4 Mózes 16 és 17.

Azok az ítéletek, amelyekkel Isten meglátogatta Izraelt, arra szolgáltak, hogy egy időre megfékezzék a zúgolódást és az engedetlenséget. A lázadás lelkülete azonban még ott volt a nép szívében és megteremte a keserűség gyümölcseit. Az előző lázadások csupán népfelkelések voltak, amelyek a felizgatott sokaság hirtelen indulatából keletkeztek. Most azonban egy mélyen gyökerező összeesküvés alakult ki. Az összeesküvés célja az Isten által kijelölt vezetők tekintélyének lejáratása és uralmuk megbuktatása volt.

Kóré, ennek a mozgalomnak a vezető szelleme, Kéhát családjából származó lévita volt, Mózes unokatestvére. Tehetséges és befolyásos ember. Bár a sátor szolgálatára rendelt lévita volt, nem elégedett meg pozíciójával. A papság méltósága után vágyakozott. A papi tisztség Áronnak és családjának való adományozása, amely előzőleg minden család elsőszülött fiára szállt, irigységet, féltékenységet idézett elő, elégedetlenséget keltett. Kóré egy ideig csak titokban helyezkedett szembe Mózes és Áron tekintélyével, mert bármiféle nyílt lázadási akciót nem merészelt kezdeményezni ellenük. Végül merész tervet eszelt ki mindkettő polgári és vallási tekintélyének megdöntésére. Sikerült szimpatizánsokat is találnia. Kóré és a kéhátiták sátrainak közelében, a sátor déli oldalán állt Rúben nemzetségének táborhelye. Természetesen itt álltak a törzs két főemberének, Dáthánnak és Abirámnak sátra is. Ez a két főember jó barátságban volt Kóréval. Készségesen csatlakoztak Kóré becsvágyó cselszövéseihez. Mivel Jákób legidősebb fiának leszármazottai voltak, ezért igényt tartottak arra, hogy a polgári tekintély és hatalom az övék legyen. Elhatározták, hogy a papság méltóságát megosztják Kóréval.

A nép akkori érzelmi állapota kedvezett Kóré szándékainak. Kiábrándultságuk keserűségében előző kétségeik és az irigység, a gyűlölet visszatértek, zúgolódásukat ismét türelmes vezetőjük ellen irányították. Az izraeliták állandóan szem elől tévesztették azt, hogy isteni vezetés alatt állnak. Elfelejtették, hogy a szövetség Angyala a láthatatlan vezérük, hogy felhőoszlopba burkolva Krisztus van jelen előttük, és Mózes tőle kapja az összes utasításokat.

Nem voltak hajlandók alárendelni magukat ama szörnyű ítéletnek, hogy mindnyájuknak a pusztában kell meghalniuk. Ezért készek voltak megragadni minden ürügyet annak elhívésére, hogy nem Isten az, aki vezeti őket, hanem csak Mózes, aki a halálos ítéletüket is kimondta. A föld legszelídebb emberének legnagyobb erőfeszítései sem tudták e nép engedetlenségét lecsillapítani. Jóllehet még láthatták megritkult soraikban - amelyekből hiányoztak elesett testvéreik - Isten nemtetszésének jeleit korábbi makacsságuk következményeként, mégsem fogadták szívükbe a kapott tanítást. Ismét engedték, hogy a kísértés legyőzze őket.

Mózes alázatos pásztorélete békésebb és boldogabb volt, mint jelenlegi vezető pozíciója a féktelen lelkek hatalmas gyülekezetében. Mózes nem mert választani e két életforma között. Isten a pásztorbot helyett a hatalom pálcáját adta kezébe, amelyet nem tehetett le addig, amíg Isten fel nem menti vezetői tisztségéből.

A szívek titkait olvasó Isten megjegyezte Kóré és társai szándékát és olyan figyelmeztetést és utasítást adott népének, amellyel képessé tette őket arra, hogy megmeneküljenek e számító emberek csalásától. Saját szemeikkel látták, hogy Isten ítélete miként csapott le Miriámra, Mózes iránt tanúsított irigysége és az ellene való zúgolódása miatt. Az Úr kijelentette, hogy Mózes nagyobb, jelentősebb személy mint egy próféta. "Szemtől szembe szólok ő vele [...] miért nem féltetek hát szólani az én szolgám ellen, Mózes ellen?" (4Móz 12:8). Isten ez utasításokat nemcsak Áronnak és Miriámnak szánta, hanem Izrael egész népének is.

