1 Mózes 1-4.

Az egyiptomiak, hogy az éhínség idején elláthassák magukat élelemmel, barmaikat és szántóföldjeiket eladták az uralkodónak és így örökös rabszolgaságra kötelezték magukat. József azonban bölcsen gondoskodott szabadon bocsátásukról. Megengedte nekik, hogy saját földjeik bérlői legyenek. Évenként munkájuk egyötödét kellett befizetniük hűbérként az állam pénztárába.

Jákób fiainak azonban nem kellett ilyen feltételek mellett elkötelezniük magukat. Azért a szolgálatért, amit József nyújtott az egyiptomi népnek, nemcsak az ország egy részét ajándékozták nekik otthonukként, de adót sem kellett fizetniük; az ínség idején pedig élelemmel is bőségesen ellátták őket. A király nyilvánosan elismerte, hogy Egyiptom József kegyelmes Istene útján élvezte a gabonában való bőséget, mialatt más országok népei éhen vesztek el. A fáraó azt is látta, hogy József ügyintézése nagymértékben meggazdagította az országot és ezért háláját kedvezményekkel fejezte ki Jákób családja iránt.

Az idő múlásával ez a nagy ember, akinek Egyiptom oly sokat köszönhetett, és az a nemzedék is, amelyet megáldott munkájával, a sírba szállott. "Azonközben új király támada Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte vala" (2Móz 1:8). Nem mintha az új király előtt ismeretlenek lettek volna Józsefnek a nemzet érdekében tett szolgálatai. De nem kívánta ezeket elismerni, és amennyire csak lehetett igyekezett elfelejteni mindezt. "És monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen" (2Móz 1:9-10).

Az izraeliták már sokan voltak. "Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velök az ország" (2Móz 1:7). József gondoskodása és az akkor uralkodó fáraó támogatása alatt, az izraeliták gyorsan szaporodtak és betöltötték a földet. Megmaradtak különálló népnek, és sem szokásaikban, sem vallásukban nem voltak közösek az egyiptomiakkal. Egyre növekvő számuk felkeltette a király és a nép félelmét, és attól tartottak, hogy háború esetén esetleg Egyiptom ellenségeihez csatlakoznak. Az államérdek mégsem engedte az országból való kiűzésüket. Sokan közülük ügyes és értelmes szakmunkások voltak, akik nagymértékben elősegítették a nemzet gazdagodását. A királynak szüksége volt az ilyen képesített dolgozókra pazar palotái és templomai építésénél. Ennek megfelelően egy sorba állította őket azokkal az egyiptomiakkal, akik birtokaikkal együtt magukat is eladták a királyságnak. Hamarosan felügyelőket rendeltek föléjük és így rabszolgaságuk teljes lett. "[...] kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait. És kemény munkával keseríték életöket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájokkal, melyeket kegyetlenül dolgoztatnak vala velök" (2Móz 1:13-14). "De minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik és annál inkább terjeszkedik vala, s félnek vala az Izráel fiaitól" (2Móz 1:12).

A király és tanácsadói azt remélték, hogy nehéz munkával megfékezhetik az izraeliták szaporodását, és így csökkenthetik létszámukat, megtörhetik független lelkületüket. Amikor szándékukat nem sikerült megvalósítaniuk, még kegyetlenebb szabályokat vezettek be. Rendeletet adtak ki a bábáknak, mely szerint a megszületéskor meg kell ölni minden héber fiúgyermeket. E rendeletnek Sátán volt az indítványozója. ő tudta, hogy a szabadító Izraelből származik. Azzal, hogy rávette a királyt az izraeliták fiúgyermekeinek elpusztíttatására, Isten szándékát remélte meghiúsítani. Ezek az asszonyok azonban félték az Istent és nem merték végrehajtani a király kegyetlen parancsát. Az Úr elismerően vélekedett magatartásukról és megáldotta őket. A királyt felbőszítette szándékának kudarca, és további kemény parancsot adott ki. Az egész népet felszólította, hogy mindenki keresse meg és gyilkolja meg tehetetlen áldozatát. "Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben" (2Móz 1:22).

