Izrael nevelését maga az Úr irányította. Gondoskodása nem korlátozódott csupán vallásos érdekeikre, hanem kiterjedt szellemi, fizikai jólétükre is. Ezek is az isteni gondviselés alá tartoztak és ezeket is isteni törvények szabályozták.

Megparancsolta a hébereknek, hogy gyermekeiket az Úr minden törvényére tanítsák meg, és beszéljék el nekik, mit tett atyáikért. Ez a szülőknek kiváltképp kötelessége volt, olyan kötelessége, amelyet senkire sem ruházhattak át. Mert nem idegen ajkaknak kellett Isten e nagy dolgaira tanítani a gyermekeket, hanem a szülőknek, akik őket a legjobban szerették. A mindennapi élet minden mozzanatába Isten gondolatát kellett beleszőniük. Isten hatalmas cselekedeteit amelyekkel népét megszabadította - és az eljövendő Megváltóra vonatkozó kegyelmes ígéreteit szinte naponta tanulmányozni kellett az izraelita családokban. Hogy az oktatás a szívekbe jól bevésődjék, képeket és hasonlatokat alkalmaztak. Így vésték az ifjúság szívébe a határtalan isteni gondviselés és az eljövendő élet igéit. Megtanították őket, hogy a természetben és az Igében egyaránt Istent keressék. A csillagok milliója, a faóriások, a rét virágai, a büszkén égbe meredő bércek és a csobogó kis patak is a Teremtőről beszélt. Az áldozatok bemutatása, a szentély szolgálata és a próféták beszédei Isten megkülönböztetett megnyilatkozásai voltak számukra.

Ilyen nevelésben részesült Mózes is szüleinek szerény góseni hajlékában; így nevelte a hűséges Anna is gyermekét, Sámuelt; Dávid a bethlehemi dombvidéken ugyancsak ilyen isteni szabályok szerint nőtt fel; és Dániel, mielőtt rabsága elválasztotta szüleitől, ugyanilyen oktatásban részesült. De ilyenek voltak Krisztus gyermekévei is Názáretben; s az istenfélő ifjú, Timótheus is, aki nagyanyja Lois, és édesanyja, Eunika ajkairól tanulta a Szentírás igazságait (2Tim 1:5; 3:15).

Az ifjúság továbbképzéséről a prófétaiskolák gondoskodtak. Ha egy ifjú behatóbban kívánta tanulmányozni Isten szavát és vágyakozott fentről jövő mennyei bölcsesség után, hogy később Izrael tanítója lehessen, a prófétaiskolák nyitva álltak előtte. Ezeket az iskolákat Sámuel alapította, hogy gátat vessen az elharapódzott erkölcsi romlásnak; s hogy elősegítse az ifjúság, és általa a nemzet szellemi és erkölcsi jólétét és felemelkedését. Ezért az iskolákba olyan tanítókat helyezett, akik istenfélelemben mindenkor képesek a nép vezetésére és tanácsolására. E cél eléréséhez egész seregét gyűjtötte össze az istenfélő, értelmes és tanulni vágyó ifjaknak. Ezeket aztán "próféták fiainak" nevezték. S amíg ők Isten társaságában az Igét és a teremtés csodálatos művét tanulmányozták, természetes képességeik mellé felülről jövő bölcsesség adatott. Tanítóik jártasak voltak az igazság minden pontjában és állandó kapcsolatban voltak Istennel. Szentlelkének megkülönböztetett áldásaiban részesültek. De istenfélelmük és képzettségük folytán a nép bizalmát és megbecsülését is élvezték.

Sámuel idejében két ilyen iskola volt Izraelben. Az egyik Rámában, a próféta otthonában, a másik pedig Kirjáth-Jeárimban, ahol akkor a frigyládát őrizték. De később még több iskolát is alapítottak.

A tanulók földműveléssel vagy kézművességgel keresték meg kenyerüket. Mert Izraelben nem tartották a munkát megalázónak, még csak különösnek sem. Ellenkezőleg, bűnnek tartották felnevelni a gyermekeket valamilyen hasznos foglalkozás nélkül. Egyébként Isten rendelte el úgy, hogy a gyermekek - még a szent tisztség betöltésére készülők is, - valamilyen foglalkozást tanuljanak. A vallásoktatók nagy része is kétkezi munkával tartotta fenn magát. Még az apostolok idejében sem vetették meg Pált és Akvilát, akik sátorszövéssel gondoskodtak megélhetésükről.