Kóré és összeesküvő társai olyan emberek voltak, akiket Isten saját hatalmának és nagyságának kinyilatkoztatásával tüntetett ki. Azok közé tartoztak, akik Mózessel együtt felmentek a hegyre és megláthatták Isten dicsőségét. Azóta megváltoztak. Először csak alig-alig adtak szállást szívükben a kísértésnek. Minél többet foglalkoztak vele, annál erősebbé lett, míg elméjük gondolatai teljesen Sátán uralma alá került, és még Isten iránti elégedetlenségüknek is kifejezést merészeltek adni. Nagy érdeklődést mutattak a nép jóléte iránt. Először csak egymás fülébe suttogták elégedetlenségüket, azután Izrael vezető emberei előtt is kezdték azt feltárni. Miután észrevették, hogy gyanúsításaikat készségesen meghallgatták, felbátorodtak és még ennél is tovább mentek. Végül ők maguk is elhitték magukról, hogy valójában csak az Istenért való buzgóságukért tevékenykednek.

Sikerült elidegeníteniük Mózestől és Árontól kétszázötven olyan főembert, akik jó hírnévnek örvendtek a gyülekezetben. Ezekkel az erős és befolyásos támogatókkal a hátuk mögött biztosnak érezték azt, hogy radikális változásokat tudnak végrehajtani a kormányzatban és nagymértékben megjavíthatják, továbbfejleszthetik Mózes és Áron közigazgatását.

A féltékenység fokozta az irigységet és az irigység lázongáshoz vezetett. Megbeszélték Mózes jogainak kérdését. Úgy találták, hogy ezek a jogok túl nagy tekintélyt és méltóságot biztosítanak Mózesnek. Egészen odáig mentek, hogy úgy tekintettek Mózesre, mint aki olyan irigylésre méltó pozíciót foglal el, amelyet bárki közülük éppen úgy betölthetne, mint ő. Becsapták magukat és egymást, mivel azt gondolták, hogy Mózes és Áron maguk szerezték meg maguknak betöltött tisztségüket. Az elégedetlenkedők azt mondták, hogy ezek a vezetők - Mózes és Áron - az Úr gyülekezete fölé magasztalták fel magukat azzal, hogy maguknak szerezték meg a papságot és a kormányzatot, pedig házukat Isten nem jogosította fel arra, hogy megkülönböztetett ház legyen Izrael többi háza felett. Nem voltak szentebbek, mint a nép. Meg kellene elégedniük azzal, hogy testvéreikkel egy és ugyanazon színvonalon éljenek.

Az összeesküvők következő ténykedése az volt, hogy igyekeztek ügyüknek a népet is megnyerni. Azoknak, akiknek nincs igazuk, és akik rászolgálnak a dorgálásra, legjobban az tetszik nekik, ha mások együtt éreznek velük, hízelegnek nekik, dicsérik őket. Így Kóré és társai maguk felé fordították a gyülekezet figyelmét és megnyerték annak támogatását. Azt a vádat, hogy a nép zúgolódása hozta rájuk Isten haragját, tévedésnek jelentették ki. Azt állították, hogy a gyülekezet nem követett el hibát, bűnt, mivel semmi mást nem kívánt megkapni, csak a jogait; Mózes azonban basáskodó vezető, aki bűnösökként rótta meg a népet, holott szent nép voltak és velük volt az Úr is.

Kóré kritizálta pusztai vándorlásuk történetét, ahol sokszor szorult helyzetbe kerületek és ahol sokan elpusztultak zúgolódásaik és engedetlenségeik miatt. Hallgatói azt gondolták, és szerintük világosan látták, hogy bajaikat elkerülhették volna, ha Mózes más útvonalat választ. Eldöntötték, hogy minden őket ért szerencsétlenségért Mózes vádolható, és a Kánaánból való kirekesztésük is Mózes és Áron rossz vezetésének következménye. Ha Kóré lett volna a vezető, aki bűneik állandó dorgálása helyett arra bíztatta őket, hogy maradjanak meg jó tetteiknél, akkor pusztai vándorlásuk nagyon békés és sikeres vándorlás lett volna. Az ide-oda vándorlás helyett egyenesen az ígéret földje irányába kellett volna haladniuk.

