Izrael gyermekei majdnem negyven évig elvesztek a szemünk elől a puszta homályában. "Az idő pedig" - mondja Mózes - "amelyet eljáránk Kádes-Barneától, míg általmenénk a Záreb patakán, harmincnyolc esztendő, amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzetsége a táborból, amíg megesküdt az Úr nékik. E felett az Úrnak keze is vala ő rajtok, hogy elveszítse őket a táborból az ő kipusztulásukig" (5Móz 2:14-15).

Ez évek alatt a népnek állandóan emlékeznie kellett arra, hogy isteni büntetés alatt van. A Kádesben kirobbant lázadásban elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtleneknek bizonyultak Isten szövetégéhez, ezért nem kaphatták meg a szövetség jelét, nem részesülhettek a körülmetélés szertartásában. Az a kívánságuk pedig, hogy térjenek vissza a rabszolgaság földjére, méltatlanná tette őket a szabadságra. Így a szabadulásuk emlékére rendelt páska szertartást sem tarthatták meg.

Csak a sátorban tartott istentiszteletek folyamatossága bizonyította, hogy Isten nem hagyta el teljesen népét. Isten gondviselése még mindig ellátta őket mindazzal, amire szükségük volt: "Mert az Úr, a te Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában" - szólt nekik Mózes, mikor újra elmondta vándorlásuk történetét, - "tudja, hogy e nagy pusztaságon jársz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben" (5Móz 2:7). A léviták himnusza, amelyet Nehémiás jegyzett fel, élénken ecseteli azt a tényt, hogy Isten az elvetés és a száműzetés évei alatt is gondot viselt népére: "És a te nagy irgalmasságodban nem hagyád el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozék el felőlök nappal, hogy vezérlené őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana az úton, melyen menének. És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vonád meg szájoktól, s vizet adál nékik szomjúságukban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának" (Neh 9:19-21).

A pusztai vándorlást Isten nem csak ítéletként rendelte el a lázadókra és a zúgolódókra. A pusztai vándorlás a következő nemzedékek nevelését és fegyelmezését is szolgálta, előkészületkén az ígéret földjére való bemenetelükre. Mózes a következőket jelentette ki nekik: "Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened." "És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az Ő parancsolatait vagy nem? És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik" (5Móz 8:5.2-3).

"Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét" (5Móz 32:10). "Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban (Ésa 63:9).

Egy alkalommal egy izraelita asszonynak és egy velük együtt kivándorolt egyiptomi férfinak - aki az elegy sokaságból származott - a fia felszedte sátrát, elhagyta a táborban nekik kijelölt területet és beköltözött az izraeliták számára kijelölt táborhelyre, mert igényt tartott arra, hogy sátrát ott verhesse fel. Ezt az isteni törvény tiltotta. Az egyiptomiak leszármazottait ugyanis a harmadik nemzedékig kizárták a gyülekezetből. Vita keletkezett közte és egy izraeli között. Az ügyet a bírák elé utalták és azok az isteni törvény megsértője ellen döntöttek.

Az ítélet annyira felbőszítette ezt a férfit, hogy megátkozta a bírót és szenvedélye hevében káromolta Isten nevét. Azonnal Mózes elé vitték. A törvény a következőképpen rendelkezett: "Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon" (2Móz 21:7); de az ilyen esetre vonatkozólag a törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmazott. Ez a bűn azonban nagyon súlyos volt, ezért szükségét érezték annak, hogy ezzel kapcsolatban különleges rendelkezést kapjanak Istentől. Ezt az embert őrizetbe vették és őrizet alatt tartották mindaddig, amíg az Úr nem jelentette ki akaratát. Isten maga hirdette ki az ítéletet. Utasítására az istenkáromlót kivezették a táboron kívülre és ott halálra kövezték. Azok, akik tanúi lettek a bűnnek, a bűnös fejére tették kezüket és ezzel ünnepélyesen tanúsították azt, hogy az ellene felhozott vád igaz volt. Azután ők dobták rá az első köveket. Utánuk az ott álló emberek csatlakoztak az ítélet végrehajtóihoz.

Ezt követően törvényt hirdettek ki, amely már megtorolta a hasonló törvénysértést. Ez így hangzott: "Izrael fiainak pedig szólj ezt mondván: Ha valaki az Ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon" (3Móz 24:15-16).

Vannak emberek, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát az ily szigorú büntetés láttán, amelyet a szenvedély hevében kimondott szavakért szabtak ki és hajtottak végre. Isten szeretete és igazságossága azonban megköveteli, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen: az Isten ellen rosszindulatból történő megnyilatkozások igen nagy bűnnek számítanak. Az első bűnösre kimondott halálos ítélet Isten neve tiszteletben tatására kellett intsen mindenkit. Ha ennek az embernek a bűne büntetlen marad, akkor ez másokat erkölcsileg megronthatott volna, melynek eredményeként sok embernek az élete esett volna áldozatul.