E rendelet idején fia született a Lévi törzsből származó istenfélő házaspárnak, Amrámnak és Jokébednek. A csecsemő "szép" volt. Szülei abban a hitben éltek, hogy Izrael szabadításának ideje közeleg, és Isten szabadítót támaszt népének. Elhatározták, hogy kicsi gyermeküket nem szolgáltatják ki. Istenben való hitük megerősítette szívüket, "[...] és nem féltek a király parancsától" (Zsid 11:23).

Az anyának sikerült rejtegetnie a gyermeket három hónapig. De tovább nem tudta biztonságban tartani. Ekkor gyékényből készített egy kis ládácskát, gyantával és szurokkal vízhatlanná tette, azután belefektette a csecsemőt, és a ládácskát elhelyezte a folyó partján a sás között. Nem mert ott maradni, hogy őrizze, és ezzel a gyermek és a saját életét is kockáztassa. A gyermek nénje, Miriám azonban a közelben időzött, látszólag közömbösen, de valójában aggódva, hogy meglássa mi történik majd kis testvérével. Kívüle azonban még más őrizők is jelen voltak. Az anya buzgó imával bízta gyermekét Isten gondjaira. Ezért a láthatatlan angyalok serege lebegett a fiúcska rejtekhelye fölött. A fáraó leányát is angyalok irányították a folyópartnak arra a részére. A sásból készített ládácska felkeltette kíváncsiságát. Amikor megpillantotta a ládácskában lévő szép gyermeket, világos lett előtte a történet. A csecsemő sírása felébresztette szánalmát. Együttérzéssel gondolt az ismeretlen édesanyára, aki ehhez az eszközhöz folyamodott annak érdekében, hogy megoltalmazza drága gyermekének életét. Elhatározta, hogy örökbe fogadja a gyermeket.

Miriám titokban figyelte a királylány minden mozdulatát. Amikor észrevette, hogy gyengéden tekint a gyermekre, közelebb merészkedett, végül megszólalt: "[...] Elmenjek-é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa néked a gyermeket?" (2Móz 2:7). A királylány engedélyt adott erre.

Miriám azonnal az édesanyjához sietett a jó hírrel és késlekedés nélkül visszatért vele a fáraó leányához. "Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat" - mondta a hercegnő (2Móz 2:9).

Isten meghallgatta az anya imáját és hite elnyerte jutalmát. Mély hálával kezdte el biztonságban boldogító feladata betöltését. Hűségesen kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy gyermekét Isten számára nevelje. Erősen hitte, hogy gyermekét Isten valami nagy feladatra őrizte meg. Tudta, hogy nemsokára át kell adnia királyi anyjának. Azt is tudta azonban, hogy gyermeke ezzel olyan környezetbe kerül, amelynek befolyása eltérítheti és elfordíthatja Istentől. Mindez arra késztette, hogy többi gyermekeinél szorgalmasabban és gondosabban oktassa és nevelje az Istenben való hitben. Elméjét Isten félelmével és az igazság szeretetével telítette. Komolyan imádkozott azért, hogy gyermekét őrizze meg Isten a királyi udvar minden Megmutatta gyermekének a bálványimádás balgaságát és bűnét, és korán megtanította őt arra, hogy leborulva imádkozzék az élő Istenhez, aki meghallgathatja őt és aki egyedül segítheti meg minden veszélyben.

Fiát addig tartotta magánál, ameddig csak tudta, de köteles volt őt átadni a király leányának körülbelül tizenkét éves korában. Ezt a tizenkét éves fiút szegényes rabszolga kunyhóból a királyi palotába vitték, a fáraó leányához, "[...] és fia gyanánt lőn annak" (2Móz 2:10). Nem veszítette el azokat a benyomásokat, amelyeket gyermekkorában kapott. Nem felejtette el az anyja mellett tanult leckéket, amelyek megvédték a királyi udvar ragyogó pompái között burjánzó gőgtől, hűtlenségtől és bűntől.

