2 Sámuel 5:6-25; 6; 7; 9; 10.

Amint Dávid elfoglalta Izrael trónját, megfelelő helyet kezdett keresni a birodalom fővárosa számára, melyet Hebrontól húsz mérföldre választott ki. Mielőtt Józsué Izrael seregeit átvezette volna a Jordánon, ezt a helyet Sálemnek nevezték. Nem messze innen bizonyította be Ábrahám az Isten iránti hűségét. Dávid megkoronázása előtt nyolcszáz évvel ez a hely Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának volt otthona. Ez a város az ország központjában, a környező dombok védelmében, magaslaton feküdt. Mivel Benjámin és Júda között húzódó határon terült el, közel volt Efraimhoz és innen könnyen elérhető volt a többi törzs is.

E hely megszerzéséhez a hébereknek el kellett űzniük a kanaániták maradékát, akiknek megerősített állásaik voltak a Sion és Mórija hegyén. Ezt az erődítményt Jebuz-nak hívták és lakóit jebuzeusok-ként ismerték. Évszázadokon át bevehetetlennek tartották Jebuzt. A héberek Joáb parancsnoksága alatt megostromolták és elfoglalták. Joábot bátorsága jutalmául Izrael hadseregei főparancsnokává tették meg. Jebuz az ország fővárosa lett és pogány nevét Jeruzsálemre változtatták.

Hirám, a Földközi-tenger partján fekvő gazdag Tírus város királya, szövetséget kötött Izrael királyával és segítséget ajánlott fel Dávidnak jeruzsálemi palotája építésénél. Követeket küldtek Tírusból építészekkel, munkásokkal és a hosszú karaván drága fákat, cédrusokat és más értékes építőanyagokat szállított.

Dávid alatt egyesült Izrael és ereje növekedett. A Jebuz erődítmény megszerzése és Hirámmal, Tírus királyával kötött szövetsége felkeltette a filiszteusok ellenséges indulatát és erős hadsereggel ismét betörtek az országba. Jeruzsálemtől kis távolságra a Réfaim völgyében táboroztak le. Dávid, a háborúba belefáradt embereivel Sion városába vonult vissza, hogy ott kikérje az Úr tanácsát. "Elmenjek-é a Filiszteusok ellen? Kezembe adod-é őket? Felele az Úr Dávidnak: Menj el, mert kétség nélkül kezedbe adom a Filiszteusokat" (2Sám 5:19).

Dávid azonnal rátört az ellenségre, legyőzte és megsemmisítette őket. Elvette bálványaikat, amelyeket a győzelem biztosítására magukkal vittek. Megalázó vereségük után a filiszteusok még nagyobb haderőt gyűjtöttek össze és így tértek vissza egy új ütközetre. Ismét "[...] elszéledének a Réfaim völgyében" (2Sám 5:22). Dávid megint megkérdezte az Urat és a nagy VAGYOK átvette Izrael seregének vezetését.

Isten a következő utasítást adta Dávidnak: "Ne menj most reájok; hanem kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket. És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te előtted az Úr, hogy megverje a Filiszteusok táborát" (2Sám 5:23-24). Ha Dávid Saulhoz hasonlóan a saját akaratát követi, akkor vállalkozása nem jár sikerrel. De ő azt tette, amit az Úr parancsolt neki "[...] és vágák a Filiszteusok táborát Gibeontól fogva szinte Gézerig. És elterjede Dávid híre az országokban, és az Úr adá a tőle való félelmet minden pogányokra" (1Krón 14:16-17).

Amikor Dávid megerősítette trónját és megszabadította országát a külső ellenségtől, hozzáfogott szíve vágyának megvalósításához, ahhoz hogy Isten ládáját Jeruzsálembe hozza. Sok évig volt a szövetség ládája Kirjáth-Jeárimban, kilenc mérföld távolságra Jeruzsálemtől. De úgy illett, hogy a fővárost tisztelje meg és ott legyen Isten jelenléte.

