1 Mózes 32-33.

Jákób Isten parancsának engedelmeskedve elhagyta Mezopotámiát, de kétségekkel tele lépett arra az útra, amelyen húsz esztendővel korábban menekültként járt. Atyja becsapásával elkövetett bűnét egy pillanatra sem felejtette el. Tudta, hogy hosszú számkivetése bűnének egyenes következménye. Éjjel és nappal ezekről a dolgokról gondolkodott. Lelkiismeretének vádoló, feddő hangja miatt szomorú szívvel ment útján. A pátriárka mélységesen meghatódott, amikor a távolból feltűntek szülőföldjének dombjai. Egész múltja felelevenedett előtte. Nemcsak bűnére emlékezett, hanem arra is, hogy Isten milyen kegyelmes volt hozzá, megígérve segítségét és vezetését.

Amint útja végéhez közeledve Ézsaúra gondolt, balsejtelmek nyugtalanították. Jákób menekülése után Ézsaú önmagát tartotta atyja vagyona egyedüli örökösének. Jákób visszatérésének híre félelmet ébreszthet benne, azt gondolva, hogy öccse követelni fogja örökségét. Ha akar, Ézsaú most nagy kárt okozhat öccsének, és bántalmazhatja, nem csupán a bosszú kedvéért, hanem azért is, hogy az oly régóta sajátjának tartott vagyont zavartalanul biztosíthassa.

Az Úr ismét megmutatta Jákóbnak, hogy törődik vele. Amint Gileád hegyétől dél felé haladt, úgy látta, két mennyei angyal sereg veszi körül - elölről és hátulról - és együtt halad csapatával, védelmül szolgálva. Jákóbnak eszébe jutott látomása, amelyet régen Béthelnél kapott, és szíve megkönnyebbült, látva, hogy Isten követei, akik reményt és bátorságot adtak néki Kánaánból való menekülésekor, visszatértekor is oltalmazzák. Így szólt: "[...] Isten tábora ez; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak" (1Móz 32:2) - azaz "két sereg, vagy tábor."

Ám Jákób érezte, hogy neki is tenni kell valamit saját biztonsága érdekében. Ezért békéltető üdvözlettel követeket küldött bátyjához. Pontosan megmondta, milyen szavakkal szólítsák meg Ézsaút. A két testvér születése előtt Isten előre kijelentette, hogy az idősebb fogja a fiatalabbat szolgálni, és ennek emléke nehogy keserűséget okozzon, Jákób azt mondta a szolgáknak, akiket "az én uram"-hoz "Ézsaú"-hoz küldött, hogy Ézsaú előtt úgy említsék őt, mint "a te szolgád Jákób". El akarta oszlatni Ézsaú attól való félelmét is, hogy nincstelen vándorként tért vissza, aki követeli szülői örökségét. Jákób óvatos volt, és ezt üzente: "Vannak pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt" (1Móz 32:5).

A szolgák azonban azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ézsaú négyszáz emberrel közeledik, és semmi választ nem küldött a szívélyes üzenetre. Biztosnak látszott a bosszúállás. Rémület járta át a tábort. "Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el" (1Móz 32:8. új prot. ford.). Vissza nem fordulhatott, tovább menni pedig félt. Fegyvertelen és védtelen csapata nem volt felkészülve az ellenséggel való harcra. Jákób úgy osztotta őket két csapatra, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik elmenekülhessen. Hatalmas nyájából gazdag ajándékot küldött Ézsaúnak barátságos szavakkal. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy kiengesztelje hibájáért testvérét, és elhárítsa a fenyegető veszedelmet. Azután alázatosan és bűnbánattal Istenhez könyörgött védelemért: "[...] azt mondád nékem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, s jól tészek veled: Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél: mert csak pálcámmal mentem vala által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek őtőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe" (1Móz 32:9-11).

Ekkor elérték a Jabbok folyót. Az éjszaka közeledtével Jákób átküldte családját a folyó gázlóján, és ő egyedül hátra maradt. Elhatározta, hogy az éjszakát imában tölti. Arra vágyott, hogy egyedül lehessen Istennel. Isten meglágyíthatja Ézsaú szívét. Isten volt a pátriárka egyedüli reménye.

