1 Sámuel 29; 30; 2 Sámuel 1.

Dávid és emberei nem vettek részt a Saul és a filiszteusok közötti ütközetben annak ellenére, hogy kivonultak a filiszteusokkal a harctérre. Amikor a két hadsereg felkészült az ütközetre, Isai fia nagy zavarban volt. Elvárták tőle, hogy a filiszteusokkal együtt küzdjön; ha nem teljesíti kötelességét és a harctéren elhagyja a kijelölt helyet és visszavonul, akkor nemcsak gyávának bélyegzik, hanem Ákhissal szemben elkövetett hálátlansággal és árulással is megvádolják, aki viszont megvédte és bizalmába fogadta őt. Egy ilyen cselekedet foltot ejt nevén, és kiszolgáltatja magát ellenségei haragjának, amitől jobban kellett félnie, mint Saultól. De egy pillanatig sem tudott beleegyezni, hogy Izrael ellen harcoljon. Ha ezt teszi, akkor saját országának árulójává lesz - Isten és népe ellenségévé válik. Ez a cselekedete egyszer és mindenkorra bezárta volna előtte az Izrael trónjához vezető utat. Sőt, ha Saul elesne ebben az ütközetben, akkor azt is neki tulajdonítanák.

Most látta Dávid, mennyire helytelenül cselekedett. Sokkal jobban tette volna, ha a hegyek Isten által megerősített és védett erődítményeiben keres menedéket, s nem Jahve és népe ellenségénél. Az Úr azonban nagy irgalmasságában nem büntette meg szolgáját ezért a tévedéséért és nem hagyta magára szorultságában és nehéz helyzetében. Dávid, ha el is vesztette Isten hatalmába való hitét és emiatt letért az engedelmesség útjáról, de szívében még mindig ott volt a szándék, hogy hű marad Istenhez. Miközben Sátán és angyalai arra törekedtek, hogy miképpen nyújtsanak segítséget Isten és Izrael népe ellenségének, hogy tervet készítsenek az Istenét elhagyó király ellen, addig az Úr angyalai azon munkálkodtak, hogy kiszabadítsák Dávidot a veszedelemből, amelybe beleesett. Ezek a mennyei hírnökök arra indították a filiszteusok főembereit, hogy tiltakozzanak Dávid és emberei jelenléte ellen, nehogy az ő hadseregük mellett részt vehessenek az ütközetben.

"Mit akarnak ezek a zsidók?" - kiáltozták az Ákhist körülvevő filiszteus főemberek. Mivel Ákhis vonakodott megválni egy ilyen fontos szövetségestől, így felelt: "Avagy nem ez-é Dávid, Saulnak, az Izráel királyának szolgája, aki már napok óta, sőt évek óta nálam van, és nem találtam benne semmi rosszat attól a naptól fogva, hogy átjött, a mai napig" (1Sám 29:3).

A főemberek azonban kitartottak követelésük mellett és ezt mondták Ákhisnak: "Küldd vissza ezt az embert, hogy térjen vissza a helyére oda, amelyet rendeltél neki, és ne jöjjön el mivelünk a harcba, hogy ellenünk ne forduljon a harcban; mert ugyan mivel tehetné magát kedvesebbé ura előtt, hacsak nem ezeknek a vitézeknek fejeivel? Avagy nem ez-é Dávid, akiről így énekelnek a körtáncban: Megverte Saul az ő ezerét, és Dávid is az ő tízezerét?" (1Sám 29:4-5). Híres bajnokuk megölése még frissen élt a filiszteus főurak emlékezetében. Nem hitték el, hogy Dávid a saját népe ellen is harcolna. És ha a csata hevében az izraeliták oldalára állna át, nagyobb kárt okozhat a filiszteusoknak, mint Saul egész hadserege.

Ákhis arra kényszerült, hogy engedjen, magához hivatta Dávidot és azt monda: "Él az Úr, hogy te becsületes vagy, és kedves előttem mind kimenésed, mind bejövésed velem a táborba, mert semmi rosszat nem találtam benned attól a naptól fogva, hogy hozzám jöttél, e mai napig; de a vezérek előtt nem vagy kedves. Most azért térj vissza, és menj el békességben, és semmit se cselekedjél, ami a Filiszteusok vezérei előtt helytelen" (1Sám 29:6-7).

Dávid attól félve, hogy elárulja valódi érzéseit, ezt válaszolta: "Vajon mit cselekedtem, és mit találtál a te szolgádban attól a naptól fogva, hogy nálad voltam, a mai napig, hogy ne menjek el, és ne harcoljak a királynak, az én uramnak ellenségei ellen?" (1Sám 29:8).