Mily messze ható következményekre vezetett ennek az egyszerű héber asszonynak a befolyása; pedig számkivetett rabszolganő volt abban az országban! Mózes életének egész jövője, a nagy misszió, amelyet Izrael vezetőjeként betöltött, tanúskodik a keresztény édesanyák munkájának fontosságáról. Semmiféle más munka jelentősége nem érhet fel ehhez. Legnagyobb mértékben az édesanya tartja kézben gyermekei sorsát. Az édesanya a jellemet és az értelmet fejleszti ki nemcsak e földi életre, hanem az örökkévalóságra. Magot hint, amely itt felnövekedve meghozza gyümölcsét a jóra vagy a rosszra. Nem azért kell élnie, hogy szép alakot fessen a vászonra, vagy véssen ki márványból, hanem azért, hogy Isten képét rányomja egy-egy emberi szívre. Nagy felelősség nyugszik minden édesanyán - különösen a gyermekek korai életszakaszában. Ezek az évek a legfontosabbak a jellem formálásában. Azok a benyomások, amelyekkel az anyák ilyenkor hatnak gyermekeik fejlődő elméjére, egy életre szólnak. A szülőknek gyermekeiket már kis korukban úgy kell nevelniük és oktatniuk, hogy keresztények legyenek. Isten nem azért bízta ránk gyermekeink gondviselését, hogy egy földi birodalom trónjának örökösei legyenek, hanem azért, hogy Isten országában királyokként örökkön örökké uralkodjanak.

Érezze minden édesanya, hogy a rendelkezésére álló pillanatok felbecsülhetetlenül értékesek. A számadás ünnepélyes napján Krisztus megvizsgálja munkájukat. Akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy a sok kudarcot és gonoszságot azoknak a tudatlansága és nemtörődömsége eredményezte, akiknek kötelességük lett volna gyermekeik lábait a helyes útra vezetni. Akkor az is nyilvánvalóvá lesz, hogy, akik rendkívüli szellemi képességük és szent életük világosságával áldották meg a világot, a befolyásuk és sikereik rugóit képező alapelveket egy keresztény édesanya imáinak köszönhették.

A fáraó udvarában Mózes a legmagasabb állami és katonai kiképzésben részesült. Az uralkodó úgy határozott, hogy örökbefogadott fiúunokáját teszi meg utódjának a trónon, és az ifjút ennek a magas pozíciónak megfelelő betöltésére nevelték. "És Mózes taníttaték az Egyiptombeliek minden bölcsességére; és hatalmas vala beszédben és cselekedetben" (ApCsel 7:22). Vezetői képessége a hadviselés területén az egyiptomi hadsereg kedveltjévé tette. Általában figyelemre méltó jellemű embernek tartották. Sátán ismét vereséget szenvedett szándéka megvalósításában. Éppen azt a rendeletet, amely a héber fiúgyermekeket halálra ítélte, használta fel Isten népe jövendő vezetőjének a kiképzésére és neveltetésére.

Izrael véneivel angyalok közölték, hogy szabadulásuk ideje elközeledett, és hogy Mózes az az ember, akire Isten rábízta ennek a feladatnak az elvégzését. Mózessel is angyalok közölték, hogy Jahve őt választotta ki népe megszabadítására. Mózes, mivel feltételezte, hogy népének fegyveres erővel kell majd kivívnia szabadságát, és így várhatóan neki kell majd a héberek hadseregét az egyiptomiak ellen vezetnie, elfojtotta nevelő anyjához és a fáraóhoz fűződő érzelmeit, nehogy ezek majd megakadályozzák Isten akaratának teljesítésében.

Az egyiptomi törvények szerint mindazoknak, akik elfoglalták a fáraók trónját, a papi rendnek is tagjaivá kellett lenniük. Ez azt jelentette, hogy Mózest is - a trón nyilvánvaló örökösét - be kellett avatni a nemzet és az államvallás titkaiba. Beavatása feladatával a papokat bízták meg. Mózest azonban - ámbár lelkes tanítvány volt - semmiképpen sem tudták rávenni arra, hogy részt vegyen a bálványistenek imádásában és szolgálatában. Megfenyegették a királyi korona elvesztésével és figyelmeztették, hogy a hercegnő is ki fogja tagadni, ha továbbra is állhatatosan ragaszkodik a héberek hitéhez. Mózes azonban továbbra is kitartott elhatározása mellett, hogy az egy Istenen, a menny és a föld Teremtőjén kívül senki és semmi mást nem imád és nem tisztel. Sőt vitatkozott és érvelt a papokkal. Rámutatott arra, hogy milyen babonás balgaságot követnek, amikor élettelen tárgyakat, bálványokat részesítenek tiszteletben. Senki sem tudta megcáfolni érveit, vagy megváltoztatni véleményét. Egy ideig eltűrték szilárd magatartását, határozottságát magas rangja miatt, és azért, mert a király és a nép bizalmát élvezte.

Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják. Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett (Zsid 11:24-26). Mózes alkalmas volt arra, hogy a föld nagyjai között kimagasló helyet foglaljon el, hogy a legdicsőbb ország királyi udvarában tündököljön, és megmutassa hatalma erejét. Nagy műveltségével kimagaslik minden idők nagy emberei közül. Páratlan történetíró, költő, filozófus, hadvezér és törvényadó volt. Mégis, amikor szinte az egész világ nyitva állt előtte, volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a gazdagság kecsegtető kilátásait, a nagyságot és a hírnevet "inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét" (Zsid 11:25).

Mózest tanították arra is, hogy Isten a végső jutalmat az ő alázatos és engedelmes szolgáinak megadja, és ezzel szemben minden világi előnyt jelentéktelennek minősített. A fáraó palotájának a nagyszerűségét és az uralkodó trónját ösztönzésként tárták Mózes elé. ő azonban tudta, hogy a királyi udvar bűnös örömei és élvezetei az embert elvonják Istentől. Mózes túltekintett a káprázatos palotán, a koronán, és tekintetét arra a nagy megtiszteltetésre, irányította, amellyel a Magasságos az ő szentjeit ajándékozza majd meg bűntől mentes országában. A hit szemével Mózes látta azt a hervadhatatlan, el nem pusztítható koronát, amelyet a menny Királya helyez a győztesek homlokára. Ez a hite indította arra, hogy forduljon el a föld uralkodóitól és csatlakozzék az alázatos, szegény és megvetett néphez. Isten választott népéhez, amely nép Istennek kíván inkább engedelmeskedni, mint a bűnnek szolgálni.

Mózes negyven éves koráig maradt a királyi udvarban. Ezalatt gondolatai gyakran fordultak népe nyomorult állapotára. Szolgaságukban gyakran meglátogatta testvéreit, és azzal a bizonyossággal bátorította őket, hogy Isten a szabadításukért munkálkodik. Gyakran gerjedt haragra, amikor azt látta, hogy egyiptomiak igazságtalanul bánnak népével és kegyetlenül elnyomják őket. Ilyenkor égett a vágytól, hogy megtorolja gonoszságukat. Egy nap, amikor éppen kint járt a mezőn, meglátta, hogy egy egyiptomi robotmester ütlegel egy héber férfit. Odaugrott és agyonütötte az egyiptomit. Az izraelita férfiún kívül nem volt senki tanúja ennek a tettnek, és Mózes azonnal eltemette az egyiptomi testét a homokba. Késznek mutatkozott arra, hogy megvédelmezze népe ügyét. Azt remélte, hogy hamarosan felkelnek szabadságuk visszaszerzése érdekében. "És azt gondolá, hogy az ő atyjafiai megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem értették meg" (ApCsel 7:25). Még nem készültek fel, még nem értek meg a szabadságra. A következő nap Mózes azt látta, hogy két héber férfi veszekedik egymással. Nyilvánvaló volt, hogy melyikük a hibás. Mózes megdorgálta a vétkest, aki azonnal támadóan szólt a dorgálóra, kétségbe vonva, hogy joga lenne a közbeavatkozásra, és aljas módon a tegnapi bűnténnyel vádolta: "[...] Kicsoda tett téged főemberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az egyiptomit?" (2Móz 2:14).

Az egész ügy gyorsan ismertté lett az egyiptomiak előtt, s felnagyítva eljutott a fáraó fülébe is. Ezt a cselekményt igen nagy jelentőségű ügynek tüntették fel a fáraó előtt. Azt mondták neki, hogy Mózes a népét az egyiptomiak ellen szándékozik vezetni. Meg akarja dönteni a kormányt és maga akar a trónra ülni; és addig a királyság nincs biztonságban, amíg Mózes él. Az uralkodó azonnal úgy döntött, hogy Mózesnek meg kell halnia. Mózes tudomást szerzett erről, megszökött Egyiptomból és Arábia felé menekült.

Az Úr irányította útját, és a midiániták papjánál és fejedelménél, Jethrónál talált menedéket és otthont magának, aki szintén az egy igaz Istent imádta. Bizonyos idő eltelte után Mózes feleségül vette Jethró egyik leányát, Czipporát, és itt, apósa szolgálatában - mint nyájának pásztora - maradt negyven évig.

