5 Mózes 2; 3:1-11.

Az izraeliták, miután elérték Edom déli részét, északnak fordultak és arcukat ismét az ígéret földje felé irányították. Útjuk most tágas fennsíkon vitt át, amelyen a hegyekről jövő hűvös, friss szellő söpört végig. Ez kellemes változást jelentett a kiszáradt völgyön átvezető vándorútjuk után. Élénkebben és reménykedve haladtak előre. Miután átkeltek Záred patakján, Moáb földjének keleti határa mellett mentek el. Igen, mert Isten ezt a parancsot adta Mózesnek: "[...] Ne hadakozzál Moáb ellen, és ne ingereld azt hadra, mert nem adok az ő földjéből néked semmi örökséget; mert a Lót fiainak adtam azt örökségül" (5Móz 2:9). Isten ugyanezt az utasítást ismételte meg az ammoniták felől is Mózesnek, akik szintén Lót leszármazottai voltak.

Tovább haladtak előre észak felé és Izrael seregei hamarosan elérték az emoreusok országát. Ez az erős és harcias nép eredetileg Kánaán földjének déli részét foglalta el. Mivel azonban számuk megszaporodott, átkeltek a Jordánon háborút indítva a moábiták ellen, és miután legyőzték őket, országuk területének egy részét birtokukba vették. Itt letelepedve uralkodtak az Arnon és a tőle északra lévő Jabbok folyó közötti területen. A Jordánhoz vezető út, amelyhez az izraeliták menni vágytak, közvetlenül ezen a területen vonult át. Ezért Mózes barátságos üzenetet küldött Szihonhoz, az emoreusok királyához, a fővárosba. Békességes beszéddel ezt üzente neki: "Hadd menjek át a te földeden! Útról-útra megyek, nem térek le se jobbra, se balra. Eleséget pénzen adj nékem, hogy egyem; vizet is pénzen adj nékem, hogy igyam; csak gyalog hadd megyek át" (5Móz 2:27-28). A válasz azonban határozottan elutasító volt. Sőt az emoreusok összehívták hadaikat a benyomulók megállítására. Ez a félelmetes hadsereg rémületbe ejtette az izraelitákat, akik szegényesen voltak felkészülve arra, hogy megütközzenek a jól felfegyverzett és jól kiképzett hadsereggel. Ami a hadviselésben való jártasságot és ügyességet illette, ellenségeik ebben is előnyben voltak. Minden emberi számítás szerint ennek a csatának nagyon gyorsan Izrael döntő vereségével kellett végződnie.

Mózes azonban tekintetét a felhőoszlopra függesztette és azzal a gondolattal bátorította a népet, hogy Isten jelenlétének jele még velük van. Ugyanakkor arra utasította őket, hogy tegyenek meg mindent, amit emberi erővel meg lehet tenni és így készüljenek fel a harcra. Ellenségeik égtek a harci vágytól és biztosak voltak abban, hogy a felkészületlen izraelitákat elsöprik országuk földjéről. Azonban a minden ország Urától meghatalmazás érkezett Izrael vezetőjéhez: "Keljetek fel azért, induljatok, menjetek át az Arnon patakán; lásd: kezedbe adtam Szihont, Hesbonnak királyát; az Emoreust, és annak földét; kezdj hozzá, foglald el azt, és hadakozzál ő ellene. E napon kezdem rábocsátani a népekre, hogy féljenek és rettegjenek tőled az egész ég alatt, és akik híredet hallják, rendüljenek meg és reszkessenek te előtted" (5Móz 2:24-25).

Ezeket a Kánaán határain élő népeket megkímélte volna az Úr, ha nem helyezkednek szembe szavával, és nem kísérlik akadályozni Izrael előrenyomulását. Az Úr hosszútűrő, kegyelmes és irgalmas volt ezekhez a népekhez, annak ellenére, hogy pogányok voltak. Mikor Isten látomásban megmutatta Ábrahámnak utódai sorsát, hogy Izrael gyermekei idegenek, jövevények lesznek egy idegen országban négyszáz évig, akkor ezt az ígéretet adta neki: "Csak a negyedik nemzedék tér meg ide; mert az Emoreusok gonoszsága még nem tölt be (1Móz 15:16). Az emoreusok bálványimádók voltak, akik gonoszságukkal az életüket már eljátszották. Isten négyszáz évig mégis megkímélte őket, mert félreérthetetlen bizonyítékát akarta adni nekik, hogy ő az egyedüli igaz Isten, az ég és a föld Alkotója. Isten mindazon csodái, amelyekkel Izraelt kihozta Egyiptomból, ismeretesek voltak előttük. Isten elegendő bizonyítékot adott nekik, amelyből megismerhették volna az igazságot, elfordulván a bálványimádástól és kicsapongó életmódjuktól. De elvetették maguktól az Isten által felkínált világosságot, és továbbra is bálványaikon csüngtek.