Elhagyatott, hegyes vidék volt ez; vadállatok tanyája, tolvajok és gyilkosok rejtekhelye. A magányos, védtelen Jákób mélységes szorongással borult a földre. Éjfél volt. Mindaz, ami az életét kedvessé tette, a túlparton volt halálos veszedelemnek kitéve. Legjobban az a gondolat keserítette, hogy az ő bűne hozta ezt a veszélyt az ártatlanokra. Könnyek között, buzgón imádkozott Istenhez. Hirtelen egy erős kéz nehezedett rá. Azt gondolta, hogy ellenség tör életére, és igyekezett kiszabadítani magát a támadó szorításából. A sötétségben küzdöttek a győzelemért. Egy szó sem hangzott el, de Jákób minden erejét összeszedte; egy pillanatra sem lankadt ereje. Amíg így küzdött életéért, bűntudat nehezedett lelkére. Elé tárultak bűnei, hogy elválasszák Istentől. De kétségbeejtő helyzetében eszébe jutottak Isten ígéretei, és egész szívével irgalmáért könyörgött. A küzdelem majdnem hajnalhasadtáig tartott, amikor az idegen Jákób combjára tette ujját, és ő azonnal megbénult. A pátriárka most értette meg, ki volt az ellenfele. Tudta, hogy mennyei küldöttel tusakodott, és ezért nem tudott szinte emberfeletti erőfeszítéssel sem győzni. Krisztus volt az, "a szövetség Angyala" nyilatkoztatta ki magát Jákóbnak. A pátriárka megnyomorodott és nagyon szenvedett, de nem engedett szorításából. Bűnbánattal és megtörten kapaszkodott az Angyalba; "[...] sírt és könyörgött néki" (Hós 12:4) áldásáért esedezve. Biztos akart lenni abban, hogy Isten megbocsátotta bűnét. A fizikai fájdalom nem tudta Jákób figyelmét elterelni céljáról. Elhatározása csak erősödött, hite elmélyült és a végsőkig kitartó lett. Az Angyal megpróbálta kiszabadítani magát. Sürgette Jákóbot; "[...] Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal." De Jákób így válaszolt: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet" (1Móz 32:26). Ha ez kérkedő, önhitt magabiztosság lett volna, Jákób nyomban megsemmisül. De azért volt olyan biztos a dolgában, mert bár megvallotta a maga érdemtelenségét, mégis bízott a szövetséget megtartó Isten hűségében.

Jákób "küzdött az Angyallal és legyőzte". Alázatosan, bűnbánattal és a saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőzte a mennyei Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.

Ekkor világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg. A bocsánat bizonyságául neve, amely bűnére emlékeztetett, győzelmére emlékeztető névre változott. "[...] Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved," - mondta az Angyal - "hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél" (1Móz 33:28).

Jákób megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a bűnét, aki a másikat kitúrta a helyéből. Jákób életének válságos szakasza befejeződött. Kétely, tanácstalanság és bűntudat keserítette meg korábbi életét, de most minden megváltozott. Olyan jó volt a béke, az Istennel való megbékélés! Jákób már nem félt Ézsaúval való találkozásától. Isten, aki megbocsátotta bűnét, meg tudja Ézsaú szívét is lágyítani, hogy elfogadja az ő megalázkodását és bűnbánatát.

Mialatt Jákób az Angyallal küzdött, Isten egy másik mennyei követet küldött Ézsaúhoz. Álmában Ézsaú látta öccsét, aki húsz évig atyja házától távol, számkivetésben élt; látta, mennyire fáj neki anyja halála; látta őt Isten seregeitől körülvéve. Ezt az álmot Ézsaú elmondta katonáinak, és azt a parancsot adta, ne ártsanak Jákóbnak, mert atyja Istene van vele.

A két csapat végül közeledett egymáshoz: a puszta vezére harcosait vezetve, Jákób pedig feleségeivel és gyermekeivel, pásztorok, szolgálók kíséretében, és az állatok hosszú sorával követve. A pátriárka botjára támaszkodva ment a katonák csapata elé. A nemrég vívott küzdelemtől sápadt és rokkant volt. Lassan és nehezen járt; minden lépésnél megállt, de arcáról öröm és béke sugárzott.

Ézsaú, amikor meglátta a szenvedő nyomorékot, "[...] eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borula, s megcsókolá őt, és sírának" (1Móz 33:4). E jelenet láttán még Ézsaú durva katonái is elérzékenyültek. Ézsaú ugyan elmondta nekik álmát, de ők nem találtak magyarázatot parancsnokuk változására. Látták, hogy a pátriárka milyen gyenge, de nem gondolták, hogy gyengesége jelenti az erejét.

A Jabbok partján átélt éjszakai küzdelmében, amikor a pusztulás oly közelinek tűnt, Jákób megtanulta, milyen hiábavaló az emberi segítség; milyen alaptalan emberi erőben bízni. Látta, hogy egyedüli segítsége az, aki ellen súlyosan vétkezett. Tehetetlenül és érdemtelenül hivatkozott Isten ígéretére, hogy irgalmaz a bűnbánó bűnösnek. Ez az ígéret volt a megbocsátás és az elfogadás biztosítéka. Az ég és a föld elmúlhat, ez az ígéret akkor sem vallhat kudarcot. Ez adott erőt neki félelmetes küzdelmében.

Jákób gyötrelmes éjszakája ábrázolja azt a próbát, amelyet Isten népének el kell viselnie közvetlen Krisztus második eljövetele előtt. Jeremiás próféta, aki szent látomásban látta ezt az időt, mondta: "[...] A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség, [...] miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj! mert nagy az a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!" (Jer 30:5-7).