Dávid összehívta Izrael harmincezer vezető emberét, hogy ezt az eseményt - a szövetség ládájának átszállítását - nagy örömünneppé teszi. A nép boldogan tett eleget a meghívásnak. A főpap a szent tisztségben vele együtt szolgáló testvéreivel; a hercegek és a törzsek vezető emberei Kirjáth-Jeárimban gyülekeztek össze. Dávid sugárzott a szent buzgalomtól. A frigyládát kihozták Abinádáb házából és teljesen új szekérre helyezték, amelyet ökrök húztak. A szekeret Abinádáb két fia kísérte.

Izrael férfiai ujjongó kiáltásokkal és öröménekekkel kísérték a frigyládát szállító szekeret és a sokaság hangja egyesült a hangszerek hangjával. "Dávid pedig és az egész Izráel népe örvendeznek vala az Úr előtt, jegenyefából való minden szerszámokkal, hegedűkkel, lantokkal, dobokkal, sípokkal és cimbalmokkal" (2Sám 6:5). Izrael régóta nem volt részese ilyen diadalmas jelenetnek. A hosszú menet ünnepélyes örömmel vonult a halmok és völgyek mentén a szent város felé.

De "mikor Nákonnak szérűjére jutának, kinyújtá Uzza az ő kezét az Isten ládájára, és megtartá azt; mert az ökrök félremozdították vala. Ennekokáért felgerjede az Úr haragja Uzza ellen, és megölé ott őt az Isten vakmerőségéért: és meghala ott az Isten ládája mellett" (2Sám 6:6-7). Hirtelen rettegés fogta el az örvendező tömeget. Dávid megdöbbent és nagyon megrettent, szívében megkérdőjelezte Isten igazságosságát. Tisztelte a frigyládát mint Isten jelenlétének jelképét. Nem értette, hogy Isten miért sújtott le félelmetes ítéletével, s a boldogságot miért változtatta fájdalommá és gyásszá? Úgy érezte, nem lenne biztonságos a frigyládát a maga közelében tartani. Dávid ezért elhatározta, hogy ott hagyja ahol most van. A közelben a Gitteus Obed Edom házában helyezte el.

Uzza végzete isteni ítélet volt a legnyilvánvalóbb parancs áthágása miatt. Mózes által különleges utasítást adott az Úr a frigyláda szállítására vonatkozólag. Senki más, csak a papok, Áron leszármazottai érinthették meg, vagy láthatták fedetlenül. Isten utasítása így hangzott: "[...] akkor jöjjenek el Kéhát fiai, hogy elvigyék azokat; de ne illessék a szenthelynek semmi edényét, hogy meg ne haljanak" (4Móz 4:15). A papoknak le kellett takarniuk a frigyládát és azután a kéhátitáknak kellett azt felemelniük a rudaknál fogva, amelyeket a frigyláda mindkét oldalán levő gyűrűkbe helyeztek, és amelyeket sohasem mozdítottak el helyükről. A gersonitáknak és a méráritáknak, - akik a sátor függönyeiért, deszkáiért és oszlopaiért voltak felelősek, - adott Mózes szekereket és ökröket azok szállítására. "A Kéhát fiainak pedig semmit nem ada; mert a szentség szolgálata illette vala őket, amelyet vállon hordoznak vala" (4Móz 7:9). Így a frigyláda Kirjáth-Jeárimból való elszállításánál az Úr utasításait megbocsáthatatlanul figyelmen kívül hagyták.