A prófétaiskolák főtantárgya Isten törvénye volt. Emellett a mózesi szabályokat és a szent történelmet tanulták, továbbá a szent zenét és költészetet. A tanítás módja igen különbözött a mai teológia tanítás módszerétől, amelyek végzős hallgatói kevesebb ige- és istenismerettel bírnak, mint belépésükkor. Ezek a régi iskolák a legelső és legnagyobb cél Isten akaratának és az ember Isten iránti kötelességének tanulmányozása volt. A régi szent történetekben Isten nyomait keresték. Megmagyarázták a hasonlatok példázta nagy igazságokat, és hitben elfogadták az egész hasonlatrendszer lényegét - Isten Bárányát - aki elveszi a világ bűneit.

Az ima lelkületét kiváltképpen ápolták. De a tanulókat nem csak arra tanították, hogy az imádkozás kötelesség, hanem arra is, hogy miképp imádkozzanak, hogyan közeledjenek Teremtőjükhöz; miképpen tegyenek bizonyságot hitükről; hogyan értsék meg a Lélek szavát és hogyan teljesítsék annak utasításait. A megszentelt értelem állandóan "régit és újat" hozott elő számukra az Úr kincstárából és Isten Lelke a prófétálásban és szent énekben nyilatkozott meg.

A zene külön, szent célt szolgált. Feladata volt, hogy az emberek gondolatait tiszta, nemes és felemelő dolgokra irányítsa és hogy a lelkekben Isten iránti hálát és tiszteletet ébresszen. Mennyire különbözik az ősi szokás és alkalmazás attól, amit ma a zene szolgál. Hányan használják fel zenei képességüket a maguk és nem Isten dicsőítésére! A meggondolatlanokat a zene szeretete sokszor olyan helyek látogatására csábítja, amelyek felkeresése Isten gyermekeinek tilos, mert ott összekeverednek azokkal, akik e világot szeretik. És így az, ami helyesen alkalmazva áldások forrása lehetne, Sátán leghathatósabb eszközévé válik, hogy az emberek gondolatait az örökkévaló dolgoktól elvonja.

A zene a mennyei hajlékokban folyó istentiszteletnek egy részét alkotja. Törekednünk kell azért arra, hogy dicsénekeinkben, menynyire csak lehet, megközelítsük a mennyei karok harmóniáját. A nevelésben a hang helyes képzése igen fontos tényező, s ezért azt nem szabad elhanyagolnunk. Mert az ének éppen úgy szerves része az istentiszteletnek, mint az ima. Az emberi szívnek át kell éreznie az ének szent üzenetét, hogy helyesen tudja azt tolmácsolni.

Milyen nagy különbség van az Isten prófétáinak iskolái és a ma tanintézetei között! És milyen kevés iskola van ma, amelyet nem a világ elvárásai és szokásai uralnak! A legtöbb helyen, sajnálatos módon még a nevelésre alkalmas korlátozások és az értelmes fegyelem is hiányzik. Az Isten Igéje felőli tájékozatlanság pedig megdöbbentő, még a magukat kereszténynek valló népek között is. Mert az erkölcs- és vallásnevelésben felületes beszéd és üres érzelgősség viszi a főszerepet. Az isteni igazság és kegyelem ismeretét, a biztos jutalmat hozó becsületesség szentségét és szépségét, a bűn megvetendő voltának és szomorú következményeinek gondolatát azonban nem vésik az ifjúság lelkébe. Ehelyett a rossz társaság az ifjúságot a gonoszság, a tékozlás és kicsapongás útjaira vezeti.

Nincs meg minden a héberek régi iskoláiban, amit a mai nevelők is eredményesen alkalmazhatnának? Az, aki az embert teremtette, gondoskodott annak testi, lelki és szellemi fejlődéséről. Ezért a nevelés igazán eredményes volta a Teremtő elgondolásainak hűséges megvalósításától függ ma is.

A nevelés célja; visszaállítani Isten képét a lélekben. Mert kezdetben Isten az embert a saját képére teremtette. Felruházta nemes tulajdonságokkal, lelkivilága kiegyensúlyozott és lényének minden erői harmonikusak voltak. Isten e pompás ajándékait azonban összezilálta a bűnbeesés. A bűn elhalványította Isten képét az emberben, sőt majdnem megsemmisítette azt. A megváltási tervet az Úr éppen azért adta, hogy ezt a képet helyreállítsa, és kegyelemidőt adjon az embernek. Az emberi élet alapvető célja azóta az, hogy visszakerüljön a tökéletességnek arra a fokára, amelyen a teremtéskor állt. Ez a cél minden mást megelőz. A szülők és a tanítók kötelesek az ifjúság nevelésében ezt az isteni célt elősegíteni, és ha ezt teszik, "Isten munkatársai" lesznek (1Kor 3:9).