A hűtlenség, az elégedetlenség munkálásában mindig nagyobb volt a gyülekezet nem egyező elemei közötti egység és harmónia, mint előzőleg bármikor. Kórénak a népnél elért sikere megnövelte magabiztosságát és megerősítette őt abban a hitében, hogyha a Mózes által gyakorolt tekintély bitorlását nem akadályozzák meg, akkor az végzetes lesz Izrael szabadságára. Kóré azzal az igénnyel is fellépett, hogy maga Isten nyitotta meg előtte ezt az utat, és maga Isten hatalmazta őt fel arra, hogy mielőtt késő lenne, vigye véghez a változást a kormányzásban. Sokan azonban nem fogadták el Kóré Mózes ellen felhozott vádjait. Türelmes, önfeláldozó szolgálatainak emléke megelevenedett szívükben és a lelkiismeretük is feléledt. Ezért Kórénak ki kellett találnia valami hamis indítékot, hogy ezzel magyarázhassa meg Mózes mély érdeklődését Izrael iránt. Elkezdte ismételgetni azt a régi vádat, hogy Mózes tulajdonképpen azért vezette ki népét a pusztába, hogy ott elpusztuljanak és így rátehesse kezét mindarra, amivel rendelkeztek; az egész vagyonukra.

Egy ideig Kóré ezt az eljárást titokban folytatta. Amint azonban mozgalma elég erősnek mutatkozott a nyílt szakadáshoz és lázadáshoz, azonnal a pártütés vezetőjeként jelent meg és nyíltan annak a tekintélynek és hatalomnak a bitorlásával vádolta meg Mózest és Áront, amelynek gyakorlására ő és társai is fel voltak jogosítva. Továbbá azzal is vádolták őket, hogy a népet megfosztották szabadságától és függetlenségétől. "[...] Sokat tulajdonítotok magatoknak, holott az egész gyülekezet, ezek mindnyájan szentek, és közöttök van az Úr; miért emelitek azért fel magatokat az Úr gyülekezete fölé?" (4Móz 16:3).

Mózes nem sejtette, hogy ez a cselszövés ilyen mélyen gyökerezik. Mikor szörnyű jelentősége rászakadt, csendes könyörgéssel borult orcájára Isten előtt. Azután valóban szomorúan, de mégis megnyugodva és megerősödve emelkedett fel. Isten útmutatással és vezetéssel ajándékozta meg. Azt mondta Kórénak és az egész gyülekezetének: "[...] Reggel megmutatja az Úr: ki az övé és ki a szent, és kit fogadott magához; mert akit magának választott, magához fogadja azt" (4Móz 16:5). A próbát reggelig el kellett halasztani, hogy mindenkinek alkalma lehessen az elmélkedésre. Azután mindazoknak, akik vágyakoztak a papi tisztség után, meg kellett jelenniük egy-egy tömjénezővel és tömjénezést kellett felajánlaniuk a sátorban a gyülekezet jelenlétében. A törvény nagyon világosan kimondta, hogy csak azok szolgálhatnak a szentélyben, akiket már felszenteltek a szent tisztségre. Sőt még Nádáb és Abihu, noha papok voltak, elpusztultak, mert "idegen tüzet" hoztak az oltárra és nem vették figyelembe az isteni parancsolatot. Mózes ennek ellenére arra szólította fel vádolóit, hogy - ha merik - hozzák ügyüket az Úr elé.

Mózes azután kiválasztotta Kórét és lévita társait, és ezt mondta nekik: "Avagy keveslitek-é azt, hogy titeket Izráel Istene külön választott Izráel gyülekezetétől, hogy magához fogadjon titeket, hogy szolgáljatok az Úr sátorának szolgálatában, hogy álljatok e gyülekezet előtt, és szolgáljatok néki? És hogy magának fogadott tégedet és minden atyádfiát, a Lévi fiait teveled? hanem még a papságot is kívánjátok? Azért hát te és a te egész gyülekezeted az Úr ellen gyülekeztetek össze: mert Áron micsoda, hogy ő ellene zúgolódtok?" (4Móz 16:9-11).

