Józsué 5:13-15; 6; 7.

A héberek behatoltak Kánaánba, de nem győzték le azt; emberi szemszögből tekintve még hosszú, nehéz küzdelmet kellett megvívniuk, hogy az országot birtokukba vehessék. Hatalmas népek lakták, akik készen álltak, hogy a területükre beözönlőknek ellenálljanak. A különböző törzseket a közös veszélytől való félelem kötötte össze. Lovaik és vas harci szekereik, helyismeretük és harci gyakorlatuk nagy előnyt nyújtott nekik. Továbbá az országot erődítmények, "[...] nagy és az égig megerősített városok" (5Móz 9:1) őrizték. Az izraeliták nem remélhettek a maguk erejének birtokában sikert a küszöbön álló harcban.

Az ország egyik legerősebb vára - Jerikó, a nagy és gazdag város - közelükben, gilgáli táboruk előtt feküdt. A termékeny síkság határán fekvő, a trópusok gazdag és változatos termékeiben bővölködő, a tömör lőrések mögötti büszke város palotáival és templomaival a fényűzés és a bűn lakhelye volt, ami kihívást jelentett Izrael Istene ellen. Jerikó a bálványimádás egyik központja volt és a holdistennőnek, Astarótnak szentelték. Itt összpontosult mindaz, ami a kánaániták vallásában a leggonoszabb és leglealjasítóbb volt. Izrael népe, amelynek a bál-peóri bűn félelmetes következménye még frissen élt emlékezetében, csak irtózattal és utálattal nézhetett e pogány városra.

Józsué látta, hogy Jerikó legyőzése az első lépés Kánaán elfoglalásához. Mindenekelőtt az isteni vezetés biztosítékát kereste és ez megadatott néki. Midőn elmélkedésre és imádkozásra visszavonult a táborból, hogy Izrael Istene a népe előtt járjon, egy sudár termetű, parancsoló tekintető fegyveres harcost látott kivont karddal a kezében maga előtt állni. Józsué felszólítására: "[...] Közülünk való vagy-e te, vagy az ellenségeink közül?" - a válasz ez volt: "Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem." Ugyanaz a parancs, melyet Mózes kapott a Hóreben: "[...] Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állasz" (Józs 5:15) nyilatkoztatta ki a titokzatos idegen igazi jellemét. Krisztus volt az a fenséges, aki Izrael vezére előtt állt! Szent félelemmel borult arcra, imádkozott és hallotta a biztatást: "[...] Lásd! Kezedbe adtam Jérikhót és királyát a sereg vitézeivel együtt" (Józs 6:2). Aztán oktatást kapott a város elfoglalására.

Az isteni rendelkezésnek engedelmeskedve vezette Józsué Izrael seregét. Nem kellett támadást intéznie, egyszerűen meg kellett kerülniük a várost, hordozva Isten ládáját és fújva a kürtöket. Először jöttek a harcosok, válogatott férfiak serege, akiknek nem képzettséggel, sem vitézséggel, hanem az Isten rendelése iránti engedelmességgel kellett győzniük. Hét pap kürtökkel követte őket. Aztán az Isten dicsőségétől övezett frigyláda következett, amit a papok hordtak olyan öltözetben, mely szent tisztüket hirdette; végül pedig Izrael serege, törzsenként ki-ki a maga zászlója alatt. Ilyen volt az a menet, amely körüljárta az elítélt várost. Semmi hang nem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépése és a kürtök ünnepélyes visszhangja a dombok és Jerikó utcái között. A város megkerülését befejezve a sereg csendben visszatért sátorához és a ládát helyére tették a sátorban.

A város őrei ámulattal és aggodalommal figyeltek minden mozdulatot és jelentették feletteseiknek. Mindeme látványosság jelentőségét nem ismerték; de amikor látták, hogy a hatalmas sereg naponként megkerüli a várost a szent ládával és a kísérő papokkal, a jelenet titokzatossága a papok és a nép szívét megrémítette. Erődítményeiket újból megszemlélték, és biztosak voltak abban, hogy sikeresen ellen tudnak állni a legerősebb támadásnak. Sokan gúnyolódtak azon az elgondoláson, hogy ilyen különös felvonulással valamit is árthatnak nekik. Mások megijedtek, amikor látták a menetet, mely naponként megkerülte városukat. Emlékeztek, hogy a Vörös-tenger egykor kettévált e nép előtt és a Jordán folyón át is út készült. Nem tudták elgondolni, milyen további csodát készül tenni Istenük.

