A héber gazdasági életben az emberek bevételének egytizedét a nyilvános istentisztelet fenntartására különítették el. Mózes így jelentette ki Izraelnek: "A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. [...] És minden tizede a baromnak és juhnak, [...] a tizedik az Úrnak legyen szentelve" (3Móz 27:30.32).

De a tized rendszere nem a héberektől ered. Az Úr már a legősibb időktől kezdve igényt tartott a tizedre, mint sajátjára, és ezt az igényét elismerték és tiszteletben tartották. Ábrahám tizedet adott Melkhisédeknek, a magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Mikor Jákób, mint menekült és vándor Béthelben volt, ígéretet tett az Úrnak: "[...] valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:22). Néppé válásukkor az izraeliták a tized törvényét mint az Istentől nyert törvénynek egyikét erősítették meg, amelynek megtartásától függött jólétük.

A tized és az áldozatok rendszerének azt a nagy igazságot kellett az emberek elméjébe vésnie: teremtményei számára minden áldás forrása Isten, és gondviseléséért, jó adományaiért hála illeti meg őt az ember részéről.

"[...] ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent" (ApCsel 17:25). Az Úr kijelenti: "Mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken." "Enyém az ezüst és enyém az arany" (Zsolt 50:10; Agg 2.8). És Isten az, aki az embernek erőt ád a gazdagságnak megszerzésére (5Móz 8:18). Annak elismeréséül, hogy mindenünk tőle van, az Úr elrendelte, hogy áldásának egy részét adjuk vissza neki ajándékokban és áldozatokban.

"Minden tized [...] az Úré", ebben ugyanaz a gondolat jut kifejezésre, ami a szombat parancsolatában: "A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja" (2Móz 20:10). Isten fenntartotta magának az ember idejének és vagyonának meghatározott részét és egyiket sem fordíthatja egyetlen ember sem bűn nélkül saját céljaira.

A tizedet kizárólag a léviták törzsének használatára szánták, akiket a szentély szolgálatára különítettek el. De ez még egyáltalán nem volt a vallásos célokat szolgáló hozzájárulások határa. A sátort, majd később a templomot, teljesen önkéntes adományokból építették fel. A szükséges tatarozások és egyéb kiadások fedezésére nézve Mózes úgy intézkedett, hogy minden népszámlálás alkalmával minden lélek fél siklust adjon "[...] a gyülekezet sátorának szolgálatjára" (2Móz 30:16). Nehémiás idejében évenként szedték a hozzájárulást e célra (2Kir 12:4-5; 2Krón 24:13; Neh 10:32-33). Időről időre bűn- és hálaáldozatot hoztak Istennek. Ezeket nagy számban mutatták be az évenkénti ünnepekkor. És ilyenkor a szegényeket is a legbőkezűbb gondoskodással látták el.

Mielőtt a tizedet félretették volna, már elismerték Isten igényét. A föld minden beért termésének elejét neki szentelték. Juhnyíráskor a gyapjú, csépléskor a szemek, az olaj és a bor elejét félretették Istennek, valamint az állatok első fajzását is; és megváltási díjat fizettek az elsőszülött fiúért. A termések zsengéjét az Úr előtt a szentélyben mutatták be és azután a papok használatára ajánlották fel.

Így a nép állandóan emlékeztetve volt arra, hogy földjük, nyájuk és csordájuk valódi tulajdonosa Isten, hogy ő küld nekik esőt és napfényt a vetéshez, az aratáshoz, s hogy mindaz, ami az övék, az ő teremtéséből való, és hogy őket tette javainak sáfáraivá.

Mikor Izrael férfiai a szántóföld, gyümölcsöskert és szőlőhegyek terményei zsengéjével megrakodva gyülekeztek a sátornál, nyilvánosan elismerték Isten jóságát. Mikor a pap átvette az ajándékot, az adakozó mintha Isten jelenlétében beszélne, azt mondta: "[...] Veszendő mezopotámiai vala az atyám". Azután vázolta az egyiptomi tartózkodást, a szenvedést, amelyből Izrael Istene megmentette "[...] erős kézzel, kinyújtott karral, nagy rettentéssel, jelekkel és csudákkal", és azt mondta: "behozott minket e helyre, és adta nékünk ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet. Most azért ímé elhoztam ama föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet nékem adtál Uram!" (5Móz 26:5.8-10).

A héberektől megkívánt hozzájárulások - vallásos és jótékonysági célokra, - meghaladták bevételeik egynegyedét. A nép jövedelmének ily nagymértékű megadóztatása várhatóan elszegényedést eredményezhetne, pedig ellenkezőleg: ezeknek a rendeleteknek hűséges betartása volt jólétük egyik alapja. Az engedelmesség feltételével ezt az ígéretet adta számukra az Úr: "Megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz a szőlőtök meddő a mezőn, [...] És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregeknek Ura" (Mal 3:11-12).