Dáthán és Abiram nem foglaltak olyan vakmerően állást Mózes és Áron ellen, mint Kóré. Mózes abban reménykedett, hogy ugyan belevonhatták az összeesküvésbe, de nem ronthatták meg őket teljesen. Magához hívatta őket, hogy jelenjenek meg előtte, hogy személyesen tőlük hallhassa meg azokat a vádakat, amelyeket felhoznak ellene. Azonban nem mentek el Mózeshez és szemtelenül nem voltak hajlandók elismerni tekintélyét és hatalmát. Sőt ilyen feleletet adtak neki az egész gyülekezet füle hallatára: "Avagy kevesled-é azt, hogy felhozál minket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj minket a pusztában; hanem még uralkodni is akarsz rajtunk? Éppen nem tejjel és mézzel folyó földre hoztál be minket, sem szántóföldet és szőlőt nem adtál nékünk örökségül! Avagy ki akarod-é szúrni az emberek szemeit? Nem megyünk fel!" (4Móz 16:13-14).

Szolgaságuk helyének leírására ugyanazokat a szavakat alkalmazták, amelyekkel az Úr a megígért örökségüket írta le. Azzal vádolták Mózest, hogy úgy tett, mintha isteni útmutatásra cselekedett volna és ezt eszközül használta fel tekintélye és hatalma megalapozására. Kijelentették, hogy nem engedelmeskednek többé neki és nem tűrik el tőle, hogy vak emberekként vezetgesse őket, hol Kánaán felé, hol meg a puszta felé úgy, ahogy éppen megfelel becsvágyó terveinek. Mózest - aki gyengéd apa, türelmes pásztor volt számukra -, sötét jellemű önkényúrnak bélyegezték. Kánaánból való kizáratásukat, amely saját bűnük következménye volt, neki tulajdonították és őt vádolták érte.

Nyilvánvaló volt, hogy a nép az elégedetlenek pártjával érzett együtt és azok mellé állt. Mózes nem tett semmit önigazolása érdekében. Ünnepélyesen az egész gyülekezet jelenlétében Istenhez folyamodott, mint indítékai tisztaságának és viselkedése becsületességének tanúbizonyság-tevőjéhez, és arra kérte Istent, legyen bírája.

Másnap reggel a kétszázötven főember, élükön Kóréval, megjelent tömjénezőikkel a kezükben. Bevezették őket a sátor udvarába, miközben a nép kívül gyülekezett, hogy megvárják az eredményt. Nem Mózes volt az, aki a gyülekezetet összehívta, hogy tanúi lehessenek Kóré és társai vereségének. A gyülekezet összehívását maguk a lázadók követték el. Elvakult önteltségükben ők hívták össze a gyülekezet tagjait, hogy mindenki megláthassa győzelmüket. A gyülekezet nagy része nyíltan Kóré mellé állt, aki erősen reménykedett abban, hogy érvényesíti akaratát Mózessel és Áronnal szemben.

Amikor így összegyülekeztek Isten színe előtt, "[...] megjelenék az Úrnak dicsősége az egész gyülekezetnek" (4Móz 16:19). Az isteni intést az Úr így közölte Mózessel és Áronnal: "[...] Menjetek ki e gyülekezet közül, hogy megemésszem őket egy szempillantásban;" (4Móz 16:45). "ők pedig arcukra borulának, és mondának: Isten, minden test lelkének Istene! nem egy férfiú vétkezett-é, és az egész gyülekezetre haragszol-é?" (4Móz 16:22).

Kóré visszavonult a gyűlésből, hogy csatlakozzék Dáthánhoz és Ábirámhoz. Mózes pedig a hetven vén kíséretében lement, hogy még egy utolsó figyelmeztetésben részesítse azokat a férfiakat, akik nem voltak hajlandók elmenni hozzá. A sokaság követte őket, és mielőtt Mózes átadta volna az üzenetet, isteni utasításra a következőket parancsolta meg a népnek: "[...] Kérlek, távozzatok el ez istentelen emberek sátorai mellől, és semmit ne illessetek abból, ami az övék, hogy el ne vesszetek az ő bűneik miatt" (4Móz 16:26). Ennek a felszólításnak engedelmeskedtek, mert a küszöbön álló ítélettől való félelem telepedett rájuk. A fő lázadók - bár jól látták, hogy egymás után elhagyják őket azok, akiket becsaptak - elszántsága rendületlen maradt. Családjaikkal együtt ott álltak sátraik nyílásában, mintegy semmibe véve az isteni intést.