Az ember testi, lelki és szellemi képességeit Istentől kapta azért, hogy azokat helyesen alkalmazva elérhesse a tökéletesség lehető legmagasabb fokát. Természetesen egyoldalú, önző képzéssel a tökéletesség nem érhető el. Mert Isten jelleme - akinek képére teremtettünk - a szeretet és jóakarat. A tőle nyert képességek és tulajdonságok mindegyikét nevének dicsőségére és embertársaink nemesbítésére kell felhasználnunk. És így munkálkodva találjuk meg képességeinknek megfelelő - nemes, boldog - feladatot.

Bárcsak ezeknek a szabályoknak akkora figyelmet szentelnénk, mint amekkorát megkövetelnek. Akkor minden bizonnyal a nevelés módszereiben alapvető változás állna be. A tanítók az ifjúság büszkeségére és önző törekvésére építve, a versengés és a féltékenykedés szellemét lobbantják lángra ahelyett, hogy a lelkekbe jóságot, szeretet és igazságot csöpögtetve vágyat ébresztenének az igazi kiválóságra. A tanuló pedig nem a másik felülmúlása céljából fejlesztené istenadta képességeit, hanem azért, hogy az isteni szándéknak megfelelően, hasonlóvá legyen Teremtőjéhez. Akkor a földi mérce - és a már magában is mélyen az igazi cél alatt álló önfelmagasztalásra való törekvés helyett - gondolataik a Teremtőre terelődnének, hogy őt megismerjék és hozzá hasonlóvá legyenek.

"A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség" (Péld 9:10). A földi élet legnagyobb feladata a jellemképzés, és Isten ismerete az alapja minden igazi nevelésnek. Az értelem fokozása és a jellemnek a tudással való egyidejű fejlesztése legyen a tanító munkája. Isten törvénye az ő jellemének visszatükröződése. Azért mondja a zsoltáros: "[...] minden parancsolatod igaz". És ismét: "A te határozataidból leszek értelmes" (Zsolt 119:172, 104). Isten megmutatta magát nekünk Igéjében és a teremtés csodás művében. Ismeretünket Istenről a Lelke által ihletett könyvből és a természet könyvéből kell megszereznünk.

Az értelem törvénye, hogy fokozatosan ahhoz a tárgyhoz alkalmazkodik, amelynél hosszabb ideig időzik. Ha csupán közönséges dolgokkal foglalkozunk: elsatnyul, elgyengül. Ha soha sincs alkalma a nehéz gondokkal megbirkózni, egy idő után elveszíti fejlődőképességét. A Bibliában páratlan nevelő erő rejlik. Az Úr Igéjében az elme a legmélyebb gondolkozásra és a legmagasabb törekvésekre alkalmas tárgyat talál. A Biblia az emberiség tulajdonában levő legtanulságosabb történet, mert az örök igazság üde forrásából ered, és tisztaságát isteni kéz vigyázza évszázadok óta. Világosságot vet a régmúltra is, amelybe emberi igyekezettel hiába akarnak behatolni. Isten szavában szemlélhetjük a földet teremtő és a mennyboltot kiterjesztő hatalmat is. Az emberi faj hamisítatlan, emberi előítélettel vagy büszkeséggel el nem ferdített történelmét csak benne találhatjuk. Olyan mű ez, amely igazán jelenti meg a dolgokat. Megtaláljuk benne a föld legnagyobb embereinek harcait, legyőzetéseit és győzelmeit is, és fényt derít létünk kötelességeire és rendeltetésünk nagy kérdésére. A látható világot, a láthatatlantól elválasztó függönyt fellebbenti és megláthatjuk benne a jó és a gonosz küzdelmét, kezdve a bűn első megjelenésétől egészen az igazság végső diadaláig. És ez nem más, mint Isten jellemének kinyilatkoztatása. Az Isten Igéjében alázatos kutatás közben kapcsolatba kerül az ember a Magasságossal. Az ilyen tanulmány nem csak kifinomítja és nemesbíti a jellemet, hanem elmélyíti, megerősíti a szellemi képességet is.