Ez a nyomorúságos idő akkor kezdődik el, amikor megszűnik Krisztus közbenjárói munkája. Akkorra minden lélek sorsa eldől, és nem lesz már engesztelő vér, amely megtisztít a bűntől. Amikor Jézus elhagyja helyét, ahol közbenjár Isten előtt az emberért, elhangzik ez az ünnepélyes kijelentés: "Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is" (Jel 22:11). Isten ekkor visszavonja a földről a gonoszságot fékező Lelkét. Ahogy Jákóbot dühös bátyja halállal fenyegette, Isten népe is veszélyben lesz, mert a gonoszok el akarják pusztítani őket. És ahogy a pátriárka egész éjjel küzdött azért, hogy megszabaduljon Ézsaú kezéből, az igazak is éjjel és nappal Istenhez kiáltanak, hogy megszabaduljanak az őket körülvevő ellenségtől.

Sátán Isten angyalai előtt vádolta Jákóbot, követelve a jogot, hogy bűne miatt elpusztíthassa. Ézsaút arra indította, hogy Jákób ellen vonuljon; a pátriárkát pedig hosszú, küzdelmes éjszakáján bűntudattal próbálta megterhelni, hogy elcsüggessze és elszakítsa Istentől. Amikor Jákób kétségbeesetten megragadta az Angyalt, és könnyek között könyörgött, a mennyei követ, hogy próbára tegye Jákób hitét, emlékeztette bűnére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákób nem engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott könyörületében. Hivatkozott bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte életét, majdnem kétségbeesett, de szorosan fogta az Angyalt, és buzgó, gyötrődő lélekkel kitartóan könyörgött, amíg nem győzött.

Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmaival vívott utolsó küzdelmében. Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat, szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket sorsuk reménytelenségének gondolatával - hogy bűneik nagysága miatt nem nyerhetnek bűnbocsánatot. Rájuk nehezedik hibáik tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De Isten nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéreteire hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak. Hitük nem lankad, ha imáikra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe kapaszkodnak, mint Jákób az Angyaléba, és ezt mondják "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet."

Ha Jákób előzőleg nem bánta volna meg bűnét - az elsőszülöttségi jog csalással való megszerzését -, Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte volna meg irgalmasan életét. A nyomorúság idején Isten aggódó és gyötrődő gyermekei is összeroppannának, ha be nem vallott bűnök jutnának eszükbe. A kétségbeesés kioltaná hitüket, és nem tudnának bizalommal esedezni Istenhez szabadulásért. De amíg mélységesen tudatában vannak méltatlanságuknak, nincsenek titkos, bevallatlan vétkeik. Krisztus engesztelő vére már eltörölte bűneiket, és nem tudják emlékezetükbe idézni azokat.

Sátán sok embert elhitet azzal, hogy Isten szemet huny az élet apró dolgaiban tanúsított hűtlenségük felett. Az Úr azonban Jákóbbal való bánásmódjával megmutatta, hogy semmiképpen sem hagyja jóvá és nem tűri meg a bűnt. Sátán legyőzi azokat, akik megpróbálják mentegetni vagy elrejteni bűneiket, és hagyják, hogy ott maradjanak bevallatlanul és megbocsátatlanul a menny könyveiben. Minél látványosabb hitvallásuk, és minél tiszteletreméltóbb helyet töltenek be, Isten szemében annál elszomorítóbb az eljárásuk, és annál biztosabb a nagy ellenség győzelme.

Jákób története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákób alázat, bizalom és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így tanította meg szolgáját arra, hogy csak az ő hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszély veszi körül őket, és kétségbeesés tölti el lelküket, egyedül a Krisztus érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeiben kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki ezt teszi. Az örökkévaló Isten szeme előtt van vétkeink hosszú listája. A nyilvántartás tökéletes. Egyetlen vétkünk sem hiányzik belőle. De ő, aki meghallgatta a régi időkben szolgáinak kiáltását, most is hallja a hittel mondott imát, és megbocsátja törvényszegéseinket. ő ezt megígérte, és ő beváltja ígéretét.

Jákób győzött, mert állhatatos és határozott volt. Tapasztalata a kitartó ima hatalmát tanúsítja. Most kell megtanulnunk a győzelmes ima, a rendületlen hit leckéjét. Krisztus egyházának és a keresztény embernek nem azok a legnagyobb győzelmei, amelyeket tehetséggel vagy műveltséggel, gazdagsággal vagy az emberek jóindulatával elér, hanem amelyeket Isten fogadótermében arat, amikor komoly, küzdő hite belekapaszkodik Isten hatalmának erős karjába.

Aki nem hajlandó minden bűnt elhagyni és buzgón könyörögni Isten áldásáért, az nem nyer áldást. Mindazok, akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób, és buzgók és állhatatosak, hozzá hasonlóan elérik céljukat. "Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar" (Lk 18:7-8).