Izrael Istenének nevében Mózes most kijelentette a gyülekezet füle hallatára: "[...] Ebből tudjátok meg, hogy az Úr küldött engemet, hogy cselekedjem mind e dolgokat, hogy nem magamtól indultam; Ha úgy halnak meg ezek, amint meghal minden más ember, és ha minden más ember büntetése szerint büntettetnek meg ezek: akkor nem az Úr küldött engemet. Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja az ő száját és elnyeli őket, és mindazt, ami az övék, és elevenen szállanak alá a pokolba: akkor megismeritek, hogy gyalázták ezek az emberek az Urat" (4Móz 16:28-30).

Az egész Izrael szeme Mózesen függött, amint ott álltak, félelemmel és várakozással várva a Mózes által említett események bekövetkezését. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Mózes abbahagyta beszédét, a szilárd föld szétvált és a lázadók elevenen zuhantak alá a mélységbe, mindazzal együtt, ami hozzájuk tartozott "[...] és elveszének a közösség közül" (4Móz 16:33). A nép elmenekült és ezzel önmagukat a bűnben való résztvevőkként ítélték el.

Az ítélet még nem ért véget. Tűzláng csapott ki a felhőből és megemésztette azt a kétszázötven főembert, kik tömjént füstölögtettek az Úr előtt Kóré parancsára. Ezek a férfiak nem játszottak főszerepet a lázadásban, ezért Isten nem semmisítette meg a fő összeesküvőkkel együtt. Isten megengedte nekik, hogy lássák a lázadók végét, és így alkalmat adott nekik bűneik megbánására. Mivel azonban együtt éreztek a lázadókkal, mégis osztozniuk kellett azok végzetében.

Mikor Mózes nyomatékosan arra kérte Izraelt, hogy meneküljön el az eljövendő pusztulástól, az isteni ítélet bekövetkezése még akkor is megállhatott volna, ha Kóré és társai bűnbánatot tartva bocsánatért esedeznek. Makacs kitartásuk azonban megpecsételte sorsukat. Bűneikben részt vett az egész gyülekezet. Igen, mert a gyülekezet minden egyes tagja kisebb vagy nagyobb mértékben rokonszenvezett velük. Isten azonban nagy kegyelmében különbséget tett a lázadás vezetői és azok között, akiket csak megtévesztettek és félrevezettek. Azoknak, akik engedték magukat becsapni, félrevezetni, Isten még mindig megadta a lehetőséget arra, hogy megbánják bűnüket. Meggyőző bizonyítékát adta az igazságnak: Mózesnek volt igaza és nem nekik. Isten hatalmának jelentős megnyilatkozása eltávolított minden bizonytalanságot.

Jézus, vagyis az az angyal, aki a héberek előtt járt, igyekezett megvédeni őket a pusztulástól. A megbocsátás sóvárgott utánuk. Isten ítélete egészen közel ért hozzájuk és arra szólította fel őket, hogy bánják meg bűneiket. A mennyből jövő különleges és ellenállhatatlan beavatkozás tartóztatta fel lázadásukat. Ha ők most megfelelően válaszolnának az isteni gondviselés közbelépésére, akkor megszabadulhatnának. Mialatt azonban menekültek az ítélettől a pusztulástól való félelem útján, a lázadásból még nem gyógyultak ki. Azon az éjszakán rettegve vonultak vissza sátraikba, de nem bűnbánatot tartó emberekként.

Kóré és társai addig hízelegtek nekik, amíg magukat valóban nagyon jó embereknek tartották és tényleg azt hitték, hogy Mózes jogtalanságot követett el ellenük és visszaélt bizalmukkal, sőt rosszul bánt velük. Ha most be kell ismerniük, hogy Kóré és társai tévedtek és Mózesnek volt igaza, akkor Isten szavaként kell elfogadniuk azt az ítéletet, hogy nekik a pusztában kell meghalniuk. Ennek nem voltak hajlandók magukat alávetni. Inkább elhitték azt, hogy Mózes csapta be őket. Naivan azt a reménységet dédelgették, hogy a dolgok új rendje honosul majd meg, amelyben a dicséret helyettesíti majd a dorgálást, eloszlatja az aggodalmat és lecsillapítja az összeütközést. Azok a férfiak, akik elpusztultak, hízelgő szavakat mondtak és nagy érdeklődést és szeretetet tanúsítottak irántuk. Ebből az emberek arra következtettek, hogy Kórénak és társainak bizonyára jó embereknek kellett lenniük, és valamiképpen Mózes lett az oka pusztulásuknak.