Dávid és népe azért gyülekeztek össze, hogy szent dolgot vigyenek véghez. Boldog és készséges szívvel vettek részt benne. Az Úr azonban nem fogadhatta el szolgálatukat, mert azokat nem az ő utasításai szerint hajtották végre. A filiszteusok is, - akiknek nem volt ismeretük Isten törvényéről - a frigyládát szekérre tették, amikor visszaküldték azt Izraelbe és az Úr elfogadta fáradozásukat. Az izraelitáknak azonban a kezükben volt Isten akaratának világos kijelentése; amikor tehát mellőzték ezeknek az utasításoknak a betartását, akkor meggyalázták Istent. Uzza a vakmerőség nagy bűnét követte el. Isten törvényének áthágása csökkentette felfogóképességét és a be nem vallott bűneinek terhe alatt, Isten tilalma ellenére, öntelten megérintette Isten jelenlétének jelképét. Isten nem tudja elfogadni a részleges engedelmességet. Parancsolatait nem lehet lazán venni. Isten az Uzzára kimért ítélettel meg akarta mutatni minden izraelitának, hogy milyen fontosabb parancsolatainak pontos megtartása. Egy ember halála bűnbánatra kellett késztesse a népet, és így ezreket őrzött meg Isten az ítélettől.

Dávid érezte, hogy saját szíve sincs teljesen rendben Isten előtt, és amikor látta Uzza halálát, félni kezdett a frigyládától, nehogy valamilyen bűne miatt őt is büntetés érje. Obed Edom, bár remegve örvendezett, mégis örömmel üdvözölte a szent jelképet, mint Isten jóindulatának zálogát. Egész Izrael figyelme most a Gitteusra és házanépére irányult. Mindenki azt figyelte, hogy mi történik velük. "És megáldá az Úr Obed Edomot és egész háznépét" (2Sám 6:11).

Isten dorgálása Dávid szívére is hatással volt. Megértette, jobban mint azelőtt Isten törvényének szentségét és az annak való engedelmesség elengedhetetlen voltát. Az Obed Edom házát ért kegyelem felébresztette benne a reményt, hogy a frigyláda áldást hoz mind neki mind népének.

Három hónap múlva Dávid elhatározta, hogy újból megkísérli a frigyládát Jeruzsálembe vinni. De most gondosan ügyelt arra, hogy az Úr rendeletének minden részletét pontosan betartsák. Ismét összehívta a nép főembereit és hatalmas gyülekezet gyűlt össze a gitteus háza előtt. Tiszteletteljes félelemmel helyezték most a vállukra a frigyládát az Isten által kijelölt férfiak. A sokaság felsorakozott és remegő szívvel ismét elindult a hatalmas menet. Hat lépés megtétele után a kürt hangja megállást parancsolt. Dávid utasítására "egy ökröt és hízott borjút" (2Sám 6:13) áldoztak. A remegés, a rettegés helyét most öröm töltötte be. A király levetette királyi ruháját és egyszerű lenből készült efódot öltött magára, amilyent a papok hordtak. Ezáltal nem azt akarta jelezni, hogy a jogot tart a papi szolgálatra. Az efódot néha mások is viselték, nemcsak a papok. Ebben a szent szolgálatban Isten előtt egyenlő akart lenni alattvalóival. Ezen a napon Jahvét kellett magasztalni. Egyedül neki kellett tiszteletet adni.

A hosszú menet ismét elindult. A hárfák és kürtök, a trombiták és cimbalmok hangja az ének dallamával vegyülve szállt az ég felé: "Dávid pedig teljes erejéből táncol vala az Úr előtt" (2Sám 6:14). Örömében az ének lüktetéséhez alkalmazkodott.