Ákhis válasza szégyent és lelkiismeret-furdalást kellett ébresszen Dávid szívében, mert arra gondolt, hogy bizony nem méltók Jahve szolgájához azok a csalások, amelyekhez folyamodott. "Tudom; bizonyára kedves vagy előttem, mint az Istennek angyala; de a Filiszteusok vezérei mondák: El ne jöjjön velünk a harcba. Azért kelj fel korán reggel uradnak szolgáival együtt, akik veled eljövének; keljetek fel korán reggel, mihelyt megvirrad, és menjetek el" (1Sám 29:9-10). Így a csapda, amelybe Dávid beleesett, összetört és Dávid kiszabadult belőle.

Három napi út után Dávid és hatszáz főből álló csoportja visszatértek Siklágba, filiszteus otthonukba. Itt azonban szomorú látvány fogadta őket. Az amálekiták kihasználták Dávid és emberei távollétét és bosszút álltak a területükön végrehajtott portyázásaikért. Megtámadták a védelem nélkül hagyott várost; kifosztották és felgyújtották. Amikor pedig távoztak, az asszonyokat és a gyermekeket fogolyként magukkal vitték sok zsákmánnyal együtt.

A borzalomtól Dávid és emberei egy kis ideig némán néztek a megfeketedett és parázsló romokra. Azután felfogva a nagy veszteséget és bajt, a harcosok sírtak. "[...] felkiáltának és annyira sírának, hogy végre erejök sem volt a sírásra" (1Sám 30:4).

Isten itt ismét megintette Dávidot, mert kishitűsége vezette őt a filiszteusok közé. Most megláthatta, hogy milyen biztonságot talált Isten és népe ellenségei között. Követői is ellene fordultak, mert bajaik okát neki tulajdonították. Az amálekiták bosszúállását ő hívta ki azzal, hogy többször is rájuk támadt. Mivel ellenségei között biztonságban érezte magát, azért védelem nélkül hagyta a várost. A fájdalomtól és a haragtól megvadult katonái most a legrosszabb elkövetésére is készek voltak és azzal fenyegették, hogy megkövezik vezérüket.

Dávid úgy érezte, nem számíthat semmiféle emberi támogatásra. Mindazt, ami még kedves volt neki a földön, elvették tőle. Saul kiűzte őt az országból. A filiszteusok kiutasították a táborukból. Az amálekiták kifosztották a várost, amelyben élt. Feleségeit és gyermekeit fogságba vitték. Legközelebbi barátai és harcostársai ellene lázadtak és halállal fenyegették. A nyomorúságnak ebben az órájában Dávid nem engedte meg magának, hogy a fájdalmas körülményeknél időzzék, hanem komolyan Istenhez fordult segítségért: "[...] megerősíté magát az Úrban" (1Sám 30:6). Visszaemlékezett múltjára, és eseménydús életére. Vajon elhagyta-e őt az Úr valamikor is? Lelke felüdült, amikor emlékezetébe idézte Isten kegyelmének sok bizonyítékát. Dávid követői elégedetlenségükkel és türelmetlenségükkel szenvedésüket, szerencsétlenségüket még fájdalmasabbá tették. Dávid, az Isten embere azonban, akinek pedig nagyobb oka lett volna a fájdalomra, a bánatra, bátor maradt. "Mikor félnem kellene is, én bízom te benned" (Zsolt 56:4). Dávid így szólt szívében. Bár ő maga nem látja a kiutat a nehézségekből, Isten azonban látja az utat és meg is taníthatja őt arra, hogy mit tegyen.

Odahívta Abjáthár papot, Akhimélek fiát, és segítségével "megkérdezé Dávid az Urat, mondván: Üldözzem-é ezt a sereget? Utolérem-é őket?" A válasz ez volt: "Üldözzed, mert bizonyosan utoléred, és szabadulást szerzesz" (1Sám 30:8).

Ezek a szavak lecsendesítették a fájdalom és a szenvedély érzelmeit. Dávid és katonái azonnal felkerekedtek, és elindultak az ellenség után. Olyan gyorsan mentek, hogy amikor elérték a Bésor patakját, amely Gáza közelében ömlik a Földközi-tengerbe, a csoport kétszáz emberét a kimerültség arra kényszerítette, hogy álljanak meg és maradjanak ott. Dávid azonban a megmaradt négyszáz emberével tovább nyomult előre.

Útközben találkoztak egy egyiptomi rabszolgával, aki a fáradtság és az éhség miatt közel volt a halálhoz. De amikor enni és inni kapott, magához tért. Elmondta, hogy kegyetlen ura, egy amálekita, aki részt vett Siklág felégetésében, ott hagyta meghalni. Elbeszélte a támadás és fosztogatás történetét. Mivel megígérték neki, hogy nem ölik meg és urának sem adják vissza, beleegyezett abba, hogy Dávidot és embereit ellenségük táborához vezeti.

