2 Mózes 5-10.

Az angyalok utasítására Áron is elindult, hogy találkozzék testvérével, akit olyan régen nem látott. A puszta magányában, a Hóreb közvetlen közelében találkoztak. Itt beszélgettek egymással. Mózes elmondta Áronnak "[...] az Úr mindama szavait, melyekkel őt elküldötte vala és mindazokat a jeleket, melyeket reá bízott vala" (2Móz 4:28). Innen együtt mentek Egyiptomba. Amikor eljutottak Gósen földjére, összehívták Izrael véneit. Áron elbeszélte mindazt, amit Isten Mózessel tett, ezután pedig Mózes bemutatta azokat a jeleket, amelyeket Isten adott neki. "És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborulának" (2Móz 4:31).

Isten a király számára szóló üzenettel is megbízta Mózest. A két testvér a királyok Királya követeként lépett be a fáraó palotájába és az ő nevében szóltak a fáraóhoz: "Ezt mondá az Úr, Izráelnek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljenek nékem a pusztában" (2Móz 5:1)

A fáraó erre azt kérdezte tőlük: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izráelt" (2Móz 5:2).

Ők pedig így válaszoltak: "A héberek Istene megjelent nékünk; hadd mehessünk hát három napi útra a pusztába, hogy áldozhassunk az Úrnak, a mi Istenünknek, hogy meg ne verjen minket döghalállal vagy fegyverrel" (2Móz 5:3).

Róluk, és a nép között felkeltett érdeklődésről már hallott a király. Fellobbant haragja és így szólt hozzájuk: "Mózes és Áron! miért vonjátok el a népet az ő munkáitól? menjetek dolgotokra" (2Móz 5:4). A királyság már így is veszteséget szenvedett ezeknek az idegeneknek a beavatkozása miatt. Erre gondolva hozzátette: "Ímé a föld népe most sok, és ti elhagyatjátok velök az ő munkáikat" (2Móz 5:5).

A rabszolgaságban az izraeliták elfelejtették Isten törvényét és eltértek a törvény előírásaitól. A szombatot alig tisztelték. A felügyelők olyan erőszakosan követelték a munkát, hogy lehetetlenné tették a szombat megünneplését. Mózes azonban megmutatta népének, hogy szabadulásuk első feltétele az Isten iránti engedelmesség. A szombat megtartása érdekében tett erőfeszítések nem maradtak észrevétlenek elnyomóik részéről.

A király teljesen felháborodott és azzal gyanúsította az izraelitákat, hogy lázadás útján szándékoznak kitörni szolgálatából. Azt állította, hogy tétlenségük eredménye az elégedetlenség, ezért gondoskodott arról, hogy ne legyen semmi szabad idejük veszedelmes terveik készítésére. Olyan törvényt vezetett be, amellyel szorosabbá tette bilincseiket és megtörte független lelkületüket. Még azon a napon kiadott rendelet munkájukat keményebbé, és az elnyomást elviselhetetlenebbé tette. Az ország legközönségesebb építőanyaga a napszárította vályog volt. A legpompásabb épületek falait is ebből építették, azután kővel borították be. A vályog készítésével a rabszolgák sokasága foglalkozott. Az összevagdalt és odaszállított szalma agyaggal keverve tartotta össze a vályogot. Nagy mennyiségű szalmára volt szükségük a vályog készítéséhez. A király most elrendelte, hogy a rabszolgákat ne lássák el többé szalmával. A dolgozóknak maguknak kellett ezután a szalmát is előteremteniük, miközben ugyanannyi vályogot kellett elkészíteniük mint előzőleg.

Az egyiptomi munkavezetők héber felügyelőket jelöltek ki a munka ellenőrzésére. Felelősek voltak a rájuk bízottak munkájáért. Amikor a király szigorú rendelete életbe lépett, a nép szétszóródott az egész határban, hogy a tarlókon szalmát szedjen, de még így is lehetetlen volt elkészíteni a szokásos mennyiséget. Ezért a héber felügyelőket kegyetlenül megverték. (Lásd: Függelék 1.sz. megjegyzését.)

Ezek a felügyelők feltételezték, hogy elnyomásuk a munkavezetőktől származott és nem a királytól. Ezért panaszukkal a királyhoz fordultak. A fáraó gúnyosan fogadta őket: "Restek vagytok, restek, azért mondjátok: Menjünk el, áldozzunk az Úrnak" (2Móz 5:17). Visszarendelte őket munkájukhoz és kijelentette, hogy terheiket semmiképpen nem könnyítik meg. Visszatérésük közben találkoztak Mózessel és Áronnal és kiáltozni kezdtek rájuk: "Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Fáraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket" (2Móz 5:21).