Az emberek Istent sértik meg, amikor megvetik és elvetik kiválasztott és szolgálatára elhívott eszközeit, akiket éppen az ő megmentésükre és üdvözítésükre akar felhasználni. Az izraeliták pedig nemcsak ezt követték el, hanem Mózest és Áront halálra is akarták adni. Nem fogták fel annak szükséges voltát, hogy súlyos bűnükért Isten bocsánatát addig keressék, míg meg nem találják. A próba éjszakáját nem bűnbánattal és bűneik megvallásával töltötték el, hanem azzal, hogy valami módon hatástalanítsák azokat a bizonyítékokat, amelyek leleplezték bűneiket. Még mindig ápolták magukban az Isten által kiválasztott emberek gyűlöletét és elszánták magukat a vezetők tekintélyének és hatalmának lerombolására. Sátán pedig készen volt, hogy megrontsa ítélőképességüket és szemüket bekötve romlásba vezesse őket.

Egész Izrael elmenekült a halálra ítélt bűnösök riadóként felhangzó kiáltására, mikor azokat elnyelte a megrepedt föld és elevenen zuhantak a mélységbe. Igen, mert azt mondták: "Netalán elnyel minket a föld!" De "másnap felzúdula Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes ellen és Áron ellen, mondván: Ti öltétek meg az Úrnak népét!" (4Móz 16:41). Nem volt kétséges, hogy erőszakot készültek elkövetni ismét az Úr hűséges és önfeláldozó szolgái ellen.

Az isteni dicsőség megnyilatkozása volt látható a sátor felett álló felhőben, és ebből a felhőből egy hang szólott Mózeshez és Áronhoz: "Menjetek ki e gyülekezet közül, hogy megemésszem őket egy szempillantásban" (4Móz 16:45).

A bűn terhe nem Mózesen nyugodott. Ennélfogva Mózes nem félt és nem sietett el onnan és nem hagyta a gyülekezetet elveszni. Mózes továbbra is ott tartózkodott, és ebben a félelmetes válságban kinyilatkoztatta a hű pásztor nyája iránti érdeklődését és gondoskodását. Buzgón könyörgött, hogy Isten haragja ne semmisítse meg teljesen az ő választott népét. Közbenjárásával fel is tartóztatta a bosszú karját, hogy az engedetlen és lázadozó Izrael teljes megsemmisülése ne következhessék be.

A harag szolgáját azonban Isten már kiküldötte. A pestis már osztogatta a halált. Testvére utasítására Áron fogta a tömjénezőt és a gyülekezet közé sietett, hogy engesztelést szerezzen számukra. Így is történt: Áron "[...] engesztelést szerze a népnek" (4Móz 16:47). "És megálla a megholtak között és élők között" (4Móz 16:48). A tömjén füstjével együtt Mózes imája is, amelyet a sátorban elmondott, feljutott Istenhez. A csapás azonban nem szűnt meg mindaddig, míg Izrael népéből tizennégyezer ember ott nem feküdt holtan, bizonyságául a zúgolódás és lázadás bűnének.

Isten további bizonyítékot is adott arról, hogy a papság Áron családját illeti. Isteni utasításra Izrael mindegyik törzse vesszőt készített és ráírta arra a törzs nevét. Áron neve a Lévi törzs vesszőjén szerepelt. A vesszőket a sátorban halmozták fel "[...] a bizonyság ládája" előtt. A kivirágzott vessző jelül szolgált, hogy Isten azt a törzset választotta ki a papságra. "És lőn másnap, hogy beméne Mózes a bizonyság sátorába; és ímé kihajtott vala a Lévi házából való Áronnak vesszeje, és hajtást hajtott, és virágot növelt, és mandolát érlelt" (4Móz 17:8). Ezt a kivirágzott vesszőt Mózes megmutatta a népnek, azután elhelyezte a sátorban tanúbizonyságul a következő nemzedékeknek. Ez a csoda hathatósan megoldotta a papság kérdését.