Izrael serege hat napon át naponta megkerülte a várost. Elérkezett a hetedik nap. Józsué már hajnalhasadtakor elrendezte az Úr seregét. Most parancsot kaptak, hogy hétszer kerüljék meg Jerikót, és a kürtök hatalmas zengésekor hangosan kiáltsanak, mert az Úr kezükbe adta a várost.

Ünnepélyesen vonult a nagy sereg a pusztulásra szánt kőfalak körül. Minden csendes volt. A kora hajnal csendjét csak a sok láb lépteinek dobbanása és az időnként felharsanó kürtszó törte meg. A szilárd kövekből épült tömör falak dacolni látszottak minden emberi támadással. A falakon az őrök félelme nőttön nőtt, amikor az első megkerülésre a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik majd a hatodik következett. Mi lehet e titokzatos eljárás célja? Milyen hatalmas események előtt állnak? Nemsokáig kellett várakozniuk. Amint a hetedik körbejárás befejeződött, a hatalmas tömeg megállt. A kürtök, amelyek egy idő óta hallgattak, most úgy harsantak fel, hogy még a föld is megremegett. A szilárd kőfalak erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak és alapjaikról felemelkedve nagy robajjal törmelékként hulltak a földre. Jerikó lakósai megbénultak a rémülettől, s Izrael seregei benyomultak és elfoglalták a várost.

Az izraeliták a győzelmet nem a maguk ereje által érték el; ez teljesen az Úr győzelme volt. A várost a föld első zsengéjeként mindazzal amit tartalmazott, áldozatként Istennek kellett szentelni. Izraelnek tudatosítania kellett magában, hogy Kánaán elfoglalásánál nem önmagukért harcoltak, hanem egyszerűen mint eszközök, végre kellett hajtsák Isten akaratát, nem azért, hogy saját gazdagságukat vagy hírüket, hanem királyuk, Jahve dicsőségét keressék. A város bevétele előtt elhangzott a parancs: "Legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; [...] óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, [...] hogy Izráel táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt" (Józs 6:17-18).

A város minden lakosát, minden élőlénnyel "[...] férfitől az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig" (Józs 6:21) kardélre kellett hányni. Csak a hűséges Ráhábot és családját kímélték meg a kémek ígérete szerint. A várost magát felégették. Palotái és templomai, pompás lakóhelyei, drága fényűző berendezései, a gazdag függönyök és drága ruhák a lángok martaléka lett. Azt, amit nem lehetett a tűz által elpusztítani, minden ezüst-, arany-, réz- és vasedényt megátkoztak; Jerikónak nem volt szabad soha többé erődítménnyé felépülni. Ítéletet mondtak arra, aki az isteni erő által lerombolt falakat felépíteni merészelné. Az ünnepélyes kihirdetést egész Izrael jelenlétében tették: "Átkozott legyen az Úr előtt az a férfiú, aki felkél, hogy megépítse e várost, Jerikót! Az ő elsőszülöttjére rakja le annak alapját, s legifjabb fiára állítsa fel annak kapuit!" (Józs 6:26).

Jerikó lakosainak teljes pusztulása a Mózes által adott Kánaán lakóira vonatkozó korábbi parancs beteljesedése volt: "[...] megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket" (5Móz 7:2). "De e népnek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is" (5Móz 20:16). E parancsolat sokaknak a Biblia más részeiben megparancsolt szeretet és jóság lelkületével ellentétesnek látszik, pedig azok valójában a végtelen bölcsesség és jóság utasításai voltak. Isten Kánaánban akarta megalapítani Izraelt, hogy ott nemzetté, kormányzattá fejlődve általuk e földön kinyilatkoztassa királyságát. Nekik nemcsak az igazi vallás örököseivé kellett lenniük, hanem annak elveit az egész földön el kellett terjeszteniük. A kanaániták azonban akkor már a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak, s szükséges volt, hogy a földet megtisztítsák attól, ami megakadályozná Isten kegyelmes céljának beteljesítését.