Amikor Mózes meghallotta a szemrehányásokat, igen elcsüggedt. A nép szenvedései nagyon megszaporodtak. Az egész országban a fiatalok és az öregek kétségbeesett kiáltása hallatszott, és az emberek egyöntetűen őt vádolták azért a megszigorításért, amely súlyosbította nehéz helyzetüket. Lelke keserűségében Isten elé járult kiáltva: "Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért küldél engem ide? Mert attól fogva, hogy bemenék a Fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet" (2Móz 5:22-23). Az Úr pedig így felelt néki: "Majd meglátod mit cselekszem a Fáraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről" (2Móz 6:1). Mózes - miután Isten ismét figyelmeztette őt a szövetségre, amelyet az atyákkal kötött, biztos volt abban, hogy az Úr beváltja ígéretét.

Az egyiptomi rabszolgaság évei alatt az izraeliták között mindig voltak néhányan, akik hűek maradtak Jahve tiszteletéhez. Ezeknek az embereknek nagy fájdalmat okozott, amikor látták, hogy gyermekeik naponta tanúi a pogányok utálatosságainak, sőt meg is hajolnak a hamis istenek előtt. Gyötrelmükben az Úrhoz kiáltottak, hogy szabadítsa meg őket az egyiptomiak igájától, és így megszabaduljanak a bálványimádás bomlasztó befolyásától. Nem rejtették el hitüket, hanem kijelentették az egyiptomiaknak, hogy imádatuk tárgya az ég és a föld Teremtője, az egyedüli igaz és élő Isten. Újra és újra felsorolták Isten létezésének és hatalmának bizonyítékait, a teremtés kezdetétől kezdve Jákób napjáig. Az egyiptomiaknak így alkalmuk volt megismerni a héberek vallását, de rangjukon alulinak tekintették, hogy rabszolgáiktól tanuljanak. Jutalmak ígéretével próbálták elcsábítani Isten tisztelőit és imádóit. Amikor ez nem sikerült, fenyegetésekkel és kegyetlenkedésekkel akarták megvalósítani szándékukat.

Izrael vénei az atyáknak tett isteni ígéretek és József halála előtti, a szabadulásról szóló szavainak ismételgetésével próbálták fenntartani testvéreik hanyatló hitét. Néhányan odafigyeltek a vének szavaira és hittek. Mások az őket körülvevő körülményekre tekintettek és minden reményüket elvesztették. Az egyiptomiak, amikor hallották, hogy milyen hírek és remények keringenek héber rabszolgáik körében, kinevették várakozásukat és gúnyolódva tagadták Istenük hatalmát. Rámutattak helyzetükre, hogy rabszolganéppé lettek, és kötekedve ezt mondták nekik: "Ha a ti Istenetek igazságos és irgalmas, ha olyan hatalmas és felette áll Egyiptom isteneinek, miért nem tesz szabad néppé benneteket?" Saját helyzetükre hívták fel az izraeliták figyelmét. Bár ők olyan istenségeket imádnak, akiket az izraeliták hamis isteneknek neveznek, ők mégis gazdag és erős nép. Kijelentették, hogy isteneik jóléttel áldották meg őket, az izraelitákat pedig szolgákként ajándékozták nekik. Kérkedtek erejükkel, hogy az Úrnak szolgálókat joguk van elnyomni és elpusztítani. Maga a fáraó is azzal dicsekedett, hogy a héberek Istene nem tudja kiszabadítani őket az ő kezéből.

Az ilyen és ezekhez hasonló beszédek az izraeliták közül sokak szívéből kiöltek minden reménységet. Úgy tűnt előttük, csakugyan úgy van, ahogy az egyiptomiak mondják. Igaz volt, hogy rabszolgák voltak és el kellett tűrniük a kegyetlen bánásmódot, hogy elnyomóik azt tesznek velük, amit akarnak. Gyermekeiket üldözték és megölték. Saját életük is veszélyben volt. ők azonban mégis az egek Urát tisztelték és imádták. Ha Jahve valóban minden istenek felett való Isten, akkor biztosan nem hagyja őket, hogy a bálványimádók rabszolgái maradjanak. Azok azonban, akik hűsegesek maradtak Istenhez, megértették, hogy mindez csak azért van így, mert Izrael elpártolt Istentől. Mindig hajlamosak voltak az idegen népekkel való házasságra és így a bálványimádásra. Hitték, hogy emiatt engedte meg Isten rabszolgaságukat, de testvéreiket biztosították arról, hogy az Úr nemsokára széttöri elnyomóik igáját.

A héberek azt várták, hogy minden különösebb megpróbáltatás vagy szenvedés és nehézség nélkül szabaduljanak meg. Az izraeliták azonban még nem voltak készek a szabadulásra. Istenbe vetett hitük fogyatékos volt. Nem voltak hajlandók türelmesen elviselni szenvedéseiket, várni Istenre. Sokan hajlandók voltak inkább a rabszolgaságra, mintsem szembenézzenek az Egyiptomból való kimenetellel és egy számukra idegen országba való költözés nehézségeivel. Néhányuk szokásai annyira beleolvadtak az egyiptomi szokásokba, hogy szívesebben maradtak volna ott. Ezért az Úr nem szabadította meg őket, amikor hatalmát és erejét először tette nyilvánvalóvá a fáraó előtt. Isten úgy irányította az eseményeket, hogy az egyiptomi király teljesen kifejthesse zsarnoki lelkületét, és így még tökéletesebben jelenthesse ki magát népének. Amikor népe látja majd igazságát, hatalmát és szeretetét, akkor úgy dönt, elhagyja Egyiptomot és az ő szolgálatára szenteli magát. Mózes feladata sokkal könnyebb lett volna, ha az izraeliták közül sokan nem lettek volna annyira megtévesztve, hogy Egyiptomot sem voltak hajlandók elhagyni.