Amikor Mózes agyonütötte az egyiptomit, ugyanabba a hibába esett, amelyet atyái is olyan gyakran elkövettek, amikor saját kezükbe vették annak az ügynek az elintézését, amelynek elvégzését Isten már megígérte. Nem Isten akarata volt, hogy népe háború útján szabaduljon meg az egyiptomi rabságból, ahogy Mózes elgondolta. Isten a saját hatalmas erejével akarta népét megszabadítani, hogy megszabadításuk dicsősége egyedül őt illesse meg. Mindazáltal még ezt az elhamarkodott cselekedetet is felhasználta tervének megvalósítására. Mózes még nem készült fel nagy szolgálatára. Neki előbb még meg kellett tanulnia a hit leckéjét, amelyet Ábrahám és Jákób is megtanult: hogy ne támaszkodjon saját emberi erejére és bölcsességére, hanem kizárólag csak Isten hatalmára ígéretei beteljesedése érdekében. Sőt, Mózesnek ott a hegyek magányában, az önmegtagadás és viszontagságok iskolájában meg kellett tanulnia a türelmet és indulatai megfékezését. Mielőtt bölcsen tudna kormányozni, uralkodni, meg kell tanulnia az engedelmességet. Saját szívének teljes összhangban kellett lennie Isten akaratával, mielőtt a népet tanítaná meg Isten akaratának ismeretére. Saját tapasztalatai alapján fel kell készülnie az atyai gondoskodás gyakorlására mindenki iránt, akinek csak szüksége lehet segítségére.

Az ember eltekintett volna a hiábavalónak látszó fáradság és bizonytalanság ilyen hosszú időszakától és felesleges időveszteségnek tekintette volna. A Végtelen Bölcsesség azonban arra hívta el Mózest - akinek népe vezetőjévé kellett válnia -, hogy negyven esztendeig a juhpásztor alázatos munkáját végezze. A másokról való gondoskodás és az önzetlenség a nyájról való gyengéd gondoskodása közben fejlődött ki Mózesben. Így készítette fel Isten arra, hogy könyörületes és türelmes pásztorává legyen Izraelnek. Ezt a tapasztalatot nem helyettesíti semmiféle emberi felkészültség vagy kultúra.

Mózes sok olyat tanult Egyiptomban, amit el kellett felejtenie. Azok a befolyások, amelyek körülvették őt - nevelő anyja szeretete, magas rangja, amelyet a király unokájaként töltött be, a kéznél levő dolgok eltékozlása, a finom modor, az elmésség és a hamis vallás miszticizmusa, a bálványtiszteletek pompája, az építészet és a szobrászat ünnepélyes magasztossága - mindez mély benyomást hagyott fejlődő elméjében, és bizonyos mértékben formálta szokásait és jellemét. Ezeket a benyomásokat csak az idő, környezetének változása és az Istennel való közösség tudta eltávolítani. Mózesnek egy életen át tartó küzdelmet jelentett a tévelygések megtagadása és az igazság elfogadása, de Isten mindig megsegítette, amikor a küzdelemhez kevés volt az ereje.

Azokban, akiket Isten tervének véghezvitelére választott ki, az emberi gyengeségek is láthatókká váltak. Mégsem voltak sablonos szokásokkal és jellemmel rendelkező emberek, akik elégedetten megmaradtak előbbi állapotukban. Komolyan törekedtek az isteni bölcsesség elnyerésére, és meg akartak tanulni ügyéért munkálkodni. Az apostol azt mondja: "Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki" (Jak 1:5). Isten azonban nem részesíti mennyei világosságban azokat, akik megelégedetten megmaradnak a sötétségben. Azért, hogy megkapjuk Isten segítségét, el kell ismernünk gyengeségünket és elégtelenségünket; elménket azokra a nagy változásokra kell irányítanunk, amelyek bennünk végbe mennek. El kell kezdenünk komolyan és kitartóan imádkozni. El kell vetni magunktól a rossz szokásokat; a győzelmet csak akkor nyerhetjük el, ha határozott erőfeszítéssel igyekszünk tévedéseink kiigazítására és a helyes alapelvekhez való alkalmazkodásra. Sokan azért nem érnek el magas szintet - amelyet pedig elérhetnének - mert Istenre várnak, hogy majd megcselekszi helyettük azt, aminek a megtételéhez elegendő erőt adott nekik. Mindazok, akik alkalmasak tisztségek betöltésére, a legszigorúbb értelmi és erkölcsi fegyelemmel kell nevelődjenek. Isten segítségükre lesz, mert erejét egyesíti az emberi törekvésekkel.

