1 Mózes 41_ 54-56; 42-50.

A bő esztendők legelején elkezdték a felkészülést az elközelítő éhínségre. József irányítása alatt óriási tárházakat emeltek egész Egyiptom minden fontos helyén. Mindenre kiterjedő előkészületeket tettek a várható termésfelesleg megőrzésére és megtartására. Ugyanezt az eljárást folytatták a bőség hét esztendeje alatt, amíg az elraktározott gabona mennyisége felbecsülhetetlenné nem lett.

Azután elkezdődött az ínségnek, az aszálynak hét esztendeje, amelyet József megjövendöl. "[...] És lőn éhség minden országban; de Egyiptom földén mindenütt vala kenyér. De megéhezék egész Egyiptom földe is, és kenyérért kiált vala a nép a Fáraóhoz. Monda pedig a Fáraó mind az Egyiptombelieknek: Menjetek Józsefhez, és amit mond néktek, az míveljétek. És az éhség mind az egész földön vala. Akkor mind megnyitá József a gabonás házakat, és árulja vala az egyiptombelieknek; mert nagyobbodik vala az éhség Egyiptom földén" (1Móz 41:54-56).

Az éhség kiterjedt Kánaán földjére is, és ezt keményen megérezték az országnak azon a részén is, ahol Jákób lakott. Miután hallottak arról a bőséges gabonakészletről, amelyről Egyiptom királya gondoskodott, Jákób tíz fia felkerekedett és elment Egyiptomba, hogy ott gabonát vásároljanak. Megérkezésükkor a király helyetteséhez irányították őket, s a többi kérelmezővel együtt megjelentek az ország uralkodója előtt. "[...] És arccal a földre borulának ő előtte" "Megismeré pedig József az ő bátyjait, de azok nem ismerék meg őt" (1Móz 42:8). Héber nevét a király más névre változtatta. Egyiptom miniszterelnöke pedig alig-alig hasonlított arra az ifjúra, akit ők eladtak az ismáelitáknak. Amikor József látta, hogy testvérei leborulnak és hódolnak előtte, eszébe jutottak álmai, és a múlt jelenetei megelevenedtek előtte. Szemrevételezve a csoportot, éles szeme azonnal felfedezte, hogy Benjámin nincs közöttük. Vajon nem esett-e ő is áldozatul ezen irgalmat nem ismerő férfiak kegyetlenségének? Elhatározta, megtudja az igazságot. "[...] Kémek vagytok ti, kik azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok" (1Móz 42:9).

Ezt válaszolták: "Nem uram, hanem eleséget venni jöttek a te szolgáid. Mi mindnyájan egy ember fiai vagyunk: igaz emberek vagyunk. Soha nem voltak kémek a te szolgáid" (1Móz 42:10-11). József szerette volna megtudni, hogy vajon testvéreiben még mindig ugyanaz a dölyfös lelkület lakozik-e, mint amikor még velük volt. Otthonukról is kívánt némi felvilágosítást szerezni tőlük, de tudta azt is, hogy állításaik nagyon megtévesztőek lehetnek. Azért megismételte előbbi vádját, amelyre testvérei ezt felelték: "Mi, te szolgáid, tizenketten vagyunk testvérek, egy embernek fiai, Kánaán földén; és íme legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk pedig nincsen meg" (1Móz 42:13).

József úgy tett, mintha kételkedne előadott történetük igaz voltában, és még mindig kémeknek mondta őket. Az uralkodó megkövetelte, hogy állításaik bizonyítására maradjanak mindaddig Egyiptomban, amíg egyikük elmegy és elhozza magával legfiatalabb testvérüket. Ha ezt nem teszik meg, kémeknek tekinti őket. Ily ajánlatba Jákób fiai nem egyezhettek bele, mert családjuk éhezett volna, amíg egyikük elmegy, hogy elhozza testvérüket, és csak azután viszik a gabonát. Ezenkívül ki lenne az közülük, aki egyedül utazna és itt hagyná testvéreit a börtönben? Ily körülmények között miként állhatna atyja elé? Az is lehetségesnek látszott, hogy kivégzik, vagy rabszolgákká teszik őket, és ha elhozzák Benjámint, akkor valószínűleg neki is osztoznia kell sorsukban. Úgy döntöttek, hogy inkább együtt maradnak és szenvednek, mintsem hogy újabb szomorúságot okozzanak atyjuknak egyetlen otthon maradt fia elvesztésével. Ezért börtönbe vetették őket, ahol három napig maradtak.

Az évek folyamán - amelyeket József testvéreitől távol töltött - Jákób fiai jellemükben jelentősen megváltoztak. Irigyek, izgágák, csalárdak, kegyetlenek és bosszúállók voltak. Most, amikor a nyomorúság és szerencsétlenség utolérte őket, önzetlennek, egymás és atyjuk iránt hűségesnek bizonyultak. Középkorú férfiak voltak, mégis alávetették magukat atyjuk tekintélyének.