Az Úr azt parancsolta Mózesnek, hogy menjen el újra a néphez és ismét adja tudtukra kiszabadításuk ígéretét, az isteni kegyelem újabb biztosítékával. Mózes úgy cselekedett, ahogy Isten parancsolta neki, de nem hallgattak rá. A Szentírás így jegyezte fel: "[...] de nem hallgatának Mózesre, a kislelkűség és a kemény szolgálat miatt" (2Móz 6:9). Ezután ismét üzenetet kapott Mózes: "Eredj be, szólj a Fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izráel fiait az ő földéről" (2Móz 6:11). Mózes csüggedten ezt felelte az Úrnak: "Ímé Izráel fiai nem hallgatnak reám, hogy hallgatna hát reám a Fáraó, holott én nehéz ajkú vagyok?" Isten ekkor azt mondta neki, hogy vegye maga mellé Áront és így menjen a fáraó elé, és ismét követelje tőle, "[...] hogy hozzák ki az Izráel fiait Egyiptom földéről" (2Móz 6:12-13).

Isten előre közölte Mózessel, hogy az uralkodó nem enged addig, amíg ő meg nem látogatja Egyiptomot ítéleteivel és ki nem hozza onnan Izraelt hatalma kinyilatkoztatásának jeleivel. Minden egyes csapás előtt Mózesnek el kellett mondania a csapás természetét és hatását, hogy a király megmenekedhessen attól, ha el akarja bocsátani a népet. Minden visszautasításra még keményebb csapásnak kell következnie, amíg a fáraó gőgös szíve meg nem alázkodik és el nem ismeri az igaz, élő Istent az ég és a föld Teremtőjét. Az Úr alkalmat akart adni az egyiptomiaknak annak belátására, hogy mennyire erőtlen isteneik állítólagos hatalma, és mennyire értelmetlen szembeszállni Jahve parancsaival. Isten meg akarta büntetni Egyiptom népét bálványimádásukért és el akarta hallgattatni az áldásokkal való dicsekedésüket, amelyeket élettelen istenségeiknek tulajdonítottak. Isten a saját nevét akarta megdicsőíteni, hogy más népek is halljanak hatalmáról, megrettenjenek hatalmas tettei hallatán, és tulajdon népe elforduljon az egyiptomi bálványoktól és csak az ő tiszta imádására szentelje magát. (2Móz 6:9-13).

Mózes és Áron ismét beléptek Egyiptom királyának fényes palotájába. Magas oszlopok, csillogó díszek és a pogány istenek képmásáról készített festmények és szobrok vették körül őket. A leghatalmasabb királyság uralkodója előtt állt meg a rabszolgaságba döntött nép két képviselője és kérte, hogy bocsássa szabadon Izráelt, ahogyan azt Isten megparancsolta nekik. A király csodát követelt isteni megbízatásuk bizonyítékául. Mózes és Áron tudta, hogy mit kell tenniük, ha ezt a bizonyítékot kérik tőlük. Ezért Áron most fogta a botot és a fáraó elé dobta. A bot kígyóvá változott. Az uralkodó azonnal "[...] előhívá a bölcseket és varázslókat [...]. Elveté ugyanis mindenik az ő vesszejét és kígyókká lőnek; de az Áron vesszeje elnyelé azok vesszejét" (2Móz 7:11-12). Azután a király még elszántabban kijelentette, hogy az ő bölcsei és varázslói hatalomban teljesen egyenlőek Mózessel és Áronnal; az Úr szolgáit pedig csalóknak nevezte, és teljes biztonságban érezte magát, amikor kéréseik teljesítését visszautasította. Isten hatalma megakadályozta, hogy a fáraó ártson szolgáinak.

Isten keze cselekedte a csodákat, amelyeket Mózes és Áron bemutattak a fáraónak. Azokat nem emberi erű, vagy befolyás hozta létre, amellyel Mózes és Áron rendelkeztek. A csodák meg kellett győzzék a fáraót arról, hogy Mózest a nagy "VAGYOK" küldte, és a fáraónak kötelessége Izraelt elengedni, hogy a nép szabadon szolgálhassa az élű Istent. A mágusok, a varázslók is mutattak be csodákat, de nemcsak a saját szemfényvesztő ügyességükkel dolgoztak, hanem istenüknek, Sátánnak erejével, aki támogatta őket Jahve munkájának utánzásában.