A hegységek bástyái között Mózes egyedül volt Istennel. Itt nem tettek rá többé semmi benyomást Egyiptom pazar templomai és elméjét nem befolyásolták többé az egyiptomi vallás babonái és hamisságai. Az örökkévaló halmok, hegyek ünnepélyes nagyszerűségében meglátta a Magasságos fenségét, és tudatára ébredt, hogy Egyiptom istenei mennyire erőtlenek és jelentéktelenek voltak. Itt mindenre maga a Teremtő írta rá nevét. Mózesnek úgy tűnt, mintha itt Isten jelenlétében állna. Büszkesége és önelégültsége szertefoszlott. A puszta egyszerűségében semmivé lettek egyiptomi életének könnyű és fényűző következményei. Mózes így vált türelmes, tiszteletteljes és alázatos emberré. "Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak" (4Móz 12:3). Jákób hatalmas Istenébe vetett hite erős volt.

Amint múltak az évek és Mózes terelgette nyáját a magányos helyeken, közben népe elnyomott helyzetén gondolkodott. Elvonult előtte atyáinak története és Istennek ígéretei, amelyeket választott népének adott örökségül. Izraelért mondott imái felszálltak az egek Urához. A menny angyalai vették körül fényükkel. Itt, a Szentlélek ihletése alatt írta meg első könyvét: a teremtés történetét. A puszta magányosságában eltöltött hosszú évek gazdagok voltak áldásban. Nemcsak Mózes és népe, hanem az egész világ számára áldásul szolgáltak a korszakok folyamán.

És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Egyiptom királya, Izráel fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. És megtekinté Isten az Izrael fiait és gondja vala rájok Istennek (2Móz 2:23-25). Elérkezett Izrael megszabadításának ideje. Isten szándékát véghez vinni, hogy megszégyenüljön az emberi gőg és büszkeség. Egy alázatos pásztorembernek kellett szabadítóként előállnia, akinek csak egy bot volt a kezében. Isten azonban ezt a pásztorbotot hatalma jelképévé akarta tenni. Egy nap, amikor Mózes a nyáját a Hóreb, "az Isten hegye" közelében terelgette, egy csipkebokrot pillantott meg, amelynek az ágai, levélzete és a törzse lángokban állt, de mégsem égett el. Amikor közelebb ment az égő csipkebokorhoz, hogy megnézze ezt a csodálatos látványt, egy hang a nevén szólította. Mózes remegő ajakkal ezt felelte: "Ímhol vagyok". A hang arra figyelmeztette, hogy ne közeledjék a bokorhoz tiszteletlenül: "[...] oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld. [...] Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene" (2Móz 3:5-6). ő volt az, aki a szövetség angyalaként kijelentette magát az atyáknak a múltban. "[...] Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni" (2Móz 3:6).

Alázatosság és tisztelet kell jellemezze azok viselkedését, akik Isten jelenlétében állnak. Jézus nevében bizalommal járulhatunk Isten elé, de nem közelíthetjük meg őt elbizakodottan, mintha egy szinten lenne velünk. Vannak, akik úgy szólítják meg a nagy, a mindenható és szent Istent - aki a megközelíthetetlen mennyei világosságban lakozik - mintha velük egyenlő, vagy alsóbbrendű lény volna. Vannak, akik úgy viselkednek Isten házában, ahogy nem merészelnének viselkedni egy földi uralkodó termében. Ezek az emberek gondolják meg, hogy az előtt az Isten előtt állnak, akit a szeráfok magasztalnak, aki előtt még az angyalok is eltakarják orcájukat. Istent nagy tiszteletben kell részesítenünk és mindazok, akik jelenlétének tudatában vannak, alázattal hajolnak meg előtte. Jákóbbal együtt így kiáltanak fel: "[...] Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja" (1Móz 28:17).

Mialatt Mózes tiszteletteljes félelemmel várakozott Isten előtt, a hang így folytatta: "[...] Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, [...] most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból" (2Móz 3:7-8.10).