Kánaán népének elég lehetősége volt a bűnbánatra. Negyven évvel ezelőtt az Egyiptom feletti ítélet és a Vörös-tengeren való átkelés bizonyítéka volt Izrael Istene legfőbb hatalmának. És most a Midián, a Gileád és Básán királyainak legyőzése ugyancsak megmutatta, hogy Jahve minden isten felett áll. Jellemének szentsége és a tisztátalansággal szembeni utálata nyilvánvalóvá lett abban az ítéletben, amellyel Izraelt büntette Bál-Peór förtelmes szertartásaiban való részvételükért. Mindezeket az eseményeket ismerték Jerikó lakói. Sokan voltak, akik osztották Ráháb meggyőződését, amely szerint Jahve Izrael Istene, a menny és a föld Istene, de visszautasították az engedelmességet. Mint az özönvíz előtti emberek, úgy a kanaániták is csak azért éltek, hogy káromolják az eget és tisztátalanná tegyék a földet. A szeretet és az igazságosság megkívánta az Isten elleni lázadók és az emberek ellenségeinek azonnali kiirtását.

Mily könnyen döntötte le a menny serege Jerikó falait, ama büszke városét, amelynek erődítményei negyven évvel ezelőtt annyira megrémítették Izrael hitetlen kémeit. Izrael erőssége szólt: "[...] kezedbe adtam Jerikót (Józs 6:2). E szó ellen az emberi erő tehetetlen volt.

"Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai" (Zsid 11:30). Az Úr seregének fejedelme csak Józsuéval beszélt, nem nyilatkoztatta ki magát az egész közösségnek, és rajtuk múlott, hogy Józsué szavaiban higgyenek vagy kételkedjenek - az Úr nevében általa adott parancsoknak engedelmeskedjenek vagy elutasítsák tekintélyét. Az Isten Fia vezetése alatt jelenlevő, őket kísérő angyali sereget nem láthatták. akár így is gondolkozhattak volna: "Milyen jelentéktelenek a menetelések és milyen nevetségesek a város falait megkerülő naponkénti gyaloglások, a kosok kürtjeinek fúvása. Ennek nem lehet hatása ezekre a tornyosuló erődítményekre". De a szertartás folyamatosságának terve hosszú időn keresztül a falak végső leomlása előtt alkalmat adott Izraelnek hite erősítésére. Emlékezetükbe kellett vésődjön, hogy erejük nem az emberi bölcsességben, sem hatalomban, hanem egyedül üdvösségük Istenében van. Megszokottá lett, hogy teljesen isteni vezetőjükre hagyatkozzanak.

Isten hatalmas dolgokat akar cselekedni a benne bízókért. Ma Isten népének azért nincs nagyobb ereje, mert saját bölcsességében bízik és nem ad alkalmat Istennek, hogy hatalmát érette kinyilatkoztassa. ő minden szükségében segít a benne hívő gyermekein, ha teljes bizalmukat belé helyezik és híven engedelmeskednek neki.

Nemsokkal Jerikó eleste után Józsué elhatározta, hogy megtámadja Ai városát, amely néhány kilométerre a Jordán völgyétől nyugatra eső hegyszakadékok között épült kis város. Az oda kiküldött kémek azt a hírt hozták, hogy Ai lakosa kevés és csak kis sereg szükséges legyőzéséhez.

Az Isten által számukra kivívott fényes győzelem magabízókká tette az izraelitákat. Mivel Isten nekik ígérte Kánaán országát, erőseknek érezték magukat és nem ismerték fel, hogy egyedül Isten segítsége hozhat sikert. Józsué maga is Isten tanácsának kérése nélkül készített tervet Ai bevételére.

Izrael kezdte felmagasztalni saját erejét és megvetéssel nézett ellenségeire. Könnyű győzelmet reméltek, s a háromezer embert elegendőnek véltek a város elfoglalására. Harcba siettek annak bizonyossága nélkül, hogy Isten velük lesz. A városkapu közelébe mentek, hogy a legösszpontosítottabb ellenállással találkozzanak. Az ellenség számától és alapos felkészültségétől megijedve, zűrzavarban menekültek a lejtőn lefelé. A kánaániták felbőszülve "[...] üldözék őket a kaputól kezdve [...] és levágták őket a lejtőn" (Józs 7:5). Számszerint a veszteség kicsiny volt - harminchat embert vágtak le -, de a vereség elcsüggesztette az egész közösséget. "[...] Azért megolvada a népnek szíve, és lőn olyanná, mint a víz (Józs 7:5). Ez volt az első alkalom, amikor a kanaanitákkal valóságos ütközetben találkoztak és ha e kis város védelmezői elől menekülniük kellett, mi lesz az eredménye az előttük álló nagyobb küzdelemnek. Józsué Isten nemtetszésének tartotta sikertelenségüket, aggodalommal és félelemmel "[...] megszaggatá az ő ruháit, és földre borula arccal az Úrnak ládája előtt mind estvéig, ő és Izráel vénei, és port hintének a fejökre" (Józs 7:6).