A varázslók valójában nem változtatták botjaikat kígyókká, hanem a nagy csaló segítségével mágiájukkal képesek voltak ezt a látszatot kelteni. Sátánnak nincs hatalma, hogy a botot élő kígyókká változtassa. A gonoszság fejedelme egy bukott angyal minden bölcsességével és hatalmával rendelkezik, de arra nincs hatalma, hogy teremtsen vagy életet adjon; ez egyedül Isten előjoga. Mindaz, ami Sátánnak hatalmában volt, azt meg is tette; utánzatot mutatott be. Az emberi szem számára a botok kígyókká változtak. A fáraó és udvarnokai természetesen azoknak hitték. Külsejükben nem különböztek azoktól a kígyóktól, amelyeket Mózes által Isten hozott létre, bár az Úr azt tette, hogy az élő kígyó elnyelte a látszólagosakat. A fáraó ezt nem tekintette az isteni hatalom megnyilatkozásának, hanem olyan mágia eredményének, amely feljebbvaló volt szolgái varázslatánál.

A fáraó igazolni akarta konokságát, amellyel ellenállt Isten parancsának és igyekezett valami ürügyet találni makacsságára, hogy semmibe vehesse azt a csodát, amit Isten Mózes által tett. Sátán éppen azt adta neki, amit keresett. A varázslók által végzett munkával azt a látszatot keltette az egyiptomiak előtt, hogy Mózes és Áron is csak varázslók és mágusok, és üzenetüket nem lehet olyan tiszteletben részesíteni, mintha az felsőbbrendű lénytől eredne. Így a sátáni csalás elérte célját, megerősítette az egyiptomiakat ellenállásukban, a fáraó szívét pedig megkeményítette. Sátán remélte, hogy Mózest és Áront megingathatja missziójuk isteni eredetének hitében, és így saját eszközei győznek majd. Nem akarta, hogy Izrael gyermekei kiszabaduljanak rabszolgaságukból és az élű Istent szolgálják.

A gonoszság fejedelme előtt azonban még egy mélyebb cél is lebegett a mágusok által létrehozott csodákkal. Jól tudta, hogy Mózes a rabszolgaság igájának Izrael gyermekeiről való széttörésével Krisztust szemlélteti, akinek a bűn uralmát kellett letörnie az egész emberi nemzetség családjáról. Sátán jól tudta, hogy amikor majd Krisztus megjelenik, akkor hatalmas csodákat cselekszik a világ előtt isteni küldtetését bizonyítva. Sátán rettegett Krisztus hatalmától. Azzal, hogy utánozta Isten Mózes által végzett munkáját, nemcsak Izrael kiszabadulását remélte megakadályozni, hanem olyan befolyást kívánt terjeszteni, ami évszázadokkal később aláássa a Krisztus csodáiba vetett hitet. Sátán szüntelenül azon fáradozik, hogy utánozza Krisztus munkáját és megerősítse saját hatalmát, amelyre elszántan igényt tart. Az embereket arra ösztönzi, hogy Krisztus csodáit úgy tekintsék, mint az emberi erű és ügyesség eredményeit. Így Sátán sokak lelkében megsemmisíti a Krisztusban, mint Isten Fiában való hitet, és ráveszi őket, hogy elvessék kegyelme ajándékát, amelyet Isten a megváltás tervében adott.

Isten azután arra utasította Mózest és Áront, hogy a következű reggel keressék fel a folyópartot, ahol a király sétálni szokott. Mivel a Nílus áradása az eledel és a gazdagság forrása volt egész Egyiptom számára, ezért a folyót az egyiptomiak istenként tisztelték. Az uralkodó is naponként kijárt a folyó partjára hódolata kifejezéseként. Itt a parton a két testvér ismét megismételte a fáraó előtt Isten üzenetét. Azután kinyújtották a botot és rásújtottak a vízre. Erre a szent folyó vize azonnal vérré változott, a benne élű halak megdöglöttek, és a folyóból elviselhetetlen bűz áradt. A házakban lévő víztárolók vize is vérré vált. "De úgy cselekedének Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal [...] És elfordula a Fáraó és haza méne és ezen sem indula meg az ő szíve" (2Móz 7:22-23). Ez a csapás hét napig tartott, de minden hatás nélkül.

Mózes és Áron azután ismét kinyújtották a botot a víz fölé és békák jöttek fel a folyóból, és ellepték Egyiptom földjét, a házakat, a hálószobákat, sőt még a sütőtekenőket és a dagasztó-tekenőket is. Az egyiptomiak szent állatnak tekintették a békát, és nem pusztították el azokat, de most mégis ez az undok nyálkás pestis elviselhetetlen lett számukra. Még a királyi palotában is nyüzsögtek. A király türelmetlenül el akarta távolíttatni azokat palotájából. A mágusok ugyanis azt állították, hogy tudnak békákat létrehozni, de semmiképpen sem tudták eltávolítani azokat. Amikor a fáraó ezt látta, bizonyos mértékig megalázkodott. Elküldött Mózesért és Áronért és így szólt: "Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak" (2Móz 8:8). Miután emlékeztették a királyt korábbi kérkedésére, megkérték, hogy határozza meg a napot, amelyen imádkozzanak a csapás megszűnéséért. A fáraó a következű napot jelölte meg, mert titokban remélte, hogy időközben a békák maguktól eltűnnek és megmenekül az Izrael Istene előtt való meghódolás keserű megaláztatásától. A csapás azonban tovább tartott az általa meghatározott időpontig, amikor is a békák egész Egyiptomban kimúltak. Rothadó testük azonban mindenütt ott maradt és bűzzel árasztotta el a levegőt.