Mózes ámulattal és rémülten hallotta a parancsot. Mentegetve mondta: "[...] Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból?" Isten pedig ezt felelte: "Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek" (2Móz 3:11-12).

Mózes még ezek után is csak azokra a nehézségekre gondolt, amelyekkel szembe kell néznie: népe vakságára, tudatlanságára és hitetlenségére, hiszen sokaknak közülük fogalmuk sem volt Istenről. Mindazáltal így válaszolt: "Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik?" Erre Isten így felelt:

VAGYOK AKI VAGYOK [...] Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok (2Móz 3:13-14).

Ezután azt a parancsot kapta Mózes, hogy először Izrael véneit gyűjtse össze, mégpedig elsősorban azokat, akik közülük a legnemesebbek és legigazabbak, és akik régóta bánkódtak rabszolgaságuk bilincsei miatt. Ezeknek adja át Isten üzenetét és ígéretét: hogy megszabadítja őket. Azután ezekkel a vénekkel együtt jelenjék meg a fáraó előtt és ezt mondja néki:

[...] Az Úr, a héberek Istene megjelent nékünk; most azért hadd menjünk három napi útra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek (2Móz 3:18).

Isten előre figyelmeztette Mózest, hogy a fáraó elutasítja kérésüket és nem engedi meg, hogy Izrael népe kimenjen a pusztába. De azért Isten szolgájának nem szabad elcsüggednie, mert éppen ezzel akarja megmutatni hatalmát az egyiptomiak és tulajdon népe előtt is: "Kinyújtom azért az én kezemet és megverem Egyiptomot mindenféle csudáimmal, melyeket véghez viszek benne; így azután elbocsát titeket" (2Móz 3:20).

Isten utasításokat is adott Mózesnek a kivonulásra való felkészülésre vonatkozólag, amelyeket végre kellett hajtania. Ezt mondta az Úr: "És kedvessé tészem e népet az Egyiptombeliek előtt, és lészen, hogy mikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat?" (2Móz 3:21-22). Az egyiptomiak meggazdagodtak annak a munkának az árán, amelyet igazságtalanul végeztettek az izraelitákkal. Amikor most indulóban voltak új otthonuk felé, jogosan igényelhették az egyiptomiaktól nehéz munkájuk jutalmát. Értékes dolgokat kellett kérniük egyiptomi szomszédaiktól, amelyeket könnyen lehetett vinni. Isten kedvessé tette őket az egyiptomiak előtt. Azok a hatalmas csodák, amelyeket Isten szabadulásuk érdekében tesz majd, annyira megfélemlítik az egyiptomiakat, hogy az izraelita rabszolgák minden kérését teljesíteni fogják.

Mózes azonban még mindig legyőzhetetlennek látszó nehézségeket látott maga előtt. Mivel tudta volna bizonyítani népének, hogy valóban az Isten küldte őt? "De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra" - mondta az Úrnak - "sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr" (2Móz 4:1). Isten ekkor érzékelhető jelt adott. Azt parancsolta Mózesnek, hogy a botját vesse a földre. Amikor Mózes ezt megtette, a bot kígyóvá változott "[...] és Mózes elfutamodék előle". Ezután azt parancsolta neki, hogy ragadja meg a kígyót, és amikor ezt megtette, akkor az bottá változott. Isten azután azt parancsolta, dugja kezét a keblébe. Mózes engedelmeskedett, és amikor "[...] kihúzá: ímé az ő keze poklos vala, olyan mint a hó" (2Móz 4:3-4.6). Isten parancsára ismét bedugta kezét keblébe, kihúzva azt onnan olyan volt mint a másik. Ezekkel a jelekkel az Úr arról biztosította Mózest, hogy mind saját népének, mind a fáraónak be kell látnia, hogy Egyiptom királyánál hatalmasabb valaki nyilatkozott meg közöttük.

Isten szolgáját azonban még mindig lenyűgözte az a gondolat, hogy valami különös és csodálatos munkának az elvégzése vár rá. Zavarában és félelmében mentségként most ékesszólásának hiányát hozta fel: "Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló sem tegnaptól, sem tegnapelőttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok" (2Móz 4:10). Mózes oly régen jött el Egyiptomból, hogy nyelvüket már nem ismerte és nem használta olyan jól, mint amikor közöttük volt.