Most tökéletes megállapítást nyert, hogy Mózes és Áron isteni tekintéllyel és hatalommal beszéltek, valahányszor szóltak a néphez. Ezért a nép kénytelen volt elhinni azt a nem szívesen hallott igazságot, hogy a pusztában kell meghalniuk. "És szólának Izráel fiai Mózesnek, mondván: Ímé pusztulunk veszünk, mi mindnyájan elveszünk!" (4Móz 17:12). Megvallották, hogy bűnt követtek el, amikor fellázadtak vezetőik ellen, és azt is beismerték, hogy Kóré és társai Isten igazságos ítéletétől szenvedték el büntetésüket.

Kóré lázadásában kisebb mértékben megvalósulni látjuk azt a lelkületet, amely Sátán lázadásához vezetett a mennyben. A büszkeség és a becsvágy ösztökélte Lucifert arra, hogy zúgolódjék Isten uralma ellen, és hogy igyekezzék megdönteni azt a rendet, amelyet Isten a mennyben létrehozott. Bukása után Sátán célja mindig az volt, hogy az irigység és az elégedetlenség ugyanazon lelkületét; a pozíció és a méltóság utáni vágyat töltse be az emberek elméjébe. Így munkálkodott Kóré, Dáthán és Abirám elméjén is, hogy felkeltse bennük az önfelmagasztalás, az irigység, a bizalmatlanság és a lázadás vágyát. Sátán vette rá őket arra, hogy elvessék Istent, mint vezetőjüket és ugyanakkor elvessék azokat az embereket is, akiket maga Isten rendelt ki számukra vezetőkként. Nem vették észre, hogy miközben részt vettek a Mózes és Áron elleni zúgolódásban és lázadásban, tulajdonképpen magát Istent káromolták. Oly nagy volt vakságuk, hogy igaznak hitték magukat, azokat pedig, akik hűségesen megrótták bűneiket, Sátán eszközeinek tekintették.

Vajon nem a Kóré pusztulását előidéző gonosz szellem uralkodik a világban napjainkban is? A gőg és a becsvágy széles körben elterjedt, és aki ezeket dédelgeti magában, az kitárja az ajtót az irigység és a hatalomért való törtetés előtt. Az ember elidegenedik Istentől, és öntudatlanul is beáll Sátán hadseregébe. Kóréhoz és társaihoz hasonlóan ma is nagyon sokan - még olyanok is, akik Krisztus követőinek vallják magukat -, buzgón munkálkodnak, gondolkodnak és terveznek önmaguk felmagasztalása érdekében. Ezek az emberek azért, hogy elnyerjék mások rokonszenvét és támogatását, készek az igazság meghamisítására, és arra törekednek, hogy hamis színben tüntessék fel az Úr szolgáit. Saját szívük vágya céljából aljas és önző indítékokkal vádolják meg őket. Addig-addig ismételgetik folyamatosan a hazugságot, míg maguk is, minden bizonyíték ellenére végül igazságnak hiszik azt el. Miközben arra törekednek, hogy az emberek és a népek bizalmát megrendítsék Isten választott szolgáiban elhiszik, hogy jó munkával foglalják el magukat és Istent és az ő ügyét szolgálják.

A héberek nem voltak hajlandók engedelmeskedni az Úr utasításainak és nem fogadták el korlátozásait. Nyugtalanok voltak, ha szemrehányásokat kellett elviselniük és nem akarták elfogadni a dorgálásokat. Ez volt az oka Mózes elleni zúgolódásaiknak. Ha szabadon mindig azt tehették volna, ami nékik tetszik, akkor kevesebbet morogtak volna vezetőjük ellen. Az egyház egész története folyamán Isten szolgái mindig ezzel a lelkülettel találkoztak.