Amikor a táborhelyhez értek, látták a dorbézoló sereget. A győztesek ünnepelték győzelmüket. "És ímé, azok elszéledének az egész vidéken, és evének, ivának és táncolának az igen nagy zsákmány felett, amelyet a Filiszteusok tartományából és Júda tartományából hozának" (1Sám 30:16). Dávid azonnali támadást rendelt el, és az üldözők ádáz dühvel vetették magukat zsákmányukra. Az amálekiták meglepődtek és zavarba estek. A csata egész éjjel tartott és a következő napon is, míg majdnem az egész sereget megverték. Csak négyszáz férfinak sikerült tevék hátán elmenekülnie. Az Úr szava beteljesedett: "És mindent megszabadított Dávid, valamit elvittek az Amálekiták; az ő két feleségét is megszabadítá Dávid. És semmijök sem hiányzott, sem kicsiny, sem nagy, sem fiaik, sem leányaik, a zsákmányból sem és mindabból, amit elvittek tőlük; Dávid mindent visszahozott" (1Sám 30:18-19).

Amikor Dávid betört az amálekiták területére, kardélre hányta mindazokat a lakosokat, akik kezébe kerültek. Ha Isten hatalma nem tartja vissza az amálekitákat, bosszút állva megölték volna Siklág népét. Úgy döntöttek, hogy megkímélik a foglyok életét. Diadaluk méltóságát ezzel is emelni kívánták, hogy a rabok megszámlálhatatlan sokaságát vezették haza, hogy aztán rabszolgákként eladják őket. Akaratlanul Isten szándékát valósították meg, mert foglyaik sértetlenül kerültek vissza családjukhoz.

Minden földi hatalom a végtelen Isten fennhatósága alá tartozik. A leghatalmasabb uralkodóhoz, a legkegyetlenebb elnyomóhoz így szól ő: "Eddig jöjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak!" (Jób 38:11). Isten hatalma állandóan munkálkodik, hogy ellenálljon a gonosz tevékenységének. Isten mindig az emberekért munkálkodik, nem azért, hogy megsemmisítse, hanem visszatérítse és megőrizze őket.

A győztesek nagy örömmel indultak vissza házaikhoz. Amikor eljutottak hátrahagyott társaikhoz, akkor az önzőbbek és az engedetlenebbek követelték, hogy azok, akik nem vettek részt a csatában, ne részesüljenek a zsákmányból. Azt mondták nekik, elégedjenek meg azzal, hogy visszakapták feleségüket és gyermekeiket. De Dávid nem egyezett bele. "Ne cselekedjetek így, atyámfiai azzal, amit az Úr adott nekünk;" - mondta - "ő oltalmazott minket és adá kezünkbe a sereget, amely ellenünk jött vala. Vajon kicsoda engedhetne néktek ebben a dologban? Sőt inkább, amekkora annak a része, aki elment a harcba, akkora legyen annak is a része, aki a holminál marada; egyenlőképpen osztozzanak" (1Sám 30:23-24). Így az ügy elrendeződött és később Izraelben szabály lett, hogy mindazok, akik a harcban voltak, egyenlő arányban részesüljenek a zsákmány elosztásában azokkal, akik hátramaradtak és segítőik voltak.

Amellett, hogy visszaszerezték mindazt, amit az amálekiták elvittek Siklágból, Dávid és emberei jelentős juhnyájat és gulyát zsákmányoltak, amelyek az ellenség tulajdonai voltak. Ezt "Dávid zsákmányának" nevezték el. Siklágba való visszatérésük után Dávid ebből a zsákmányból ajándékokat küldött Júdában saját törzse véneinek. Ebben az ajándékosztásban mindazokról megemlékezett, akik barátságosan viselkedtek vele és katonáival, amikor a hegyek által alkotott erődökbe húzódtak vissza, s helyről-helyre menekülve mentették életüket.