Az önkéntes adományok Isten ügyétől való önző visszatartásának eredményét feltűnően példázza Aggeus próféta. A babiloni fogságból való visszatérés után a zsidók elkezdték újraépíteni az Úr templomát, de ellenségeiknél határozott ellenállásra találván, nem folytatták a munkát. A nagy szárazság, amely által valóságos ínségbe jutottak, meggyőzte őket: lehetetlen a templom építését befejezni. "Nem jött még el az idő" - mondták - "az Úr háza építésének ideje". De az Úr üzenetet küldött prófétája által nekik: "Ideje-é néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll? Most azért ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti utaitokat! Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégesztek; isztok, de meg nem részegesztek; ruházkodtok, de meg nem melegesztek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel" (Agg 1:2-6). És azután megindokolja: "Sokat vártatok, de ímé kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra! Mi okért? azt mondja a Seregeknek Ura. Az én házamért, amely ím romban áll, ti pedig siettek, ki-ki a maga házához. Azért vonták meg tőletek az egek a harmatot, vonta meg a föld az ő termését. És pusztulást rendeltem a sík földre és a hegyekre, a búzára és a borra, az olajra és mindarra, amit a föld terem; sőt az emberre és a baromra és minden kézi munkára" (Agg 1:9-11). "Az előtt elmentek a húszas garmadához, és tíz lett; elmentek a sajtóhoz, hogy ötven vederrel merítsetek, és húsz lett. Megvertelek titeket üszöggel, ragyával, és kezetek minden munkáját kőesővel" (Agg 2:16-17).

Erre a figyelmeztetésre felocsúdott a nép, és építeni kezdte az Isten házát. Akkor az Úr szólt hozzájuk: "Jól gondoljátok hát meg e naptól fogva az elmúltakat is! A kilencedik hónap huszonnegyedik napjától, attól a naptól fogva, amelyen letétetett az Úr hajlékának alapja [...] E naptól fogva megáldalak!" (Agg 2:18-19).

Azt mondja a bölcs ember: "Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik" (Péld 11:24). Pál apostol az Újtestamentomban ugyanezt a tanítást adja: "Aki szűken vet, szűken is arat: és aki bőven vet, bőven is arat; [...] Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek" (2Kor 9:6.8).

Isten szándéka az volt, hogy népe, Izrael, a világosság hordozója legyen a föld minden lakójának. Az istentisztelet megtartásával bizonyságot tettek az élő Isten létezéséről és korlátlan uralmáról. Kiváltságuk volt ennek az istentiszteletnek fenntartása, mely az iránta való hűségük és szeretetük kifejezése is egyben. Isten elrendelte, hogy a földön a fény és az igazság elterjesztése azoknak erőfeszítéseitől, áldozataitól függjön, akik a mennyei ajándékok részesei. Angyalokat rendelhetett volna igazsága követeivé. Amikor a Sinai hegyen kihirdette törvényét, saját hangjával ismertethette volna akaratát, de végtelen szeretetében és bölcsességében férfiakat hívott el, hogy munkatársai legyenek az általa kiválasztott munka végzésére.

Izrael idejében a tized és az önkéntes áldozat az istentiszteletek fenntartására volt szükséges. És vajon Isten népe ma kevesebbet adjon? Krisztus által lefektetett alapelv az, hogy Istennek szánt áldozataink az elnyert világossággal és kiváltsággal arányban legyenek. "[...] valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle" (Lk 12:48). Tanítványait a Megváltó eme szavakkal küldte ki: "[...] ingyen vettétek, ingyen adjátok" Mt 10:8). Amiképpen áldásaink, előjogaink növekednek, s előttünk van Isten Fiának összehasonlíthatatlan áldozata, ne fejezzük ki hálánkat gazdagabb ajándékokban, hogy az üdvösség üzenetében mások is részesülhessenek? Az evangélium fenntartása a korábbiaknál több anyagi áldozatot kíván. Ez a tized és áldozni valók törvényének nagyobb súlyt kölcsönöz, mint az ószövetség idején. Ha Isten népe az ő ügyét önkéntes adományokkal gazdagon támogatná pénztárcájának keresztényietlen, szentségtelen úton való megtöltése helyett, azzal dicsőítené Istent és sok lelket nyerne meg Krisztusnak.

Mózes terve, hogy anyagiakat hozzanak a szentély építésére, igen eredményes volt. Nem kellett a népet unszolnia. Listát sem vezetett, mely módszerhez napjaink egyházai gyakran folyamodnak. Nem rendezett nagy ünnepséget, nem hívta meg a népet vidám jelenetek szemlélésére, táncra és mulatozásra, nem szervezett sorsolást, nem vette igénybe e világias szokásokat, hogy általuk anyagiakat gyűjtsön Isten sátorának felépítésére. Az Úr utasította őt: szóljon Izraelhez, hogy hozzák el áldozataikat. El kellett fogadnia az ajándékot mindenkitől, aki készségesen, tiszta szívből adta. És az áldozatok oly nagy mértékben gyűltek, hogy Mózes megparancsolta: ne hozzon többet a nép, mert több volt már, mint amit fel tudtak használni.

Isten az embereket sáfáraivá tette. A tulajdon: eszköz, mellyel az evangélium terjesztéséről gondoskodott. Akik hűséges sáfároknak bizonyulnak, azokra többet bíz. Az Úr azt mondja: "[...] akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek" (1Sám 2:30). "[...] a jókedvű adakozót szereti az Isten" (2Kor 9:7). És ha népe hálás szívből hozza neki ajándékait és áldozatait, "[...] nem szomorúságból vagy kénytelenségből", áldásait rájuk árasztja, amint megígérte: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen" (Mal 3:10).