A Bibliának megelevenítő hatása van az élet minden területén, mert a nemzet és társadalom jólétének szegletkövét mutatja meg. Olyan szabályok ezek, amelyek építik a társadalmat, oltalmazzák a családot, s amelyeknek hiányában nem érhet el az ember ebben az életben sem társadalmi hasznosságot, sem megbecsülést, sem igaz boldogságot: az örök életet pedig nélkülük még remélni sem lehet! Nincs a földnek olyan kérdése, az emberi életnek olyan problémája, amelyre a Biblia ne adná meg a feleletet. Isten Igéjének tanulmányozása és annak követése nagyobb elmékkel, tündöklőbb tehetségekkel örvendeztetné meg a világot, mint amilyeneket az emberi filozófia adhatott. Ilyen előkészület mellett bővölködnénk olyan jellemszilárd emberekben, akik dicsőségére lennének az Istennek és áldására a világnak.

Az embernek a tudományok kutatása által is istenismeretre kell jutnia. Mert hiszen a valódi tudomány nem más, mint a Teremtő kézjegye az anyagi világon. A kutatások mindig újabb tanúbizonyságát adják Isten bölcsességének és hatalmának. A természet könyve és az írott Ige helyes megértése egyaránt Istennel ismertet meg bennünket, mert mindkettő azokra a bölcs és jóságos törvényekre oktat, amelyek által cselekszik az Úr.

A tanulót rá kell vezetni arra, hogy a Teremtőt minden alkotásában felismerje. A tanítóknak példát kell venni a legnagyobb Tanítóról, aki az ember számára ismerős természetből vett képekkel egyszerűsítette le tanításait, hogy azokat mélyebben hallgatói szívébe véshesse. A lombok sűrűjében csicsergő madárka, a völgyben meghúzódó virágok, az óriási fák, a termékeny föld, a felszökkenő gabona, az égre aranysugarakat hintő lenyugvó nap, mind-mind az ő segédeszközei voltak. A Teremtő látható világát úgy összekötötte az általa mondott igével, hogy ahányszor a hallgató ezeket a dolgokat látta, mindannyiszor megelevenedett az ezekkel kapcsolatos tanítás.

Az Igében található isteni pecsét látható a magas hegyeken, a gyümölcsöző völgyeken, a széles és mély óceánon. A természet a Teremtő szeretetéről beszél. A menny és a föld megszámlálhatatlan jelével kapcsolt minket magához. A világ nem csupa nyomorból és fájdalomból áll. "Isten a szeretet" - ez a szó áll minden fakadó bimbón, minden virágszirmon és minden fűszálon. Jóllehet, a föld tövist és bogáncskórót is terem a bűn miatt, de hiszen virágzik a bogáncskóró is, a rózsák pedig eltakarják a töviseket! A természetben minden azt bizonyítja, hogy szerető, gyengéd atya az Isten, és boldoggá akarja tenni gyermekeit. És ha megparancsol vagy megtilt valamit, nem azért teszi, hogy hatalmát fitogtassa, hanem mindenkor az ember érdekében teszi, sosem kívánja, hogy az ember feladjon valamit, ami javára van.

A társadalom egyes osztályai azt hangoztatják, hogy a vallásosság nem szolgálja az ember földi jólétét. Ez azonban a leggonoszabb tévedések egyike. A Szentírás azt mondja: "Az Úrnak félelme életre visz; és az ilyen megelégedve tölti az éjet, gonosszal nem illettetik" (Péld 19:23). És ismét: "Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson? Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől. Kerüld a rosszat és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt". A bölcsességnek beszédei "[...] életök ezek azoknak, akik megnyerik, és egész testöknek egészség" (Zsolt 34:13-15; Péld 4:22).

Az igazi vallás összhangba hozza az embert Isten természeti, szellemi és erkölcsi törvényével és önuralomra, lelki nyugalomra és mértékletességre tanítja őt. Az igazi vallás nemesíti a lelket, kifinomítja az ízlést és megszenteli ítéleteinket. A lelket a mennyei tisztaság részesévé teszi. A hit, hogy Isten szeret és gondot visel rólunk, megkönnyíti a bajt és szenvedést és örömteli megelégedéssel tölt el jólétben és szükségben egyaránt. A mennyből jövő világosság közvetlenül hat az egészségre, meghosszabbítja az életet, és így az Úr minden áldását jobban élvezhetjük. Az igazi vallás a boldogságnak soha ki nem apadó forrását nyitja meg az ember számára, és sokkal jobbat nyújt, mint amit ő keres. Az ember a legnagyobb igazságtalanságot akkor követi el önmaga ellen, amikor ellenkezik Isten akaratával. Mert a Teremtő által tiltott utakon nincsen igazi boldogság; ő tudja mi a jó gyermekeinek és minden terve a javunkra van. Az engedetlenség útja nyomorba, veszedelembe visz, de "az ő útai gyönyörűséges utak, és minden ösvényei: békesség" (Péld 3:17).