Az egyiptomi börtönben eltöltött három nap a keserű bánat és fájdalom ideje volt számukra. Ez alatt elgondolkodtak múltjuk bűnein. Mivel Benjámint nem tudják elhozni, úgy látszott, kémeknek minősítik őket, arra pedig nagyon kis reményük volt, hogy atyjuk beleegyezik abba, hogy Benjámintól megváljon. A harmadik napon azonban József elrendelte, hogy hozzák eléje testvéreit. Nem merte tovább fogságban tartani őket, nehogy atyja és a vele levő családok szenvedjenek az éhségtől. Ekkor József azt mondta nekik: "[...] Ezt cselekedjétek, hogy éjetek; az Istent én is félem. Ha igaz emberek vagytok, maradjon fogva egyik testvéretek a ti tömlöcötökben, ti pedig menjetek el, vigyetek gabonát házaitok szükségére. Legkisebbik atyátokfiát pedig hozzátok én hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok meg" (1Móz 42:19-20). Beleegyeztek, hogy a javaslatot elfogadják, bár kifejezték, hogy nem sok remény van arra, hogy Benjámint elengedi velük atyja Egyiptomba. József tolmács útján beszélt velük és nem is sejtették, hogy a kormányzó érti nyelvüket, ezért nyíltan beszéltek egymással jelenlétében. Vádolták magukat azért a bánásmódért is, amelyben egykor Józsefet részesítették. "Bizony vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen, akinek láttuk lelki szorongását, mikor nékünk könyörög vala, de nem hallgattunk reá; azért következett reánk ez a nyomorúság". Rúben, aki Dóthánban eltervezte magában József kiszabadítását, most ezt fűzte még hozzá: "Avagy nem mondtam-é néktek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok reám. És ímé vérét is keresik rajtunk!" (1Móz 42:21-22). József, amikor ezt hallotta, nem tudott többé uralkodni érzelmein, kiment és sírt. Visszatérve, megparancsolta, Simeont kötözzék meg és vessék börtönbe. Abban a kegyetlen bánásmódban, amelyben testvérei akkor Dóthánban részesítették, éppen Simeon volt a felbujtó és fő résztvevő. Ezért esett most József választása Simeonra.

József mielőtt elengedte testvéreit, utasítást adott arra, hogy lássák el őket gabonával, és mindegyikük pénzét titokban helyezzék vissza zsákjuk szájába. A hazafelé vezető útra a teherhordó állataik számára is gondoskodott takarmányról. Útközben, amikor a testvérek egyike kinyitotta a zsákját, meglepődött, mert ott találta abban azt a zacskó ezüstpénzt, amit a gabonáért fizetett. Felfedezését azonnal közölte testvéreivel. Mindnyájan megrettentek, és ezt mondták egymásnak: "[...] Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk?" (1Móz 42:28). Nem tudták eldönteni, hogy vajon jó jelnek tekintsék-e ezt az Úrtól, vagy pedig azért engedte ezt megtörténni, hogy megbüntesse őket bűneikért, és még mélyebbre taszítsa őket a szerencsétlenségbe? Beismerték, hogy Isten látta bűneiket és most bünteti őket.

Jákób aggódva várta fiai visszatérését. Érkezésükkor az egész tábor lelkesen gyülekezett köréjük. Amikor elmondták atyjuknak mindazt, ami velük történt, félelem és rossz előérzet lett úrrá minden szíven. Az egyiptomi kormányzó viselkedéséből valami rosszat sejtettek. Félelmük erősödött, amikor kinyitották zsákjaikat és mindegyikben a zsák tulajdonosa megtalálta saját pénzét. Fájdalmában idős atyjuk így kiáltott fel: "Megfosztotok engem gyermekeimtől, József nincs, Simeon sincsen. Benjámint is elviszitek? mindez engem ér! Akkor szóla Rúben az ő atyjának, mondván: az én két fiamat öld meg, ha meg nem hozom őt neked. Bízd az én kezemre őt, és én visszahozom néked. Az pedig monda: Nem megy le oda az én fiam ti veletek, mert az ő bátyja megholt és ő maga maradt meg; ha veszedelem érné őt az úton, amelyen elmentek, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba" (1Móz 42:36-38).

A szárazság azonban tovább tartott. A gabonakészlet, amelyet Egyiptomból hoztak, már majdnem teljesen elfogyott. Jákób fiai jól tudták, hogy hiábavaló lenne Benjámin nélkül visszatérniük Egyiptomba. Alig-alig reménykedhettek abban, hogy megváltoztathatják atyjuk elhatározását. Csöndben várták a fejleményeket. Mind sötétebb lett a közeledő éhínség árnyéka. A táborban élők aggodalmaskodó arcáról Jákób leolvasta szükségüket. Végül így szól: "[...] Menjetek el ismét, vegyetek nékünk egy kevés eleséget" (1Móz 43:2).

Júda azonban ezt felelte: "Erősen fogadkozék az a férfiú mondván: Színem elé ne kerüljetek, ha veletek nem lesz a ti atyátokfia. Ha azért elbocsátod velünk a mi öcsénket, elmegyünk, és veszünk néked eleséget; Ha pedig el nem bocsátod, nem megyünk, mert az a férfiú megmondá nékünk: Színem elé ne kerüljetek, ha a ti atyátokfia veletek nem lesz" (1Móz 43:3-5). Látva, hogy atyja ingadozik elhatározásában, ezt fűzte még hozzá: "[...] Bocsásd el azt a fiút én velem, és mi azonnal felkelünk és elmegyünk, hogy éljünk és meg ne haljunk se mi, se te, se a mi gyermekeink" (1Móz 43:8). Felajánlotta, hogy kezességet vállal testvéréért, és örökre bűnös legyen, ha nem hozza vissza Benjámint atyjához.

Jákób nem tarthatta tovább vissza belegyezését, ezért utasította fiait, hogy készüljenek az utazásra. Megparancsolta nekik, hogy a kormányzónak vigyenek magukkal olyan dolgokat ajándékként, amilyenekkel az éhínséggel sújtott ország még rendelkezett - "[...] egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát" (1Móz 43:11), és pénzt is vigyenek magukkal kétannyit. "Öcséteket is vegyétek, keljetek fel és menjetek vissza ahhoz a férfiúhoz" (1Móz 43:13). Amikor fiai már induló félben voltak kétséges útjukra, idős atyjuk felkelt és az égre emelve kezeit így imádkozott: "A mindenható Isten pedig engedje, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza ti veletek a másik atyátokfiát, és Benjámint. Én pedig ha megfosztottnak kell lennem, hadd legyek megfosztva" (1Móz 43:14).