Az izraelitákkal együtt Egyiptomból kivonult vegyes sokaság az állandó kíséréseknek és bajoknak volt a forrása. Vallomást tettek ugyan arról, hogy lemondanak a bálványimádásról és csak az egy igaz Istent imádják, de korábbi neveltetésük és gyakorlatuk annyira kialakította szokásaikat és jellemüket, hogy többé-kevésbé továbbra is megmaradtak a bálványimádás megrontó hatása alatt és ennek következtében tiszteletlenül viselkedtek Izrael Istenével szemben. Legtöbbször ők voltak azok, akik viszályt kavartak és ők voltak az elsők, akik zúgolódni kezdtek és így bálványimádói gyakorlataikkal és Isten elleni állandó zúgolódásaikkal károsan befolyásolták a tábor életét.

Nem sokkal azután, hogy visszatértek a pusztába, valaki szombatrontást követett el olyan körülmények között, amely az esetet különösen súlyossá tette. Istennek az a kijelentése, hogy Izraelt megfosztja Kánaán földjének öröklésétől, felkeltette a lázadás szellemét. Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.

Tetten érték és Mózes elé vitték. Azt már régebben kihirdették, hogy a szombat-törvény megszegését halállal kell büntetni. Az azonban még nem volt ismert, hogy ezt a büntetést miként kell kiróni a bűnösre. Mózes az Úr elé vitte az ügyet és az Úr ezt az utasítást adta: "[...] Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül" (4Móz 15:35). Az istenkáromlás bűne és a szombattörvény szándékos megszegése ugyanazt a büntetést érdemelte, mert mindkettő Isten tekintélyének és hatalmának megvetését fejezte ki.

Napjainkban sokan vannak olyanok, akik a teremtés szombatját, mint zsidó intézményt, elvetik. Azt állítják, hogyha a szombatot valóban meg kell tartani, akkor a halálbüntetést most is ki kell róni azokra, akik megszegik a szombat-törvényt. Látjuk azonban, hogy a pusztában nemcsak a szombat szándékos megszegői, hanem Isten káromlói is halálbüntetést kaptak. Arra következtessünk-e ebből, hogy a harmadik parancsolatot is nyugodtan félretehetjük, mert az is csak a zsidókra alkalmazható? A halálos ítéletből levont érvet éppen úgy alkalmazhatjuk a harmadik és az ötödik parancsolatra is, sőt majdnem mindegyik parancsolatra a tíz közül, mint ahogy a negyedikre. Jóllehet, az Úr ma az Ő törvényének áthágását nem sújtja büntetéssel, de Isten szava kijelenti, hogy a bűn zsoldja a halál; és az utolsó ítélet végrehajtásában nyilvánvalóvá válik hogy az örök halál azoknak lesz az osztályrésze, akik megsértették Isten szent előírásait, szabályait.

A pusztában eltöltött negyven év alatt a népet minden egyes hét a manna csodájával a szombat szent kötelezettségére emlékeztette. Azonban még ez sem vezette őket engedelmességre. Bár nem merészelték olyan nyíltan és vakmerően megszegni a szombat-törvényt, mint az a férfi, aki ezért súlyos büntetést kapott, mégis nagy lazaságot engedtek meg a negyedik parancsolat megtartása terén. Isten ezt jelenti ki prófétája útján: "[...] szombataimat megfertéztették" (Ez 20:13). Ez az isteni kijelentés az első nemzedék ígéret földjéről való kizáratásának okai között volt felsorolva. Gyermekeik mégsem tanulták meg a leckét. A szombatot annyira elhanyagolták a vándorlás negyven éve alatt, hogy bár Isten nem akadályozta meg a Kánaánba való bevonulásukat, de kijelentette nekik, hogy szét kell szóródniuk a pogányok között az ígéret földjén való letelepedésük után.

Izrael gyermekei Kádesből visszatértek a pusztába. Pusztai vándorlásuk időszaka ezzel tulajdonképpen befejeződött. "És eljutának Izrael fiai, az egész gyülekezet Czin Pusztájába az első hónapban és megtelepedék a nép Kádesben,

és meghala ott Miriám, és eltemetteték ott" (4Móz 20:1). A Vörös-tenger partján lejátszódó örvendező jelenettől kezdve, mikor Izrael énekkel és tánccal ünnepelte Jahve diadalát, egészen a pusztában elkészített sírig - amely véget vetett az élethossziglan tartó vándorlásnak - ez lett a sorsa mindazoknak a millióknak, akik nagy reménységekkel jöttek ki Egyiptomból. Az áldások kelyhét a bűn eltávolította ajkukról. Vajon a következő nemzedék megtanulja-e ebből a leckét?

"Mindamellett is újra vétkezének, és nem hívének az Ő csodadolgaiban [...] Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És eszökbe vevék, hogy Isten az ő sziklájok, és a felséges Isten az ő megváltójuk" (Zsolt 78:32-35). De őszinte szándékkal mégsem tértek Istenhez. Bár, amikor ellenségeik lesújtottak rájuk, akkor mindig Istentől várták a segítséget, mert egyedül Ő tudta csak megszabadítani őket. "De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az Ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:37-39).