2Móz 32:11-12).

Néhány hónap telt el azóta, hogy Izrael elhagyta Egyiptomot. Szabadulásuk híre elterjedt az őket körülvevő népek és nemzetek között. Félelem és rettenetesen rossz előérzet fogta el a pogány népeket. Mindnyájan azt figyelték, vajon Izrael Istene mit tesz az ő népéért. Ha most Isten elpusztítaná Izraelt, ellenségeik ujjonganának, és Isten meg lenne gyalázva. Az egyiptomiak azt állítanák, hogy az ő vádjaik igazak voltak, mert ahelyett, hogy áldozatot mutattak volna be Istennek, maga a nép lett az áldozat. Nem mérlegelnék Izrael bűneit; annak a népnek az pusztulása okát, amelyet ő, az Úr olyan feltűnő módon kitüntetett, és amely nép mégis szégyent hozott az ő nevére. Milyen nagy felelősség nyugszik azokon, akiket Isten megtisztelt azzal, hogy dicsőségessé tegyék az ő nevét a földön. Milyen nagy gonddal kellene őrizkedniük attól, hogy ne kövessenek el olyan bűnt, amely Isten ítéletét vonja rájuk és óvakodniuk attól, hogy szégyen érje Isten nevét.

Amikor Mózes közbenjárt Istennél Izraelért, félénksége feloldódott mély felindultságában és szeretetében azokért, akikért Isten vezetésével olyan sok mindent megtett. Az Úr meghallgatta könyörgését, és elfogadta önzetlen imáját. Isten próbára tette szolgáját. Megpróbálta tévelygő és hálátlan népe iránt érzett hűségét és szeretetét. Mózes nemesen hordozta el ezt a próbatételt. Izraelért való fáradozása nem önző indítékból fakadt. Isten választott népének jóléte drágább volt számára saját személyes méltóságánál. Még annál a kiváltságnál is drágább volt, hogy atyjává válhatott volna egy hatalmas nemzetnek. Isten meg volt elégedve Mózes hűségével, szívének egyszerűségével és becsületességével, és mint hűséges pásztorra, rábízta azt a nagy feladatot, hogy Izraelt az ígéret földjére vezesse.

Mózes és Józsué lejött a hegyről. Mózes hozta magával "[...] a bizonyság két tábláját" (2Móz 32:15). Már messziről meghallották az izgatott sokaság kiáltásait és rivalgását. A táborban zűrzavar uralkodott. Józsuénak, a katonának az első gondolata az volt, hogy ellenséges hadsereg támadta meg a tábort. "Harckiáltás van a táborban" (2Móz 32:17) - mondta. Mózes azonban a valóságnak megfelelően ítélte meg a helyzetet. A lárma nem harci kiáltásokból eredt, hanem a dorbézolás zsivaja volt. "Nem diadalmasoknak, sem meggyőzötteknek kiáltása ez, éneklés hangját hallom én" - mondta Mózes Józsuénak.

Amikor közelebb értek a táborhoz, meglátták, hogy a nép táncol és ujjong a bálvány körül. Pogány tivornya jelenete tárult szemük elé, az egyiptomi bálványimádó ünnepségek utánzata, ami egyáltalán nem hasonlított Isten ünnepélyes és tisztelettel teljes imádatához. Mózest teljesen megrendítette ez a látvány. Éppen most érkezett Isten dicsősége jelenlétéből. Bár Isten tudtára adta, hogy mi történik a hegy lábánál, mégis váratlanul érte ez a szörnyű kép, Izrael lealjasodásának rettenetes valósága. Izzó harag támadt szívében. Hogy kimutassa népe bűne iránt érzett irtózatát, földhöz vágta a kőtáblákat, amelyek széttörtek az egész nép szeme láttára. Így fejezte ki azt, hogy mivel az izraeliták ezzel a tettükkel megszegték Istennel való szövetségüket, Isten is felbontotta velük kötött szövetségét.

Miután Mózes belépett a táborba, átment a dorbézoló tömegen, megragadta a bálványt és a tűzbe vetette. Azután porrá zúzta azt, és a port beleszórta a hegyről lefolyó patakba, majd a népet megitatta a patak vizéből. Mózes így mutatta meg annak a bálványistennek teljes értéktelenségét, amelyet imádtak.