Az Úr megtehette volna, hogy egy szempillantás alatt megsemmisíti a békákat. Ezt azonban nem tette, mert akkor azok eltávolítása után a király és a nép ezt varázslásnak tartotta volna, mondván: ez nem más, mint valamiféle varázslás, amelyet varázslóink is tudnak. Az elpusztult békákat nagy halmokba gyűjtötték össze. Ezzel a király és Egyiptomban mindenki megbizonyosodhatott arról, amit hiábavaló filozófiájuk sem tudott megdönteni, hogy ezt a munkát nem mágiával végezték, hanem ez a menny Istenének ítélete volt.

"S amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét" (2Móz 8:15). Ekkor azonban Isten parancsára Áron kinyújtotta kezét és a föld pora tetvekké változott Egyiptom egész területén. A fáraó most is felszólította mágusait, hogy ők is tegyék meg ezt, de nem tudták. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy Isten műve felette áll Sátán munkájának. Maguk a mágusok is zavarba ejtve elismerték, hogy "az Isten ujja ez". A fáraót azonban még ez a csapás sem indította meg.

Mivel minden felhívás és intés hatástalan maradt, másik csapás következett. Ennek idejét Mózes előre megmondta, nehogy a fáraó és az egyiptomiak azt mondhassák, hogy ez véletlenül következett be. Ezúttal ártalmas bogarak lepték el a házakat és nyüzsögtek a talajon, úgy, hogy "[...] egész Egyiptom földén pusztává lőn a föld az ártalmas bogarak miatt" (2Móz 8:24). Ezek a legyek nagyok és mérgesek voltak, csípésük felettébb nagy fájdalmat okozott az embereknek és az állatoknak. Amint azonban az Úr Mózes által előre megmondta, ennek a csapásnak a hatása Gósen földjére nem terjedt ki.

A fáraó most azt ajánlotta az izraelitáknak, hogy Egyiptomban mutassanak be áldozatot az Úrnak. Az izraeliták azonban nem fogadták el az ajánlatot. Mózes azt mondta, hogy "Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, ami utálatos az Egyiptombeliek előtt: ímé, ha azt áldozzuk az ő szemeik előtt, ami az Egyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-é meg minket?" (2Móz 8:26). Azokat az állatokat ugyanis, amelyeket a héberek áldoztak, az egyiptomiak szent állatoknak tekintették. Ezeket a szent állatokat olyan nagy tiszteletben tartották, hogy a leölésük még ha véletlenül történt is, halálos bűnnek számított. A hébereknek lehetetlen volt Egyiptomban áldozatot bemutatni anélkül, hogy azzal meg ne sértsék uraikat. Mózes ismét azt ajánlotta, hadd menjenek ki a pusztába, háromnapi járóföldre. Az uralkodó hozzájárult és Isten szolgáit arra kérte, hogy a csapást távolítsák el Egyiptomról. Megígérték, hogy megteszik, de figyelmeztették a fáraót, nehogy csalárd módon járjon el velük szemben. A csapás megszűnt, de a fáraó szíve állandó lázadása folytán ismét megkeményedett, és még mindig nem volt hajlandó elengedni Izrael népét a pusztába.

Ezért még borzalmasabb csapás sújtott le Egyiptomra. Marhavész támadt Egyiptom szarvasmarhái között, amelyek a mezőn legeltek. A szent állatok és az igavonó barmok - a tehenek és az ökrök, a juhok, a lovak és a tevék, a szamarak - mind megbetegedtek és elpusztultak. Az Úr azonban határozottan kijelentette Mózes útján, hogy a vész a héberek állatait nem érheti és azok közül egy sem vész majd el. Amikor a fáraó követeket küldött az izraeliták otthonaiba, igaznak bizonyult Mózes kijelentése: "De különbséget tesz az Úr az Izrael barmai között és Egyiptom barmai között, és mindabból, ami Izrael fiaié, egy sem vész el" (2Móz 9:4). A fáraó azonban még mindig hajthatatlan volt.

