2 Mózes 12:34-51; 13-15.

Izrael népe derekaikat felövezve, lábaikat felsaruzva és botjukkal a kezükben elcsendesedve, félelemmel, de mégis reménykedve állott és várta a királyi parancsot, amely megadja nekik az engedélyt az indulásra. Még mielőtt felkelt volna a nap, már úton voltak. A csapások folyamán Isten hatalmának a kinyilatkoztatása lángra gyújtotta a hitet a rabszolgák szívében és ugyanakkor rémülettel verte meg elnyomóikat. Az izraeliták fokozatosan összegyülekeztek Gósenben. Menekülésük hirtelensége ellenére azért némileg gondoskodtak már a szükséges szervezésről és a vonuló sokaság ellenőrzéséről. A népet csoportokba osztották és kijelölt vezetők irányítása alá rendelték.

Kivonultak Izrael fiai "[...] mintegy hatszázezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel velök" (2Móz 12:37-38). Ebben a sokaságban nemcsak olyanok voltak, akik hittel elfogadták Izráel Istenét, de nagy számban voltak egyiptomiak is, akik csak el akartak menekülni a csapások elől, vagy pusztán kíváncsiságból csatlakoztak a menetelőkhöz.

Az emberekkel "juh is, szarvasmarha is, felette sok barom" is ment. Ezek az izraeliták tulajdonai voltak, akik sohasem adták el vagyonukat a királynak, mint ahogy az egyiptomiak tették. Jákób és fiai elhozták magukkal a nyájaikat és a csordáikat Egyiptomba, ahol ezek nagyon megszaporodtak. Egyiptom elhagyása előtt a nép Mózes utasítására megkövetelte, hogy az ingyen végzett munkájukért kárpótolják őket. Az egyiptomiak annyira vágytak megszabadulni jelenlétüktől, hogy nem utasították vissza követelésüket. A rabszolgák az elnyomóiktól elvett zsákmánnyal megrakodva vonultak ki.

Azon a napon beteljesedett az a történet, amelyet Isten évszázadokkal előbb prófétikus látomásban jelentett ki Ábrahámnak: "Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijőnek nagy gazdagsággal" (1Móz 15:13-14). A négyszáz év beteljesedett és "ugyanazon napon hozá ki az Úr az Izráel fiait Egyiptomnak földéről, az ő seregeik szerint" (2Móz 12:51). Egyiptomból való eltávozásuk alkalmával Izrael fiai értékes örökségüket, József csontjait is magukkal vitték, amelyek olyan régóta várakoztak Isten ígéretének beteljesedésére, és amelyek rabszolgaságuk sötét évei alatt mindig a szabadulásra emlékeztették őket.

A Kánaánba vezető közvetlen út követése helyett - amely a filiszteusok országán vitt át -, az Úr dél felé irányította őket, a Vörös-tenger partja irányába. "[...] mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba" (2Móz 13:17). Ha megkísérlik, hogy Filiszteán átmenjenek, akkor ellenállásba ütköznek. Mert a filiszteusok uruktól menekülő rabszolgáknak tekintették volna őket, és nem haboztak volna a megtámadással. Az izraeliták nem voltak felkészülve, hogy megütközzenek a filiszteusok hatalmas, harcos népével. Az izraelitáknak nagyon kevés ismeretük volt Istenről, és benne való hitük is nagyon gyenge volt, és így minden bizonnyal elvesztették volna bátorságukat. Nem voltak felfegyverkezve és nem szoktak hozzá a háborúskodáshoz. A hosszú évtizedekig tartó rabszolgaság bátortalanná tette őket és kiölte belőlük a harcias szellemet, ezen kívül az is megnehezítette helyzetüket, hogy feleségeik, gyermekeik, nyájaik és csordáik is velük voltak. Isten azzal, hogy a Vörös-tenger felé vezető úton vitte őket, tulajdonképpen nemcsak az ítélet, hanem a könyörület uraként is kijelentette magát.

"És elindulának Szukhótból és táborba szállának Ethámban, a puszta szélén. Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől" (2Móz 13:20-23). A zsoltáríró mondja: "Felhőt terjeszte ki, hogy befedezze őket, és tüzet, hogy világítson éjjel" (Zsolt 105:39; lásd: 1Kor 10:1-2). Láthatatlan vezetőjük zászlója mindig velük volt. Nappal a felhő irányította menetelésüket, mutatta útjuk irányát és napvédő sátorként terjedt szét fölöttük. Egyfelől védelmül szolgált a nap égető sugarai ellen, másfelől árnyékának hűvössége, páratartalma felüdülést nyújtott a szikkadt, víztelen pusztában. Éjjel tűzoszloppá vált, hogy megvilágítsa táborozásuk helyét, és biztosítsa őket Isten jelenlétéről.