A nagy vezető magához szólította vétkes testvérét és szigorúan megkérdezte tőle: "Mit tett néked e nép, hogy ilyen nagy bűnbe keverted?" (2Móz 32:21). Áron a nép követelőzéseinek elbeszélésével igyekezett magát mentegetni és védeni. Azt mondta, hogyha nem teljesítette volna kívánságukat, akkor megölték volna. "Ne gerjedjen fel uram haragja: ismered e népet, hogy gonosz" - mondta - "Mert azt mondák nékem: Csinálj nékünk isteneket, akik előttünk járjanak; mert ama férfiúnak Mózesnek, ki minket Egyiptom földéről kihozott, nem tudjuk mint lőn dolga. Én pedig felelék: Kinek van aranya? Szedjétek le: és nékem ide adák, én pedig a tűzbe vetettem és e borjú formáltaték" (2Móz 32:22-24). Áron el akarta hitetni Mózessel, hogy csoda történt, mert amikor az aranyat a tűzbe vetette, akkor azt valami természetfeletti erő borjúvá formálta. Áron mentegetőzései és kifogásai azonban hasztalanok voltak. Mózes őt tartotta a legfőbb bűnösnek.

Az a tény, hogy Isten Áront magasan a nép fölé helyezte, megáldotta és megtisztelte, mindennél förtelmesebbé tette bűnét. Áron volt "az Úr szentje" (Zsolt 106:16). És éppen ő készítette el a bálványt és rendelte el az ünnep megtartását. Áron volt az, akit Isten arra jelölt ki, hogy ő legyen Mózes szóvivője, és akiről ilyen tanúbizonyságot tett: "Tudom, hogy ő ékesen szóló" (2Móz 4:14). Éppen ez az ember nem akadályozta meg a bálványimádókat istenkáromló szándékuk végrehajtásában. Ez az ember, akit Isten arra használt fel, hogy ítéletet mondjon az egyiptomiak és isteneik felett, nyugodtan hallgatta az öntött bálvány előtt elhangzott kijelentést: "Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földéről" (2Móz 32:4). Áron volt az, aki ott volt Mózessel a hegyen és látta az Úr dicsőségét, és tudta, az azt nem lehet megformálni. Mégis ő volt az, aki az isteni dicsőséget felcserélte az ökör képmásával. Áron, akire Isten rábízta a nép kormányzását - Mózes távollétében -, volt az az ember, aki jóváhagyta a nép lázadását. "Áronra is igen megharagudott vala az Úr, és el akará őt is pusztítani" (5Móz 9:20). Válaszul Mózes komoly könyörgésére Isten megkímélte Áron életét. Miután pedig Áron bűnbánatot tartott nagy bűnéért és megalázkodott, újból elnyerte Isten kegyelmét.

Ha Áronnak lett volna elegendő bátorsága ahhoz, hogy kiálljon Isten ügye mellett, tekintet nélkül a következményekre, akkor megakadályozta volna a nép hitehagyását. Ha tántoríthatatlanul fenntartotta volna Isten iránti hűségét; ha emlékezetükbe idézte volna a Sinai hegy lábánál átélt veszélyeket és figyelmeztette volna őket az Istennel kötött szövetségük ünnepélyes fogadalmára, akkor engedelmeskednek Jahve törvényének s a bűn elkövetését megakadályozta volna. A nép kívánságával szemben tanúsított engedékenységével és magabízó nyugalommal, amellyel terveiket megvalósította, messzebb vitte őket a bűn útján, mint ahogy előzetesen gondolták.

Amikor Mózes visszatért a táborba és felelősségre vonta a lázadókat, akkor szigorú dorgálásai és méltatlankodásai, amelyeket a törvény tábláinak összetörésével nyilvánított ki, éles ellentétben álltak testvére kellemes beszédével és méltóságteljes viselkedésével. A nép természetesen Áron mellé ált. Áron a maga igazolása érdekében a népet igyekezett felelőssé tenni saját gyengeségéért és azért, hogy engedett követelésüknek. A nép csodálta Áron gyengeségét és türelmét. Isten azonban nem úgy lát, ahogy az emberek látnak. Áront engedékeny lelkülete és a nép tetszésének elnyerése iránti vágya vakká tette az elkövetett szörnyű bűnnel szemben, amelyet magatartásával jóváhagyott. Befolyása bűnbe vitte Izraelt, s ez ezrek életébe került. Milyen ellentétes ezzel Mózes eljárása, aki miközben hűségesen végrehajtotta Isten ítéletét, megmutatta, hogy számára Izrael jóléte drágább saját jóléténél és életénél.