Isten ezt az utasítást adta Mózesnek: "Vegyétek tele markaitokat kemencehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Fáraó szeme láttára" (2Móz 9:8). Ennek a cselekménynek mély jelentősége volt. Ezen események előtt négyszáz évvel Isten megmutatta Ábrahámnak népe jövendőbeli elnyomatását, mégpedig egy füstölgő kemence és egy égő fáklya jelképében. Isten ekkor azt is kijelentette, hogy ítéleteivel majd meglátogatja az elnyomókat, népét pedig nagy vagyonnal vezeti majd ki a fogságból. Egyiptomban Izrael hosszú ideig bánkódott, sínylődött a szenvedések tüzes kemencéjében. Mózesnek ez a cselekedete biztosíték volt számukra, hogy Isten tudatában van szövetségének, és hogy eljött az idő a megszabadításukra.

Amint a hamut az ég felé szórták, a hamu finom részecskéi szétszóródtak Egyiptom egész területén. Ott azonban, ahol lehullottak és megtapadtak a föld színén, "lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély" (2Móz 9:10). A papok és a mágusok eddig bátorították a fáraót konokságában, most azonban - amikor az ítélet még őket is elérte - megváltoztatták véleményüket. Megveretve ettől az utálatos és fájdalmas betegségtől, az ő feldicsért hatalmuk hitványnak bizonyult. Képtelenek voltak többé az Izrael Istene elleni harcra. Egyiptom egész népének be kellett látnia a mágusokban, a varázslókban való bizakodás balgaságát, hiszen saját magukat sem tudták megoltalmazni.

De a fáraó szíve kemény maradt. Most az Úr üzenetet küldött neki, amelyben közölte vele: "[...] ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön [...] Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat" (2Móz 9:14.16). Nem azért, mintha Isten csak erre a célra teremtette volna, hanem azért, mert az ő gondviselése az eseményeket úgy irányította, hogy az Izrael szabadítására kijelölt időpontban épp neki kellett a trónon ülnie és uralkodnia Egyiptomban. Bár ez a konok zsarnok gonoszságával már eljátszotta Isten irgalmát, az Úr mégis megőrizte életét, hogy keményszívűsége által kinyilváníthassa csodáit Egyiptom földjén. Az eseményeket Isten gondviselése irányítja. Isten egy kegyelmesebb királyt is helyezhetett volna a trónra, aki nem merészelt volna szembeszegülni az isteni hatalom kinyilatkoztatásaival. Ebben az esetben azonban Isten szándékai nem valósulhattak volna meg. Isten megengedte, hogy népe az egyiptomiak kegyetlenségét tapasztalva helyes fogalmat alkosson a bálványimádás lealacsonyító befolyásáról. A fáraóval való eljárásában az Úr nyilvánvalóvá tette a bálványimádás iránt érzett gyűlöletét és azt az elhatározását is, hogy megbünteti a kegyetlenséget és az elnyomást.

Isten ezt jelentette ki a fáraóval kapcsolatban: "[...] én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet" (2Móz 4:21). Istennek nem kellett természetfölötti hatalmát felhasználnia a király szívének megkeményítéséhez. Isten a fáraónak isteni hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta, de az uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen a világosságra. A végtelen Isten hatalmának bemutatását elvetette és még határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magva, amelyet elhintett, akkor hozta meg gyümölcsét, amikor megvetette Isten első csodáját. Amikor tovább merészelt menni a maga útján és konoksága folyton tovább tartott, szíve egyre jobban megkeményedett, míg elsőszülött fiának halott arcára nem nézett.

Isten szolgái útján szól az emberekhez, figyelmezteti, inti őket és megdorgálja bűneikért. Isten mindnyájunknak alkalmat ad arra, hogy kiigazítsuk tévedéseinket, mielőtt azok meghatároznák és rögzítenék jellemünket. Ha azonban nem engedjük meg, hogy Isten segítsen, ha nem akarunk megjavulni, akkor az isteni hatalom és erő nem lép közbe saját tevékenységünk ellensúlyozására. Könnyebbnek találjuk azt az utat, amelyet egyszer végigjártunk, és megkeményítjük szívünket a Szentlélek befolyásával szemben. A világosság további elvetése, az erőteljesebb befolyást is eredménytelenné és hatástalanná teszi.

Ha egyszer már engedtünk a kísértésnek, akkor még készségesebben megtesszük második alkalommal. Bűneink minden egyes megismétlése csökkenti erőnket, vakítja szemünket és tompítja meggyőződésünket. Türelmetlenségünk minden elvetett magja megtermi gyümölcsét. Isten nem tesz semmi csodát annak érdekében, hogy megakadályozza az aratást. "Amit vet az ember, azt aratándja is" (Gal 6:7). Ha hitetlen vakmerőséggel vagy balga közömbösséggel nyilvánítjuk ki magatartásunkat az isteni hatalommal szemben, akkor azt fogjuk learatni, amit vetettünk. Éppen így sokszor a keresztény emberek sokasága csak azért jelenik meg a templomban, hogy közömbös nyugalommal hallgassák meg azokat az isteni igazságokat, amelyek egyszer felkavarták lelküket. Mindazok, akik nemtörődömséget és az igazsággal szemben ellenállást vetnek, azt is aratják az aratás idején.