Monda Józsué: "Ah Uram Istenem! Miért is hozád által ezt a népet a Jordánon, hogyha az Emoreus kezébe adsz minket, hogy elveszítsen: Oh Uram! mit mondjak, miután meghátrált Izráel az ő ellenségei előtt! Ha meghallják a kananeusok és e földnek minden lakói, és ellenünk fordulnak, és kiirtják nevünket e földről: mit cselekszel majd a te nagy nevedért:" (Józs 7:7-9).

Isten így válaszolt: "Kelj fel! Miért is borulsz te arcra? Vétkezett Izráel, és általhágták szövetségemet is, amelyet rendeltem nékik" (Józs 7:10-11). Itt volt az ideje a gyors és határozott cselekvésnek. Titkos bűn volt a táborban és ezt ki kellett kutatni és el kellett távolítani, hogy újból részesülhessen a nép Isten jelenlétének áldásában. "[...] Nem leszek többé veletek, ha ki nem vesztitek magatok közül azt a nékem szentelt dolgot" (Józs 7:12).

Olyan valaki szegte meg az Úr parancsát, aki Isten ítéletének végrehajtásával bízatott meg. Az elkövető bűnéért a nemzet volt felelős. "[...] mert elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból is, és loptak is és hazudtak is, és edényeik közé is dugdostak" (Józs 7:11). Józsué utasítást kapott a bűnös felderítésére és megbüntetésére. Sorsot kellett vetni a vétkező felderítésére. A bűnösre nem mutattak rá közvetlenül. A gyülekezetet egy időre bizonytalanságban hagyták, hogy a nép felelősséget érezzen a köztük lévő bűnért, valamint szívük vizsgálatára és Isten előtti megalázkodásra legyenek késztetve.

Kora reggel Józsué előállatá Izrael seregeit törzsek szerint és elkezdődött az ünnepélyes szertartás. A vizsgálat lépésről-lépésre haladt. A kör egyre szorosabbra zárult. Először a nemzetséget, azután a családot, a háznépet, ezen belül a férfiakat, majd végül Ákánt, Kármi fiát Júda nemzetségéből mutatta ki Isten ujja Izrael megrontójaként.

Hogy minden kétséget kizáróan megállapítsa, nem hagyván okot ama vádra, hogy jogtalanul ítélték el, Józsué ünnepélyesen kérte Ákánt, ismerje be az igazságot. A szerencsétlen ember vallomást tett bűnéről: "Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen [...] Láték ugyanis a zsákmány közt egy jó babiloni köntöst, kétszáz siklus ezüstöt és egy arany vesszőt, amelynek súlya ötven siklus vala, és megkívántam ezeket, és elvevém ezeket, és íme elrejtve vannak a földben, a sátramnak közepében" (Józs 7:20-21). Azonnal embereket küldtek és "[...] ímé, elrejtve vala az az ő sátorában, és az ezüst is alatta vala. Kivivék azért azokat a sátor közepéből, és vivék Józsuéhoz és Izráelnek minden fiához, és lerakák azokat az Úr előtt" (Józs 7:22-23).

Kimondták az ítéletet és azonnal végre is hajtották. "Miért rontottál meg minket?" - kérdezte Józsué - "Rontson meg téged e napon az Úr". Mivel Ákán bűnéért a népet felelősnek tartották és annak következményei miatt szenvedtek, ezért képviselőik által részt kellett venniük a büntetés végrehajtásában. "[...] És elborítá őt egész Izráel kövekkel" (Józs 7:25).

Azután a nagy kőhalmot raktak föléje a bűn és a büntetés bizonyságául. Ezért nevezik ezt a helyet Akor, azaz "megrontás völgyének". A Krónika könyvében emléke le van írva: "Ákán, Izráelnek megrontója" (1Krón 2:7).