Mindazon bűnök közül, amelyeket Isten megbüntet, egyik sem olyan súlyos szemében, mint azok, amelyek másokat bűn elkövetésére vesznek rá. Isten szolgái a bűn hűséges feddésével bebizonyítják Isten iránti hűségüket, bármennyire fájdalmas lehet is számukra ez az eljárás. Azok, akiket Isten megbízatással tisztelt meg, nem lehetnek gyengék, vagy engedékenyek, a körülményekhez alkalmazkodók. Ne törekedjenek önmaguk magasztalására, ne térjenek ki a kellemetlen kötelességek teljesítése elől, hanem tántoríthatatlan hűséggel Isten munkáját végezzék.

Mózes imáját Isten meghallgatta és megkímélte Izraelt az elpusztulástól. Hitehagyásukat azonban feltűnő módon kellett megbüntetni. Azt a törvénytelenséget és engedetlenséget, amelyre Áron vezette őket, hamar és gyökerestül el kellett fojtani, mert lázadásba torkollva, helyrehozhatatlan romlásba döntötte volna a népet. A gonoszt elrettentő szigorúsággal ki kell irtani. A tábor kapujában megállva, Mózes így kiáltott a néphez: "Aki az Úré, ide hozzám!" (2Móz 32:26). Azoknak, akik nem vettek részt a hitehagyásban, most Mózes jobb oldalán kellett állniuk, azoknak, akik bűnösök voltak, de megbánták bűnüket, a bal oldalán. Engedelmeskedtek a parancsnak. Kitűnt, hogy Lévi törzse nem vett részt a bálványimádó istentiszteleten. A többi törzsek tagjai közül is nagyon sokan voltak olyanok, akik - bár vétkeztek - de most kifejezték bűnbánatukat. Egy nagy csoport azonban, amely leginkább a gyülevész népből tevődött össze, - és amely különösképpen szorgalmazta a borjú elkészítését, makacsul kitartott a lázadás mellett. Az "Úr, Izrael Istene" nevében Mózes megparancsolta azoknak, akik a jobb keze felől álltak, akik tisztán tartották magukat a bálványimádástól, hogy kössék fel kardjukat és öljék meg mindazokat, akik kitartottak a lázadás mellett. "[...] és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú" (2Móz 32:28). Tekintet nélkül a rangra, rokonságra vagy barátságra, akik a hitehagyás gonoszságának értelmi szerzői voltak, mind levágattak. Mindazokat azonban, akik megbánták bűnüket és megalázkodtak, megkímélték.

Azok, akik ezt a rettenetes ítéletet végrehajtották, isteni tekintéllyel és hatalommal tették meg azt. A menny Királyának végzését hajtották végre. Óvakodnunk kell attól, hogy vakságunkban könnyen elítéljük és kárhoztassuk embertársainkat! Amikor azonban Isten parancsolja meg nekünk, hogy hajtsuk végre végzését a gonoszságon, akkor engedelmeskednünk kell parancsának. Akkor azok, akik végrehajtották Izraelben ezt a fájdalmas cselekedetet, kinyilvánították, mennyire irtóznak a bálványimádástól és a lázadástól; magukat pedig teljesen az igaz Isten szolgálatára szentelték. Isten értékelte hűségüket, mert később különösképpen kitüntette Lévi törzsét.

Az izraeliták az árulás bűnét követték el. Árulásukat pedig olyan Király ellen követték el, aki jótéteményeivel halmozta el őket, és akinek önként fogadtak engedelmességet. Az isteni kormányzat további fenntartása érdekében a vétkesnek jogosan bűnhődnie kell. Isten irgalmassága azonban még ez esetben is megmutatkozott. Isten eleget tett törvénye követelményeinek, mindenkinek szabad választást biztosítva, s ezzel lehetőséget adott nékik a bűnbánatra. Csak azokat engedte elpusztítani, akik kitartottak a lázadás és a bálványok imádása mellett.