Az akkori héber iskolák testi és vallásos nevelése hasznos lenne ma is. Az effajta nevelést manapság nem becsülik meg. A test és a lélek szoros kapcsolatban van egymással, ezért, hogy erkölcsi és szellemi tökélyt érhessünk el, a testi egészségünkre vonatkozó törvényeket is figyelembe kell vennünk. Erős és harmonikus jellem eléréséhez mind a szellemi, mind a testi erőnket edzeni és fejleszteni kell. Melyik tanulmány lehetne fontosabb az ifjúság számára, mint az ami az Isten által ránk bízott csodálatos szervezettel és törvénnyel, - melyek által egészségben tartathatjuk azt, - foglalkozik.

Mint Izrael napjaiban, úgy ma is oktatni kellene minden ifjút a gyakorlati élet kötelességeire. Mindenkinek valamilyen mesterséget kellene tanulnia, hogy szükség esetén azzal tarthassa fenn magát. Ezzel mindenki biztosítaná magát az élet veszélyeivel szemben; a testi mozgás pedig előnyére van úgy a testi, szellemi, mint az erkölcsi fejlődésnek. Még akkor is, ha valaki biztos benne, hogy nem szorul majd fizikai munkára, kell, hogy mestersége legyen. Arányos testalkathoz és maradandó egészséghez jutni testi mozgás nélkül egyenesen lehetetlen. Az erős és aktív lélek, valamint a nemes jellem elérésének nem kevésbé fontos tényezője a fegyelem és a rendszeres munka.

Minden tanulónak fizikai munkával kellene töltenie a nap egy részét. Így megszokná ifjú korában a szorgalmat, önbizalma növekedne és megmenekülne olyan lealacsonyító szokástól, amely gyakran a henyélés következménye. Ez minden, ami az elsődleges nevelési cél eléréséhez szükséges, mivel azáltal, hogy szorgalomra, tisztaságra és erkölcsösségre tanítunk, összhangba jutunk a Teremtővel.

Tanítsuk az ifjúságot teremtésünk célját megérteni, Istent dicsőíteni, és mások hasznára élni! Ismertessük meg velük Isten irántuk táplált szeretetét, de ismertessük meg azt a magasztos elhívatást is, amelyre a földi élet iskolájában elő kell készülniük. Láttassuk meg velük azt a reájuk várakozó magas méltóságot, hogy Isten gyermekeivé lehetnek. Ha ezt tesszük, ezren és ezren fordulnak majd el utálattal az önzés útjairól és azoktól a léha szórakozásoktól, amelyeket eddig kerestek. Így nevelve sok ifjú megtanulná gyűlölni és elkerülni a bűnt; nem csupán jutalom reményében vagy a büntetéstől való félelem miatt, hanem, mert felfedeznék a bűnben rejlő rútságot, amely megfosztja őket istenadta erőiktől, és amely foltot ejt az Istenhez hasonlatos képmásukon.

Isten nem korlátozza az ifjúság törekvéseit. Nem akarja, hogy eltöröltessenek azok a jellemtulajdonságok, amelyek az ember munkáját eredményessé, megbecsültté teszik. De figyelmüket azokra a dolgokra irányítja, amelyek annyival magasabbak az önző ideiglenes törekvéseknél, amennyivel magasabb az ég a földnél. A földön így megkezdett nevelés folytatódik majd az eljövendő életben. Ott Istennek a teremtés művében és a világegyetem fenntartásában megnyilvánuló hatalma, és megváltást szerző mélységes szeretetének tanulmányozása minden nap új szépségekben tárul elénk. Amint az Írás mondja: "Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek" (1Kor 2:9). Isten jelenlétének egy-egy fényjelét ebben az életben is felfoghatjuk már, s megízlelhetjük a menny örömét is; de a tökéletes öröm és boldogság csak az eljövendő életben vár reánk. És ott az örökkévaló élet rávezet majd arra, milyen magas rendeltetése van az embernek, akiben visszaállíttatott az Isten képe.