Ákán az ő bűnét a legközvetlenebb és legünnepélyesebb figyelmeztetés és Isten hatalmának leghatalmasabb kinyilatkoztatása ellenére követte el. "[...] el ne vegyetek a teljesen néki szentelt dolgokból, hogy Izráel táborát átkozottá ne tegyétek" (Józs 6:18). Ezt hirdették az egész Izraelnek. A parancs közvetlen a Jordánon történt csodálatos átkelés, az isteni szövetség elismeréseként a nép körülmetélkedése, a páska megünneplése és a szövetség Angyalának: "az Úr Seregének Fejedelme megjelenése után adatott ki. Ezt követte Jerikó elfoglalása, amely a pusztulás bizonyítékát adta, és amely utoléri Isten törvényének minden áthágóját. Az a tény, hogy egyedül Isten hatalma adott győzelmet Izraelnek és nem saját erejük által vették birtokba Jerikót, ünnepélyes hangsúlyt adott annak a parancsnak, amely megtiltotta nekik a zsákmányból való részesedést. Isten saját szava hatalmával győzte le az erődítményt, övé volt a győzelem és a várost minden tartalmával neki kellett szentelni.

Izrael milliói közül csak egy ember volt, aki az ítélet és győzelem eme ünnepélyes órájában át merte hágni Isten parancsolatát. Sineár drága köntösének láttára felébredt Ákán kapzsisága. Még akkor is, amikor emiatt szembe került a halállal "jó babiloni köntösnek" nevezte azt (Józs 7:21), Egyik bűnt követi a másik. Eltulajdonította az Úr kincstárának szentelt aranyat és ezüstöt - és meglopta Istent Kánaán földjének első gyümölcséből.

Az Ákán vesztét okozó halálos bűn a kapzsiságban gyökerezett, mely a legáltalánosabbnak és legkönnyebbnek tekintett bűnök egyike. Míg a többi bűnöket felderítik és megbüntetik, a tizedik parancsolat áthágását alig dorgálják meg. E bűn szörnyűségét és borzasztó következményeit bizonyítja Ákán története.

A kapzsiság fokozatosan fejlődő bűn. Ákán addig dédelgette kapzsi vágyát, míg az szokásává lett és bilincsbe verte őt, amit szinte lehetetlen volt széttörni. Amíg a bűnnek hódolt, annak gondolata, hogy ezáltal szerencsétlenséget hoz Izrael népére, döbbenettel kellett volna betöltse; de fogékonyságát a bűn annyira eltompította, hogy amikor a kísértés jött, könnyű prédává vált.

Vajon nem történnek-e még mindig hasonló vétkek az ünnepélyes és világos figyelmeztetés ellenére is? Nekünk épp oly nyíltan meg van tiltva, hogy teret engedjünk a fösvénységnek, mint ahogy Ákánnak a Jerikó zsákmányából való eltulajdonítás. Isten a fösvénységet bálványimádásnak nyilvánította. Ezért int bennünket: "[...] Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak!" (Mt 6:24). "[...] eltávoztassátok a telhetetlenséget" (Lk 12:15). "[...] fösvénység ne is neveztessék ti közöttetek" (Ef 5:3), Előttünk van Ákán, Júdás, Anániás és Safira borzalmas sorsa. De mindezek előtt ott van Luciferé, a hajnalcsillagé, aki magasabb méltóságra áhítozva, mindörökre elvesztette a menny fényességét és gyönyörűségét. Mind e figyelmeztetések ellenére kapzsiság uralkodik mindenütt.

E bűn szennyező nyoma mindenütt látható. A családban elégedetlenséget és viszályt idéz elő. Irigységet és gyűlöletet támaszt a szegényekben a gazdagok iránt, a gazdagokat a szegényeket felőrlő elnyomásra vezeti. Ez a gonosz nemcsak a világban van meg, hanem az egyházban is. Mennyire általános még itt is az önzés, kapzsiság, a rászedés, a jó elhanyagolása. A tizedben és adományokban Isten meglopása. Sajnos sok Ákán van a gyülekezeti tagok között, akiknek jó bizonyságuk van (1Tim 5:10). Vannak olyanok, akik gyülekezetbe járnak, az Úr asztalánál ülnek, holott birtokukban igazságtalanul szerzett rejtett javak vannak, olyanok, melyeket Isten megátkozott! Egy babiloni köntösért sokan feláldozzák jó lelkiismeretüket és mennyei reménységüket! A becsületet és használható képességeiket ezrével cserélik fel egy erszény ezüstért. A szenvedő szegények kiáltása felelet nélkül marad; az evangélium fényének terjedését akadályozzák; a világi emberek megvetését azok a cselekedetek motiválják, melyek meghazudtolják a keresztény hitvallást; és mégis a kapzsi ember kincseket halmoz fel. "Az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem", mondja az Úr (Mal 3:8).