Ezt a bűnt azért is meg kellett büntetni, hogy a környező nemzetek világosan lássák: a bálványimádás milyen nagymértékben magára vonja Isten nemtetszését. Az igazság ítéletének a bűnösön való végrehajtását Mózesnek - Isten eszközeként - fel kellett jegyeznie ünnepélyes és nyilvános tiltakozásként az árulók és a bálványimádók bűne ellen. Mivel az izraelitáknak kárhoztatniuk kellett a szomszédos törzsek bálványimádását, ezért később ellenségeik szemükre vethetik azt a vádat, hogy az a nép, amely saját Istenének vallja Jahvét, borjút készített és imádott a Hóreben. Bár elismerték ezt a megszégyenítő igazságot, de Izrael rá tudott mutatni a vétkesek rettenetes sorsára bizonyítékként, hogy Isten a bűnüket nem bocsátotta meg és nem mentette fel őket a büntetés alól.

A szeretetnek, nem kevésbé mint az igazságnak meg kell követelnie, hogy Isten ítéletet rójon ki a bűnre. Isten éppen úgy az őrzője, mint az egyeduralkodója népének. Isten csak azokat pusztítja el, akik megrögzött lázadók, nehogy másokat is bűnbe, romlásba sodorjanak. Kain életének megkímélésével azt bizonyította be az egész világegyetemnek, hogy a bűn meg nem büntetésének mi az eredménye. Az a befolyás, amit Kain az életével és tanításával leszármazottaira gyakorolt, olyan romlásba döntötte a világot, hogy özönvíz által kellett elpusztítani. A vízözön előtti emberek története azt bizonyítja, hogy a hosszú élet nem áldás a bűnös számára. Isten feltűnő módon megmutatkozó hosszútűrése nem tartja vissza őket a gonoszságtól. Az emberek minél tovább éltek, annál romlottabbakká váltak.

Így volt ez a Sinai hegynél megmutatkozott hitehagyással kapcsolatban is. Ha a büntetés nem sújtott volna le nagyon gyorsan a bűnösökre, akkor hamarosan ugyanaz lett volna a következmény, mint az özönvíz előtti világban. A föld éppen olyan romlott lett volna, mint Noé napjaiban. Ha Isten megkímélte volna ezeket a törvényszegőket, akkor hamarosan olyan gonoszságok következtek volna be, amelyek nagyobbak és borzasztóbbak lettek volna, mint ami Kain életének a megkíméléséből származott. Isten irgalma volt az, hogy csak ezreknek kellett elpusztulnia, hogy hasonló ítélettel ne kelljen milliókra lesújtania. Istennek azért, hogy megmenthesse e nagy tömeget, meg kellett büntetnie a kisebbet. Továbbá, mivel a nép lerázta magáról az Isten iránti kötelezettséget, tulajdonképpen eljátszotta az isteni védelmet és megfosztotta magát egyetlen igazi védelmezőjétől, Istentől. Az egész nemzet ki volt téve prédául ellenségeik hatalmának. Ha Isten nem távolította volna el tőlük azonnal a gonoszt, akkor hamarosan zsákmányául estek volna hatalmas ellenségeiknek. Izrael javáért és tanulságul az elkövetkező nemzedékek számára, szükséges volt, hogy Isten a bűnt azonnal megbüntesse. Ez pedig a bűnösök számára is irgalom volt, mert így meg lettek akadályozva a bűn útján való továbbhaladásban. Ha Isten megkímélte volna életüket a jogos büntetéstől, akkor ugyanaz a lelkület, amely az Isten elleni lázadásra vezette őket, gyűlöletben és egymás elleni küzdelemben nyilvánult volna meg, és előbb-utóbb elpusztították volna egymást. Isten a világ, az Izrael, sőt a bűnösök iránti szeretetből büntette meg az ellene elkövetett árulást, gyorsan és rettenetesen.