A vének kedvessége és rokonszenve nagyon értékes volt az űzött menekülő számára. Így igyekezett azt most hálásan kifejezni és elismerni. Három nap telt el azóta, hogy Dávid és harcosai visszatértek Siklágba. Miközben azon munkálkodtak, hogy helyreállítsák romokban heverő otthonaikat, aggodalmas szívvel várakoztak a csatáról érkező hírekre, amely - tudomásuk szerint - most zajlott Izrael és a filiszteusok között. Hírnök érkezett a városba, akinek "[...] ruhái megszaggatva valának, fején pedig föld vala" (2Sám 1:2). Azonnal Dávidhoz vezették. A hírnök tisztelettel meghajolt Dávid előtt. Így fejezte ki, hogy hatalmas fejedelemnek ismeri el, akinek kegyét szeretné elnyerni. Dávid türelmetlenül érdeklődött tőle, hogy miként zajlott le a csata. A menekült beszámolt Saul vereségéről és halálának módjáról és arról is, hogy Jonathán is meghalt. Beszámolójában azonban nem maradt meg a tények egyszerű megállapításánál. Azt feltételezte, hogy Dávid ellenséges érzéseket dédelget szívében könyörtelen üldözője iránt, és ezért abban a reményben, hogy ezzel nagyobb tiszteletet biztosít a maga számára, gyilkosnak adta ki magát. Dicsekedve folytatta, hogy a csata alatt megtalálta Izrael megsebesült királyát és az ellenség által erősen szorongatott királyt annak személyes kérésére saját kezével ölte meg. A koronát a fejéről és az arany karkötőt a karjától elhozta Dávidnak. Biztos volt abban, hogy ezeket a híreket Dávid nagy örömmel fogadja és nagy jutalomban részesíti őt.

De "[...] megragadá Dávid a maga ruháit és megszaggatá, úgyszintén a többi emberek is, akik ő vele valának. És nagy zokogással sírának, és böjtölének mind estvéig, Saulon és Jonathánon, az ő fián, és az Úrnak népén és Izráelnek házán, mivelhogy fegyver által hullottak el" (2Sám 1:11-12).

Az első fájdalom enyhülése után a félelmetes hírek miatt Dávid gondolatai visszatértek a különös hírnökre és arra a gonoszságra, amelyet saját állítása szerint ő maga követett el. Maga elé hivatta a fiatalembert és megkérdezte tőle: "Honnét való vagy te? Felele: Egy jövevény Amálekita férfi fia vagyok. Ismét monda neki Dávid: Hogy nem féltél felemelni kezedet az Úr felkentjének elvesztésére?" (2Sám 1:13-14). Saul kétszer volt Dávid hatalmában, de amikor arra biztatták, hogy ölje meg őt, nem volt hajlandó felemelni kezét ellene, akit Isten parancsára királlyá szenteltek, hogy uralkodjék Izrael felett. Ez az amálekita pedig nem félt dicsekedni azzal, hogy ő ölte meg Izrael királyát. Gonoszsággal vádolta saját magát, amelyet halállal büntettek és a büntetést azonnal végre is hajtották. Dávid ezt mondta: "A te véred legyen a te fejeden: mert a tennen nyelved vallása bizonyságot tesz ellened, mondván: Én öltem meg az Úrnak felkentjét" (2Sám 1:16).

Dávid fájdalma Saul halála felett őszinte és mély volt. Igazán nemes természet nagylelkűségét bizonyította: nem örült ellensége halálán. Az az akadály, amely eddig elzárta előle az Izrael királyi székéhez vezető utat, elhárult az útból, Dávid azonban ennek nem örült. A halál kitörölte elméjéből Saul bizalmatlanságának és kegyetlenségének emlékét és most nem emlékezett a múlt eseményeire, csak arra gondolt, ami nemes és királyi volt Saul cselekedeteiben. Saul neve össze volt kötve Jonathán nevével, akinek Dávid iránti barátsága igaz és önzetlen volt.

Az az ének, amelyben Dávid kifejezte szíve érzéseit, kincsé vált nemzete és Isten népe számára az egymást követő korszakokban:

Izráel! a te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hősök! Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Askelon utcáin, hogy ne örvendjenek a Filiszteusok leányai, és ne ujjongjanak a körülmetéletlenek leányai. Gilboa hegyei, se harmat, se eső ti reátok ne szálljon, és mezőtök ne teremjen semmi áldozatra valót; mert ott hányatott el az erős vitézek paizsa, Saulnak paizsa, mintha meg nem kenettetett volna olajjal. A megöletteknek vérétől és a hősöknek kövérétől Jonathán kézíve hátra nem tért, és a Saul fegyvere hiába nem járt. Sault és Jonathánt, akik egymást szerették és kedvelték míg éltek, a halál sem szakította el; a saskeselyűknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek valának. Izrael leányai! sirassátok Sault, ki karmazsinba öltöztetett gyönyörűen, és arannyal ékesíté fel ruhátokat. Óh, hogy elhullottak a hősök a harcban! Jonathán halmaidon esett el! Sajnállak testvérem, Jonathán, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél. Óh, hogy elhullottak a hősök!

És elvesztek a hadi szerszámok!" (2Sám 1:19-27).