Az Úr azonban így szólt hozzá: "Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?" A következő biztosítékot adta ehhez: "Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, amit beszélned kell" (2Móz 4:11-12). Mózes azonban még mindig azért könyörgött, hogy Isten válasszon és küldjön helyette alkalmasabb személyt. Ezek a mentségek Mózes alázatosságából és félénkségéből fakadtak; de miután az Úr megígérte, hogy eltávolít útjából minden nehézséget és megadja a sikert, minden további vonakodás bizalmatlanságról tanúskodott. Mózesnek ez a vonakodása azt mutatta, hogy: Isten nem tudja őt a megbízott nagy feladatra képesíteni, vagy Isten tévedett emberének megválasztásában.

Isten most Mózest Áronhoz, idősebb testvéréhez irányította, aki tökéletesen beszélte a nyelvet. Az Úr tudtára adta Mózesnek, hogy Áron elébe jön és így találkoznak. Az Úr a következőkben, ellentmondást nem tűrően rendelkezett:

Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én lészek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, amit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszesz néki Isten gyanánt. Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket (2Móz 4:15-17). Mózes nem vonakodhatott tovább, minden kifogást és mentséget eloszlatott Isten.

Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének lennie Izraelhez. Miután azonban elfogadta a megbízást, egész szívvel belevetette magát a munkába, teljesen az Úrban bízott. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges engedelmességét és ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette, és alkalmassá lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik teljesen bíznak benne és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak.

Ha elfogadjuk az Isten által ránk helyezett felelősséget és teljes szívünkkel eleget teszünk, akkor elnyerjük az ahhoz szükséges erőt. Bármilyen szerény legyen is a tisztség, de ha Isten erejében bízva hűen törekszünk munkája végzésére, elérjük az igazi nagyságot. Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón fogadta volna a nagy megbízatást, ezzel bebizonyította volna alkalmatlanságát. Az a tény, hogy az ember saját gyengeségét érzi bizonyítja, hogy tudatában van a rábízott munka nagyságának, s ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért.

Mózes visszatért apósához és elmondta neki, hogy szeretné meglátogatni testvéreit Egyiptomban. Jethró beleegyezését adta ehhez, és ezzel az áldással bocsátotta útjára: "Eredj el békességgel." Mózes feleségével és gyermekeivel együtt útnak indult. Nem közölte küldetését, mert attól tartott, hogy akkor családja nem kísérné el. Mielőtt azonban eljutottak volna Egyiptomba, Mózes jobbnak látta saját biztonságuk érdekében feleségét és gyermekeit visszaküldeni Midiánban lévő otthonukba.

Titokban azért is vonakodott visszatérni Egyiptomba, mert rettegett a fáraó és az egyiptomiak haragjától, amely negyven évvel ezelőtt gerjedt fel ellene. Engedelmeskedve Isten parancsának, elindult, s az Úr tudatta vele, hogy akkori ellenségei meghaltak.

Midiánból eltávozva, Mózes az Úr nemtetszésének megdöbbentő és rettenetes figyelmeztetését kapta. Fenyegető módon egy angyal jelent meg, mintha el akarná őt pusztítani. Az angyal semmi magyarázatát nem adta megjelenésének, azonban Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy Isten egyik követelményét semmibe vette. Felesége rábeszélésére nem hajtotta végre kisebbik fián a körülmetélés szertartását. Nem tett eleget annak a feltételnek, amely feljogosította a gyermeket Isten Izraellel kötött szövetségének áldásaira. A kiválasztott vezető részéről tanúsított mulasztás csökkenthette volna a nép szemében az isteni előírások erejét. Czippóra attól való félelmében, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a körülmetélést. Az angyal ezután megengedte Mózesnek, hogy folytassa útját. Mózesnek a fáraóhoz való küldése életveszéllyel járt és életét csak a szent angyalok által őrizhette meg. Amíg Mózes tudatosan elhanyagolta kötelességét, addig nem lehetett biztonságban, ebben az esetben Isten angyalai sem védhették meg őt.

A nyomorúság idején, közvetlenül Krisztus eljövetele előtt az igazakat mennyei angyalok védik meg, de nem lesz védelem azok számára, akik áthágják Isten törvényét. Az angyalok nem tudják megvédeni azokat, akik semmibe vettek csak egyet is Isten parancsolatai közül.