József testvérei tehát ismét Egyiptomba mentek és megjelentek a kormányzó előtt. Amikor József tekintete Benjáminra esett - saját anyja fiára - mélyen megindult. Elrejtette érzelmét, s megparancsolta, vezessék őket saját házába, és készítsék fel őket a közös ebédre. A testvérek nagyon megrettentek, amikor megtudták, hogy a kormányzó palotájába vezetik őket és attól féltek, hogy a zsákjaikban talált pénzt kérik majd számon ott tőlük. Azt gondolták, hogy mindezt szándékosan tervezték el, hogy okot találjanak rabszolgává tételükre. Kétségbeesésükben a ház gondnokához fordultak és elmondták neki egyiptomi látogatásuk körülményeit. Ártatlanságuk bizonyítékául elmondták, hogy a zsákjaikban talált pénz visszahozták, és más pénzt is hoztak magukkal, hogy azon élelmet vásároljanak. "Legyetek békén, ne féljetek; a ti Istentek és a ti atyátok Istene adta néktek azt a kincset zsákjaitokba; pénzetek az én kezemhez jutott" (1Móz 43:23). Mentesültek aggodalmukról, és amikor Simeon, akit kiengedtek a börtönből, csatlakozott hozzájuk, úgy érezték, hogy Isten valóban kegyelmes hozzájuk.

Amikor a kormányzó ismét találkozott velük, átadták neki ajándékaikat, és alázatosan "[...] leborulának előtte a földig" (1Móz 43:26). Józsefnek ekkor ismét álma jutott eszébe. Vendégei üdvözlése után sietve kérdezgetni kezdte őket: "[...] Egészségben van-é a ti vén atyátok, akiről nékem szóltatok? Él-e még? [...] Egészségben van a te szolgád, ami atyánk, még él" (1Móz 43:27-28) - hangzott a válasz, miközben ismét mély meghajlással fejezték ki hódolatukat. Azután József tekintete megnyugodott Benjáminon és így szólt: "[...] Ez-é a ti legkisebbik atyátokfia, aki felől nékem szóltatok vala? [...]Az Isten légyen hozzád kegyelmes, fiam!" - mondta néki (1Móz 43:20). A gyengédség érzései azonban erőt vettek rajta, és nem tudott többé egy szót sem szólni. "[...] beméne azért szobájába, és ott síra" (1Móz 43:30).

Miután visszanyerte önuralmát, visszatért vendégeihez és mindnyájan folytatták az ebédet. A kaszt törvényei az egyiptomiaknak megtiltották, hogy más népekhez tartozó emberekkel étkezzenek. Jákób fiai ezért külön asztalnál ettek, miközben a kormányzó, mint magas rangú úr csak egyedül ült asztalánál. Így az egyiptomiak számára is külön asztalokat terítettek meg. Amikor mindenki elfoglalta a helyét a neki kijelölt asztal mellett, József testvérei meglepődve fedezték fel, hogy ülőhelyeiket pontosan rendben, életkoruk szerint jelölték ki az asztal mellett. József "pedig részt juttata azoknak maga elől" (1Móz 43:34), Benjámin része azonban ötször több volt mint közülük bárkié. Benjámin megkülönböztetésével József arról akart megbizonyosodni, hogy vajon testvérei a legfiatalabb testvérüket nem illetik-e ugyanazzal az irigységgel és gyűlölettel, amelyet vele szemben egykor kimutattak. Feltételezve, hogy József nem érti beszédüket, a testvérek szabadon és nyíltan beszélgettek egymással. Így Józsefnek alkalma volt testvérei igazi érzéseinek megismerésére. További próbára tette őket. Eltávozásuk előtt megparancsolta, hogy saját ezüst poharát rejtsék el a legfiatalabb testvér zsákjába.

A testvérek örömmel indultak haza. Simeon és Benjámin is velük volt. Teherhordó állataikat megrakták gabonával. Mindnyájan úgy érezték, megmenekültek azoktól a veszedelmektől, amelyek látszólag körülvették őket. De amikor a várost elhagyták, a kormányzó gondnoka utolérte őket és ilyen sértő kérdést intézett hozzájuk: "[...] Miért fizettetek gonosszal a jó helyébe? Avagy nem abból iszik-é az én uram? és abból szokott jövendölni! Gonoszul cselekedtétek, amit cselekedtetek!" (1Móz 44:4-5). Abban az időben ugyanis az ilyen poharat, mint a mérgezés elleni óveszközt, igen nagyra értékelték.

A gondnok vádjára az utazók ezt válaszolták: "[...] Miért szól az én uram ilyen szavakkal? - Távol legyen szolgáidtól, hogy ilyen dolgot cselekedjenek. Ímé a pénzt, melyet zsákjaink szájában találtunk vala, meghoztuk néked Kánaán földjéről; hogy loptunk volna hát urad házából ezüstöt vagy aranyat? Akinél megtaláltatik a te szolgáid közül, haljon meg az; sőt mi is szolgái leszünk uramnak" (1Móz 44:7-9).

Erre a gondnok azt mondta: "Mostan is legyen beszédetek szerint: akinél megtaláltatik, az légyen nékem szolgám, ti pedig mentek legyetek" (1Móz 44:11).

A kutatást azonnal elkezdték. "És sietének és leraká kiki az ő zsákját a földre, és kioldá kiki az ő zsákját" (1Móz 44:10). A gondnok mindegyik zsákot megvizsgálta. Rúben zsákjának a megvizsgálásával kezdte és gyorsan eljutott a legfiatalabb testvérhez. Benjámin zsákjában megtalálta a poharat.

A testvérek gyászuk jeléül megszaggatták ruháikat és lassan visszatértek a városba. Benjámint saját fogadkozásukkal vetették rabszolgasorsra. Követték a gondnokot a palotába. A kormányzót még ott találták. Térdre borultak előtte. József így szólt hozzájuk: "Mi dolog ez amit cselekedtetek? Avagy nem tudjátok-é hogy az ilyen magamféle ember jövendölni tud?" (1Móz 44:15). József ezzel azt szándékozott elérni, hogy bűnük beismerésére késztesse őket. Sohasem igényelte magának a jövendölés erejét, de el akarta velük hitetni, hogy olvasni tud életük titkaiban.