Ákán bűne szerencsétlenséget hozott az egész nemzetre. Egy ember bűnéért Isten nemtetszése nyugszik az egész gyülekezeten, amíg a bűnt fel nem derítik és el nem távolítják. A gyülekezetnek nem a nyílt szembehelyezkedők, hitetlenek és Istent káromlók befolyásától kell félnie, hanem Krisztus állhatatlan követőitől. ők azok, akik visszatartják Izrael Istenének áldásait és gyengítik a népet.

Amikor a gyülekezet nehézségbe jut, amikor elhidegülés és lelki hanyatlás a jellemző, amely Isten ellenségeinek okot ad az ujjongásra, akkor a kéz összekulcsolása és a szerencsétlen állapot feletti siránkozás helyett kérdezzék meg a tagok: nincs-e Ákán a sátorban? Alázattal és a szív vizsgálatával mindenki igyekezzen felfedni az elrejtett bűnt, amely kizárja Isten jelenlétét.

Ákán beismerte bűnét, de csak akkor, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy vallomása segítsen rajta. Látta Izrael seregeit megveretve csüggedten visszatérni Aitól, és mégsem lépett elő, hogy bűnét beismerje. Látta Józsuét és Izrael véneit olyan fájdalomban a földre borulni, amely sokkal nagyobb volt, semhogy szavakkal kifejezhető lenne. Ha akkor bűnvallomást tesz, az némi bűnbánatról tanúskodott volna, de még mindig hallgatott. Hallotta a kiáltványt, hogy nagy bűnt követtek el, sőt hallotta annak pontosan megjelölt jellegét; de ajkai le voltak pecsételve. Azután jött az ünnepélyes vizsgálat. Mily rémülettel remegett meg lelke, mikor rámutattak törzsére, nemzetségére, majd házanépére! De ő még mindig nem tett vallomást, míg Isten ujja végül rá nem mutatott. Amikor már bűnét nem titkolhatta tovább, engedett az igazságnak. Mily gyakran történnek ehhez hasonló bűnvallomások! Pedig mily nagy különbség bevallani a tényeket, miután azokat bebizonyították; és megvallani a bűnöket, amelyekről csak mi tudunk és az Isten! Ákán nem tett volna vallomást, ha nem reméli, hogy ezáltal bűneinek következményeit elfordíthatja. De bűnvallomása azt szolgálta, hogy kimutassa büntetése igazságosságát. Ez nem volt igazi bűnbánat, sem összeroppanás, sem elméjének megváltozása, sem a gonosztól való irtózás.

Ilyen bűnvallomást tesznek a bűnösök, amikor Isten ítélőszéke előtt állnak, miután minden esetet életre vagy halálra eldöntöttek. A lelkük erőszakolja ki belőlük: a kárhozat borzalmas érzése és a rájuk váró fájdalmas ítélet. De az ilyen megvallás már nem mentheti meg a bűnöst.

Mindaddig, amíg el tudják rejteni bűneiket embertársaik elől, addig sokan - mint Ákán is - biztonságban érzik és azzal áltatják magukat, hogy Isten nem veszi olyan szigorúan, és nem bélyegzi meg az igazságtalanságot. Túl későn vallják be vétküket, akkor, amikor már sem égő- sem véresáldozat nem tisztítja meg őket. Ha a menny könyveit megnyitják, a Bíró már nem szavakban sorolja fel az emberek bűnét, hanem átható, meggyőző pillantást vet rájuk és minden tett és az élet minden cselekedete a bűnös emlékezetében élénken megvilágosodik. Nem lesz akkor arra szükség, hogy mint Józsué napjaiban, a törzstől a ház népéig kikutassák a bűnöst, hanem ki-ki saját ajkaival megvallja szégyenét. Az emberek elől eltitkolt bűn az egész világ előtt nyilvánvalóvá lesz.