Mikor az Úr másodszor is elvezette a népet Kánaán határáig, hatalma további bizonyítékával ajándékozta meg az ott letelepedett pogány nemzeteket. Meglátták, Isten Izraellel volt, mikor győzelmet aratott Arad királya és a kánaániták felett, és amikor csodálatos módon megmentette azokat, akik egyébként elpusztultak volna a kígyók marásától. Ámbár az izraelitáknak nem engedték meg az átkelést Edom földjén és így arra kényszerültek, hogy egy hosszú és nehéz utat tegyenek meg a Vörös-tenger vidékén, és elmenjenek Edom, Moáb és Ammon földje mellett, ennek ellenére nem tanúsítottak ellenséges magatartást egyik néppel szemben sem és kárt sem tettek tulajdonukban. Miután eljutottak az emoreusok földjének határához, ezt a népet is csak arra kérték, hogy engedje őket átvonulni országukon. Megígérték nekik, hogy figyelembe veszik és megtartják mindazokat a szabályokat, amelyeket más népekkel való érintkezésükben már alkalmaztak. Amikor azonban az emoreusok királya visszautasította ezt az udvarias kérelmüket és kihívóan harcra gyűjtötte seregeit, akkor a gonoszság, a bűn pohara betelt és Isten az emoreusok legyőzését, megsemmisítését határozta el.

Az izráeliták átkeltek az Arnon patakján és előnyomultak az ellenséges sereg irányába, megütköztek velük. A csatában Izrael hadseregei győztek. Megszerzett előnyüket kihasználták és hamarosan birtokukba vették az emoreusok országát. Az Úr volt az, aki legyőzte népének ellenségeit. Ugyanezt megtette volna már harmincnyolc évvel előbb is, ha akkor és ott Izrael reá bízta volna magát.

Reménységgel és bátorsággal megtelve Izrael hadserege buzgón nyomult előre és még mindig észak felé vándoroltak. Hamarosan elérték azt az országot, amely megpróbálta bátorságukat és Istenbe vetett hitüket. Előttük terült el a hatalmas és népes Básán királysága, amely tele volt kőből épült nagy városokkal. Ezekkel a városokkal Básán a mai napig kivívta magának a világ csodálatát. "[...] hatvan várost [.,..] magas kőfalakkal, kapukkal és zárokkal, kivévén igen sok kerítetlen várost" (5Móz 3:4-5). A házak hatalmas fekete kövekből készültek és olyan elképesztően nagy méretűek voltak, hogy teljesen bevehetetlennek tűntek bármiféle katonai erő és hadi eszköz számára, amelyeket abban az időben felvonultathattak ellenük. Ezenkívül az ország tele volt félelmetes barlangokkal, mély szakadékokkal, magas hegycsúcsokkal és sziklás erődítményekkel, hágókkal. A föld lakói pedig az óriásokból álló nemzetség leszármazottai, maguk is csodálatos méretű és erejű emberek voltak, akiktől kegyetlenségük és erőszakosságuk miatt a körülöttük élő népek rettegtek. Királyuk, Óg pedig még a saját óriásokból álló népe között is feltűnően óriás termetű és igen vitéz férfiú volt.

A felhőoszlop azonban tovább haladt előre és vezetését követve a héber sereg eljutott Edreihez, ahol az óriás király várta érkezésüket hadseregével. Óg ügyesen választotta meg a csata helyét. Edre városa a síkságból meredeken kiemelkedő és szaggatott, vulkánikus sziklákkal borított fennsík szélén feküdt. A fennsíkot csak szűk ösvényeken, meredek és nehezen járható kapaszkodókon lehetett megközelíteni. Vereség esetén haderői menedéket találhattak a sziklákkal borított pusztaságban, ahová az idegenek képtelenek lettek volna követni őket.

Győzelme biztos tudatában a király roppant hadseregével jelent meg a nyílt síkságon, miközben kihívó kiáltások hangzottak a felettük elterülő fennsíkról, ahol láthatók voltak harci vágytól égő lándzsásaik ezrei. Mikor a héberek meglátták az óriások királyának a sereg közül is kiemelkedő hatalmas alakját, és a királyt körülvevő seregeket, megpillantották a bevehetetlennek látszó erődöt, amely mögött még láthatatlan ezrek sáncolták el magukat, az izraeliták közül sokak szíve remegett a félelemtől. Mózes azonban nyugodt és szilárd maradt, mert emlékezetében tartotta azt, amit az Úr mondott neki Básán királyáról: "[...] Ne félj tőle, mert a te kezedbe adtam őt és minden ő népét és földjét; és úgy cselekedjél vele, amint cselekedtél Szihonnal, az Emoreusok királyával, aki Hesbonban lakik vala" (5Móz 3:2).