Júda eléje lépett mondván: "Mit mondhatunk az én uramnak? Mit szóljunk, mivel igazoljuk magunkat? Az Isten büntetése utolérte szolgáidat. Mi az én uram szolgái vagyunk, mind mi, mind az, akinek kezében a pohár találtatott."

Távol legyen tőlem, hogy azt cselekedjem - felelte József - "az akinek kezében találtatott a pohár, az legyen nékem szolgám, ti pedig békességgel menjetek el a ti atyátokhoz" (1Móz 44:16-17).

Júda most térdein kúszva még közelebb jött a kormányzóhoz és így kiáltott fel: "Kérlek, uram, hadd szólhasson egy szót uram fülébe a te szolgád, és ne gerjedjen fel haragod a te szolgád ellen; mert hasonló vagy te a Fáraóhoz" (1Móz 44:18). Megható szavakkal írta le atyja fájdalmát, amit József elvesztése miatt érzett és vonakodását attól, hogy Benjámint elengedje velük Egyiptomba, mivel ő volt az egyetlen megmaradt fia anyjának, Rákhelnek, akit Jákób nagyon szeretett. "Ha tehát most visszamenéndek az te szolgádhoz, az én atyámhoz, és e fiú nem lesz velünk, mivelhogy annak lelke ennek lelkéhez van nőve, ha meglátja, hogy nincs meg a gyermek, meghal s akkor a te szolgáid, a te szolgádnak, a mi atyánknak ősz fejét búba borítva bocsátják alá a koporsóba. Mivel a te szolgád e fiúért az ő atyjánál kezes lett, mondván: Ha vissza nem hozom őt hozzád, mind éltig bűnös legyek az én atyám előtt. Hadd maradjon azért e gyermek helyébe a te szolgád, az én uramnak szolgájául; e gyermek pedig menjen fel az ő bátyjáival. Mert mimódon mehetnék én fel atyámhoz, ha e gyermek velem nem lenne, anélkül, hogy ne lássam a nyomorúságot, mely atyámat érné?" (1Móz 44:30-34).

Józsefnek ennyi elég volt. Meglátta testvéreiben az igazi bűnbánat gyümölcseit. Miután meghallgatta Júda nemes önfeláldozását, elrendelte, hogy testvérei kivételével mindenki vonuljon vissza, hogy maga maradjon az idegenekkel. Azután hangosan zokogva így kiáltott fel: "Én vagyok József, él-e még az én atyám?" (1Móz 45:3).

Testvérei mozdulatlanul, némán, félelemmel és ámulattal álltak ott. Egyiptom kormányzója nem más mint az ő testvérük, József, akire irigykedtek, akit meg akartak gyilkolni, és akit végül rabszolgának adtak el! Vele szemben gyakorolt bűnös bánásmódjuk minden részlete hirtelen lepergett szemük előtt. Eszükbe jutott, hogy mennyire megvetették álmait, és miként munkálkodtak azon , hogy azok ne teljesüljenek be. Megdöbbenve ébredtek annak tudatára, hogy cselekedeteikkel hozzájárultak az álom beteljesüléséhez. Most, hogy teljesen József hatalmában vannak, biztosak voltak abban, hogy kétségtelenül bosszút áll rajtuk mindazért a rosszért, amit tőlük elszenvedett.

József, amikor látta zavarukat, kedvesen így szólt hozzájuk: "Jöjjetek közelebb hozzám!" És amikor közelebb mentek hozzá, így folytatta: "Én vagyok József, a ti testvéretek, kit eladtatok vala Egyiptomba. És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradástokért küldött el engem Isten ti előttetek" (1Móz 45:4-5). Érezve, hogy már eléggé megszenvedtek az iránta elkövetett kegyetlenségükért, nemesen igyekezett száműzni félelmüket és csökkenteni önvádjuk keserűségét.

"Mert immár két esztendeje - folytatta - hogy éhség van e földön, de még öt esztendő van hátra, melyben sem szántás, sem aratás nem lesz. Az Isten küldött el engem ti előttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással. Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten, ki engem a Fáraó atyjává tett, és egész házának urává, és Egyiptom egész földének fejelmévé. Siessetek és menjetek fel atyámhoz, és mondjátok néki: Ezt mondja a te fiad József: Az Isten engem egész Egyiptomnak urává tett, jöjj le én hozzám, ne késsél. És Gósen földén lakozol, és én hozzám közel leszesz, mind te, mind fiaid, mind fiaidnak fiai, juhaid, barmaid, és mindened, amid van. és eltartalak ott téged, mert még öt esztendei éhség lesz, hogy tönkre ne juss te, és házadnépe, és semmi, amid van. És ímé a ti szemeitek látják, és az én atyámfiának Benjáminnak szemei, hogy az én szám szól hozzátok. [...] És siessetek s hozzátok ide az én atyámat. És nyakába borula az ő öccsének Benjáminnak és síra; Benjámin is síra az ő nyakán. És megcsókolá mind az ő testvéreit és síra ő rajtok; azután beszédbe ereszkedének vele az ő testvérei" (1Móz 45:6-12.14-15). Alázatosan bevallották neki bűnüket és könyörögve kérték bocsánatát. Hosszú ideig szenvedtek a nyugtalanságtól és a lelkifurdalástól, és most azon örvendeztek, hogy ő még él.

A történtek híre gyorsan eljutott a királyhoz, aki igyekezett József iránti háláját kifejezni. Ezért megerősítette azt a meghívást, amit a kormányzó a családjának küldött. Ezt mondta: "[...] én néktek adom Egyiptom földének javát, hogy éljétek e földnek zsírját" (1Móz 45:18). József a testvéreit bőségesen ellátta élelmiszerrel, szekerekkel és mindennel, ami szükséges volt az egész család Egyiptomba költözéséhez. Benjámint József értékesebb ajándékokkal ajándékozta meg, mint a többi testvér. Mivel félt attól, hogy a hazafelé vezető úton vita támad közöttük, ezért amikor már induló félben voltak, rájuk parancsolt: "[...] Ne háborogjatok az úton" (1Móz 45:24).