Azok pedig, akik bűnös lelkiismeretüket azzal a gondolattal nyugtatják meg, hogy gonosz útjukat akkor hagyják el, amikor akarják és játszhatnak Isten kegyelmének meghívásaival, nagy veszélynek teszik ki magukat a saját vesztükre. Azt gondolják, hogy bár eddig minden befolyásukat a nagy lázadó oldalán vetették be, de majd a legnagyobb válság pillanatában, amikor veszedelem veszi őket körül, egyszerűen vezetőt cserélnek. Ezt azonban nem lehet ilyen könnyen megtenni. Tapasztalataik, neveltetésük, bűnös engedékenységgel teljes életük úgy formálta meg jellemüket, hogy nem tudják aztán felölteni magukra Krisztus képét. Ha nem fénylett volna semmi világosság ösvényükre, akkor egészen más lenne esetük. Akkor a kegyelem közbelépne és alkalmat adna nekik arra, hogy elfogadják ajánlatait, de miután a világosságot régóta visszautasítják és megvetik, ezért Isten azt megvonja azt tőlük.

Ezután az Úr jégesővel fenyegette meg a fáraót, s így figyelmeztette: "Most annakokáért küldj el, hajtasd be barmaidat és mindenedet, valamid a mezőn van; minden ember és barom, amely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik, - jégeső szakad arra, és meghal" (2Móz 9:19). Az eső vagy a jégeső szokatlan esemény volt Egyiptomban. Olyan viharról pedig, amelyet megjövendőtek, eddig még sohasem tettek bizonyságot. A híradás nagyon gyorsan terjedt, és mindazok, akik hittek az Úr szavának, beterelték a szarvasmarhákat, miközben azok, akik megvetették a figyelmeztetést, a mezőn hagyták azokat. Így Isten irgalma még az ítélet közepette is megmutatkozott. Isten próbára tette a népet, és ez a próba megmutatta, hogy Isten hatalmának a kinyilatkoztatása hány embert vezetett Isten félelmére.

A vihar pedig megérkezett és kitört úgy, ahogy Isten azt előre megmondta, mennydörgés, jég és tűz vegyült össze "[...] amelyhez hasonló nem volt az egész Egyiptom földén, mióta nép lakja. És elveré a jégeső egész Egyiptom földén mindazt, ami a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden füvét is elveré a jégeső és a mező minden fáját is egybe rontá" (2Móz 9:24-25). Rom és pusztaság jelezte a pusztító angyal ösvényét. Egyedül Gósen földjét kímélte meg Isten. Ezzel megmutatta az egyiptomiaknak, hogy az egész föld az élő Isten ellenőrzése alatt áll, és hogy még az elemek is engedelmeskednek szavának, és csak a neki való engedelmességben van biztonság.

Egész Egyiptom remegett az isteni ítélet szörnyű csapása alatt. A fáraó gyorsan elküldött a két testvérért és így kiáltott fel: "Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább" (2Móz 9:27-28). Mózes pedig ezt válaszolta: "Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől" (2Móz 9:29-30).

Mózes jól tudta, hogy a küzdelemnek még nincs vége. A fáraó beismerései és ígéretei nem a szívében végbemenő változás gyümölcsei voltak, hanem a rémület és a gyötrelem váltotta ki azokat. Mózes mindazáltal megígérte, hogy teljesíti kérését, mert nem akarta, hogy alkalma és oka legyen további makacsságra. Mózes ezután kiment a városból, mitsem törődve a dühöngő viharral. A fáraó, és akik körülötte voltak, tanúi lehettek annak, hogy Jahve hatalma megőrzi az övéit. A városon kívül Mózes "[...] felemelé kezeit az Úrhoz, és megszűnének a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlik vala a földre" (2Móz 9:33). A király azonban, amint szíve félelme elmúlt, azonnal visszatért ellenséges magatartásához.

Az Úr azután így szólt Mózeshez: "Menj be a Fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttök. És azért, hogy elbeszéljed azt a te fiadnak és fiad fiának hallatára, amit Egyiptomban cselekedtem, és jeleimet, amelyeket rajtok tettem, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr" (2Móz 10:1-2). Az Úr kinyilatkoztatta hatalmát, hogy megerősítse Izrael hitét az ő Istenében, mint egyedüli igaz és élő Istenben. Isten félreérthetetlen bizonyítékát akarta adni annak, hogy az összes népek és nemzetek megtudják: a héberek, akiket ők megvetettek és elnyomtak, a menny Istenének a védelme alatt állnak.

Mózes figyelmeztette az uralkodót, hogyha továbbra is makacs marad, akkor sáskák lepik el és fedik be a föld színét, és felfalnak minden zöld növényt, ami még megmaradt. A sáskák megtöltik a házakat és még magát a palotát is. Olyan csapás lesz az, - mondta - "[...] amit nem láttak a te atyáid, sem a te atyáid atyjai, amióta e földön vannak mind e mai napig" (2Móz 10:6).