Dávid Isten előtti tiszteletteljes öröm táncát az élvezetek kedvelői a divatos modern tánc igazolásául idézik, de az ilyen indoknak semmi alap nincs. Napjainkban a tánc összekapcsolódik a könnyelműséggel és éjszakai mulatozással. Az egészséget és erkölcsöt feláldozzák az élvezetért. A báltermek látogatói számára Isten nem a gondolat és tisztelet tárgya. Az imádság és dicsérő ének nem helyénvaló itt. Ez a megfontolás döntő kellene legyen. Azokat a szórakozásokat, amelyeknek célja, hogy gyengítsék a szent dolgok iránti szeretetet és csökkentsék az Isten szolgálatában való örömöt, a keresztények ne keressék. Az a zene és az a tánc, amely Isten örvendező dicsérete volt a frigyláda szállításakor, a legkevésbé sem hasonlít a modern táncok kicsapongásaihoz. Az egyik arra irányul, hogy Istenre emlékeztessen és felmagasztalja az ő szent nevét. A másik Sátán eszköze, amely arra készteti az embereket, hogy felejtsék el Istent és ne tiszteljék őt.

Láthatatlan Királyuk szent jelképét követve, a diadalmas menet közeledett a fővároshoz. Azután az ének hangos felcsendülése azt követelte a falakon álló őröktől, hogy nyissák ki a szent város kapuit:

Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket,és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók;hadd menjen be a dicsőség királya.

Az énekesek és a zenészek csoportja ezt válaszolta:

Kicsoda ez a dicsőség királya?

Egy másik csoporttól ez a felelet jött:

Az erős és hatalmas Úr,az erős hadakozó Úr.

Százak hangja egyesülve zengte a diadalmi éneket:

Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket,és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók,hadd menjen be a dicsőség királya!

Ismét hallatszott az örvendező kérdés: "Kicsoda ez a dicsőség királya?" A nagy sokaság hangja a "sok vizek zúgásához" hasonlóan elragadtatva válaszolta:

A seregek Ura, ő a dicsőség királya (Zsolt 24:7-10).

Azután kitárták a kapukat. A menet bevonult és a frigyládát tiszteletteljes félelemmel elhelyezték az előre elkészített sátorba. A szent sátor előtt oltárokat emeltek az áldozat bemutatására. Az égő- és hálaáldozatok füstje és a tömjén füstje Izrael dicséretével és könyörgésével a mennybe szállt. Az istentisztelet befejeződött, a király maga mondott áldást népére. Azután királyi bőkezűséggel étel- és bor-ajándékok szétosztását rendelte el a sokaság felüdítésére.

Az istentiszteleten minden törzs képviseltette magát és megünnepelte Dávid uralkodásának legszentebb eseményét. Az isteni ihletés lelke nyugodott meg a királyon, mert amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai megszentelt fényben világították meg a sátort, Dávid hálaadással emelte fel szívét Istenhez azért, hogy az ő jelenlétének áldott jelképe most már egészen közel van Izrael trónjához.

Így elmélkedve tért vissza saját palotájába "[...] hogy megáldja az ő háznépét is" (2Sám 6:20). Volt azonban valaki, aki Dávid szívét betöltő örvendező jelenetet egészen más lelkülettel szemlélte. "[...] mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál, Saulnak leánya kinéz vala az ablakon, és látván, hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megútálá őt szívében" (2Sám 6:16). Szenvedélyének keserűségében nem tudta kivárni, míg Dávid visszatér a palotába, hanem kiment, hogy találkozzék vele és férje kedveskedő üdvözletére a keserű szavak áradatát zúdította rá. Éles és metsző gúny áradt beszédéből Dávid felé:

"[...] Mily dicsőséges vala ma Izráel királya, ki az ő szolgáinak szolgálói előtt felfosztózott vala ma, mint ahogy egy esztelen szokott felfosztózni!"(2Sám 6:20).

Dávid úgy érezte, hogy Mikál megveti és becsmérli az Isten szolgálatát, ezért szigorúan ezt felelte: "Az Úr előtt, ki inkább engem választott, mint atyádat és az ő egész házanépét, hogy az Úr népének, Izráelnek fejedelme legyek, igen, az Úr előtt örvendezém. Sőt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek a szolgálók előtt, akikről te szólasz." Dávid feddését az Úr is jóváhagyta: "Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának" - ezért a büszke és vakmerő beszéde miatt - "nem lőn soha gyermeke az ő halálának napjáig" (2Sám 6:21-23).