Jákób fiai örömüzenettel tértek vissza atyjukhoz: "[...] József még él, és hogy uralkodik egész Egyiptom földén" (1Móz 45:26). Az idős ember először annyira meglepődött, hogy el sem akarta hinni azt, amit hallott. Amikor látta a szekerek hosszú sorát és a megrakott állatokat, és amikor Benjámin is újra vele volt, meggyőződött arról, hogy mindez igaz, és örömében így kiáltott fel: "Elég nékem, hogy József az én fiam még él: lemegyek hát, hogy meglássam őt minekelőtte meghalok" (1Móz 45:28).

A tíz testvér számára azonban még hátra volt a megalázkodás. Be kellett vallaniuk atyjuknak azt az általuk elkövetett csalárdságot és kegyetlenséget, amely oly sok évig megkeserítette atyjuk életét és saját életüket. Jákób nem akarta elhinni róluk, hogy ily aljas bűn elkövetésére képesek. Látta, hogy minden jóra fordult, megbocsátott tévelygő gyermekeinek és megáldotta őket.

Jákób és fiai családjaikkal, nyájaikkal, gulyáikkal és a melléjük rendelt kísérőkkel együtt hamarosan úton voltak Egyiptom felé. Az utat boldog és vidám szívvel tették meg. Amikor Beérsebába érkeztek, a pátriárka hálaáldozatokat mutatott be, és imában kérte az Urat, biztosítsa kíséretéről őket. Éjjel látomásban megjelent neki Isten és így szólt: "[...] Ne félj lemenni Egyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek veled Egyiptomba, és én bizonnyal fel is hozlak; és József fogja bé a te szemeidet" (1Móz 46:3-4).

Ennek az ígéretnek: "Ne félj lemenni Egyiptomba; mert nagy néppé teszlek ott téged" igen nagy jelentősége volt. Ábrahámnak ugyan azt ígérte Isten, hogy utódai megszámlálhatatlanok lesznek, mint a csillagok, de eddig a választott nép csak lassan szaporodott. Kánaán földje pedig most nem látszott alkalmasnak arra, hogy ott egy nagy nemzet fejlődhessék ki, amelyről a jövendölés szólt. Kánaán területe hatalmas pogány törzsek birtokában volt és "a negyedik nemzedékig" ők birtokolják azt. Ha Izrael leszármazottai itt akarnának most nagy néppé fejlődni, akkor előbb vagy ki kellene űzni Kánaán földjéről az ország pogány lakóit, vagy el kellene vegyülniük közöttük. Az előbbit az isteni rendelkezés szerint nem tehetik meg; ha pedig elvegyülnek a kanaánitákkal, akkor azok bálványimádásra csábítják őket. Egyiptom azokat a feltételeket kínálta, amelyek szükségesek az isteni szándék megvalósításához. Az ország bővizű és termékeny szakasza állt rendelkezésükre. a letelepedésre, mindazokkal az előnyökkel, amelyek elengedhetetlenek voltak gyors növekedésükhöz., Az a tény, hogy foglalkozásuk miatt elkerülhetetlenül szembe találják magukat az egyiptomiak ellenszenvével - "[...] mert minden juhpásztor utálatos az Egyiptombeliek előtt" (1Móz 46:34) - arra volt jó, hogy egyrészt megmaradjanak külön és elkülönített népnek, másrészt védte őket az Egyiptomban gyakorolt bálványimádástól.

Egyiptomban egyenesen Gósen földjére mentek. Ide érkezett József is állami hintón, fejedelmi kíséretével. Környezetének pompáját és állásának méltóságát elfelejtette. Csak egy gondolat töltötte be szívét és elméjét, csak egy vágyakozás hatotta át egész lényét. Amikor meglátta a közeledő utazókat, nem tudott többé uralkodni érzésein, amelyet oly sok éven át elfojtott. Kiugrott hintójából és előreszaladt, hogy örömmel üdvözölje atyját. "[...] amint maga előtt látá, nyakába borula, és síra az ő nyakán sok ideig. És monda Izrael Józsefnek: Immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orcádat, hogy még élsz" (1Móz 46:29-30).

Azután József elvitte magával öt testvérét, hogy bemutassa őket a fáraónak, és megkapják tőle az engedélyt a földterület átvételére jövendő otthonuk számára. Miniszterelnöke iránti hálából az uralkodó kész lett volna állami tisztségekre is kinevezni őket. József azonban, mint Jahve hűséges imádója, igyekezett megvédeni testvéreit attól a kísértéstől, amelynek ki lettek volna téve a pogány királyi udvarban. Ezért azt tanácsolta nekik, ha a király megkérdezi tőlük, hogy mi a foglalkozásuk, őszintén és nyíltan mondják meg. Jákób fiai megfogadták és követték József tanácsát, és óvatosan azt is közölték a fáraóval, hogy csak ideiglenesen akarnak Egyiptomban tartózkodni, nem akarnak állandó lakosai maradni az országnak. Ily módon fenntartották maguknak azt a jogot, hogy bármikor szabadon eltávozhatnak Egyiptomból. A király pedig ígérete szerint kijelölte számukra az otthon, "[...] Egyiptom földének javát" (1Móz 45:18), Gósen földét.

Nem sokkal Egyiptomba való megérkezésük után József atyját is elvitte a királyhoz. A pátriárka idegen volt a királyi udvarokban, de a természet fenséges jelenségei között a fáraónál is hatalmasabb Uralkodóval beszélgetett. Ezért most tudatos felsőbbséggel felemelte kezeit és megáldotta a fáraót.