Amikor a nép tudatára ébredt vétke borzalmas voltának, félelem járta át az egész tábort. Attól féltek, hogy mindazoknak el kell veszniük, akik Istent megsértették bűneikkel. Mózes - megsajnálta őket kétségbeesésük miatt - megígérte nekik, hogy még egyszer könyörög érettük Istennél.

"Nagy bűnt követtetek el" - mondta - "most azért felmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek a ti bűneiteknek." Fel is ment és Isten előtt elmondott vallomásában így szólt: "Kérlek! Ez a nép nagy bűnt követett el: mert aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnöket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál" (2Móz 32:31-32). Isten ezt válaszolta: "Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből. Most azért eredj: vezesd a népet ahová mondottam néked: Ímé, Angyalom megy előtted; és az én látogatásom napján ezt az ő bűnöket is meglátogatom" (2Móz 32:33-34).

Mózes imájában figyelmünket a mennyei könyvekre irányítja, amelyekbe minden ember neve be van írva, jó és rossz cselekedetével együtt. Az élet könyve mindazok nevét tartalmazza, akik valaha is Isten szolgálatába léptek. Ha valaki ezek közül elfordul Istentől, elhagyja őt, és makacs kitartással megmarad a bűn szolgálatában, az végül annyira megkeményedik bűnében, hogy ellenszegül a Szentlélek befolyásának. Az ő nevüket az ítéletben kitörlik az élet könyvéből és átadják őket a pusztulásnak. Mózes felfogta, hogy milyen borzalmas sorsa lenne a bűnösnek. Ha azonban az Úr mégis elvetné Izrael népét, akkor Mózes azt kívánta, hogy Isten az ő nevét is törölje ki az élet könyvéből Izrael gyermekeinek nevével együtt. Mózes nem tudta volna végignézni azt, hogy Isten ítélete azokra sújt le, akiket ugyanaz az Isten olyan kegyelmesen megszabadított. Mózes közbenjárása Izrael érdekében jelképezi Krisztus közbenjárását a bűnös emberért. Az Úr azonban nem engedte meg Mózesnek, hogy elhordozza a vétkes bűnét, amiképpen Krisztus tette. "Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből" mondta Isten. (2Móz 32:33).

A nép nagy szomorúsággal temette el halottait. Háromezer ember esett el kard által. Hamarosan ezután pedig járvány tört ki a táborban. Majd az az üzenet érkezett hozzájuk, hogy az isteni jelenlét nem jár többé velük vándorlásaikban. Jahve kijelentette: "én nem megyek fel köztetek, mert te keménynyakú nép vagy, hogy meg ne emésszelek az úton" (2Móz 33:3). A további parancs pedig így hangzott: "[...] vesd le a te ékességeidet magadról, azután meglátom mit cselekedjem veled" (2Móz 33:5). Most gyászba borult az egész tábor. Bűnbánattal és megalázkodva "[...] lerakták magokról az Izrael fiai az ő ékességeiket, a Hóreb hegyétől fogva" (2Móz 33:6).

Isten utasítására a sátort, amely az istentisztelet ideiglenes helyéül szolgált, elmozdították a helyéről és a "táboron kívül, messze a tábortól" vonták fel. Ez még további bizonyítéka volt annak, hogy Isten visszavonta jelenlétét közülük. Mózesnek kijelentette magát, de a népnek nem. Ez a megfeddés fájdalmasan érintette őket, a félelemtől és lelkiismeret-furdalástól gyötörve még nagyobb szerencsétlenség bekövetkezését sejtették. Vajon nem azért különítette-é el az Úr Mózest a tábortól, hogy teljesen megsemmisítse őket? Isten azonban nem hagyta őket reménység nélkül. A sátort ugyan a táboron kívül állították fel, de Mózes mégis "a gyülekezet sátorá"-nak nevezte azt. Mindazokat, akik igazán megbánták bűneiket és vissza akartak térni az Úrhoz, felszólították, hogy ismerjék be bűneiket, és keressék Isten kegyelmét. Amikor pedig visszatértek sátraikba, Mózes belépett a gyülekezet sátorába. A nép gyötrelmes érdeklődéssel várakozott valami jelre, hogy Isten elfogadta Mózes érettük végzett közbenjárását. Ha Isten leereszkedik, hogy találkozzék szolgájával, Mózessel, akkor remélhetik, hogy nem kell elpusztulniuk. Ezért amikor a felhőoszlop leereszkedett és megállt a gyülekezet sátorának bejáratánál, a nép sírni kezdett örömében, és akkor "felkele az egész nép, és kiki meghajlék az ő sátorának ajtajában" (2Móz 33:10).