Az ünnepélyes szertartások, amelyek a frigyláda elhozatalát kísérték, tartós benyomást tettek Izrael népére. Mélyebb érdeklődést keltettek a népben a szentély szolgálata iránt és újra lángra lobbantották Jahvéért való buzgalmukat. Dávid a hatalmában levő minden eszközzel igyekezett ezeket a benyomásokat még jobban elmélyíteni. Az éneket az istentisztelet állandó alkotórészévé tette. Zsoltárokat írt nemcsak a szolgálatukat végző papok, hanem a nép számára is, akik az évenkénti ünnepek alkalmával megjelentek a nemzeti oltár előtt. Az ily módon végzett istentisztelet hatása nemcsak a helybeliekre, hanem a vidéken élőkre is jó hatással volt. Ennek eredményeként a nép felhagyott a bálványimádással. A körülöttük élő népek közül sokan Izrael jólétét látva, elkezdtek kedvezően gondolkodni és nyilatkozni Izrael Istenéről, aki ilyen nagy dolgokat cselekedett népéért.

A Mózes által épített sátor minden felszerelésével együtt, amelyek a szentély szolgálatához tartoztak, - a frigyláda kivételével - még Gibeában voltak. Dávidnak az volt a szándéka, hogy Jeruzsálemet teszi meg a nép vallási életének központjává. A maga számára már épített palotát. Úgy érezte, nem méltó, hogy Isten ládája továbbra is sátorban legyen. Elhatározta, nagyszerű templomot épít számára, amely pompájában bizonysága lesz annak, hogy Izrael értékelni tudja azt az előjogot, amellyel Királyuk, Jahve közöttük való jelenlétével megajándékozta őket. Szándékát közölte Nátán prófétával, akitől bátorító választ kapott: "Eredj, s valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van" (2Sám 7:3).

Ugyanazon az éjszakán az Úr Nátán prófétán keresztül üzenetet küldött a királynak. Isten Dávidtól megvonja azt a kiváltságot, hogy házat építsen. Ugyanakkor biztosította őt kegyelméről, amely vele, utódaival és Izrael országával van: "Ezt mondja a Seregeknek Ura: Én hoztalak ki téged a kunyhóból, a juhok mögül, hogy légy fejedelem az én népem felett, az Izráel felett; És veled voltam mindenütt, valahová mentél, és kiirtottam minden ellenségeidet előtted; és nagy hírnevet szerzettem néked, mint a nagyoknak hírneve, akik e földön vannak. Helyet is szerzék az én népemnek Izráelnek, és ott elplántálám őt, és lakozék az ő helyében, és többé helyéből ki nem mozdíttatik, és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni őt, mint annakelőtte" (2Sám 7:8-10).

Mivel Dávid szeretett volna Istennek házat építeni, ezt az ígéretet kapta az Úrtól: "És megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr [...] feltámasztom utánad a te magodat [...] Az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké" (2Sám 7:11-13).

Azt, hogy Dávidnak miért nem szabad templomot építeni, Isten így indokolja meg: "Sok vért ontottál, és sokat hadakoztál; ne építs az én nevemnek házat, mert sok vért ontottál ki a földre én előttem. Ímé fiad lészen néked, akinek csendessége lészen, mert nyugodalmat adok néki minden körüle való ellenségeitől; azért neveztetik Salamonnak, mert békességet és nyugodalmat adok Izráelnek az ő idejében. ő csinál az én nevemnek házat" (1Krón 22:8-10).

Bár szíve vágyának végrehajtását Isten megvonta tőle, Dávid mégis hálával fogadta az üzenetet: "Micsoda vagyok én, Uram Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél? És ez még csekélynek tetszett néked, Uram Isten! hanem ímé szólasz a te szolgádnak háza felől messze időre valókat; és ez törvény az emberre nézve, Uram Isten!" (2Sám 7:18-19).

