Az istentiszteleti összejövetelek előmozdítása, valamint a szegényekről való gondoskodás céljából minden jövedelemből egy második tizedre is szükség volt. Az első tizedről az Úr kijelentette: "[...] a Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izráelben" (4Móz 18:21). A másodikról azonban így rendelkezett: "És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását: hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben" (5Móz 14:23; 16:11-14). Ezt a tizedet vagy pénzbeni megfelelőjét két éven át arra a helyre kellett vinni, ahol a szentély állt. A hálaáldozatnak Isten részére való bemutatása, valamint a meghatározott résznek a pap számára történő felajánlása után a megmaradt részt az áldozatot hozónak megvendégelésre kellett felhasználnia, amelyen részt vehettek a léviták, a jövevények, az árvák és az özvegyek. Így gondoskodtak a hálaáldozatokról és a megvendégelésekről az évenkénti ünnepeken, ezáltal a népet bevonták a papok és a léviták társaságába, hogy Isten szolgálatában oktatást és bátorítást nyerjenek.

Minden harmadik évben azonban otthon kellett a második tizedet a léviták és a szegények vendéglátására fordítani, amint Mózes megparancsolta. "[...] hogy egyenek a te kapuid között, és jóllakjanak" (5Móz 26:12). Ez a tized a jótékonyság és a vendégszeretet gyakorlásának alapját képezte.

A szegényekről további gondoskodás is történt. Isten igényeinek elismerésén kívül a Mózes által adott törvényeket semmi sem jellemzi jobban, mint a szegények iránti bőkezű, gyöngéd és vendégszerető lelkület. Bár Isten mérhetetlen áldásokat ígért népének, az mégsem volt szándéka, hogy a szegénység ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette: szegények mindenkor lesznek az országban. Mindig lesznek népe között olyanok, akik együttérzésüket, gyengédségüket és jóakaratukat igénybe vennék. Akkor éppúgy, mint manapság, voltak, akiket szerencsétlenség, betegség ért és elveszítették tulajdonukat; mégis mindaddig, amíg követték az Isten által adott utasításokat, nem volt közöttük koldus, sem olyan, aki táplálékban hiányt szenvedett.

Isten törvénye a föld terméséből biztosított egy részt a szegényeknek. Ha valaki éhes volt, joga volt felebarátjának földjére, gyümölcsöskertjébe vagy szőlőjébe menni és a gabonából vagy gyümölcsből enni. Ezzel az engedéllyel téptek a kalászból a tanítványok is, amint szombatnapon áthaladtak a búzamezőn.

A termőföldek és gyümölcsöskertek utószedése (böngészése, tarlózása) egészen a szegényeket illette. "Mikor learatod aratni valódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn ne térj vissza annak felvételére [...] Ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad [...] Ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földén" (5Móz 24:19-22; 3Móz 19:9-10).

Hétévenként pedig különös módon intézkedtek a szegényekről. A szombatév - ahogy ezt nevezték - az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követő vetési időben a nép nem vethetett, tavasszal nem művelhette szőlőjét és nem számolhatott sem aratással, sem szürettel. Abból, amit a föld termett, mindenki szabadon ehetett amíg friss volt, de tárházaikban semmit sem helyezhettek el. Annak az évnek termése az árváké, az özvegyeké, a jövevényeké és a mezei vadaké kellett legyen (2Móz 23:10-11; 3Móz 25:5).

De ha a föld általában csak annyit termett, hogy kielégítse a nép igényeit, hogyan éltek meg ez alatt az év alatt, amikor semmi termést nem takaríthattak be? Erről Isten ígérete jó előre gondoskodott. "Én rátok bocsátom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben" - mondta - "hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilencedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése be nem jön" (3Móz 25:21-22).

A szombatév megtartása a föld és a nép javát szolgálta. A föld egy évi pihenés után a következő évben bővebben termett. A népet tehermentesítették a nehéz mezei munkától; és míg a munka különböző ágait ez idő alatt végezhették, több szabad idejük volt testi erejük megújítására. Több idejük volt az elmélkedésre és imádkozásra, az Úr tanításainak megismerésére és házanépük oktatására.

A szombatévben a héber rabszolgákat is fel kellett szabadítani és nem volt szabad őket üresen elbocsátani. Az Úr rendelkezése ez volt: "És mikor szabadon bocsátod őt mellőled, ne bocsásd el őt üresen; Hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, a te szérűdről, és a te sajtódból; amivel megáldott téged az Úr, a te Istened, adj néki abból" (5Móz 15:13-14).