Ésaiás próféciájának versei közül az egyik legszebb és legvigasztalóbb szakasz utal a felhőoszlopra és a tűzoszlopra, mint olyanra, amely Istennek népéről való gondoskodását ábrázolja a gonosz hatalmasságokkal való végső nagy küzdelem idején: "Akkor teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen; És sátor lészen árnyékul nappal a hűség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől" (Ésa 4:4-5).

Izrael népe sivár, sivatagszerű nagy területen vonult át. Csodálkoztak, vajon hová is vezet útjuk. Elfáradtak a sok vesződséggel együttjáró fárasztó meneteléstől. Néhányan féltek, hogy esetleg az egyiptomiak majd üldözőbe veszik őket. A felhő azonban továbbra is elől ment, ők pedig követték. Az Úr most arra utasította Mózest, hogy térjen le a sziklás hegyszorosba és táborozzon le a tenger mellett. Isten kijelentette Mózesnek, hogy a fáraó üldözőbe vette őket. De Isten nevét megdicsőíti majd megszabadításuk.

Egyiptomban eközben elterjedt az a hír, hogy Izrael gyermekei a pusztában való időzés és Isten imádása helyett továbbmennek előre a Vörös-tenger irányában. A fáraó tanácsosai jelentették a királynak, hogy rabszolgáik megszöktek és sohasem fognak visszatérni. Az egyiptomiak sajnálkoztak, hogy balgaságukban az elsőszülöttek halálát Isten hatalmának tulajdonították. A nagy emberek, félelmük elmúltával, a csapásokat természeti okokkal magyarázták. "[...] Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a mi szolgálatunkból?" (2Móz 14:5) - kérdezgették egymástól.

A fáraó összegyűjtötte haderőit: "És vőn hatszáz válogatott szekeret és Egyiptom minden egyéb szekerét és hárman-hárman valának mindeniken" (2Móz 14:7). Maga mellé vette: a lovasokat, a vezetőket és a gyalogosokat. Maga a király, akit birodalmának nagyjai kísértek, vezette támadó hadseregét fővezérként. Azért pedig, hogy isteneik kegyét és vállalkozásuk sikerét biztosítsák, a papok is csatlakoztak hozzájuk. A király elhatározta, hogy nagyszerű haderejének megmutatásával megfélemlíti az izraelitákat. Az egyiptomiak attól féltek, hogy egy újabb - esetleg kikényszerített meghódolás Izrael Istene előtt, más nemzetek gúnyolódásának tárgyává tenné őket. Ha azonban most hatalmuk megmutatásával mennek előre és visszahozzák a szökevényeket, akkor visszaszereznék dicsőségüket és rabszolgáik szolgálatát.

A héberek a tenger mellett táboroztak, amelynek vize látszólag áthidalhatatlan akadályt jelentett számukra. Déli irányban durva, göröngyös hegység akadályozta a továbbmenetelt. Ekkor hirtelen a távolban megpillantották az egyiptomi katonák csillogó fegyvereit, és feltűntek a feléjük robogó harci szekerek is, a nagy hadsereg előőrsei. Mikor közelebb értek, rádöbbentek, hogy az egyiptomi sereg üldözőbe vette őket. Izrael szívét rémület töltötte be. Néhányan az Úrhoz kiáltottak segítségért, a nép nagyobb része azonban Mózeshez sietett panaszával: "[...] Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk vala hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg" (2Móz 14:11-12).

Mózest igen bántotta, hogy népének ilyen kevés hite van Istenben; pedig tapasztalták Isten érettük való hatalmának megnyilvánulásait. Hogyan vádolhatják őt veszedelmes és nehéz helyzetükért, amikor ő mindig Isten kifejezett parancsa szerint járt el? Igaz, hogy semmi lehetőségük nem volt a szabadulásra, hacsak Isten közbe nem lép szabadon bocsátásuk érdekében. Miután azonban Isten utasításának engedelmeskedve kerültek ebbe a helyzetbe, azért Mózes nem félt a következményektől. Nyugodtan és bíztatóan szólt: "[...] Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek" (2Móz 14:13-14).