Józsefhez intézett első üdvözletében Jákób úgy beszélt, mintha hosszú aggodalmának és szomorúságának ezen örvendetes végződése után már meghalni is kész lenne. Isten azonban még tizenhét esztendőt ajándékozott neki, amelyet békés visszavonultságban tölthetett el Gósen földjén. Ezek az esztendők boldogító ellentétei voltak az ezeket megelőző éveknek. Fiaiban látta az igazi bűnbánat bizonyítékát. Azt is látta, hogy családja olyan körülmények közé került, amelyek biztosították számukra a nagy néppé, nemzetté fejlődésükhöz elengedhetetlenül szükséges feltételeket. Hite megragadta Istennek azt a biztos ígéretét, hogy egyszer majd Kánaánban telepednek le. Körülvette a szeretnek és kedvességnek mindaz a jele, amivel Egyiptom miniszterelnöke csak megajándékozhatta őt. Boldog volt régen elveszített és megtalált fia társaságában, és békében került sírjába.

Amikor Jákób érezte halála közeledtét, elküldött Józsefért. Szívében és elméjében tartotta Istennek a Kánaán majdani birtoklásáról szóló ígéretét, és ezért így szólt fiához: "[...] Kérlek ne temess el engem Egyiptomban. Midőn elaluszom az én atyáimmal, vígy ki engem Egyiptomból és temess el az ő sírjokba" (1Móz 47:29-30). József megígérte, így tesz, de Jákób nem érte be ennyivel; ünnepélyesen megeskette Józsefet, hogy atyái mellé temeti majd el Makpelah barlangjában.

Egy másik fontos ügy sem kerülte el figyelmét. József fiait törvényesen Izrael gyermekei közé kellett beiktatni. József, amikor utoljára látogatta meg atyját, magával hozta fiait is, Efraimot és Manassét. Ezek az ifjak, anyjuk révén kapcsolatban voltak az egyiptomi papság legmagasabb rendjével; apjuk tisztsége és állása megnyitotta előttük a gazdagsághoz és kiváltságokhoz vezető utat, ha úgy döntenek, hogy életüket és sorsukat az egyiptomiakkal kötik össze. József vágya az volt, hogy fiai saját népükkel egyesüljenek. Kinyilvánította hitét a szövetség ígéretében; abban, hogy fiai visszautasítják mindazokat a tisztségeket, amelyeket az egyiptomi királyi udvar felajánl nekik; és hogy helyet kapnak a megvetett pásztorkodó törzsek között, akikre Isten rábízta beszédét.

Ekkor Jákób ezt mondta: "Most tehát a te két fiad, akik néked Egyiptom földén annak előtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Egyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse, akár csak Rúben és Simeon, az enyéim lesznek" (1Móz 48:5). Saját gyermekeinek tekintette őket, hogy törzsek fejei legyenek majd. Így az elsőszülöttségi kiváltság, amelyet Rúben eljátszott, Józsefre szállt - két részt kapott Izraelben.

Jákób szemei az öregség miatt már elhomályosodtak. Nem vette észre a fiatalembereket. Amikor azonban kivette a alakjuk körvonalait, megkérdezte: "Kicsodák ezek?" Miután megmondták neki, hogy kik állnak a közelében, ezt mondta: "Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg" (1Móz 48:9). Amikor az ifjak odamentek hozzá, a pátriárka megölelte és megcsókolta őket. Azután ünnepélyesen a fejükre tette kezeit, hogy megáldja őket. Ezt az imát mondta: "Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám és Izsák; az Isten aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig: Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket" (1Móz 48:15-16). Nem volt ebben az imában semmi magabízás, sem az emberi erőre való támaszkodás. Jákób arról tett hitvallást, hogy Isten volt a megtartója és a támasza. Nem panaszkodott a múltban elszenvedett nehéz napokért, a múlt megpróbáltatásait és bánatait többé nem tekintette úgy, mint amelyek "ellene" voltak. Emlékezete csak Isten irgalmát, szeretetét és kedvességét idézte fel, aki egész vándorlása alatt mindig vele volt.

Miután Jákób befejezte áldását, hitének bizonyosságát átadta fiának és ráhagyta az eljövendő nemzedékekre, hogy tanúskodjék előttük a rabszolgaság és a bánat hosszú évei alatt: "Ímé én meghalok, de az Isten veletek lesz és vissza visz titeket a ti atyáitok földére" (1Móz 48:21).

Végezetül Jákób összes fiai haldokló atyjuk ágya köré gyülekeztek. Jákób egészen közel hívta őket magához, és így szólt hozzájuk: "Gyűljetek egybe, hadd jelentsem meg néktek, ami rátok következik a messze jövőben. Gyűljetek össze s hallgassatok Jákóbnak fiai! hallgassatok Izráelre, a ti atyátokra" (1Móz 49:1-2). Jákób gyakran és aggodalmaskodva gondolt jövőjükre és igyekezett magának képet alkotni a különböző törzsek történetéről. Most, amikor arra vártak, hogy megkapják utolsó áldását, Jákóbon az Isten Lelke nyugodott meg és világosan kitárult előtte leszármazottainak jövője. Egymás után említette fiai nevét, jellemezve mindegyiküket, és röviden előre megmondta törzsük történetét.

"Rúben, te elsőszülöttem,erőm, tehetségem zsengéje,első a méltóságban, első a hatalomban" (1Móz 49:3).

Így ábrázolta az atya azt a helyet, amelyet Rúbennek, mint elsőszülött fiúnak el kellett volna foglalnia; de Héderben elkövetett szörnyű bűne méltatlanná tette az elsőszülöttségi jog áldására. Jákób ezért így folytatta:

"Állhatatlan, mint a víz,nem leszesz első"(1Móz 49:4).

A papságot Lévinek adta, a királyságot és a messiási ígéretet Júdának, az örökség két részét pedig Józsefnek osztotta ki. Rúben törzse sohasem emelkedett magas rangra Izraelben. Lélekszáma sohasem lett olyan nagy, mint Júda, József vagy Dán törzséé, és elsőként Rúben törzsének tagjait hurcolták el fogságba.

Életkorban Simeon és Lévi következett közvetlenül Rúben után. Együtt vettek részt a sekhemitákon elkövetett kegyetlenségben, és ők voltak a legbűnösebbek József eladásában is. Róluk ezt jelentette ki:

Eloszlatom őket Jákóbban,és elszélesztem Izráelben (1Móz 49:7).