Vezetőjük nyugodt hite Istenben való bizalommal töltötte el a népet. Mindent rábíztak az ő mindenható karjaira és Isten nem hagyta őket cserben. Sem a hatalmas óriások, sem a kőfallal körülvett városok, sem a jól felfegyverzett seregek, sem a sziklás erődítmények nem tudtak megállni az Úr seregének fejedelme előtt. A hadsereget maga az Úr vezette. Az Úr verte meg az ellenséget. Az Úr győzött Izrael nevében. Az óriás király és hadserege megsemmisült és az izraeliták hamarosan elfoglalták az egész országot. Isten így törölte el a föld színéről ezt a különös népet, amely a gonoszságnak és a bálványimádás utálatosságának adta át magát.

Gileád és Básán meghódítása idején sokan idézték vissza emlékezetükbe a negyven esztendővel előbb Kádesben lejátszódott eseményeket, mely Izraelt még hosszú ideig tartó pusztai vándorlásra ítélte. Most már belátták, hogy a kémek jelentése, beszámolója az ígéret földjéről sok tekintetben igaz volt. A városok valóban nagyok és kőfallal körülkerítettek voltak és olyan óriások laktak bennük, hogy a velük való összehasonlításban a héberek csak sáskáknak látszottak. Most azonban azt is belátták, hogy atyáik végzetes tévedése az volt, hogy nem bíztak Isten hatalmában. Egyedül ez akadályozta meg őket abban, hogy azonnal nem vonulhattak be Kánaánba.

Amikor először készültek bevonulni az ígéret földjére, akkor ezt a vállalkozásukat sokkal kevésbé találták nehéznek, mint most. Hiszen Isten akkor is megígérte nekik, az ő népének, hogy ha engedelmeskednek szavának, akkor előttük jár majd és harcolni fog érettük; sőt lódarazsakat is küld majd, hogy kiűzzék előlük e föld lakóit. A népek között ekkor még nem volt általános az izraelitáktól való félelem és nem sok előkészületet tettek annak érdekében, hogy szembehelyezkedjenek előnyomulásukkal. Most azonban, amikor az Úr azt parancsolta Izraelnek, hogy törjön előre az ígéret földje felé, már éber és hatalmas ellenfeleket kellett megtámadniuk és nagy számú, jól képzett hadsereggel kellett megütközniük, amelyeket felkészítettek előnyomulásuk feltartóztatására.

Az Óggal és Szihonnal való küzdelemben a népnek ugyanabban a próbában kellett megállnia, amelyben atyáik elbuktak. A próbatétel azonban most sokkal keményebb volt mint akkor, amikor Isten először parancsolta meg Izraelnek, hogy induljanak előre. Útjuk közben a nehézségek megszaporodtak; azóta, hogy nem voltak hajlandók előrenyomulni az Úr nevében, amikor erre parancsot kaptak. Így teszi próbára Isten ma is az ő népét. Ha elveszítik türelmüket, akkor ugyanarra a pontra viszi őket vissza, és másodszorra ez a próba még alaposabb és keményebb lesz, mint amilyen az előző volt. Ez addig folytatódik, míg vagy megállják a próbát vagy ha még mindig lázadoznak, Isten visszavonja tőlük világosságát és sötétségben hagyja őket.

A héberek most megemlékeztek arról az esetről, amikor egyszer korábban a seregeik harcba mentek, de vereséget szenvedtek és ezreket öltek meg közülük. Akkor azonban Isten egyenes parancsa ellenére vonultak ki, Isten által választott vezérük, Mózes nélkül, az Isten üzenetét jelképező felhőoszlop és a szövetség ládája nélkül. Most azonban Mózes velük volt és a reménység, a hit szavaival erősítette szívüket. A felhőoszlopba zárt Isten Fia ment előttük és mutatta nekik az utat. A szövetség szent ládája is csatlakozott a sereghez. Ennek a tapasztalatnak az a tanulsága számunkra, hogy Izrael hatalmas Istene a mi Istenünk is. Bízhatunk benne! Ha pedig engedelmeskedünk parancsainak, követelményeinek, akkor éppen olyan feltűnő módon munkálkodik majd érettünk, mint ahogy munkálkodott ősi népéért. Mindenkit, aki igyekszik a kötelesség ösvényét követni, időnként megtámadja a kételkedés és a hitetlenség. Útját néha olyan akadályok torlaszolják el, amelyek látszólag leküzdhetetlenek. Ezek az akadályok elcsüggesztik azt, aki átadja magát a csüggedésnek. Isten azonban éppen neki mondja: Indulj előre! Bármi áron teljesítsd kötelességedet! Azok az akadályok, nehézségek, amelyek olyan félelmeteseknek látszanak, hogy szívedet, lelkedet félelemmel, rettegéssel töltik meg, eltűnnek, ha előre indulsz az engedelmesség ösvényén, alázatosan Istenben bízva.