Dávid tudta, hogy tisztességet szerezne nevének és dicsőséget uralkodásának, ha végrehajtaná azt a munkát, amelyet eltervezett szívében, de kész volt alárendelni akaratát Isten akaratának. Az ilyen lemondás megnyilvánulása ritkán látható a keresztények között. Nagyon gyakran megtörténik, hogy azok, akik már túlhaladtak emberi erejük csúcspontján, még mindig valami nagy munka elvégzésén fáradoznak, amely munkának a befejezésére pedig már nem alkalmasak. Hozzájuk is szól Isten gondviselése - mint ahogy Isten prófétája Dávidnak - és kijelenti nekik, hogy azt a munkát, amelyet ők gondoltak elvégezni, nem rájuk bízták. Az ő feladatuk most, hogy készítsék az utat más számára, aki majd elvégzi azt. Sokan ahelyett, hogy hálásan alávetnék magukat az isteni utasításnak, mellőzöttként és elvetettként visszavonulnak. Azzal az érzéssel a szívükben élnek tovább, hogy ha nem tehetik meg azt az egy dolgot, amelyet szerettek volna megtenni, akkor nem fognak tenni semmit. Sokan kétségbeesetten ragaszkodnak olyan felelősségekhez, amelyeket nem képesek elhordozni. Sokan hiába igyekeznek megoldani olyan feladatokat, amelyeknek a megoldásához nincs képességük, míg azt a feladatot, amelyet megoldhatnának, elhanyagolják. A részükről való együttmunkálkodás hiánya miatt nagyobb munkák elvégzését akadályozzák és hiúsítják meg.

Dávid a Jonathánnal kötött szövetségben megígérte, hogy amikor nyugalma lesz ellenségeitől, akkor irgalmasságot gyakorol Saul háza iránt. Jóléte idején megemlékezett erről a szövetségről és ezt kérdezte: "Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy irgalmasságot cselekedjem ő vele Jonathánért?" (2Sám 9:1). Megmondták, hogy Jonathánnak van egy fia, Méfibóset, aki gyermekkorától fogva sánta. Saulnak a filiszteusoktól Jezréelnél elszenvedett veresége idején ennek a gyermeknek a dajkája menekülés közben leejtette őt és így egész életére nyomorékká vált. Dávid most a királyi udvarba hívta a fiatalembert és nagyon kedvesen fogadta őt. Saul magántulajdonait visszaadta neki családja eltartására. Jonathán fia állandó vendége lett a királynak, és naponta ott ült a királyi asztalnál. Dávid ellenségeitől származó uszítás hatására Méfibósetnek erős előítélete volt a királlyal szemben, akit trónbitorlónak tartott. A nagylelkű és udvarias fogadtatás azonban, amelyben az uralkodó részesítette, valamint kedvessége hamarosan megnyerték a fiatalember szívét. Méfibóset éppen olyan erősen kötődött Dávidhoz, mint apja, Jonathán. Úgy érezte, hogy érdeke a király érdeke, akit Isten választott királynak.

Dávid azzal, hogy megerősítette helyzetét Izrael trónján, azt is elérte, hogy a nép hosszú időn át békében élt. A körülöttük élő népek, miután látták Izrael országa erejét és egységét, bölcsebbnek vélték, ha elállnak minden ellenségeskedéstől. Dávid pedig országa megszervezésével és felépítésével volt elfoglalva; nem támadta meg őket. Mégis háborúba keveredett Izrael ősi ellenségével, a filiszteusokkal és a moábitákkal. Sikerült neki mindkettőjüket legyőzni és adófizetőivé tenni.