Mózes jól ismerte azok romlottságát és vakságát, akiket Isten a gondjaira bízott. Ismerte azokat a nehézségeket, amelyekkel meg kellett küzdenie. De megtanulta azt is, hogy Isten segítségére van szüksége, hogy uralkodni tudjon a népen. Isten akaratának világosabb kijelentéséért és Isten jelenlétének bizonyítékáért könyörgött: "Lásd" - mondta az Úrnak - "te azt mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped" (2Móz 33:12-13).

Erre Isten ezt felelte Mózesnek: "Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?" (2Móz 33:14). Mózes azonban nem elégedett meg Istennek ezzel a feleletével. Mert lelkére nehezedett az a gondolat, hogy milyen rettenetes következményei lennének annak, ha Isten magára hagyná Izraelt megkeményedett és bűntudat nélküli állapotában. Nem tudta elviselni azt sem, hogy személyes érdekei elkülönüljenek testvérei érdekeitől. Így azért imádkozott, hogy Isten kegyelme és jóakarata jelenlétének jele tovább és folyamatosan irányítsa vándorlásaikat: "Ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-é, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és te a néped minden néptől, amely e földnek színén van" (2Móz 33:15-16).

Az Úr pedig ezt mondta: "Megteszem ezt is amit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged" (2Móz 33:17). A próféta azonban tovább könyörgött. Az Úr eddig minden kérését teljesítette. Ekkor olyan kéréssel fordult az Úrhoz, amilyen kérést emberi lény eddig még sohasem kért: "Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet" (2Móz 33:18).

Isten nem utasította rendre Mózest ezért a vakmerő kérésért. Sőt így fordult hozzá: "Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el" (2Móz 33:19). Isten fedetlen, leplezetlen dicsőségére egyetlen ember sem tekinthet rá halandó állapotában úgy, hogy azután továbbra is életben maradjon. Mózest azonban az Úr biztosította arról, hogy annyit láthat meg az isteni dicsőségből, amennyit el tud viselni. Ezután Isten ismét felhívta őt a hegyre. Az a kéz, amely a világot megteremtette, annak a keze "aki hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik" (Jób 9:5) fogta ezt a porból való teremtményt, a hitnek e hatalmas emberét és egy szikla hasadékába helyezte el, mialatt Isten dicsősége és Isten minden jósága elvonult előtte.

Mózesnek ez a tapasztalata - mindenekfelett pedig az Úrnak az ígérete, hogy az ő jelenléte továbbra is mindig együtt jár majd vele - a siker biztosítéka volt számára az előtte lévő munka elvégzéséhez. Mózes ezt az élményét értékesebbnek tartotta mindannál a tudománynál, amit Egyiptomban sajátított el, minden államférfiúi vagy hadvezéri képességénél. Semmiféle földi hatalom vagy ügyesség, tudás nem pótolhatja Isten állandó jelenlétét.

A bűnös ember számára félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. Mózes azonban egyedül állt ott az örökkévaló Isten jelenlétében és nem félt, mert lelke összhangban volt Teremtője akaratával. A zsoltáríró így fejezi ezt ki: "Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram" (Zsolt 66:18). "Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket" (Zsolt 25:14).

Isten kijelentette magát: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül" (2Móz 34:6-7).

"És Mózes nagy sietséggel földre borula, és lehajtá fejét" (2Móz 34:8). Ismét azért könyörgött, hogy Isten bocsássa meg népe vétkét és tegye őket az ő örökségévé. Isten meghallgatta imáját. Az Úr kegyelmesen megígérte, hogy megújítja szövetségét Izrael iránt és csodákat tesz majd érettük, olyan csodákat "[...] amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között" (2Móz 33:10).