A munkás bérét azonnal ki kellett fizetni: "A szegény és szűkölködő napszámoson ne erőszakoskodjál, akár atyádfia, akár a te jövevényeid azok, akik a te földeden a te kapuid között vannak. Azon a napon add meg az ő bérét, és le se menjen felette a nap; mert szegény ő, és kívánkozik az után az ő lelke" (5Móz 24:14-15).

Ugyancsak különleges utasítást kaptak a munkából elmenekültekkel kapcsolatban: "Ne add ki a szolgát az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, te közötted, azon a helyen, amelyet választ valamelyikben a te városaid közül, ahol néki tetszik; ne nyomorgasd őt" (5Móz 23:15-16).

A szegények számára a hetedik év az adósságok elengedésének esztendeje volt. A hébereknek minden időre meg lett parancsolva, hogy segítsék szükségbe jutott testvéreiket kamat nélküli pénz kölcsönzésével. A szegényektől uzsorát venni kifejezetten tiltott volt. "Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy őtőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet" (3Móz 25:35-37). Ha tartozása kifizetetlen maradt az elengedés évéig, magát a tőkét sem lehetett befektetni. A népet kifejezetten intették, nehogy testvéreiktől ez okból a szükséges segítséget visszatartsák. "Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül [...] ne keményítsd meg a te szívedet, [...] hogy ne legyen a te szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned. [...] Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden." "[...] és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik" (5Móz 15:7-9.11.8).

Senkinek sem kellett félnie attól, hogy adakozókészsége szegénységbe dönti. Az Isten törvénye iránti engedelmesség biztosan áldást hozott. "[...] sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és te rajtad nem uralkodnak" (5Móz 15:6).

Hét szombatesztendő - hétszer hét esztendő - után az elengedés, a kürtölés nagy esztendeje következett. "Akkor fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez" (3Móz 25:9-10).

"A hetedik hónapban a hónap tizedikén az engesztelés napján" harsant fel a kürt. Szerte az országban, ahol zsidó nép lakott, hallható volt hangja, felszólítva Jákób minden gyermekét, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét. Az engesztelés nagy napján elégtételt tettek Izrael bűnéért és a nép boldog szívvel köszöntötte a kürtölést.

Mint a szombatévben, a földet most sem volt szabad bevetni vagy learatni, és mindent, ami termett, a szegények jogos tulajdonának tekintettek. A héber rabszolgáknak azt az osztályát, akik a szombatévek alatt nem szabadultak fel, most szabadon engedték. De a kürtölés évét a közben elzálogosított földnek a visszaadása jellemezte leginkább. Isten parancsára az egész földet sorsvetés szerint osztották föl. Senkinek sem volt szabad tulajdonát elcserélni sem eladni, hacsak a szegénység nem kényszerítette erre. De ha ez megtörtént, és ha ő, vagy egyik rokona vissza akarta azt váltani, a megvásárló nem akadályozhatta ezt meg. Ha ez a kürtölés évéig nem történt meg, akkor a birtok visszaszállt tulajdonosára vagy örökösére.

Az Úr kijelentette Izraelnek: "A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam" (3Móz 25:23). A népnek tudatosítania kellett azt, hogy Isten földje volt az, amit ők egy időre birtokolnak; Isten a jogos tulajdonos, az eredeti birtokos, és ő különösen tekintettel volt a szegényekre és szerencsétlenekre. Mindenkinek elméjébe kellett vésnie, hogy a szegényeknek épp oly jogos helyük van Isten világában, mint a gazdagoknak.

Ilyen intézkedéseket hozott a kegyelmes Teremtő, hogy enyhítse a szenvedést, és reményt, napsugarat árasszon a nincstelenek és nélkülözők életébe.

Az Úr határt akart szabni a birtok és a hatalom iránti mértéktelen szeretetnek. Egyik részről a gazdagság állandó halmozása, másik részről a szegénység és elhagyatottság teremt nagy visszásságot. A gazdagok hatalmának bizonyos fékentartása nélkül egyeduralom jönne létre, és a szegényeket - Isten szemében teljesen egyenértékűeket - jobban boldoguló testvéreikhez viszonyítva alárendeltekként kezelnék. Az ilyen elnyomás érzete felkorbácsolná a szegényebb osztály szenvedélyét. A kétségbeesés és elszántság érzése a társadalom erkölcsi bomlását segítené elő és ajtót nyitna mindenféle bűncselekménynek. A rendelkezés, melyet Isten hozott, a társadalmi egyenlőséget igyekezett elősegíteni. A szombat- és a kürtölési év rendelkezései nagymértékben helyretették azt, amit időközben a nemzet társadalmi és gazdasági életében elromlott.