Azután az Izraelt körülvevő népek nagy szövetséget hoztak létre Dávid országa ellen, amely uralkodásának legnagyobb háborújához és legnagyobb győzelméhez, hatalmának nagyobb kiterjedéséhez vezetett. Ezt az ellenséges szövetséget, amelyet valójában Dávid növekvő hatalma iránt táplált féltékenység hozott létre, nem Dávid idézte elő. A körülmények, amelyek létrehozták azt, ezek voltak:

Jeruzsálembe az a hír érkezett, hogy Náhás, az ammoniták királya, - aki kedves volt Dávidhoz, amikor Saul haragja elől hozzá menekült, - meghalt. Most szerette volna kifejezni hálás megbecsülését, értékelését a nyomorúságban iránta tanúsított jóindulatnak, ezért Dávid részvétnyilvánítással követeket küldött Hánonhoz, az ammonita király fiához és utódjához. "És monda Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, miképpen az ő atyja is velem irgalmasságot tett" (2Sám 10:2).

Udvarias cselekedetét azonban rosszul értelmezték. Az ammoniták gyűlölték az egy igaz Istent és elkeseredett ellenségei voltak Izraelnek. Náhás látszólagos kedvessége Dávid iránt, Saul, Izrael királya elleni gyűlölete miatt volt. Dávid üzenetét Hánon tanácsosai félremagyarázták: "Mondának az Ammon fiainak vezérei Hánonnak, az ő uroknak: Vajon becsüli-é Dávid ezzel előtted a te atyádat, hogy hozzád vigasztalókat küldött? Vajon Dávid nem inkább azért küldötte-é hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák" (2Sám 10:3). Fél évszázaddal előbb Náhásnak is a tanácsosai mondták, hogy kegyetlen feltételeket szabjon Jábes-Gileád lakóinak, amikor ők békét kértek tőle. Náhás azt követelte, hogy mindnyájuk jobb szemét kinyomhassa. Az ammoniták élénken emlékeztek arra, hogy Izrael királya miként akadályozta meg kegyetlen tervük végrehajtását és miként mentette meg azt a népet, amelyet meg akartak alázni és csonkítani. Izrael iránt érzett ugyanez a gyűlöletük még mindig sarkalta őket. Nem tudták megérteni azt a lelkületet, amely Dávidot az üzenet elküldésére késztette. Amikor Sátán uralja az emberek elméjét, akkor irigységet és gyanút akar ébreszteni, amely félremagyarázza mások legjobb szándékát is. Tanácsosaira hallgatva Hánon kémeknek tartotta Dávid hírnökeit, gúnnyal és sértéssel illette őket.

Isten megengedte az ammonitáknak szívük gonosz szándékainak akadály nélküli véghezvitelét, hogy Dávid előtt teljesen világossá váljon igazi jellemük. Isten akarata nem az volt, hogy Izrael szövetségre lépjen ezzel a hűtlen pogány néppel.

Az ősi időkben éppen úgy, mint ma a követek tisztét sérthetetlennek tekintették. A nemzetek egyetemes törvénye védelmet biztosított számukra mindenféle személyüket érintő erőszakkal és sértéssel szemben. A követ mindenütt uralkodója képviselőjeként jelent meg. Bármiféle megaláztatás, amelyben a követet részesítették, azonnali megtorlást követelt. Tudták ezt az ammoniták is, hogy ezért a sértésért, amelyet a követek ellen elkövettek, Izrael bosszút fog állni és ezért felkészültek a háborúra. "Látván pedig az Ammon fiai, hogy tisztességtelen dolgot cselekedtek vala Dáviddal, küldének Hánun és az Ammon fiai ezer tálentom ezüstöt, hogy fogadjanak szekereket és lovagokat Mesopotámiából, siriai Maakából és Sóbából. Fogadának azért magoknak harminckétezer szekeret [...]Az Ammon fiai is összegyűlének az ő városaikból és jövének az ütközetre" (1Krón 19:6-7).