Mózes ismét negyven napot és negyven éjszakát töltött el a hegyen. Egész idő alatt - mint ahogy az első alkalommal is történt - Isten csodálatos módon tartotta fenn életét. Isten senkinek nem engedte meg, hogy felmenjen vele, vagy hogy Mózes távolléte alatt valaki megközelítse a hegyet. Isten parancsára Mózes két kőtáblát készített és ezeket magával vitte a hegyre. Az Úr azután ismét "[...] felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot" (2Móz 34:28). (Lásd: Függelék 5. megjegyzését.)

A hosszú idő alatt, amelyet Mózes az Istennel való közösségben töltött, arca visszatükrözte az isteni jelenlét dicsőségét. Amikor lejött a hegyről, maga sem tudott arról, hogy arca kápráztató fénytől sugárzik. Ilyen mennyei fény világította meg István arcát is, amikor bírái elé vitték: "És szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját" (ApCsel 6:15). Áron éppen úgy, mint az emberek, visszahúzódott Mózestől. Amikor meglátták, hogy Mózes "[...] orcájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá" (2Móz 34:30). Mózes, amikor észrevette zavarodottságukat és félelmüket, nem tudta ennek okát és sürgette őket, hogy menjenek közelebb hozzá. Biztosította őket Isten megbékéléséről és irántuk való megújított kegyelméről, valamint jóindulatáról. Hangjából semmi mást nem éreztek kicsendülni, csak szeretetet és esedezést. Végül is egyikük Mózes közelébe merészkedett. Túlságosan erőt vett azonban rajta a félelem ahhoz, hogy meg merjen szólalni, ezért teljesen csendben csak nézett Mózes orcájára és azután az ég felé tekintett. A nagy vezér azonnal megértette, mit jelent ez. Tudatos vétkükben, és azzal az érzéssel szívükben, hogy még mindig Isten nemtetszése alatt állnak, nem tudták elviselni a mennyei világosság fényét, amely, ha engedelmesek lettek volna Istennek, akkor örömmel töltötte volna el őket. Az a lélek, amely szabad a bűntől, nem kíván elrejtőzködni a mennyei fény elől.

Mózesnek sok közölnivalója volt számukra. Megszánta őket azért, mert féltek tőle arcának sugárzása miatt, és leplet tett arcára. Később mindig ezt cselekedte, valahányszor visszatért a táborba az Istennel való közösségben eltöltött idő után.

Isten a mennyei fénynek ezzel a ragyogó sugárzásával tulajdonképpen törvénye szent és magasztos jellegével és a Krisztus útján kijelentett evangélium dicsőségével akart hatást gyakorolni Izraelre. Mialatt Mózes fenn volt a hegyen, Isten nemcsak a törvény tábláit mutatta meg neki, hanem feltárta előtte a megváltás tervét is. Mózes meglátta, hogy Krisztus áldozatát előre ábrázolták a zsidó korszak összes jelképei. A mennyei fény, amely a Golgotáról sugárzik, képezi Isten törvényének dicsőségét, mint azt a fényt is, amely most Mózes arcáról ragyogott. A mennyei fény e szövetség dicsőségét jelképezte, amelynek látható közvetítője Mózes volt, mint előképe az igazi közbenjárónak.

A Mózes arcáról visszatükröződő dicsőség szemlélteti azokat az áldásokat, amelyeket mindazok kapnak, akik megtartják Isten parancsolatait a Jézus Krisztus közbenjárása által. Ez azt a tényt bizonyítja, hogy minél szorosabb közösségbe kerülünk Istennel, minél világosabb ismereteink vannak Isten követelményeiről; annál teljesebben fogunk majd hasonlítani isteni képmásunkhoz és annál készségesebben válunk az isteni természet részeseivé.

Mózes Krisztus előképe volt. Miként Mózes, Izrael közbenjárója lepellel fedte el arcát, mivel a nép nem tudta elviselni dicsősége látványát; éppen így Krisztus is, az isteni Közbenjáró elfedte istenségét az emberi testben, amikor eljött erre a földre. Ha Krisztus a menny ragyogásával felruházottan jött volna el, akkor nem tudta volna megközelíteni az embereket bűnös állapotukban. A bűnös emberek nem tudták volna elviselni jelenléte dicsőségét. Ezért Krisztus megalázta magát és a "[...] bűn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3) jelent meg a földön, hogy így megközelíthesse az elesett emberi nemzetséget és felemelhesse azt.