Bűnös engedékenység az, amikor az emberek szabad bemenetelt biztosítanak Sátánnak az elméjükhöz, a gondolataikhoz és azután vele együtt haladnak a gonoszság útján. A világosság elvetése elsötétíti az elmét és megkeményíti a szívet, úgyhogy mindig könnyebb lesz számukra megtenni a következő lépést a bűnben való előrehaladásban és mindig könnyebben vetik el az egyre tisztábbá váló világosságot, míg végül a gonosz, hamis, bűnös dolgok cselekvése megrögzött szokásukká válik. A bűn megszűnik előttük bűnös gondolatnak, beszédnek és cselekedetnek lenni. Az, aki hűségesen prédikálja Isten szavát, üzenetét és ezáltal elítéli és ostorozza az emberek bűneit, magára vonja hallgatói gyűlöletét. Azoknak, akik a fájdalmat és az áldozatot csak vonakodva tudják elszenvedni, meg kell újulniuk. Különben az Úr szolgái ellen fordulnak, igazságtalannak, szükségtelennek és szigorúnak ítélik feddéseiket. Kóréhoz hasonlóan kijelentik, hogy nem a nép a hibás. A feddőző, a dorgáló, a megrovó az, aki minden bajnak az okozója. Lelkiismeretüket ezzel a csalással, ámítással megnyugtatva, az irigyek és az elégedetlenek arra szövetkeznek, hogy egyenetlenséget, diszharmóniát támasszanak az egyházban és meggyengítsék azokat, akik nem rombolni, hanem építeni akarnak.

Minden előrehaladás, amelyet azok hoztak és hoznak létre, akiket Isten azért hívott el, hogy ők legyenek a vezetők az ő munkájában, gyanút keltett és kelt az irigyek, a féltékenyek körében. Isten szolgáinak miden tevékenységét hamisan adják elő az irigyek, a féltékenyek, a mindenben csak hibát keresők. Így volt ez Luther, Wesley és a többi reformátor idejében; így van ez ma is.

Kóré bizonyára nem követte volna azt az életutat, amelyet követett, ha tudta volna, hogy mindazok az utasítások és megrovások, amelyeket Izraellel közöltek, magától Istentől származtak. Ezt azonban tudhatta volna. Isten lenyűgöző bizonyítékát adta annak, hogy maga volt Izrael vezetője. Kóré és társai azonban elvetették a világosságot, míg vakká lettek annyira, hogy Isten hatalmának legközvetlenebb megnyilatkozásai sem voltak elegendők meggyőzésükre. Isten minden utasítását és dorgálását csak emberi vagy sátáni tevékenységnek minősítették. Ugyanezt tette az egész nép is. A Kóré és társai megsemmisítését követő napon a nép Mózeshez és Áronhoz ment mondván: "[...] Ti öltétek meg az Úrnak népét!" (4Móz 16:41). Annak ellenére, hogy birtokában voltak Isten nem tetszése legmeggyőzőbb bizonyítékának útjukkal és azoknak az embereknek elpusztításával kapcsolatban, akik becsapták őket, mégis Sátánnak tulajdonították Isten ítéleteit. Kijelentették, hogy Mózes és Áron a gonosz hatalmával okozták a jó és a szent emberek pusztulását. Ez volt az a tett, amely megpecsételte sorsukat. A Szentlélek ellen követték el a bűnt, mégpedig olyan bűnt, amely megkeményíti az ember szívét az isteni kegyelem befolyásával szemben. "Még aki az ember Fia ellen szól" - mondja Jézus - "annak is megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik" (Mt 12:32). Ezeket a szavakat akkor mondta Üdvözítőnk, amikor könyörületes cselekedeteit - amelyeket Isten hatalmával vitt véghez - a zsidók Belzebubnak tulajdonították. Isten a Szentlélek tevékenysége útján érintkezik az emberekkel. Azok pedig, akik szándékosan sátáni tevékenységként elvetik a Szentlélek munkáját, elvágják az érintkezés, a közlés csatornáját a lélek és a menny között.

Isten a Szentlélek megnyilatkozásával inti és győzi meg a bűnöst. Isten semmit sem tud tenni többé azért a lélekért, aki a Szentlélek munkáját véglegesen elutasította. Az ilyen lélek ugyanis az isteni irgalom utolsó erőforrását is felhasználta és kimerítette. A bűnös ezzel a cselekedetével véglegesen elvágta magát Istentől, a bűn számára pedig nincs olyan orvosság, amellyel meggyógyíthatná magát. Nincs semmiféle olyan fenntartott hatalom, amellyel Isten azon munkálkodhatna, hogy meggyőzze és megtérítse a bűnöst. Az isteni parancs így hangzik: "[...] hagyd hát magára!" (Hós 4:17). Isten utolsó szava pedig így szól az ilyenekhez: "[...] többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket" (Zsid 10:26-27).