A fáraó tanácsosai megdöbbenten álltak. A nemzet nagy veszteséget szenvedett el a szarvasmarhák elpusztulásával. Sok embert a jégeső ölt meg. Az erdők fái letörtek és kidőltek. A gabonaföldek termése megsemmisült. Egyiptom gyorsan elvesztette mindazt, amit a héberek munkájából szerzett. Az egész országot az éhínség fenyegette. A fejedelmek és a tanácsosok ott tolongtak a király körül és haragosan azt kérdezték: "Meddig lesz még ez mi nékünk romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak az ő Istenöknek. Még sem veszed-é eszedbe, hogy elvész Egyiptom?" (2Móz 10:7).

Az uralkodó ismét magához hívatta Mózest és Áront és így szólt hozzájuk: "Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, akik elmennek?" (2Móz 10:8).

Azok pedig ezt válaszolták: "A mi gyermekeinkkel és véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk, mert az Úrnak innepet kell szentelnünk" (2Móz 10:9).

A királyt elöntötte a düh és felbőszülten ezt kiáltotta: "Úgy legyen veletek az Úr, amint elbocsátlak titeket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy! Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzék őket a Fáraó színe elől" (2Móz 10:10-11). A fáraó arra törekedett, hogy kemény munkával elpusztítsa az izraelitákat, most pedig úgy tett, mintha nagyon érdekelné őt a jólétük és gyengéden gondoskodna gyermekeikről. Valójában azonban csak azért akarta az asszonyokat és a gyermekeket otthon tartani, hogy ily módon biztosítsa a férfiak visszatérését.

Mózes most kinyújtotta botját Egyiptom földjére és keleti szél kezdett el fújni sáskákat hozva magával. "[...] Annak előtte sem volt olyan sáska s ezután sem lesz olyan" (2Móz 10:14). A sáskák sokasága úgy eltakarta az eget, hogy a föld elsötétedett és megemésztettek minden zöld növényzetet, ami még megmaradt a föld színén. A fáraó sietve elküldött a prófétákért és ezt mondta: "Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen és ti ellenetek. Most annakokáért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet és imádkozzatok az Úrhoz a ti Istentekhez, hogy csak ezt a halált fordítsa el én tőlem" (2Móz 10:16-17). Mózes és Áron így cselekedtek, és az erős nyugati szél elvitte a sáskákat a Vörös-tenger felé. A király pedig állhatatosan kitartott konok elhatározása mellett.

Egyiptom népe kétségbeesett. Az eddig rájuk szakadt csapások is szinte elviselhetetlenek voltak, és a jövő félelemmel töltötte el szívüket. A nép úgy imádta, tisztelte a fáraót, mint istenük képviselőjét, sokan azonban most meggyőződtek arról, hogy uralkodójuk éppen azzal az istennel ellenkezik, akit a természet összes erői szolgálnak. Arról is meggyőződtek, hogy azok a héber rabszolgák, akiket Istenük csodálatos módon kedvelt, bizonyosak voltak abban, hogy meg fognak szabadulni. Munkavezetőik nem merték úgy elnyomni őket mint azelőtt tették. Egész Egyiptomot betöltötte, áthatotta az a titkos félelem, hogy a rabszolgává tett héber nép fellázadhat és megbosszulja mindazt a rosszat, amit velük tettek. Az emberek mindenütt lélegzetüket visszafojtva azt kérdezték egymástól: vajon mi lesz ezután?

Hirtelen sötétség telepedett meg a földön, sűrű és fekete sötétség "és pedig tapintható sötétség". Nemcsak nem volt világosság, hanem a levegő is olyan nyomottá vált, hogy alig tudtak lélegzetet venni. "Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10:23). A nap és a hold imádás tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. (Lásd Függelék 2. megjegyzését.) Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást.

Végül a félelem további engedményre késztette a fáraót. A sötétség harmadik napjának végén magához hívatta Mózest és hozzájárult a nép eltávozásához, feltéve, ha megengedik, hogy a nyájak és a csordák Egyiptomban maradjanak. Mózes azonban határozottan ezt válaszolta neki: "[...] egy körömnyi sem marad el [...] magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk" (2Móz 10:26). Mózesnek erre a beszédére a fáraót fékezhetetlen düh fogta el, és ezt mondta neki: "Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz" (2Móz 10:28).

"Helyesen szólál" - mondta Mózes - "nem látom többé a te orcádat" (2Móz 10:29).

"[...] A férfiú Mózes is igen nagy vala Egyiptom földjén a Fáraó szolgái előtt és a nép előtt" (2Móz 11:3). Az egyiptomiak szinte szent félelemmel tekintettek rá és tartották tiszteletben. A király sem merte bántani, mert a nép olyan embernek tartotta, mint akinek egyedül volt és van hatalma a csapások eltávolítására. A nép azt kívánta, hogy az izraeliták megkapják az engedélyt és eltávozhassanak Egyiptomból. Egyedül a király és a papok álltak ellen mindvégig annak, hogy teljesítsék Mózes követelését.