Ezek a szabályok áldani kívánták a gazdagokat és a szegényeket. Visszatartják a fösvénységet és az önfelmagasztalás hajlamát; a két osztály között a jóakaratot, a bizalmat, a jótékonyság nemes lelkületét ápolván elősegíti a társadalmi rendet és az államvezetés szilárdságát. Mindnyájan össze vagyunk szőve az emberiség nagy szőttesében, s amit mások hasznára és áldására tehetünk, az áldásban hat vissza ránk. Az egymástól való függés törvénye köti a társadalom minden osztályát. A szegény nem függ jobban a gazdagtól, mint a gazdag a szegénytől. Míg az egyik osztály részesedést kér az áldásokból, amelyeket Isten adományozott a gazdagnak; addig a másiknak szüksége van a hűséges kiszolgálásra, az értelem, a csontok és izmok erejére, amely a szegények tőkéje.

Isten áldásokat ígért Izraelnek utasításai iránti engedelmessége feltételeként. "Esőt adok néktek idejében, és a föld megadja az ő termését, a mező fája is megtermi gyümölcsét. És a ti csépléstek ott éri a szüretet, és a szüret ott éri a vetést, és elégségig ehetitek kenyereteket, és bátorságosan lakhattok a ti földeteken. Mert békességet adok azon a földön, hogy mikor lefeküsztök, senki fel ne rettentsen; és kipusztítom az ártalmas vadat arról a földről, és fegyver sem megy át a ti földeteken. És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Ha pedig nem hallgattok reám, és mind e parancsolatokat meg nem cselekszitek [...] felbontjátok az én szövetségemet [...] magotokat hiába vetitek el, mert ellenségeitek emésztik meg azt. És kiontom haragomat reátok, hogy elhulljatok a ti ellenségeitek előtt, és uralkodjanak rajtatok a ti gyűlölőitek, és fussatok, mikor senki nem kerget titeket" (3Móz 26:4-17).

Sokan vannak, akik nagy lelkesedéssel állítják, hogy Isten földi áldásaiban mindenkinek egyformán kell részesednie. De nem ez volt a Teremtő szándéka. Az emberek körülményeinek különbözősége egyike azoknak az eszközöknek, amelyek által Isten a jellemet vizsgálni és fejleszteni akarja. Mégis az a szándéka, hogy akiknek vagyonuk van, azok csupán javaik sáfárainak tekintsék magukat, akikre eszközök bízattak a szenvedők és bajban levők javára.

Krisztus mondta, hogy szegények mindenkor lesznek közöttünk, és sorsát szenvedő népével azonosította. Megváltónk szíve együtt érez földi gyermekeinek legszegényebbjeivel és legnyomorultabbjaival is. Nekünk mondja: azok őt képviselik a földön. Közénk helyezte őket, hogy szívünkben feltámassza azt a szeretetet, amit ő érez a szenvedő és elnyomott iránt. A velük szemben megmutatkozó könyörületet és jóakaratot, valamint a kegyetlenkedést vagy részvétlenséget úgy veszi, mintha vele tennénk.

Mennyire más lenne a világ erkölcsi és szellemi állapota, ha a törvényt, - amelyet Isten a szegények javára adott - megvalósítanák! Az önzés és önteltség nem volna olyan általános, ha mindenki jó kapcsolatot ápolna mások boldogulására és jólétére; s az oly széles körben elterjedt szegénység - és mindaz, ami sok országban látható - nem létezne!

Az Isten által előírt alapelvek megakadályozták volna a borzalmas gonoszságokat, amelyek minden korban bekövetkeztek a szegények és gazdagok közötti kibékíthetetlen ellentétből. Ezek az alapelvek megakadályozhatnák a nagy gazdagságok felhalmozását és a határtalan fényűzés élvezetét, meggátolnák tízezrek következetes tudatlanságát és lezüllését, akiknek rosszul fizetett szolgálatából mérhetetlen vagyonokat szereznek. A gondok békés megoldását hoznák, melyek most a világot anarchiával és vérontással fenyegetik.