Ez a szövetség igen számottevő volt, mert az Eufrátesz folyó és a Földközi-tenger között elterülő országok szövetségre léptek az ammonitákkal. Kánaánt északról és keletről felfegyverzett ellenség vette körül, akik Izrael megsemmisítésére egyesültek.

A héberek nem várták meg, hogy országukba törjenek. Hadseregük Joáb vezetése alatt átkelt a Jordánon és megindultak az ammoniták fővárosa felé. Amikor a héber vezető seregével a célt elérte, ilyen szavakkal lelkesítette őket: "Légy erős, sőt legyünk bátrak mindnyájan a mi népünkért és a mi Istenünk városaiért; az Úr pedig cselekedje azt, ami néki tetszik" (1Krón 19:13). A szövetségesek egyesült haderői az első ütközetben vereséget szenvedtek. De nem adták fel a küzdelmet. A következő évben ismét kiújult a háború. Szíria királya összegyűjtötte seregét és hatalmas erővel lépett fel Izrael ellen. Dávid felfogta, hogy nagyon sok függ ennek a küzdelemnek a kimenetelétől, ezért a csatát személyesen vezette és Isten segítségével vereséget mért a szövetségesekre. Az ellenség teljes vereséget szenvedett. A szíriaiak Libanontól az Eufráteszig nemcsak elálltak a harctól, hanem Izrael adófizetőivé lettek. Az ammoniták ellen Dávid eredményesen tovább folytatta a háborút, míg erődítményeik mind el nem estek és az egész terület Izrael uralma alá nem került.

Azok a veszélyek, amelyek a nemzetet a teljes megsemmisítéssel fenyegették, Isten gondviselése útján eszközök voltak, melyekkel oly naggyá emelte választott népét, mint soha azelőtt. Megemlékezve ezekről a csodálatos szabadításokról, Dávid így énekelt:

Él az Úr és áldott az én kősziklám; magasztaltassék hát az én idvességemnek Istene! Az Isten, aki bosszút áll értem, és népeket hajlít alám; Aki megment engem ellenségeimtől. Még az ellenem felkelők fölött is felmagasztalsz engem, az erőszakos embertől megszabadítasz engem. Azért dicsérlek téged, Uram, a nemzetek között, és éneket zengek a te nevednek. Nagy segítséget ád az ő királyának és irgalmasságot cselekszik az ő felkentjével, Dáviddal és az ő magvával mindörökké" (Zsolt 18:47-51).

(Zsolt 51:18-19)

Dávid énekeiben az a gondolat, hogy Jahve volt erősségük és szabadítójuk, mély benyomást tett népére.

"Nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével; Megcsal a ló a szabadításban, nagy erejével sem ment meg" (Zsolt 33:16-17).

(Zsolt 32:5.7)

"Te magad vagy az én királyom óh Isten! Rendelj segítséget Jákóbnak! Általad verjük le szorongatóinkat; a te neveddel tapodjuk le támadóinkat. Mert nem az ívemben bízom, és kardom sem védelmez meg engem; Hanem te szabadítasz meg minket szorongatóinktól, és gyűlölőinket te szégyeníted meg" (Zsolt 44:5-9).

"Ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg" (Zsolt 20:8).

(Zsolt 72:4-8.17).

Izrael országa elérte most terjedelmében azt a földet, amelyet Isten előbb Ábrahámnak, majd később Mózesnek megígért: "A te magodnak adom ezt a földet Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig" (1Móz 15:18). Izrael hatalmas nemzet lett, amelyet a szomszédos népek mind becsültek, és amelytől féltek. Saját országában Dávid hatalma igen nagy volt. Felkeltette népe szeretetét és ragaszkodását, amit kevés uralkodó volt képes megtenni. Tisztelte Istent és Isten tisztelte őt.

A jólét közepette azonban ott leselkedett a veszély. Élete legnagyobb külső győzelmének az idején Dávid a legnagyobb veszélyben volt és a legnagyobb vereségét élte át.