Izrael megszámlálásakor, amely a Kánaánba történt bevonulásuk előtt volt, Simeon törzse volt a legkisebb, Mózes utolsó áldásában nem is említette őket. Kánaánban való letelepedésük alkalmával ez a törzs csak a Júda osztályrészéből kapott egy kis területet. A Simeon törzséhez tartozó családok, amelyek később népesebbek lettek, különböző településeket alkottak, és a határon kívüli területeken telepedtek le. Lévi sem kapott semmi örökséget, kivéve azt a negyvennyolc várost, amelyek az ország különböző részein szétszórtan feküdt. De az Isten elleni lázadás idején, amikor a többi törzsek hitehagyók lettek, ők hűségesek maradtak Jahvéhoz, ezért Isten rájuk bízta a szentély szolgálatát és így számukra az átok áldássá változott.

Az elsőszülöttségi jog áldásainak koronáját Júda kapta. Júda "dicséret"-et jelent. Ez a törzs prófétikus történetében tárult fel:

Júda! téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz s meghajolnak előtted atyáidnak fiai. Oroszlánkölyök Júda; zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam! Lehevert, lenyugodott, mint a hím-oroszlán, és mint nőstény oroszlán; ki veri őt fel? Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek" (1Móz 49:8-10).

Az oroszlán, az erdők királya ennek a törzsnek nagyon találó jelképe, mert ebből a törzsből származott Dávid, és Dávid Fia, Siló, az igazi "Oroszlán Júda törzséből", aki előtt végül meghajolnak az összes hatalmasságok és minden népek és nemzetek hódolatukat fejezik ki előtte.

Jákób legtöbb gyermekének boldog jövőt jövendölt. Utoljára érkezett József nevéhez és atyai szívének szeretete túláradt, amikor áldást kért "József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára:

"Termékeny fa József,termő ág a forrás mellett,ágazata meghaladja a kőfalat. Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók:De mereven marad kézíve,feszülten keze karjai,Jákób Hatalmasának kezétől,onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától. Atyád Istenétől, aki segéljen;a Mindenhatótól, aki megáldjon,az ég áldásaival, onnan felülről,a mélység áldásaival, mely alant terül,az emlők és anyaméh áldásaival. Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait,az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére,a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára"(1Móz 49:22-26)

Jákób mindig mély és heves érzésű ember volt. Fiai iránt érzett szeretete erős és gyengéd volt. Hozzájuk intézett áldásában nem találhattak semmiféle részrehajlást vagy neheztelést. Mindnyájuknak megbocsátott és mindvégig szerette őket. Atyai gyengédsége mindig csak bátorító és reménykeltő szavakban fejeződött ki. Isten ereje nyugodott meg rajta, és az isteni ihletés befolyása alatt az igazság kijelentésére kényszerült, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozott is fiainak.

Az utolsó áldások elmondása után Jákób megismételte a temetésére vonatkozó rendelkezését: "Én az én népemhez takaríttatom, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, amely a Khitteus Efron mezején van. Abba a barlangba, mely Kanaán földén Mamré átellenében Makpelahnak mezején van, [...] Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is" (1Móz 49:29-31). Így életének utolsó cselekményében is az Isten ígéretében való hitet fejezte ki.

Jákób életének utolsó évei csendes, szelíd alkonyatként borultak fáradsággal, gonddal és küzdelemmel telt napjaira. Sötét felhők gyűltek össze nagyon sokszor élete ösvénye fölött, de életének napja fényben áldozott le, és a menny csillogása ragyogta be utolsó óráit. A Szentírás azt mondja: "De lesz egy nap [...] világosság lesz az estvének idején" (Zak 14:7). "Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé" (Zsolt 37:37).

Jákób vétkezett, de nagyon meg is szenvedett érte. Attól a naptól kezdve, amikor bűne miatt menekülnie kellett atyja sátraiból, évekig gond, fájdalom és bánat lett a sorsa. Hontalan vándorként messze anyjától - akit soha többé nem látott viszont - menekültként került idegen országba, Mezopotámiába, ahol hét évig dolgozott azért a leányért - Rákhelért - akit megszeretett. De csak azért, mert aljasul becsapták, húsz esztendeig szolgálta kapzsi és telhetetlen rokonát. Szemtanúja volt rokona gyarapodó gazdagságának. Fiai növekedtek körülötte, de nem sok örömben volt része az örökösen pörlekedő és megosztott házban. Lehangolta leánya szégyene, testvéreinek bosszúállása, elkeserítette Rákhel halála, Rúben természetellenes bűne, Júda bűne, s az a kegyetlen megtévesztő rosszindulat, ahogyan Józseffel viselkedtek. Milyen hosszú és sötét a rászakadt szerencsétlenségek sora, amelyeket végig kellett néznie. Újra és újra le kellett aratnia az első bűnös cselekedet gyümölcsét. Látnia kellett, hogy fiai között megismétlődnek azok a bűnök, amelyekben ő maga vétkezett. De bármilyen keserű volt is ez a lecke, nem volt hiábavaló, mert elvégezte munkáját. Bármilyen keserű volt is a fenyítés, megteremte "az igazságnak békességes gyümölcseit" (Zsid 12:11).

Az ihletett könyv pontosan feljegyzi a jó emberek hibáit is, azokét, akiket Isten kegye kitüntetett. Valójában ezeket a hibákat a Biblia teljesebben tárja elénk, mint az erényeket. Ez csodálat tárgya sokak számára, a hitetleneknek pedig ez szolgáltat okot a Biblia kigúnyolására. A Szentírás igazságának azonban éppen ez a legerősebb bizonyítéka, mivel a tényeket nem vonja be szép mázzal és a bűnök igazi jellegét nem kendőzi el. Az emberek annyira telve vannak előítéletekkel, hogy képtelen az emberi történelem eseményeit részrehajlás nélkül megörökíteni. Ha a Bibliát nem ihletett személyek írták volna, kétségtelenül kedvezőbb színben tüntették volna fel a tiszteletben részesített emberek jellemét. Így azonban az ihletett írók tapasztalatainak hű feljegyzése van a kezünkben.