Nem volt könnyű Izrael seregeit az Úr szabadítására várakoztatni. A fegyelem és az önuralom hiányában hamar erőszakosak lettek. Valószínűnek tartották, hogy hamarosan ellenségeik, elnyomóik kezébe esnek. Ezért hangosan jajgattak, siránkoztak. A csodálatos felhőoszlopot Isten jelenlétének jeleként követték mindeddig; most azt kérdezgették maguk között: vajon ez a felhőoszlop nem vetíti-e előre valami nagy szerencsétlenség árnyékát? Vajon nem vezette-e be őket a hegy oldalán ebbe az átjárhatatlan útba, amelyből nincs menekvés? Így Isten angyala a szerencsétlenség előhírnökeként jelent meg félrevezetett elméjükben.

Most azonban, amikor az egyiptomi hadsereg már megközelítette őket abban a reményben, hogy Izrael népét könnyen zsákmányul ejtik, a felhőoszlop fenségesen az égbe emelkedett, átment az izraeliták feje fölött és leereszkedett az izraeliták és az egyiptomi sereg közé. Sötét fal támadt az üldözők és üldözöttek között. Az egyiptomiak nem láthatták többé az izraeliták táborát és így kénytelenek voltak megállni. Azonban az éjszaka legsötétebb szakában, a felhőfalból világosság áradt a héberekre és fénnyel árasztotta el az egész tábort.

Ekkor visszatért a reménység Izrael szívébe. Mózes pedig felemelte szavát az Úrhoz. "És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén" (2Móz 14:15-16).

A zsoltáríró, amikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével" (Zsolt 77:20-21). Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetődött a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az utat, amelyet hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és amely a távolabbi túlsó part homályában veszett el.

"Az Egyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavará az Egyiptombeliek táborát" (2Móz 14:23-24). A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Visszhangzottak a mennydörgések és cikáztak a villámok. "A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjel futkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld" (Zsolt 77:18-19).

Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött és elnyelték őket a tenger fekete mélységei.

A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból - a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege, - az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger és mögöttük Egyiptom előrenyomuló hatalmas hadserege - meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Isten Lelke Mózesen nyugodott meg, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idő legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség.

"Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom. Vitéz harcos az Úr; az ő neve Jehova. A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harcosai belefúltak a Veres tengerbe. Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe. Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.[...] Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő? [...] Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre. Meghallják ezt a népek és megrendülnek; [...] Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed. Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe. Az Úr uralkodik mind örökkön örökké" (2Móz 15:1-18)

Mint a nagy mélységek hangja, úgy tört fel Izrael hatalmas seregének ajkáról ez a fenséges ének. Izrael asszonyai vették ajkukra, akiknek énekét Miriam, Mózes nővére vezette. Éneküket kézi dobbal tánccal kísérték előrehaladásuk közben. A puszta és a tenger fölött zengett, zúgott az ének vidám refrénje; és a hegyek visszhangozták dicséretük szavait: "Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő" (2Móz 15:1).

Ez az ének és az a nagy szabadulás, amelyre ez emlékeztette őket, olyan mély benyomást tett a népre, amelyet soha senki és semmi sem törölhetett ki emlékezetükből. Izrael prófétái és énekesei korszakról korszakra visszhangozták ennek az éneknek a szavait, amelyek bizonyságot tesznek arról, hogy egyedül Jahve az ereje és szabadítója a benne bízóknak. Ez az ének nemcsak a zsidó nép tulajdona. Előre mutat az igazság ellenségeinek pusztulására és Isten Izraelének a végső győzelmére. Pathmos prófétája látta a fehér ruhába öltözött sokaságot, amely kivívta a "győzelmet" és az üvegtenger partján, kezükben Isten hárfáival énekelték "Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét" (Jel 15:2-3).

"Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért" (Zsolt 115:1). Ez volt az a lelkület, amely áthatotta Izraelnek a szabadulásról szóló énekét és ez az a lelkület, amely ott lakozik mindazok szívében, akik szeretik és félik Istent. Amikor Isten kiszabadítja lelkünket a bűn bilincséből, akkor a Vörös-tengernél történt szabadításnál sokkal nagyobban részesít. Ekkor a héberekhez hasonlóan nekünk is dicsérnünk kell az Urat szívünkkel és lelkünkkel, nagy csodáiért, amelyeket "az emberek fiai iránt" tesz (Zsolt 107:8). Azok, akik tudják, hogy csak Isten nagy kegyelméből élnek és ebben a kegyelemben lakoznak, nem feledkezve meg Isten egyetlen ajándékáról sem, boldogan övezik fel derekaikat és szívükben mindig dicséretet zengenek az Úrnak. A naponkénti áldások, amelyeket Isten kezéből kapunk, és mindenekfelett Jézus áldozata, amely elhozta nekünk a boldogságot és elérhetővé tette számunkra a mennyet, állandó hálára kell késztessen bennünket. Végtelen nagy könyörületet és páratlan szeretetet mutatott meg Isten irántunk, elveszett bűnösök iránt azzal, hogy összekapcsolt bennünket önmagával és különleges tulajdonává és drága kincsévé tett bennünket. Megváltónk igen nagy áldozatot hozott érettünk azért, hogy minket, bűnösöket Isten gyermekeinek mondhasson. Dicsérnünk kell Istent azért az áldott reménységért, amelyet a megváltás nagy tervének ismerete ébresztett szívünkben. Dicsérnünk kell Istent mennyei örökségünkért és nekünk is szóló gazdag ígéreteiért. Mindenekfelett pedig azért kell dicsérnünk Istent, mert Jézus azért jött el, azért halt meg, azért támadt fel, azért lakozik most is közöttünk Igéjében Szentlelkével, azért ment fel a mennyekbe, hogy közbenjárjon érettünk Istennél.

"Aki hálával áldozik" - mondja a Teremtő, - "az dicsőít engem" (Zsolt 50:23). A menny összes lakói egyesülnek Isten dicséretében. Tanuljuk meg az angyalok énekét már most, hogy majd mi is énekelhessük, amikor ott leszünk a mennyei fényes szentek soraiban. Mondjuk együtt a zsoltáríróval: "Dicsérem az Urat, amíg élek; éneklek az én Istenemnek, amíg vagyok" (Zsolt 146:2). "Dicsérnek téged a népek, óh Isten, dicsérnek téged a népek mindnyájan" (Zsolt 67:6).

Isten gondviselése vezette el a hébereket a tenger előtti hegyekbe, hogy kinyilváníthassa hatalmát megszabadításukban és rendkívüli módon megalázhassa ellenségük büszkeségét, gőgjét. Más úton-módon is megvédhette volna őket, de Isten ezt a módszert választotta azért, hogy próbának vesse alá hitüket és megerősítse benne való bizodalmukat. Az emberek fáradtak és megrettentek voltak. Ha vonakodnak a tovább meneteltől, amikor Mózes ezt parancsolta meg nekik, akkor Isten sohasem nyitotta volna meg számukra a szabadulásuk felé vezető utat. "Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön" (Zsid 11:29). Amikor lementek a tenger vizéhez, világosan megmutatták, hogy elhitték Isten üzenetét, úgy, ahogy azt Mózes átadta nekik. Mindazt megtették, amit meg tudtak tenni saját erejükből és azután Izrael mindenható Istene kettéválasztotta a tengert, hogy ösvényt készítsen nékik.

Az itt tanított lecke minden időre szól. Gyakran keresztény életünk tele van veszedelmekkel és olyan kötelességekkel, amelyeket felettébb nehéz vagy szinte lehetetlen teljesítenünk. Képzeletünk sokszor küszöbön álló romlásokat, sőt halált láttatnak meg velünk. Isten hangja azonban tisztán csendül a fülünkbe: "Indulj előre!" Engedelmeskednünk kell ennek a parancsnak még akkor is, mikor nem látunk át a lelki vagy testi szemeink előtt leereszkedett sötétségen és a hideg hullámokat már érezzük lábunk körül. Azok az akadályok, amelyek meg akarják gátolni előrehaladásunkat, sohasem tűnnek el előlünk, ha a lelkünk ingadozik, vagy kételkedik. Ha nem tudunk engedelmeskedni addig, amíg a bizonytalanság minden árnyéka el nem tűnik előlünk és a vereség veszélye el nem hárul, akkor nem fogunk engedelmeskedni sohasem. A hitetlenség ezt suttogja fülünkbe: "Várjunk addig, amíg az akadályok el nem tűnnek és világosan látjuk azt az utat, amelyen járnunk kell!" A hit előre ösztönöz, mert mindent hisz, mindent remél.

Az a felhő, amely a sötétség fala volt az egyiptomiak számára, fényár volt a hébereknek, megvilágítva az egész tábort és ragyogó fényt vetve az előttük lévő útra. Így az isteni gondviselés is, amíg sötétséget és kétségbeesést hoz a hitetlenek számára, addig az Istenben bízók lelkét világossággal és békességgel tölti el. Az az út, amelyen Isten vezet bennünket, akkor is a biztonság ösvénye, ha pusztaságon vagy tengeren visz keresztül.