Azokat az embereket, akik Istentől nagy kegyelmet és felelősséget kaptak, néha-néha bizony legyőzött a kísértés és bűnt követtek el, éppen úgy, ahogy ma mi is küzdünk, ingadozunk és gyakran bűnbe esünk. Ezeknek az embereknek az élete, minden tévedésükkel, balgaságukkal együtt figyelmeztetésül tárul elénk. Ha hibátlan embereket ábrázolnának, akkor bűnös természetünkkel kétségbeeshetnénk, amikor saját hibáinkra és fogyatékosságainkra gondolunk. Ha azonban azt látjuk, hogy e hősök a miénkhez hasonló próbákban küzdöttek, és hozzánk hasonlóan elbuktak a kísértések között, de mégis Isten kegyelme által győzedelmeskedtek, akkor mi is bátrak leszünk az igazságért való küzdelmünkben. Vereséget szenvedtek, de ismét felálltak és Isten megáldotta őket. Épp így mi is győztesek lehetünk Jézus erejével. Az életükről szóló pontos feljegyzések figyelmeztetések számunkra. Azt mutatják, hogy Isten semmiképpen nem mentegeti a bűnöst. Isten a legkegyeltebb szolgáiban is látja a bűnt, és még szigorúbban, keményebben bánik velük mint azokkal, akiknek kevesebb a világosságuk és a felelősségük.

Jákób temetése után József testvéreinek szívét ismét félelem töltötte el. József irántuk mutatott minden kedvessége ellenére bizalmatlanok voltak. Azt gondolták, József talán csak atyja iránti szeretetből halasztotta el büntetésüket. Személyesen nem is mertek előtte megjelenni, hanem csak üzenetet küldtek neki: "[...] A te atyád megparancsolta nékünk az ő holta előtt, mondván: Így szóljatok Józsefhez: Kérünk téged, bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bűnöket, mert gonoszul cselekedtek te ellened. Most azért bocsásd meg azoknak vétkét, akik a te atyád Istenét szolgálják" (1Móz 50:16-17). Az üzenet könnyekre fakasztotta Józsefet, és ez felbátorította testvéreit, hogy elmenjenek hozzá és leboruljanak előtte e szavakkal: "[...] Ímé mi a te szolgáid vagyunk" (1Móz 50:18). József testvérei iránt érzett szeretete mély és önzetlen volt, fájt neki, hogy olyannak tekintették őt, mint aki a bosszúállás lelkületét dédelgeti magában. "Ne féljetek" - mondotta nékik - "avagy Isten gyanánt vagyok-é én? Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa. Most annakokáért ne féljetek: Eltartalak én titeket és a ti gyermekeiteket" (1Móz 50:19-21).

József élete Krisztus életét ábrázolja. Az irigység indította József testvéreit arra, hogy rabszolgaként adják el őt. Azt remélték, ezzel megakadályozzák, hogy nagyobb legyen náluk. Amikor eladták őt Egyiptomba, akkor abban a hitben ringatták magukat, hogy nem zavarják őket többé József álmai, és azok teljesülésének még a lehetőségét is megakadályozták. De Isten őrködött az események felett. Éppen elősegítették azt, amit meg akartak akadályozni. Éppen így a zsidó papok és vének is féltékenyek voltak Krisztusra. Attól féltek, hogy a Messiás elvonja az emberek figyelmét róluk. Megölték, hogy ne lehessen Király, és nem gondolták, hogy ezzel éppen királyságát segítették elő.

József egyiptomi rabszolgasága által lett a megmentője, szabadítója atyja családjának. Ez a tény azonban semmivel sem teszi kisebbé testvérei vétkét. Éppen így Krisztust ellenségei által történt keresztre feszítése tette az emberiség Megváltójává, az elesett emberi nemzetség Szabadítójává és az egész világ Urává. Gyilkosainak bűne azonban éppen olyan szörnyű és megvetendő marad, mintha Isten gondviselő keze nem fordította volna Krisztus dicsőségére és az emberiség javára az eseményeket.

Amiként Józsefet a saját testvérei adták el a pogányoknak; éppen úgy Krisztust is saját tanítványainak egyike adta el legelkeseredettebb ellenségeinek. Józsefet hamisan vádolták meg, és erényei miatt vetették börtönbe; éppen úgy Krisztust is igazságossága miatt vetették meg, mert önmegtagadó élete feddés volt a bűnösök számára. Bár semmi bűnt nem találtak benne, mégis a hamis tanuk bizonyságtétele alapján elítélték. József türelme és szelídsége a vele szemben elkövetett igazságtalanság és zsarnokság idején; a megbocsátásra és a jótékonyságra való készsége igazságtalanul viselkedő testvéreivel szemben szintén jelképe az Üdvözítő magatartásának, aki panasz nélkül hordozta el a gonosz emberek rosszindulatú cselekedeteit, s nemcsak gyilkosainak bocsátott meg, hanem mindazoknak megbocsát ma is, akik bűneiket megvallva eljönnek hozzá és nála keresnek bocsánatot.

József ötvennégy évvel élte túl atyját. Megérte azt, hogy meglássa: "[...] Efraimtól harmad ízen való fiait; Manasse fiának Mákhirnak is születtek József térdén gyermekei" (1Móz 50:23). Tanúja lett népe szaporodásának, boldogulásának, és egész életében rendületlenül hitt abban, hogy Isten - ígérete szerint - visszaviszi Izraelt az ígéret földjére.

József - amikor látta, hogy élete vége már közel van - rokonait összehívta, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptomban számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak utolsó szavai: "[...] Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak" (1Móz 50:24). Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. "És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban" (1Móz 50:25-26). Az évszázadok során - a nehéz rabszolgaság alatt - amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy reményüket mindig az ígéret földje felé irányítsák, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön.